A szibériai Gulág lágere
-beszélgetés L.G. Gumiljevvel-

(oroszból fordította: Sebestyén Márta)

 
 Nagy terem. Hatalmas íróasztal a nagy ablaknál a Kolumenszkaja utcára nézve. Az egész fal könyvespolcokkal van tele, a szemközti falon – Anna Ahmatova arcképével díszített féldombormű található. Alatta bőrdívány van. Fogadásomra felemelkedett egy nem magas, erős testalkatú férfi, a fényképek alapján jól felismerhető volt Lev Nyikolajevics Gumiljev. Megismerkedtünk. Én átadtam a szibériai ajándékot – a cirbolya magvakat és néhány gumót az ágakon.
-         Ez abból a cirbolyából való, amelyet én láttam a zónából? – kérdezte Gumiljev.
-         Nem, Lev Nyikolajevics, azok a cirbolyák már nem maradtak meg, de ez is Tomuszból való.
 Felajánlották nekem, hogy üljek az asztalhoz, a nagy ablak alá, közel a kilátáshoz. Ott volt Lev Nyikolajevics fényképe a B-739-es számmal. Ezt a számot ő Tomuszban viselte.
-         Ezt Önöknél fényképezték – kapta el a tekintetemet Lev Nyikolajevics, - két-három nappal azután, ahogyan engem oda vittek. Akkor még így néztem ki…
 Elővettem a kofferből a fényképezőgépet és a diktafont. Lev Nyikolajevics elnézést kérve lefeküdt a díványra. A fényképezőgépet én ekkor eltettem a helyére, leplezve ezzel a tapintatlanságomat. Biztosan le tudtam volna fényképezni Lev Nyikolajevicset, nekem valószínűleg megengedték volna, de abban a pillanatban úgy határoztam, hogy ezt nem lehet csinálni. A találkozásunk végén három Lev Nyikolajevicsről készült fotóval kárpótoltak.
Én láttam, hogy milyen nehéz is neki, amikor Lena, az ápolónő beadta a fájdalomcsillapító injekciót és megmasszírozta. Lev Nyikolajevics összeszedte magát, néhányszor felemelkedett, rágyújtott arra a doboz „Belomor”-ra, amely az asztal sarkán állt. Megengedte, hogy én is rágyújtsak. Felajánlottam neki, hogy az erre a látogatásra szánt drága cigarettát is próbálja ki, de ő azt felelte, hogy inkább a sodort cigarettát részesíti előnyben és arra a kérdésre, hogy miért éppen a „Belomor”-t , azt felelte:
-         Azért mert én magam sodortam.
Bekapcsoltam a diktafont. Leghőbb vágyam az volt, hogy ennek a legendás embernek a hangját rögzítsem, aki megjárta a sztálini lágerek rémséges poklát.

S ez a rögzített anyag: 

-         Lev Nyikolajevics, ön már említette, hogy ezt a számozást Önnek nálunk Tomuszban adták ki, ezen kívül más lágerekben volt e hasonló ismertetőjel?-         A B-739-est valóban Önöknél Tomuszban adták, az első számozást pedig még Karagandában kaptam. Ahogy cserélődtek a lágerek, úgy cserélődtek a számok is. Én több lágerben voltam: „Pecsláger”-ben, „Lugláger”-ben és „Kamisláger”-ben. Ezt a legutolsó számozást csak Sztálin halála után vették le rólam Omszkban. Omszkig bennünket számozva szállítottak.

-         S hogyan került hozzánk Tomuszba? Önöket vonattal szállították?
-         Tajset-ből Novokuznyeck-ig vonattal vittek és onnantól pedig autóval Mezsdurecsenszk-ig, a lágerig.

-         Nos hát 53-ban vonattal vitték Önöket, Mezsdurecsenszk-ben akkor már volt kiépített útszakasz?
-         És aztán ismét átszállítottak Novokuznyeck–be autóval és ott felrakodtak bennünket a vagonokba és elvittek Omszkba.
-         Novokuznyeck-ben, nem sikerült átmenni az elosztó lágeren keresztül, Abagur-ba? Onnan nagyon sok politikai fogoly el tudott menni.
-         Nem, az autóból minket rögtön belöktek a vagonba és éjszaka a vonat elindult velünk. Amikor pedig Tomszk-ba értünk, akkor a vagonból rögtön felrakodtak az autókra.
-         Abban a levélben, amelyben a sorsáról ír nekem úgy gondolom, hogy nagyon az emlékezetébe vésődött Mezsdurecsenszk?
-         Egész életemre!
-         „Kamisláger”-ben két zóna volt. Az egyik Olyzserász-ban, a másik Mezsdurecs-ben. Önök, ha jól értettem Mezsdurecs-ben voltak?
-         Igen.
-         Azok a házak, amelyeket Önök akkor építettek, nagyon jól fent maradtak.
-         Én ott jó példával szolgáltam.
-         Ezek szerint Ön jól dolgozott, ha még most is állnak a házak?
-         Ott az embereknek alkalmuk sem volt rosszul dolgozni.
-         Természetesen, és a szükség megkívánta a jó munkát, az adagokért….
-         Az adagokért – igen! De a fejadagot mégis kiírták. Ott a munkavezető a Sapur családból való volt. Soha rosszat nem csinált senkinek és mindig kiírta az adagokat.
-         Lev Nyikolajevics, Ön emlékszik arra, hogy ki volt Önöknél a lágerparancsnok?
-         Gromov!
-         Róla különféleképpen beszélnek az emberek, Ön mit tud róla mondani?
-         Nagyon nehéz ember volt, jobb volt nem a szeme elé kerülni, ő mindig talált valamiféle kifogást arra, hogy megbüntesse az embereket.
-         Kikre emlékszik vissza, kik voltak Önnel együtt?
-         Egy pecskovi volt ott velem. Aztán Aljosa Szavcsenko. Aztán Szerjozsa Galusko, aki meghalt, aztán pedig Szergej Stein. A „Nagy Stein” – így nevezte önmagát. Mindig azt mondta, hogy ő nagy író, aztán kiszabadult, mostanáig sem olvastam még tőle semmit. Kire emlékszem még? Még ott volt George Hann, aki Lenin műveit fordította angol nyelvre. Ő angol nemzetiségű volt, a Londoni Egyetem professzora. S hogy került ő a szovjet lágerbe? Megérkezett a Szovjetunióba, hogy Lenint fordítson és közben letartóztatták, haladékot kapott és hozzánk került. Én nagyon jó barátságban voltam vele. Volt még velünk egy zsidó származású író is, Grubijánnak hívták. Ő nagyon udvarias ember volt, annak ellenére, hogy a neve Grubiján, goromba frátert jelent. Ezért mindenki nevetett rajta.
-         Lev Nyikolajevics, voltak bűnözők az Önök zónájában?
-         Ritkán. Ők 1958-ban voltak ott, akkor dolgoztak velünk, aztán elvitték őket.
-         És ki volt az, aki rád támadt? – kérdezte a felesége, bekapcsolódva a beszél-getésünkbe.
-         Egy bűnöző! Egyszer eljött hozzánk, hogy telefonon beszélhessen. Valaki azt mondta neki, hogy tilos telefonálni. Ő ekkor az illetőt orrba vágta. Megkezdődött a verekedés. Én megütöttem. Dancsenko ekkor meg akart engem ölni, egy baltával rám támadt, de a többiek megvédtek. Aljosa Szavcsenko idejében cselekedett és a baltától elhúzott. Így csupán ennek köszönhettem, hogy nem öltek meg. Egy nap múlva erről az esetről a lágervezetők tudomást szereztek és az összes volt bűnözőt, kitoloncolták.
-         A zónában volt-e szabálysértés?
-         Bár a feltételek szörnyűek voltak, de igazából szabálysértés nem volt. Ott nagyon sok frontharcos és mindenféle fajta ember volt, de a határokat tiszteletben tartották.
-         Amikor Tomszk-ban élt, volt e kapcsolata az édesanyjával?
-         Egyetlen levél évente!
-         Ön annyit írhatott amennyit csak akart?
-         Nem, nekem annyit írhattak amennyit csak akartak, de én csak egyet írhattam egy évben. Mi mindenesetre a kapcsolattartás más lehetőségét is megtaláltuk, az úgynevezett „balos” postát mindig használtuk.
-         Mennyi csomagot kaphattak?
-         Egy hónapban egy csomagot engedélyeztek.
-         Az étkeztetés a munka eredményétől függött?
-         Igen a munka eredményétől függött, hiszen adhattak 600 grammot is, és néha akár az 1kg-ot is elérhette a fejadag.
-         Néhányan Tomuszban azt mondták nekem, hogy omula marénát (halfajta) is adagoltak és kenyérfarával is etették az embereket?
-         Nem, ilyen csak ritkán volt. Eleinte lehet, hogy omula marénát és kenyérfarát is ettem, de lehet, hogy még halikrát is.
-         Ő mostanáig a sós tőkehalat sem tudja megenni – kapcsolódott be ismét Natalja Viktorovna
-         Lenocska! – kiáltott oda Lev Nyikolajevics az ápolónőnek

Én kikapcsoltam a diktafont. Az ápolónő gyorsan odament a beteghez, és amíg ő Lev Nyikolajevicsnek segített, addig én nagyon halkan beszéltem Natalja Viktorejevnával. Ő elmondta, hogy két évvel ezelőtt Moszkvában a férje, Levuska gutaütést kapott és ettől kezdve egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát. Kezdtem őt megnyugtatni, hogy tavasszal majd jobb és könnyebb lesz. Natalja Viktorejevna elmondta, hogy a férje mindig is nagy optimista volt, de már az ablak felé is reményt vesztve néz, sőt már nem is az a régi szempár néz vissza rá.
 Natalja Viktorejevna – moszkvai születésű, művész, Szergej Geraszimovnál, a híres mesternél tanult. Én nem láttam még a munkáit, de nekem úgy tűnt, hogy ő egy érdekes művész. Nem lehet érdektelennek lenni egy olyan ember oldalán, mint Lev Nyikolajevics.
 Az ápolónőcske Lenocska, ahogy eljött Gumiljevtől az órájára mutatott, hogy már lassan ideje menni. Háromnegyed kettő volt. Kettőre várták az orvost. Kezdtem elbúcsúzni Lev Nyikolajevicstől. Ő valamiféle jellel, mutatott valamit a feleségének, aki mindössze egy perc múlva Gumiljev három könyvét és három nagy fényképét hozta ki nekem. „Az etnogenezis és a föld bioszférája” című könyvét személyre szólóan dedikálta nekem. A második könyvére „Az etnikai földrajz a történelmi periódusokban” ráírta, hogy: „Kedves mezsdurecsenszkinek a szerzőtől L. Gumiljevtől”. A harmadik könyv az „Oroszországtól-Oroszországig” címet viselte. Lev Nyikolajevics elmagyarázta, hogy ez az utolsó könyve nyáron jelenik meg és ez a mutatványpéldány, amelyet nem ajándékozhat oda senkinek. Én megnéztem, megérintettem a könyvet és visszaadtam a szerzőnek. Mi szívélyesen elbúcsúztunk egymástól. Lev Nyikolajevics megígérte, hogy az „Oroszországtól-Oroszországig” című könyvéből rögtön küld nekem, miután kijön a nyomdából. A mezsdurecsenszki bányászoknak üdvözletemet küldöm – mondta. Még egyszer elbúcsúztunk, Lev Nyikolajevics felemelkedett a díványról és kezet nyújtott.

 Miután kikapcsoltam a diktafont és miután Lenocska elvégezte az összes teendőjét, Lev Nyikolajeviccsel elkezdtünk beszélgetni a gulágos eseményekről. Ő megkapta az én „Szibériai láger” című cikkemet nyomtatásban. Ez volt az első próbálkozás, amelyben Tomuszról írtam. Lev Nyikolajevics nagyon dicsérően nyilatkozott a munkám kezdetéről. S arra kérdésre, hogy folytassam e ezt a munkát, mivel már elég sokat tudunk a témáról, Lev Nyikolajevics azt felelte:
-         Ez csak a kezdet. A Gulágról még úgy soha senki nem mesélt, ahogyan arról kellett volna. Erről feltétlenül szükséges beszélni. Az lenne az igazán jó, ha elérhetőek lennének az irattári anyagok erre vonatkozóan….
-         Lev Nyikolajevics, Ön a Gulág összes megrázkódtatásán keresztülment, hogyan viszonyul Ön ahhoz, ahogy erről Szolzsenyicin beszélt?
-         Ő erre vonatkozóan csak egy kísérletet tett, mégis elmondható, hogy ez egy nagy kísérlet volt: elbeszélni mindazt, ami ott történt. De ő mégsem tud sokat. Önnek többször kell még beszélgetni olyan emberekkel, akik átélték a sztálinizmust, továbbá kutakodni kell a levéltárakban, ha ez lehetséges, olyan volt politikai foglyok után, akik még mesélhetnek a szörnyűségekről, hiszen az áldozatok száma immáron évről-évre kevesebb és kevesebb. Ne higgyen teljes egészében azoknak az embereknek, akik a lágerekben ostobák voltak, mert azok még ott is jól éltek és ők azok, akik mindent szebben tüntetnek fel. Olyan embereket kell keresni, és olyanokkal kell találkozni, akik a saját bőrükön keresztül élték túl a Gulágot.
-         Mi várja a mi Oroszországunkat?
-         Oroszország nagy jövő elé néz. Minden, ami végbe megy körülöttünk azt nem egyszer átélte már Oroszország, senki semmilyen újat nem talált fel még eddig. Mindez már volt!
-         Ön hogyan viszonyult a bányászok sztrájkjához, jókor kezdődött ez Mezsdurecsenszkben?
-         Figyelemmel kísértem az ottani történéseket. Az embereket az őrületbe kergették, adtak ugyan fizetségül szappant és különböző áruféleségeket, de mi lesz tovább? Hogy mit kezdjenek a szabadságukkal, nekem úgy tűnt, hogy maguk sem tudják. Nálunk sajnos az embereknek semmilyen tapasztalatuk nincs szabadon élni. Mindig valamiféle akadályokba ütköznek…
 Kijöttem a Kolumenszkaja utcára. Egy rakás újságíró állt a lépcsőháznál, akik hirtelen nagy figyelmet fordítottak rám.
-         Ön Gumiljevnél járt?
-         Igen
-         Önnek hogyan sikerült?
-         Ez nagyon hosszú történet, gyerekek!
 Én már nem feleltem többé egyetlenegy kérdésükre sem. Nekem fontosabb volt megőrizni azt, amit nemrég átéltem… Akkor még nem sejtettem, hogy a sors többé nem teszi számomra lehetővé, hogy újból találkozzak ezzel az emberrel. Utolsó volt ő már a triászból: Gumiljev-Ahmatova-Gumiljev.
 1992 júniusában Szentpétervár elbúcsúzott Lev Nyikolajevics Gumiljevtől. Ő a XX. Század nagy gondolkodója volt, olyan történész, akinek az emberiségért nyújtott művei csak most kezdenek igazán elismerést aratni a honfitársak körében.
Ő nagy orosz hazafi volt, nagyon sokat tett a nemzetiségek védelmében, Európában és Ázsiában egyaránt. Az első volt azok között, aki a Szovjetunióban az eurázsiai népek barátságát előre megjövendölték.
 „Ő a történelmi tudományok kiválósága volt és a csillaga még sokáig ott fog ragyogni a sötét égbolton” – mondta Gumiljevről Dmitrij Lihacsev akadémikus.
 Június 20-án, szombaton Szentpétervár eltemette az ő nagy fiát. Reggel a Varsói Állomás templomában kezdetét vette a gyászszertartás, aztán a gyászünnepély az Orosz Földrajzi Társaság épületében folytatódott, amelynek Lev Nyikolajevics az akadémikusa volt. Temetése az Alekszandr-Nyevszkij kolostor temetőjében volt, - amely a legvilágosabb és legtekintélyesebb temetője Oroszországnak.
 Mezsdurecsenszk-ben még mind a mai napig nem találtak olyan utcát, amely a nagy humanista nevét vehette volna fel, akinek a keserves sorsa ilyen tragikusan összefonódott volna ezzel a várossal, Tomusszal.

Jurij Panov