ELLOPOTT ÉVEK Angolból fordította: BIEN GYÖRGY (1928-2005)Ez a szöveg egy amerikai TV film magyarra fordított szövege mely az amerikai úgynevezett PBS (Public Broadcasting Stations) TV állomásokon volt sugározva 1999 március 4-én, Sztálin halálának 45-ik évfordulója alkalmából. A film készítői egy fiatal amerikai pár, akik Kolimán töltöttek pár hetet és felkerestek több lágert, többek között a DNYEPROVSZKI-t, ahol a fordító is volt. Ez a film, több évig volt készülőben, míg végre sikerült eladni a PBS-nek. A film készítői Bruce és Jennifer YOUNG voltak. Én személyesen ismerem őket és felkértek, hogy beszéljek a filmben az én GULÁG tartózkodásom idejéről. Mikor ebbe beleegyeztem, akkorra már a film össze volt állítva, vagyis a szereplők nyilatkozata és beszédük ideje meg volt határozva. A szereplők vallomásai egyenként legalább három órát tartottak, abból kellett egy 56 perces dokumentum filmet összeállítani, ami szerintem majdnem lehetetlen. Az én vallomásomnak így csak egy pár perc jutott. Az a terv, hogy ez csak a kezdet és majd talán előadásokban jobban ki lesz bontva a mondanivaló. Az is a tervben van, hogy a több mint 30 órás vallomások videó szalagjai a Hoover Institutban lesznek elhelyezve a történészek számára. (Érdekes megfigyelni, hogy annak ellenére, hogy 11 volt GULÁG rabszolga szerepel, ha összerakjuk a történetüket majdnem teljesen egyezik az ELVESZETT ÉVEK című könyvemmel.) 1999. március |
NARRÁTOR : Szibéria fagyott és kopár területére lettek küldve azok, akiket elitéltek. Sztálin munkatáboraiban milliók pusztultak el, vagy haltak éhen a hideg vagy a nehéz munka következtében. Egy kis csoport túlélte a borzalmakat és most 50 év hallgatás után elmondják a történetüket. ROBERT CONQUEST: Sok évet szenteltem a Sztálin-terror rendszerének a feltárására. Ez a film, amit Önök fognak látni a történelemnek azokkal a részeivel foglalkozik, amelyek a történészeknek igen értékes beszámolókat adnak első kézből. Ezek a férfiak és nők akiket itt látni fognak, túlélték a szörnyűségeket és a saját szavaikkal mondják el a történetüket. Ezek a túlélők megörökítik a letartóztatások és deportálások idejét a Sztálin éra alatt. Ők voltak “a” szerencsések. NYIKOLAJ GETMAN : Még fiatalon kezdtem látni a szovjet politika lényegét a Szovjetunióban. Például 1928-ban meglátogattam a nagymamámat egy nagy faluban, melynek Pokrovszkoje volt a neve. Láttam, ahogy a nép elmozdította a templomok harangjait, imakönyveit, énekkönyveit és nyílt tűzön elégették azokat. PETER DEMANT: Én egy olyan családban nőttem fel, ahol a demokrata értékek becsülve voltak, és nem szerettük a náci rendszert, annak ellenére hogy az apám egy katonatiszt volt. Úgy hittük, hogy az Osztrák- Magyar monarchia volt az aranykorszak, annak a tradíciónak a szellemében éltünk. BIEN GYÖRGY: Én Magyarországon nőttem fel, 1928-ban születtem. 1944ben a szovjet hadsereg végigsöpört Magyarországon, és elérkeztek Budapest környékére. JELENA GLINKA: 1949-ben, négy évvel a háború után Leningrádba költöztem, hogy az ottani egyetemet hallgassam. Mindig egy magasabb műveltségre vágytam, még a háború előtt is. Ez azt jelentette, hogy vagy Moszkvában, vagy Leningrádban szerzem meg a diplomákat. Én Leningrádot választottam. PAULINA MJASZNIKOVA: Én tudtam, hogy a bátyám egy Trockista volt, de ez akkor volt amikor még szabadság volt az országban. Még 1927-ben is szabadon lehetett beszélni, mindenki kinyilváníthatta a véleményét. TAMARA PETKEVICS: Mi nem értettük meg, hogyan lehetséges, hogy ismerőseink, barátaink egyszerre mindenféle perekben elismerik, hogy kémek, és elkövettek szabotázst idegen kémszervezetek nevében és hogy megmérgezik a népességet. Mikor valaki 20 éves, nem tudja elképzelni, hogy kínzások alatt valaki mindent bevall és hogy később maga is kínzásoknak lesz kitéve. ZARAJA VESZJOLAJA : Volt egy olyan mondás: "Ahol vágják az erdőt az ágak repülnek". Ez azt próbálta megmagyarázni hogy miért vannak a tömeges letartóztatások, vagyis hogy kapitalista ellenséggel vagyunk körülvéve.Én 8 éves voltam, a húgom meg 12, amikor letartóztatták az édesapánkat. LEV RAZGON: Moszkvában sok minden magváltozott. Például igen sok lakás le volt zárva a bérházakban. Ekkor az ember tudta, hogy "pestis" pusztított ottan, vagyis valakit letartóztattak.Moszkvában volt több állami épület, ahol a "kiváltságosak" laktak. Ahogy elmentem ezek előtt este, egyre kevesebb ablakban volt világosság, és sokszor egész emeletek voltak sötétek. ZAJARA VESZJOLAJA: Amikor édesapámat letartóztatták igen sok emberre hasonló sors várt. Mindenki erről suttogott: a szomszédok, a dácsákban lakó ismerősök, egész Moszkva. Egyiknek a barátját, másiknak az apját, vagy nagyapját tartóztatták le. PAULINA MJASNIKOVA: Mi próbáltunk meleg ruhát készenlétben tartani, arra az esetre ha értünk jönnek. ZAJARA VESZJOLAJA : Az apámat 10 évre ítélték, úgy hogy nem is levelezhet velünk. Ezt mondták nekünk hivatalosan, de tulajdonképpen azt jelentette, hogy agyonlőtték. Ezt akkor még nem tudtuk. 1948-ig többször érdeklődtünk utána, de mindig azt mondták, hogy tilos neki írni. 1949-ben meg akartuk tudni, hogy hol van. A felelet megint az volt, hogy "10 év levelezési jogok nélkül". Igy hát vártunk és azt hittük, hogy akár melyik nap kiengedik, de mikor az édesanyánkat is letartóztatták, akkor szörnyen aggódtunk mert nem tudtuk megérteni, hogy tulajdonképpen mi megy itt végbe. LEV RAZGON: Engem 1938 áprilisában tartóztattak le. Ekkor már a feleségem szüleit, unokatestvéremet és barátaimat is letartóztatták. Unokatestvéremet agyonlőtték. Ekkor egy gyerekkönyvkiadónál dolgoztam, ahol az igazgató és a szerkesztő is már le volt tartóztatva. ZAJARA VESZJOLAJA: Nem volt semmi rossz előérzetem a letartóztatásomat illetően. Épp egy diák találkozót terveztünk a házamban és el voltam foglalva ennek az előkészítésével. Nem voltak sötét gondolataim, egyen kívül: latin írásbeli vizsga. Mivel nem volt időm felkészülni, meg voltam győződve, hogy négyest fogok kapni. TAMARA PETKEVICS: Előérzésem? Azt hiszem, hogy igenis sötét érzéseim voltak a jövőt illetően. Valahogy nem tudtam a jövőmet elképzelni. PAULINA MJASZNIKOVA: Azon az estén éjfél előtt sétáltunk Kazány-ban. A férjem mondta, hogy "soha nem láttalak ilyen nyugtalannak", mi történt veled? Azt feleltem, hogy "nem tudom", szeretnék veled sétálni és érezni a földet a lábam alatt. Ezen az éjszakán letartóztattak. NAGYEZSDA JOFFE: ...És akkor ez a két civil ember megjelent az anyám lakásában. Nagyon udvariasak voltak. Azt kérték, hogy fél órára menjek el velük a KGB főhadiszállására. Szeretnének tisztázni egyet s mást. Mikor a kocsiba ültettek, még csak nem is adtak alkalmat, hogy elbúcsúzzak a férjemtől. LEV RAZGON: Mikor április 18-án éjfélkor egy éles csengetést hallottam tudtam, hogy értem jöttek. Nem csak értem, de az egész családomért! BIEN GYÖRGY: 1945, február hatodikán délelőtt 11 órakor egy kopogást hallottunk a lakásunk ajtaján és három katonatiszt jelent meg. Azt mondták, hogy jöjjön velünk egy pár órai kihallgatásra. ZAJARA VESZJOLAJA : ...És aztán odajött hozzám és azt mondta" olvassa el a vádat maga ellen". A vád az volt, hogy a nép ellensége vagyok, mert Artyom Veszjolojnak a leánya vagyok. Semmi más nem volt a vádban, mindössze az, hogy az apám leánya vagyok. LEV RAZGON: ....Ott voltak a letartóztatott szülők gyerekei. Ezeket "srapnellnek" nevezték. SZEMJON VILENSZKI: Az az autó, melyben engem szállítottak nem egy közönséges rab szállító volt, melyet Fekete Hollónak neveztek és rácsai voltak, úgy hogy lehetett látni, hogy rabokat szállítanak benne, hanem egy színes kocsi, melyre HÚS volt festve, mintha élelmiszert vittek volna benne. A filmen HLEBA van írva: kenyér (B.Gy.Z). Belülről a kocsi apró cellákra volt osztva úgy, hogy csak guggolni lehetett. ZAJARA VESZJOLAJA: Engem egy gépkocsin vittek a Ljubjánkába, ahol a harmadik kapun bocsátottak be. Ezután egy pincébe vittek egy apró cellába. Akkor még nem tudtam, de ezt "doboznak" hívták. Egy kis asztal és szék volt ott. Leültem és azt hittem, hogy hamar kihallgatnak és minden rendeződik majd. SZEMJON VILENSZKI: Általában ha egy illetőt ilyen körülmények között tartóztatnak le, azt hiszi az áldozat, hogy egy rossz álom. Mintha nem is volna igaz. Más rabokkal való találkozás után azonban hirtelen világossá vált, hogy igenis igaz és hogy még egy hosszú út áll a rab előtt. NAGYEZSDA JOFFE: Egy nagy cellába zártak a Ljubjánkába, talán 100 ember volt bezsúfolva ide. Sok ugynevezett “viccmondó” volt itt, mert valamilyen viccért tartóztatták le őket. NYIKOLAJ GETMAN: Valami 80 ember volt a cellánkban. Nem volt sehol hely leülni. Minden priccs és hely a cement padlón el volt foglalva. ZAJARA VESZJOLAJA : Van egy törvény a börtönben: az új jövevény a W.C. vödör mellett alszik. Később, ahogy az embereket áthelyezik lehetséges az elmozdulás onnan. SZEMJON VILENSZKI: Én a Ljubjánkában voltam becsukva abban az időszakban amikor nem nagyon verték a rabokat a vallatásnál. A fő módszer a vallomás kicsikarására az alvástól való megfosztás volt. PAULINA MJASZNIKOVA: Napközben nem engedték meg, hogy leüljünk, vagy lefeküdjünk. Egyenesen kellett a széken ülnünk. Az ágyak össze voltak csukva, úgy hogy nem tudtunk lefeküdni. SZEMJON VILENSZKI: Egy villanykörte égett egész nap és éjjel. Minden a cement padlóhoz volt rögzítve, a kis asztal, és a szék amelyről a kukucskáló rés felé kellett fordulni. JELENA GLINKA: Napközben nem vittek kihallgatásra. Mikor tért volna az ember aludni, kb este 11 óra után, az őrség kivitt a kihallgatásra, mely hajnalig tartott. Egész éjjel, egész éjjel... NAGYEZSDA JOFFE: Én jól emlékszem, ahogy egy német asszony fel volt háborodva. Ő elmenekült a náci koncentrációs táborból és valahogy átvergődött oroszországi hazájába, ami után a munkatáborba küldték. Innen is kétszer megpróbált megszökni, de az őrség a kutyákat uszította rá. Bocsásson meg a részletek elmondásával, de a kutyák kiharapták a húst a csípőjéből és az ülepéből. Mikor a KGB kihallgatta, akkor a körmeit tépték le az ujjairól ... Többször mutatta nekünk a testét mondván: "Ez Hitler és ez Sztálin” SZEMJON VILENSZKI: Én éhségsztrájkba léptem a börtönben, amiért egy büntető cellába tettek. Ez volt talán az egyik legszörnyűbb cella az egész országban. Itt töltöttem igen sok időt. PAULINA MJASZNIKOVA: A büntető cella egy kicsi dobozra emlékeztet. Nem tudtam sehová sem lépni, csak egy helyben tudtam toporzékolni. Alulról jött a hideg levegő. Két darab fekete kenyeret kaptunk egy napra. Télen egy bögrében adták a vizet. A fogaim vacogtak a hidegtől. A végén már nem is mozgattam a lábaim. Parasztpapucsot viseltem akkor. Az őrség néha benézett, hogy tudok-e még pislogni, mert mozdulatlan voltam. SZEMJON VILENSZKI: . . . De tudtam, hogy nem vesztettem el az eszemet. Honnan tudtam ezt? 40 verset írtam a börtönben. Mikor a Szuhanov börtönbe kerültem, biztos voltam abban, hogy harangzúgást hallottam egy reggel, azt hiszem hajnalban. Az első versem címe abban a börtönben az volt, hogy "Egy harangszót hallok". Egy távoli harang zúg-Mely a társam lesz a cellában - A harang szomorúan kérdezi- Hol vagy Te? - Itt vagyok - Kiáltok fel - Üdvözletemet a rabságom könnyei nedvesítik be - Isten előtt nincsenek könnyek - de Te édes Oroszország igen. PAULINA MJASZNIKOVA: Igy ment a tárgyalás: Megkérdezték a nevünket, apám nevét, születési dátumot és hogy beismerjük-e, hogy bűnösök vagyunk. Ezután magunkra hagytak. Öt perc múlva megjelentek egy géppel írott lappal a kezükben, ami a büntetést tartalmazta. 10 évet kaptam. NIKOLAJ GETMAN: A tárgyalás talán 5-7 percet tartott. Nem tartották szükségesnek, hogy bizonyítékot mutassanak. Minden előre meg volt határozva. SZEMJON VILENSZKI: Az én ítéletemet a Butyirki börtönben hozták tudomásomra. Egy cigarettapapír méretű iratocskán volt írva. Nekem alá kellett írni, hogy hallottam az ítéletet. Követelték, hogy írjam alá, amit nem tettem meg, de nem számított. Ebből állt az ítéletem kihirdetése. PETER DEMANT: Engem rögtön keletre küldtek egy tipikus marhavagonban, melyet a rabok szállítására használtak. Negyvenen voltunk egy vagonban. NYIKOLAJ GETMAN: ...És akkor a vonat szerelvény elindult, majd megállt. Minden féle bajok voltak a vízellátással, mi majdnem szomjan haltunk TAMARA PETKEVICS: Mi szörnyen össze voltunk tömörülve a vagonban. Ha valaki fordulni akart, akkor mindenkinek egyszerre kellett megfordulni. Én nem is tudom, hogy hányan voltunk ott. Minket egy fakitermelő lágerbe irányítottak. JELENA GLINKA: Minket vittek az egész Szovjetunión keresztül egészen Távol Keletre. Vanyinó kikötője volt az elosztó, ahová hozták az egész Szovjetunió börtöneiből és lágereiből az elitélteket. Olyan sok láger volt, hogy az enyémnek a száma 404-es volt. SZEMJON VILENSZKI: Ez egy olyan hatalmas elosztó volt, vagy 60 ezer embert tudott tartani egyszerre. Mindenki Kolimára volt irányítva innen. Sok propaganda plakát volt melyen ez volt írva: "Kolimán meg fogsz dolgozni a szabadságodért." Mindenki tisztában volt azonban, hogy a halálba lesznek küldve. PETER DEMANT: ....Innen kísérettel a kikötőbe vittek egy hajóhoz. JELENA GLINKA: ...Minket ehhez a hajóhoz tereltek. A sorok ötösével voltak felzárkózva mint mindig, minden oldalon fegyveres őrség farkaskutyákkal. SZEMJON VILENSZKI: Van egy ének, ami most már egy népi ének: Emlékszem Vanyinó kikötőjére - a hajók gyomrára,- mely mindég sötét és hideg- a fa lépcsőkre- mely levezetett a sötétbe a mélybe. PETER DEMANT: Minket felhajtottak a hajóra és begyömöszöltek a belső rakodó helyre. Ez egy nagy hajó volt. Kb 3 ezren voltunk és még 1000 nő. JELENA GLINKA: Ahogy lementünk a hajó gyomrába a női bűnözők az alvilágból, elkezdték leszedni a ruháinkat. Mi próbáltunk ellenállni és kiabáltunk és könyörögtünk az őrségnek mindhiába. A végén már annyira mentek a dolgok, hogy ha egy bűnözőnek megtetszett egy alsó ruha, meztelenre vetkőztetett minket és odadobtak helyette egy tetvekkel teli másik ruhadarabot. PETER DEMANT: Nemcsak az 58-as cikkely alapján elítélt politikai rabok voltak a ott, hanem közönséges bűnözők is. Ezek a bűnözők általában jól voltak táplálva és áttörték a deszkafalat, ami elkerítette a női részleget. JELENA GLINKA: A férfi bűnözők valahonnan egy csákányt kerítettek, és miután áttörték a deszka kerítést átözönlöttek a női részlegbe és tömegesen megerőszakolták a női rabokat. SZEMJON VILENSZKI: Azt nyugodtan lehet mondani, hogy ezeknek a hajóknak a rakodótere hasonlított a pokolhoz. Nem volt W.C., és hatalmas kondérokban gyűlt össze a szenny, mely állandóan kiömlött, ahogy a hajó ringott. JELENA GLINKA: Mire az útnak a végére értünk a kondérok túlfolytak az emberi ürüléktől. A büdös szagot alig lehet leírni. Igy utaztunk Magadánig. A kikötőtől gyalog hajtottak vagy 5-6 kilométert. BIEN GYÖRGY: Mindenki nagyon szomjas volt, mikor kivagoníroztak a hajóból és habzsoltuk a piszkos havat. Az őrök hiába ordibáltak. PETER DEMANT: Az első dolguk az volt, hogy egy fürdőbe hajtottak minket és minden szőrzetünket leborotválták. SZEMJON VILENSZKI: Közönséges bűnözők voltak a borbélyok, akik teljesen életlen borotvákat használtak. Először a fejünkről borotválták le a hajunkat és utána a testünkről távolítottak el minden szőrzetet. A rabok ezután úgy néztek ki, mintha megskalpolták volna őket. A vér csöpögött rólunk. Emlékszem, hogy volt egy rabbi is köztünk. Úgy tűnt, hogy az egész élete a szakálla körül összpontosult. Az öreg ember úgy tartotta a szakállát, de úgyis leborotválták és vérzett mint mindannyiunk. NYIKOLAJ GETMAN: Az úgynevezett "rabszolga kereskedők" jöttek minket kiválogatni mint rabszolga munkásokat, aszerint, hogy mi volt a szakmánk. Építkezésekre, bányákba vagy erdőkbe kellettek a munkaerők. PETER DEMANT: Ezután a tajgába küldtek. A tajga kezdődik a 72-ik kilométerkő után. A kolimai országutat kézzel építették, minden gépezet nélkül. Ezért mondják, hogy a csontokra épült ez az országút.NYIKOLAJ GETMAN: Én egy büntető aranybánya lágerben találtam magamat, melynek a neve Felső DEBIN volt. Ide fedetlen teherautókon vittek minket vagy 700 kilométeren át. SZEMJON VILENSZKI: A kolimai lágerek egy hatalmas láger hálózatnak voltak egy részei. Kolima nagyobb, mint sok európai ország, mint például Franciaország, vagy Németország. Az országút szétágazott azokra a helyekre, ahol gazdag arany, vagy ón lerakatok voltak. Állítólag Butugcság lágerzónában urániumot bányásztak.TAMARA PETKEVICS: Ezekben az években mi állandóan éhesek voltunk és fáztunk, megterhelve nehéz testi munkával, mint erdőírtás, és kőtörés. Más szóval teljesen kimerülve tértünk vissza a barakkba a munkáról, hogy aztán hajnali 5 órakor megkondítsák a síndarabot a korai névsorolvasásra. Mindenkinek sorba kellett állni az udvaron a tegnapról meg nem száradt ruhában, hogy aztán minden kezdődjön elölről. PETER DEMANT: Reggel amikor a sínt verték mindenki felugrott a barakkban. Az őrség mindenkit kihajtott, miközben rugdosták és verték a rabokat. Ezután sorba állították őket és kiküldték munkára. SZEMJON VILENSZKI: A természet is ellenünk volt. Hacsak egy percre is megszűntünk dolgozni, megfagytunk volna a hidegtől. Így minden erőnket arra használtuk, hogy ne fagyjunk meg. PETER DEMANT: Százak haltak meg miközben tolták a taligákat. Nem, nem százak, ezrek, vagy százezrek. A DALSZTROJ törvénye az volt, hogy ne gyere vissza a barakkba, ha nem toltál 100 taligát.SZEMJON VILENSZKI: A lágerek közönséges bűnözői élősködtek a politikai rabok hátán. Más szóval a politikaiak dolgoztak, miközben a rablók hevenyésztek. NADEZSDA JOFFE: A rablók egyáltalán nem dolgoztak. A férfi rabok tolták az ércekkel megtelt talicskákat, miközben a bűnözők azt énekelték, hogy: talicska, talicska ne féljél tőlünk, még csak közeledbe sem jövünk. NYIKOLAJ GETMAN: A rablók nyilvánvalóan alvilági bandák voltak és lenéztek minket, mint politikaiakat. Állandóan a "nép ellenségének" neveztek minket. Ha egy rendesebb ruhadarabot megkedveltek rajtunk, rögtön maguknak követelték. SZEMJON VILENSZKI: A rablók nagyon tisztelték azokat közülünk, akik tudtak jó történeteket mesélni, vagy költeményeket olvasni. Valaki megkérdezte, hogy tudok-e verseket Jeszenyintől. Én emlékeztem egy párra, ami elég volt ahhoz, hogy békén hagytak egy pár napig. PETER DEMANT: Mindenki az utolsó erejéig dolgozott, de az étel adag nem volt egyensúlyban az elhasznált energiával. NYIKOLAJ GETMAN: A fő táplálék a "balánda" volt, ami egy titokzatos híg levesszerű lé krumplihéjjal és céklával, de semmi zsiradékkal. PETER DEMANT: A kenyér szent volt a lágerben és senkinek sem volt joga ellopni azt. Egy rabló ellophatott minden mást, de nem kenyeret. Ha mégis kenyeret lopott azért meggyilkolhatták. ZÓJA MARCSENKÓ: Mit jelent az, ha egy darab kenyér az élet valutája? Egy darab kenyér, egy darab kenyér. Minden nemű munkát hajlandóak voltunk elvégezni egy darab kenyérért. NYIKOLAJ GETMAN: Ha egy illető már meghalt a névsorolvasás után, akkor annak a kenyéradagját felvehette a szomszédja, hogy egyszer végre elég kenyeret egyen. Mindenki másképpen gondolkodik. Vannak akik meg tudták ezt tenni, de vannak akik nem. A rabok mindent megtettek, hogy elkerüljék az átkozott bányát, erdőkitermelést és vasút építést, vagy más nehéz munkát. Ezek kitaláltak minden nemű módszert, hogy valahogy megsebesítsék magukat. Ha valaki egy bányában dolgozott találhat ott egy eldobott gyutacsot robbanó anyaggal. Ezt aztán egy cigarettával felrobbantotta, hogy öncsonkítást kövessen el, így megmenekülvén a nehéz munka alól. BIEN GYÖRGY: Sokan beletörődtek a sorsukba és megpróbáltak tengődni egyik napról a másikra. Sokan magukba zárkóztak és nem lehetett velük érintkezni és ahogy mondtam előbb, imádkoztak. PETER DEMANT: Akinek az a feladat jutott, hogy a nehéz talicskákat tolja az hamarosan felőrölte magát és meghalhatott egy szezon alatt. Így pusztultak el igen sokan, tulajdonképpen éhen haltak disztrófiában. Van az orosz nyelvben egy olyan szó hogy "dehogyjága", vagyis élő halott ami pontosan értelmezi az illető állapotát. NYIKOLAJ GETMAN: Azok a rabok, akik minden szemetet megettek, csakhogy csillapítsák az éhségüket halottnak számítottak. Halottnak, halottnak... PETER DEMANT: Általában egy szezon alatt felőrlődött két, vagy három brigád és csak a brigádvezető élte túl, mivel ezek jól voltak táplálva és nem dolgoztak. LEV RAZGON: A mi csoportunk Moszkvából 517 emberből állott. Minket Usztyumlág-ba vittek 1938 októberében. Márciusban már csak 22 ember volt életben. A többi elpusztult az első télen. PETER DEMANT: Sokszor télen egy holttestre csak egy kis havat lapátoltak és tavasszal az olvadáskor a csontok megjelentek. Mikor sok csont összegyűlt egy nagy gödörbe tolta egy bulldózer.NYIKOLAJ GETMAN: Mikor az őrség kitöltött egy jelentő lapot a halálozásról mint például Iván Ivánovics Ivanov, ahelyett hogy nevét írták volna le, a halott láger számával helyettesítették, mint M-3720. Ezt a számot egy bádog konzerv doboz tetejére lyukakkal írták egy kalapáccsal és szöggel, de néha az egész dobozt használták. Ezt a bárcát a halott lábához kötötték és a domb alján temették el Még most is hallom a bárcák zengését, ahogy temették a halottakat. ZÓJA MARCSENKÓ: ... És mind eddig persze mi hiányoltuk a szeretteinket. Nem tudhattam akkor, hogy a férjemet agyonlőtték. Azt csak később tudtam meg. LEV RAZGON: Én tudtam, hogy Sztálinnal versenyezek. Meg voltam arról győződve, hogy ameddig Sztálin él én a lágerben leszek. Én számoltam az esélyeimet: Én fiatalabb vagyok, mint Ô. Igaz, hogy az életem sokkal nehezebb mint az övé, de Ô túl sokat ivott és evett és így reménykedtem állandóan. LEV RAZGON: .. És végre megértem azt a napot amikor márciusban hallottuk a gyászzenét a hangszórókon. Bach, Hendel, Beethoven. A zenét követte Sztálin egészségi állapotának a közleménye. Emlékszem, hogy a doktor szobához rohantunk és kérdeztük az orvosokat, hogy mi a reményünk? Ezek egy összejövetelt tartottak a fürdőben és mi vártuk a határozatot. Vagy 20 perc múlva a főorvos, aki egy professzor volt kijött elénk és nevetve mondta, hogy az ördögnek vége, semmi remény nincsen a túlélésre. Mi elkezdtük csókolgatni egymást az örömtől. LEV RAZGON: Azt mondtam magamnak: Itt van a szabadságom. Annak ellenére, hogy még két és fél évet kellett várnom, hogy elengedjenek én tudtam, hogy szabad ember leszek. 1953 március ötödikét mindég úgy ünnepelem, hogy részeg leszek. BIEN GYÖRGY: Minden megváltozott egy héten belül, egy héten belül. LEV RAZGON: Amikor letartóztattak 30 éves voltam és 47, mikor elengedtek. Igy elvették a legértékesebb éveimet. ZÓJA MARCSENKÓ: A legtöbbünk a harmincas éveinkben voltunk amikor 1937-ben letartóztattak. Mi gondoltuk, hogy Istenem, valahol még vannak akik nők tudnak lenni, tudnak szeretni és szépíteni magukat. Valaki valahol még mindig táncol, de mi csak robotolunk itten. LEV RAZGON: Sokszor kérdezik tőlem, miért élted túl? Erre éppúgy nem tudok válaszolni, mintha azt kérdezték volna, hogy miért éltem túl a háborút. A barátok elpusztultak. Miért? Ez egy előreláthatatlan, érthetetlen kérdés. Több tény volt benne mint szerencse, jellem, testalkat, sok minden. PETER DEMANT: Egy lábbal a sírban voltam, de kopasz fejemmel kihúztam magam onnan. Ragaszkodtam az élethez. Reméltem, hogy a nap még fog rám sütni. JELENA GLINKA: Az Isten kiválasztott engem, hogy megörökítsem ezeket a rémálmokat és én mondtam, hogy Isten: nem volt hiába a szenvedésem. Én csak leírni akartam a történteket, nem a magam részére, mert én egy szerény ember vagyok, de a történelem részére. SZEMJON VILENSZKI: Azok akik egy naplót tartottak az emlékeikről tudták, hogy ha a KGB bármilyen módon valaha is megtalálja ezeket , akkor újra le lesznek tartóztatva. Ennek ellenére sokan megírták a történetüket nemcsak a magukét, de a barátaikét akikből igen sokan elpusztultak. NYIKOLAJ GETMAN: Sokan mondták nekem a lágerben akik már a végüket járták: " Nyikolaj” vagy "ecsetes", emlékezzél mind erre, ami itt történt. Talán túléled és mondd el a világnak ami itten történik. Mutassad meg a rajzaidon és festményeiden keresztül"! PAULINA MJASZNIKOVA: Ez az emlékmű nem csak ránk, mint túlélőkre vonatkozik. Ez az emlékmű mindazokra emlékeztet, akik Kolimán elpusztultak. * * * * * |