1.rész

2. rész

3. rész

4. rész

4.

- Volt maguknál zeneszerszám?
- Igen, akkor már ezek kaptak biztosan, mert volt. Ezek összeverődtek és minden este volt zene. Minden este elmehettünk. Táncoltunk. Persze nők nőkkel. Mindig evvel a litván nővel szoktam táncolni. Nagyon jól megértettük egymást. Jól táncoltunk. Mondja akkor, hogy nem akarok-e levelezni? Mert őneki van egy barátja, ő levelez, de ő nem tud jól levelet írni. Ő majd diktálja nekem és én írjam. Érdekes volt. Majd megírjuk az ő barátjának, hogy szerezzen valakit, aki még levelezne. Hát jól van. Nagyon sokáig írtam a levelet neki, megjött a válasz. Fölolvastam. Én akkor már elég jól beszéltem meg írtam és mi történt? Akivel ő levelezett, a végén velem levelezett. Összevesztek, már nem írt neki többet. Megírta, hogy ... Ott is volt ilyen, hogy elcsábítottuk ... (nevet). Jaj, nagyon érdekes. De mondom nagyon, nagyon szép leveleket tudott írni. Akkor egy másik küldött levelet, akkor összehoztam avval. Azért nem haragudtunk egymásra. Érdekesebb volt, hogy most már egy másikkal levelez. Hogy még visszamenőleg mondjam, amikor kijártunk az építkezéshez, ahol a gyárat építettük, ugye ott nappal férfiak dolgoztak, éjjel pedig nők. Volt egy nagy zöldre festett lemezből valamilyen fülke és én arra a fülkére ráírtam, hogy "Figyelem magyarok! Ha valaki úgy gondolja, hogy szeretne levelezni, akkor ..." (megmagyaráztam, hogy milyen kő alá) tegyen oda egy pár sort. Hát így jöttek az ismeretségek. Hogy az ember ne unatkozzon, ne veszítse el teljesen saját magát, így kezdődött. Amikor este mentem dolgozni és kiadtam a szerszámot, akkor rohantam oda megnézni, hogy van-e levél? Volt levél. Egy hatvani fiatal ember, valamilyen Gyula volt, de már nem emlékszem rá. Állítólag pedagógusnak készült ez a kis fiatal ember, akkor írt. Akkor mindig ott volt a levél. Én is odatettem, ő is. És ez így ment. De nem sokáig tartott, mert valaki megtalálta a levelet és akkor már többet nem mert írni. Gondolom, valaki kileste és elvette. Szóval elmaradt. Nem mert írni. Utána aztán egy másikkal, másik magyarral leveleztem. F. Gyulának hívták. Azt írta, hogy 25 évre van ítélve.
- Hova valósi volt?
- Hát hogy hová való volt, látja ezt a nem tudom. De valami csendőr lehetett. Tábori csendőr volt. Úgy írta, hogy tábori csendőr volt és 25 évre lett ítélve. Hát aztán avval sem sokáig ..., mert valaki megírta nekem, hogy elhelyezték onnan. Elvitték. Így maradt egyik levelezés a másikra, mert annak a barátja tudta, akkor ez így ment. Így volt a kultúra, ahogy most mondjuk.
- Mit tudtak maguk a férfiakról?
- Sok mindent nem tudtam. Ugyanúgy jártak dolgozni, mint mi. Talán jobban kikövetelték maguknak (a jobb bánásmódot), mert éjszaka nehezebb volt a munka. A férfiak kikövetelték maguknak, hogy jobb helyeken dolgozhassanak, vagy nappali műszakba. Ezt a nők már nem tették meg. A nők csinálták. Oda voltak állítva, csinálták. Szóval a férfiaknak könnyebb volt.
- A férfiak meg azt mondják, hogy a nők jobban bírták!
- A nők nem lázadoztak, nem mertek talán. Ez azt jelenti, hogy jobban bírtuk? Nem, nem hiszem. Muszáj volt. A férfiak elálltak ettől. Amikor én az építkezésen dolgoztam, akkor is a férfiak a belső munkákat végezték, a  nők falaztak, vagy ácsmunkát végeztek, a tetőt rakták. A férfiak bent rakták az ajtókat, ablakokat, padlózatokat. Női brigád is volt ugyanilyen.
- Ismerték a függő ónt?
- Hogyne. Én is avval dolgoztam. Nem vízmértékkel. Az is volt, de a sarkokat csak avval raktuk. Én itthon is kőműveskedek. Sőt egy időben Harkányban laktam, akkor ott a víkendtelepen nagyon sok víkendház van, amire rá tudok mutatni, hogy ezt egy maszek kőműves bácsival közösen csináltuk. A külső pucolást, vakolatot én csináltam.
- A férfiak kiharcolták maguknak a jobbat.
- Mondja el a hazavezető utat!
- Még Szibériában voltam, akkor egyszer álmodtam. Nem nagyon szoktam álmodni, de akkor azt álmodtam, hogy ... Borzasztó körülmények között voltam Szibériában. Nem tudtam beszélni, ki voltam annyira szolgáltatva, mindig ellopták a kenyeremet. Mindig az életemet ellopták. Rengeteget éheztem. Rengeteget. És nem mertem visszavenni, mert féltem. Nagy verekedések voltak, sőt egészen a gyilkosságig ment a dolog. Én csak úgy meghúzódtam. Persze, hogy álmodik akkor az ember. Hazagondol. Álmodtam, hogy eljöhetek haza. Hát nagy kapkodások közepette öltözködtem és nem volt harisnyám. Ez így álmodtam. Nem volt harisnyám és hát akkor harisnya nélkül nem tudok haza jönni. Azért maradtam vissza lágerba, mert nem volt harisnyám. Amikor már lent voltam Ázsiába, egyszer megint álmodtam. Azt álmodtam, hogy most nem törődök vele, hogy nincs harisnyám, vagy nincs valami, én akkor is haza megyek. De annyi holmim volt, hogy nem volt, amibe belepakoljam. Nem akartam ott hagyni - így álmodtam - hát akkor inkább nem jöttem haza. Nagy álomfejtők voltak, akik ... hát én is tudtam, hogy ez azt jelenti, az meg azt. Hát akkor mit jelent? Megint álmodok és azt mondták, ha harmadszor fogod álmodni, hogy haza mész, akkor biztosan haza is fogsz menni. Hát jó. Egyszer, amikor már meghalt Sztálin, március ...
- Tudták?
- Igen. Öt percig szóltak a dudák, a gyárnak a szirénája és ez azt jelentette, hogy a temetése volt a Sztálinnak. Meghalt Sztálin. Mondogatták, hogy majd valami változás lesz. Egyszer csak kezdték mondogatni, hogy nagyon sokat haza fognak engedni. Na jó. Egy vasárnap délután kin valahogy elaludtam. És akkor álmodtam, hogy engem megint hívtak az irodába és mivelhogy meghalt Sztálin, mehetek haza. Most mindjárt. Induljak kifelé a kapun és mehetek haza. Hát mondom, azért csak úgy a kapun ... hová megyek itt Ázsiába? Ebben a nagy homoksivatagban. Hát adjanak valamit, amivel el tudok menni. És akkor fölébredtem. Gondolkoztam rajta, haza fogok menni. Nem telt bele két nap, hivattak az irodába, ahol ... igen haza fogunk menni. Mondjam meg, mi hiányzik. Milyen ruhát ... vagy, hogy van-e ruhám, amibe el tudok jönni, vagy cipő, vagy mit tudom én, mi van. Nézzem össze. Fölöltözni rendesen és akkor elhoznak haza. Persze én ezt az álomnak tulajdonítottam, hogy milyen igaz, ha harmadszorra..., ez így van. És nem örültem neki. Nem örültem, hogy haza fogok jönni. Mindig hazavágytam, honvágyam volt. Belegondoltam, hogy hová fogok menni. Mikor nekem nincs senkim. Hová fogok menni? Mit fogok csinálni? Ha én hazajövök, engem ... Olyan hangok voltak, hogy akik el voltak ítélve, azokat itthon megint elítélik. Szóval, ilyen helyzet volt.  Akkor minek jövök haza? Már elgondoltam azt, hogy én majd egy év múlva szabadulok és akkor ott már szabad ember leszek. Ha csak ott Krasznojarszkba, de akkor is. Borzasztóan érintett ez engem, hogy most mi lesz velem, hogyan lesz itthon? Hát mégis csak összeszedtek. Ezt a Vilmát, aki a fürdőbe volt, meg én voltam ott magyar nő és a férfiak, de nem ismertem azokat a férfiakat. Külön férfi vagon volt, külön női. Már ott, amikor beállt a vagon, Balhásnak az állomásán, már tele volt az egész szerelvény magyarokkal, úgyhogy mi páran voltunk, minket már úgy vittek oda egy autóval, teherautóval és úgy raktak be a vagonokba. Elvittek bennünket "Dzseszkasztánba". Nem volt olyan nagy csomagunk, de már ez is volt, az is volt. Az utolsó évben már a munkáért némi fizetés is volt. Nem pénz alakjában, hanem kartonja volt mindenkinek, és üzlet volt a lágerban és abban az üzletben élelmet lehetett venni és hát mit tudom én, ami nőknek... egy-egy harisnya, vagy egy-egy kendő, egy alsónemű. Ezt már meg tudtam venni. A kartonról mindig kivonták, amit vásároltunk. Nem sok volt ez, de hát ... Meg cseréltünk. Ki hogy tudott. Mindent úgy csináltunk, hogy azért hát valami mégis legyen. Meg amit kaptunk, azt annyira spóroltuk, annyira megőriztük, meg átalakítottuk. Szóval hát, mint nők, ugye. Azért már volt egy kis csomagom. És akkor levittek "Dzseszkasztánba". Ott bevittek a lágerba és én hallottam, hogy az én brigádvezetőnőm oda lett helyezve. Ez a Júlia Ivánovna. Érdeklődtem, tényleg ott volt. De nagyon beteg volt. Nem tudom, hogy fölépült-e, vagy nem. Nagyon beteg volt. Kórházba volt, de azért tudtam vele pár szót váltani. Rettenetesen örült, hogy találkoztunk és annak is, hogy én elmehetek haza. Pár napig voltam "Dzseszkasztánba", aztán ott is összeszedték azokat, akik ott voltak és akkor bevagoníroztak bennünket. "Dzseszkasztántól" egészen Lembergig nem is jöttünk ki abból a kocsiból, azokból a vagonokból. Jöttünk hazafelé. Nagyobb megállóhelyek: Kujbisevre emlékszem, mert ott forró vizet vettek föl. Fejmagasságban voltak az ablakok, ki lehetett nézni. Zárva volt, de ki lehetett nézni. Nem lehetett kint maradni. Ha valaki kérte is. Ott már hallottam a vagonba, hogy valaki kérte, mert gyereke volt, mert voltak olyan lágerek azért, ahol ilyen körülmény is volt. Együtt voltak, vagy mégis csak valahogy gyereke volt neki. Hogy kint akart maradni a gyerek miatt, mert a gyereket elvették tőle, de nem lehetett. Még a gyerekre visszatérve, volt aki velünk jött haza, Lembergbe, akiket már összegyűjtöttek. Sokáig tartott az utunk, amíg elértünk Lembergig. Az élelmezésünk elég jó volt az úton. Hazafelé jöttünk. Lembergben kipakoltak. Ott is egy nagy láger lehetett az, mert barakkok voltak. Bizonyára, hogy láger volt. Ott raktak bennünket ki. Ezerötszáz férfi volt és harmincan voltunk nők. De egyik sem volt a R. Margit, az esztergomi nő. Ez az egyetlen egy volt, akit a lágerből ismertem. Meg a Vilma. Több egy sem volt olyan, kit ismertem. Minket, a harminc nőt ... Persze a lágerba volt egy kisebb épület, egy kis szoba, oda tettek be. Ez is egy furcsa élmény volt, mert gondolhatja, a harminc nő közül voltunk talán tízen-tizenketten fiatalabbak, a többi azért idősebb volt már, meg beteg. Gondolhatja, hogy mi volt. Ezerötszáz férfi és harminc nő. Hát az a tíz-tizenkét fiatal. Ki sem tudtunk mozdulni az épületből. Eleinte még valahogy volt is, hogy beszélgettünk, meg nagy klub volt, meg hát a magyarok között rengeteg volt, aki tudott valamilyen hangszeren játszani, meg színészek is voltak, akik előadást rendeztek, és hát meghívták a nőket is. Elmentünk oda. Hát az egy borzasztó volt. Az egy borzasztó volt. Alig lehetett onnan kiszabadulni. Biztosan észrevette a lágerparancsnokság és akkor a nőket elkülönítette. Elvittek minket a kórház területére, ahol volt egy üres épület, illetve kettő volt, de csak utólag tudtuk meg, hogy az is üres. Minket oda vittek, abba az üres épületbe. Emeletes ház volt. Körül volt kerítve. Néhány nap múlva a szemben lévő épületben férfiak jelentek meg, akik a lágerből jöttek. Hát ott megismerkedtünk. Elkezdtek ott is citerázni. Hát afféle fiatalok. Betegnek adták ki magukat, így karanténba tették őket. Kivizsgálásra. Hát itt szövődött egy valami, de ez is csak kerítésen keresztül. Itt ismertem meg az első férjemet. Innen egyszerre jöttünk haza. Lembergbe hat hónapig voltunk.
- Ki volt a leendő férj?
- Gy. Gábor volt. Már meghalt. Itt ismerkedtünk össze és a kerítésen keresztül beszélgettünk. Nemcsak én, hanem mások is. Ő levente volt. 1923-ban született Nyíracsádon. Ő is, mint levente ... Valahol Szentgotthárdnál lett elfogva, vagy ott lettek leállítva és akkor onnan hozták őket vissza.
- A hat hónapot itt letöltöttük. Ez már egy szép hat hónap volt. Itt már nem voltak őrök. Jó volt az élelmezésünk. Ezt mindig hozzá kell tenni, mert az volt mindig a rossz. Itt elég jól összeszedtük magunkat. Szórakozhattunk is a kerítésnél, de akkor is ez már egy olyan valami volt már, egy olyan nyaralásszerű.
- 1953 novemberében bevagoníroztak és hazahoztak Magyarországra. Valami incidens lehetett Csapnál, valami volt, nem tudom ... Én nem tudok olyan jól visszaemlékezni erre, mert nem nagyon érdekelt. De valami volt, valami ÁVO-sok, vagy mik fogadtak bennünket, vagy nem akartak beengedni. Valami ilyesmi volt és ott álltunk sokáig. Na mégis átjöttünk a határon. Ja! Én akkor már kezdtem ott kint dohányozni és az volt a fogadalmam, ha átlépem a magyar határt, és ez egy nagyon fontos dolog volt nekem, ha átlépem valamikor a magyar határt, akkor többet nem dohányzom. Na és akkor átléptük a magyar határt és én többet nem dohányoztam. Ennyire kötődött az ember valami olyasmihez, ami a hazájával kapcsolatos. Akkor elhoztak Sóstófürdőre (Nyíregyháza-Sóstóra), ott a pavilonokba voltunk szétszortírozva. Külön a férfiak, külön a nők. Megkezdődött az orvosi vizsgálat. Kikérdezni nem kérdeztek, engemet legalábbis nem kérdeztek, hogy hogy volt, mint volt? Azt sem mondták, hogy nem szabad elmondani az ott történteket. Az adatokat kérték mindenkitől, hogy ki hová tartozik. Mire én odakerültem, hogy tőlem megkérdezzék, akkor már mondták, hogy az én adataimat, szóval hogy én hová fogok menni, azt a Gy. Gábor már bediktálta. Tudta, hogy nekem senkim sincsen, így bediktálta, hogy én az ő szüleihez fogok menni. Mindenki, ahová kérte magát, ahová tartozott, ahol lakott, ha nem volt hozzátartozója vagy munkája, akkor azt mondták, hogy munkásszállást biztosítanak. Akinek pedig volt hová menni, az természetes hazament. Így én akkor Nyíracsádra lettem irányítva. Oda szólt nekem az igazolványom is. A tizenkét nap lejárt és akkor megkaptam az útiköltséget meg egy napi élelmet, és kivittek az állomásra és fölültem a vonatra. És egyedül voltam, nem volt a Gy. Gábor sehol. Hát ez egy borzasztó volt megint. Hát fölültem a vonatra és Nyíradonyban szálltam le. Nem volt a Gy. Gábor sehol. Délután volt már. Ott az állomáson takarított egy asszony. Kérdezte, hogy hová megyek. Elmondom neki, hogy hogy, meg mint. Jaj, lelkecském! Itt csak este kilenc órakor fog menni Acsádra a busz. Hát maga mit csinál itt? Tudja mit, itt lakunk mindjárt a vasút mellett, jöjjön csak oda mihozzánk. Pihenjen egyet. Vacsorázik, majd kikísérem a buszhoz. ... Képzelje el, én most, mint egy nő elmegyek egy idegen házhoz és hiába kérdezte, hogy hol van (a Gy. Gábor). Elment-e már? Hamarább elküldték. Vagy utólag fogják küldeni? Semmit sem tudtam az ég adta világon. ...
- Ahogy le akarok szállni Nyíracsádon, rengeteg ember volt, nagy tömeg állt a buszmegállóban. Azt gondoltam, ez mind utas. Beszólt valaki, hogy megérkezett-e a Gy. Gábor menyasszonya? Hát majdnem elsírtam magam!