Édesapám jóhírű szívspecialista volt. A "KI KICSODA KORTÁRSAK LEXIKON"-ból idézek (1929): Bien Zoltán dr, egyetemi magántanár, a Társadalombiztosító Intézet osztályvezető orvosa, született Somogytúron. Az orvosi szakirodalomban ismert nevet szerzett magának, főleg allergiás, asztmás és szívmegbetegedésekre vonatkozó munkával. A háború alatt (1914-18) a világszerte használt kiütéses tifuszdiagnosztikumot ő állította elő. A harctéri szolgálat után kórházi gyakorlatot folytatott, később a leydeni egyetem adjunktusa volt, magántanári képesítését ugyanott szerezte. 1917 óta a OTI belgyógyász osztályvezető orvosa. Harctéri kitüntetései: Signum Laudis és koronás arany érdemkereszt. Macedóniában, Isonzónál és Ukrajnában szolgált mint zászlós és tartalékos főorvos. Jól ismerte Szentgyörgyi Albert professzort és Wallenberget.
Én Budapesten 1928-ban születtem, a ferencvárosi Kinizsi utcában laktunk. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik a földrajzot a napi hadijelentésekből tanulták meg. Ki tudja elfelejteni Münchent, vagy a Danzig-problémát? Narvik, Dünkirchen, Voronyezs, Sztálingrád, Don-kanyar, Kurszk, mind milliók életét követelték. Az afrikai csaták során soha nem hallott városok nevét ismertük meg, mint pl. El Alamein, Bengázi, Tobruk. A nyugati szövetségesek Japán ellen vívott küzdelmei messzi, másik világrész földrajzi állomásait jelentették: mint Pearl Harbor, Midway, Tarawa, Hirosima és Nagasaki.
A Vörösmarty gimnáziumba jártam és 1944. karácsonyán 16 és fél éves voltam. Nem mondom, hogy felnőtt voltam, mert elég védett életet biztosítottak szüleim. Annak ellenére, hogy Budapest ostroma elkezdődött, próbáltunk zavartalan életet élni és énekeltük a "Mennyből az angyalt" karácsony estéjén. Egyszercsak a ház elkezdett remegni és a dübörgés mindig hangosabb lett. Az áram kimaradt, sötétben ültünk megszeppenve, hogy most mi lesz? A napok teltek és a fegyver ropogás mindig közelebbről hallatszott. Nekem ez nagy kalandnak bizonyult és sok időt töltöttem az utcán, míg szüleim a ház lakóival a légópincében leltek menedéket. Láttam, ahogy az emberek vagdossák a lelőtt lovak hulláit, hogy némi húshoz jussanak, láttam a targoncákon a meggyilkolt zsidók keményre fagyott holttesteit. Volt ott öreg, fiatal, csecsemő. Láttam a magyar és német katonák, merev megfagyott maradványait a kiégett harckocsikon. Láttam telibetalált szovjet bombázót szétesni a levegőben és az ejtőernyővel kiugró pilóták legépfegyverezését. Hirtelen, nagyon hamar felnőttem!
Egy verőfényes, nagyon hideg januári napon egyszerre az a hír járta, hogy a szovjet egységek a szomszéd utcában vannak és minden valószínűség szerint másnap elérik házunkat. Ez meg is történt egy kristálytiszta levegőjű reggelen. Ahogy ültünk a pincében, egyszercsak egy géppisztoly sorozatot hallottunk. Egy perc múlva két fiatal szovjet katona berúgta a pinceajtót és ránkfogták fegyvereiket. Jól fel voltak szerelve és szeplős, fiatalos arcuk inkább barátságot, mint ellenszenvet mutatott. Néhány másodpercig senki nem tudta, mi fog következni. Miután meggyőződtek, hogy itt nincs náci katona elrejtve, vállukra tették fegyverüket és hívták a kint várakozó bajtársaikat. Mi próbáltuk őket megérinteni, simogatni, mintha a holdról jöttek volna (bizonyos mértékig így is volt). Azután jött egy tiszt, aki tovább zavarta őket a csatába. Az első benyomás a szovjeteket illetően jó volt. Örömünk azonban rövid életűnek bizonyult, mert a front mögötti hadinépség már söpredék volt, akik vagyontárgyainkat, lányainkat kedvelték. Érdekesnek tűnt, hogy sok nő volt közöttük, akiknek viselkedése nem volt különb férfi bajtársaikénál. Ezt igyekeztünk elfogadni, mint a háborúhoz tartozó "természetes jelenséget".
Még aznap kimerészkedtem az utcára és szörnyű kép tárult elém. Tucatnyi szovjet katona holtteste hevert a kapualjakban és az üzletek betört kirakataiban. Emlékszem, az egyiknek hatalmas kés volt a gyomrába döfve. Ugyanakkor az épület falain krétával "demokrácia" volt felírva. Ez nekem szöget ütött a fejembe, hogy mi is az a demokrácia, ha mind a kommunisták, mind a nyugati hatalmak egyformán hirdetik. Tizenhat éves fejjel akkor még nem tudtam megítélni a különbséget.
Budán egészen február 13-ig nagy harcok dúltak, viszont Pest már február elején szovjet kézen volt. 1945. február 6-án délelőtt 11 órakor két tányérsapkás NKVD tiszt egy tolmács kíséretében bekopogott hozzánk és nagyon udvariasan kérték, hogy szeretnének apámmal beszélni, és hogy volna-e szíves követni őket egy rövid megbeszélésre a főhadiszállásra. A tolmács tudhatta, hogy mi az a "rövid idő", mert mondta hogy apám vigyen magával egy váltás fehérneműt. Ugyanakkor egy felületes házkutatást tartottak és találtak egy fülhallgatós telepes rádiót, amit akkor használtunk, amikor nem volt áram. Ettől nagyon felizgultak, és kérdezték hogy kié ez a rádió? Mondtam hogy az enyém. Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet, hiszen akkor csak 16 és fél éves voltam. Kijelentették, hogy akkor én is menjek velük. Kicsit megszeppenve, de ártatlanságunk tudatában, meg voltunk győződve, hogy az egész csak egy cirkusz és minden rendeződni fog, ha megtudják, mindez tévedés. Megcsókoltuk 12 éves húgomat és anyámat, mondván hogy sebaj, nemsokára haza jövünk. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk, és hogy apám soha, én meg csak 10 év múlva fogok visszatérni, megjárván ártatlanul egy olyan kálváriát, ami kihat az egész életemre. 1 2 3 4 |