A Gulagról

Gulag - A szovjet táborrendszer története. Szerkesztette: Krausz Tamás. A szerkesztõ munkatársa: Bartha Eszter. Pannonica Kiadó, 2001. 440 oldal, 3490 Ft

Nagy ázsiójuk van ma a kommunista diktatúrák történetérõl írt munkáknak. A kommunizmus fekete könyvének hazai megjelenése tavaly ádáz sajtóvitát robbantott ki. A világszerte eladási rekordokat döntõ könyvet idehaza politikai hitvallástól függõen minõsítették szentírásnak vagy blaszfémiának. Néhányan voltak, akik flamandok és vallonok harcában belgaként megkísérelték szakmai alapon felmérni a mû értékét. Eme disputa tapasztalataival felvértezve nyitottam ki az ELTE Ruszisztikai Központjában született kötetet. A mû elvileg a Gulag történetérõl kíván nóvumokat közreadni, de jócskán túllõ a deklarált célon. A szerkesztés metódusából kiderül, hogy a fekete könyv antitézisérõl van szó.
A kötet gerincét alkotó cikkekben nyüzsgõ polemikus odavágások egyértelmûen a korábbi vita utánlövésének tekinthetõk. A mû szerkesztõje, Krausz Tamás úgy véli: a témában "szellemi zûrzavar" uralkodik, (7. o.) melynek elõidézõje "a fennálló rendhez való kritikátlan ragaszkodás" (15. o.) Az elõszó nem történettudományi szakmunka, hanem antikapitalista pamflet. Krausz a totális államokat helyezi mérlegre. A két diktatórikus rémuralom öszszeméricskélése nála a bolsevizmus mentegetésébe, sõt apológiájába torkollik. Szerinte a kommunista totalitarizmus nem eredeztethetõ a marxi teóriából. "A sztálinizmus formailag államszocializmusként írható le... amely a burzsoáziát megszüntette ugyan, de a társadalomtól elkülönült apparátus uralmának megalapozásáig jutott. Ilyen társadalom létrehozása nem szerepelt semmilyen forradalmi elméletben" (17-18. o.) A Marx által elképzelt utópia nem valósulhatott meg. De az ígért földi mennyországba vezetõ út az õ receptje szerint épült, amint ezt munkássága is bizonyítja. A szent tan érdekében éppúgy üdvösnek vélte a terrort, a diktatúrát, az etatista centralizációt, akárcsak majdani követõi. Úgy gondolta, hogy a kommunizmus gyõzelme után eljön a Kánaán, e cél pedig önmagában indoka a tömeges emberáldozatnak.
Krausz ráadásul nem elégszik meg az ideológia felmentésével. A kommunista rendszert is a nácizmusnál elõnyösebb színben tünteti fel. "Sztálin - Hitlerrel ellentétben - "kultúrateremtõ" mezben is megjelenhetett. A nácizmusnak ugyanis nem volt progresszív kulturális öröksége, nem volt Kandinszkija és Dziga Vertovja, Babelje és Solohovja, Tatlinja és Rodcsenkója, Eisensteinje és Ehrenburgja. A szovjet kultúra létezett - a nácizmus viszont egyáltalán nem rendelkezett autentikus kulturális teljesítménnyel" (20. o.) Abból, hogy a fenti mûvészek a Szovjetunióban éltek, még nem következik, hogy a mindnyájan a bolsevizmus hívei voltak. Ha Krausz Sztálinban jóságos mecénást lát, az õ baja. Az öngyilkosságba hajszolt Jeszenyin és Majakovszkij, a kivégzett Babel és Mandelstam, az, hogy az NKVD a nácikhoz hasonlóan elégette a betiltott szerzõk mûveit, meggyõzõen cáfolja ezt az agyrémet. Az sem igaz, hogy a nácik támogatói közt nem voltak tehetséges értelmiségiek. Elég, ha a filmrendezõ Leni Riefenstahlra, a zseniális építész Albert Speerre, vagy az elismert közgazdászprofesszor Werner Sombartra gondolunk. A nácikkal szimpatizáló intellektuelek sora Knut Hamsunnal, Louis-Ferdinand Céline-nel folytatható. Krausznál a nácizmus analízise megreked a Komintern-definíciónál. Állítása szerint "a náci állam döntõen a német nagytõke profitérdekeinek és a tõkés újratermelési folyamat rendszerének a megmentését, végsõ soron a magántulajdon uralmának védelmét szolgálta" (19. o.) Ezt cáfolja Henry A. Turner amerikai történész, aki dokumentumokkal igazolta, hogy a német tõkések nagy része nem kívánta Hitler gyõzelmét, s ahhoz anyagilag sem járult hozzá. Az NSDAP nem is szorult rá a nagytõkések adományaira, hisz voltak saját pénzügyi forrásai.
A kötet többi részét szintén árnyalatokat nélkülözõ, ideológiailag motivált odamondogatások jellemzik, amelyek mögött nincs tudományos érvelés. Krausz és szerzõtársai állításai jórészt csípõbõl cáfolhatók. Például amit õ és tanítványa, Czéh Zoltán a hruscsovi olvadás kapcsán a Gulagról ír. "Furcsa lenne, ha a leleplezés érdemét magunknak tulajdonítanánk", hisz a valódi leleplezés már "1956-ban elhangzott" - így Krausz. (9. o.) Czéh azzal a meglepõ a következtetéssel indít, hogy Hruscsov-érában a Gulag megszûnt. (45. o.) Itt nem források különbözõ interpretációjáról, hanem tények meghamisításáról van szó. A XX. kongresszus nem volt a totalitárius rezsim komplex bírálata. Hruscsov hallgatott az okokról, melyek lehetõvé tették a rémtetteket, valamint arról, hogy a jogtipró terror nem Sztálinnal kezdõdött. Czéh Zoltán állítását a Gulag Hruscsov általi felszámolásáról épp Viktor Zemszkov kötetben publikált forrásközlõ tanulmánya dönti meg. Zemszkov elismeri: Hruscsov alatt "a Gulag a politikai foglyok új hullámát fogadta magába: a totalitarizmus ellenfeleit, az emberi jogi harcosokat." (226. o.) A polemikus vagdalkozás iskolapéldája Vlagyimir Buldakov cikke, mely a szovjetológusokat totalitaristákra és revizionistákra osztja fel. Szerinte a totalitaristák hívei ""párttörténész" körökbõl" (47. o.) verbuválódnak. Hogy a másik oldalon is vannak párttörténészek, például Krausz Tamás, aki az MSZMP KB Párttörténeti Intézetében dolgozott, arról Buldakov hallgat. Az még nem lenne probléma, hogy totalitaristák és revizionisták vitájában Krauszék az utóbbiakat támogatják. Történelemfelfogások szakmai alapú felülvizsgálata elfogadott dolog. A könyv azonban revízió helyett denunciál és csúsztat. Kétségbe vonja az ellentábor felkészültségét, de bizonyítékok nélkül.
Krausz szerkesztõtársa, Bartha Eszter a revizionisták küzdelmét a totalitaristákkal "tudomány és politika harcaként" ábrázolja. (62. o.) Természetesen nála is a revizionisták képviselik a tudományosságot. Szerinte a kutatás "a totalitárius iskola meghaladásával" vált politikamentessé. (Uo.) Majd úgy jellemzi az egyik totalitarizmust meghaladó kutatót, hogy az "meggyõzõdéses szocialista". (76. o.) Egy történész baloldaliként lehet depolitizált, liberálisként vagy konzervatívként nem? - Kettõs mérce. Kenéz Péter is csúsztat, amikor tanulmányában leszögezi: "A legmeggyõzõdésesebb szovjetellenes és antikommunista történészek azonosnak tekintik a szovjet történelmet és a Gulag történetét. Nézetük szerint a bolsevizmus idegen volt az orosz nép lelkületétõl, és a sztálinizmust pusztán rájuk kényszerített jelenségként értékelik." (106. o.) Sajnálatos, hogy Kenéz nem ismeri Richard Pipes fõmûvét. Pipes, akinél meggyõzõdésesebb szovjetellenes antikommunista kevés van, azt írja, hogy a cárizmus utolsó éveiben "Oroszország minden más országnál jobban kezdett hasonlítani egy rendõrállamhoz a szó modern, totalitárius értelmében". (Az orosz forradalom története. Bp, 1997.) Végül feltûnõ a szerzõk hallgatása a szovjet táborrendszer genezisérõl. A lenini idõszak történetét a könyv homályba burkolja. Szó sem esik azokról a haláltáborokról, ahova a polgárháború során kozákok tízezreit deportálták. A Lenin utasítására létrehozott szolovki lágerrõl a kötet a legalapvetõbb forrásokat sem ismerteti. Nem említi a Szolovkiról megszökött Borisz Cederholm könyvét, melynek kihagyása terjedelmi okokkal nem indokolható, hisz bekerültek a Gulaghoz egyáltalán nem kapcsolódó tanulmányok is.