www.gulag.hu      Opt. Ms IE 6.0	Rendelés a könyvből : Tel : 79/326-869
	HEGEDŰS JÁNOS (1929-2004) LÁTLAK-E MÉG HAZÁM? (megtekintéséhez Internet Explorer ajánlott)
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52

1
 

....................................

Előszó

Bevezetésként tudatnom kell a Tisztelt olvasóval, hogy nem írónak születtem, és bocsássák meg nekem, hogy a közönséges “népi" nyelvet használtam.

Azt szerettem volna elérni, hogy írásomat még az is megértse, aki csupán egy osztályt végzett. Ez a könyv tartalmazza azt, mit tettek a “felszabadító vörösök" az ország fiatalságával csupán azért, mert magyarnak születtek és úgy is kívántak élni. Nem az anyagi haszonszerzés vett rá arra, hogy 60 évesen tollat ragadjak és éveken át minden szabadidőmet e könyv megírásának szenteljem. Csupán azt szerettem volna elérni, hogy aki nem ismerte a “vörösök rémtetteit" könyvemből megtudja azt, hogyan vezették félre a kommunisták a világ népeit, akik vakon hittek az eszmébe. Azt szeretném, hogy e könyv minden magyar család könyvespolcán megtalálható legyen, hogy a kései utódok is emlékezzenek arra, hogy ki volt SZTÁLIN és az ő eszményeiért mit szenvedett a MAGYAR NÉP.

Szeretném ha az utókor úgy emlékezne ránk, hogy nevüket a magyar nép tisztelettel megőrizze. 

A fiatalság zömét ártatlanul elhurcolták marhavagonokba rakták őket és éhezve, szomjazva az emberi méltóságuktól megfosztva az ismeretlen oroszföld lágereibe kerültek.

1945. március 31-én délután 3 órakor hallottam először meg azt a felejthetetlen szót, hogy “Davaj, davaj"! Gyerünk, gyerünk! Ez a szó sok százezer és sok millió embernek örökké megmaradt az emlékezetébe. Mert ez a szót szinten minden órában, sőt sok esetben talán percenként lehetett hallani. Ha hajtottak bennünket, “Davaj"! Ha pihenést rendeltek “Davaj"! Ha dolgozni kellett ismét a “Davaj" szót használták. De ha kértek valamit, sok esetben akkor is a “Davaj" volt a kiejtett szó. Egyszóval ez a szó elkísért bennünket 1945. március 31-től 1953. november 25-ig, amíg át nem léptük ismét a magyar határt és hazatértünk.

Hazafelé tartottunk többed magammal, amikor 1945. március 31-én Zalaegerszeg északi részén magyar hadifoglyokat kísérő oroszok bennünket is a hadifoglyok közé irányítottak.

Hiába mutogattuk kézzel-lábbal azt, hogy mi civilek vagyunk és még gyerekek, a “dicső" felszabadítók a dobtársas géppisztolyt nekünk szegezve a “Davaj" szóval bekényszeríttetek bennünket a katonai foglyok közé.

A menetoszlop több száz katonából állt főleg magyar katonák, de voltak postás és vasúti egyenruhás civilek, sőt pár asszonyt is észre vettünk, akik nem akartak férjeiktől szétválni és ezért a fogoly-menetet választották. Mert ezeknek a keletről jött “felszabadítóknak" mindegy volt, hogy nő vagy gyerek, vagy civil. Az volt a fontos és a lényeg, hogy minél több embert tudjanak összeterelni és kivinni a hazájukból. ezeknek a “megszálló vörösöknek" nem számított a nemzetközi Genfi Egyezmény, hogy hogyan kell bánni a hadifoglyokkal a civil lakossággal. Ők fittyet hánytak az egyezményre, nekik csak a Sztálin irányította terror volt a fontos. A “megszállók" szinte az egész országból akit csak tehettek “kiirányítottak" keletre. Sok embert hazugsággal, hogy “csupán pár napi munkáról van szó", de a népek zömét kényszerrel vitték el ezek a kegyetlen “felszabadítók".

46 évig hallgatásra volt ítélve a magyar! Nem szólhatott nyíltan és őszintén, mert rettegésben élt. A kommunista talpnyalók és a besúgók sakkban tartották mindazokat, akik meg akarták mondani az igazat. Akik pedig esetleg arra merészkedtek, hogy valahol őszintén nyilatkozzanak és elmondják a hadifogság “élményeit" azok zöme hamar eltűnt az úgynevezett süllyesztőben. Egyesek nehéz éveket húztak le a Rákosi irányította AVOS börtönökben, de voltak akik soha sem kerültek elő.

Sok éven át tartogattam meg a keserű emlékeket az agyamban, de a jó Isten adjon ahhoz erőt, hogy az utókor számára fönnmaradjon. Lehet, hogy évek telnek el míg a végére érek a fogságban eltöltött szörnyűségek leírásában, de csak a tudatom maradjon tiszta, hogy megírhassam. Bizonyára lesznek olyan olvasók, akik hihetetlennek tartanak bizonyos leírásokat a fogsági időkről, de az igazságot még a szovjetek is elismerik, amit a lágerek nyújtottak az ottlakó raboknak. Mindezeket a sorokat azért merem papírra vetni, mert hazatérésem után, 1953-ban egyes kommunisták, akik érdeklődtek, hol merre jártunk a Szovjetunióban, mikor bizonyos dolgokat elmeséltem, meghazudtoltak. Ha rajtam múlott volna, ezeket a talpnyaló kommunista bérenceket, akik Sztálin, majd Rákosi és végül Kádár talpát és a seggét nyalták csupán 2-3 évre vittem volna ki őket egy kis “tanulmányi" útra oda, ahol én voltam.

Had emlékeztek volna az “anyjuk kínjára"!

Az oroszoktól kísért elgyötört menetoszlop lassan haladt az ismeretlen “szálláshely" felé. Útközben számtalan esetben elhangzott a “Davaj" és a géppisztoly mutogatás, ami azt is jelentette, hogy használni is fogják, ha nem engedelmeskedünk. Mi bajaiak igyekeztünk egy “kupacba" maradni, hogy baj esetén mégis tudjunk kihez fordulni.

1. Bergmann István  2. Budánovics Lajos  3. Borsódi József  4. Cseke László  6. Fidler Antal  7. Szvoboda Ferenc

8. Zélity Antal  9. Zomborcsevics Mátyás  10. Fumacs Ferenc  11. Hegedüs János  12. Kita Gábor  13. Mózer Károly

14. Mátics László  15. Sáth Ferenc  16. Németh Emil  17. Bukovári Vikete László

Ezenkívül egy pécsi és egy mohácsi. Mi 18-an szorosan egy században voltunk és fogságba esésünk is szinte egy napon és egy órában következett be, pár ember kivételével.

Talán a fiatalságunk miatt fel sem tudtuk azt fogni, mi várhat ránk és mit fog hozni számunkra az orosz “felszabadítás".

Csupán annyit lehetett kivenni, hogy valami uradalom van előttünk, ami drótkerítéssel van körülvéve és a kerítés mögött emberek mozognak. Bennünket a kerítésen kívül álló hosszú épületbe tereltek, majd megkezdődött az úgynevezett “szortírozás". Orosz egyenruhába öltözött katonák fegyver nélkül, valamint vállapos orosz tisztek jöttek be az épületbe és ruszin tolmácsok segítségével megkezdődött a válogatás.

Legelőször a ruszinokat engedték el, akik a német és magyar alakulatoknál szolgáltak, majd onnét megszökve hazaigyekeztek. Utána a munkaszolgálatosokat, valamint azokat a nőket, akik a férjüket követve álltak be a menetbe. Utoljára jöttek azok, akiket fiatalnak tartottak és a kinézetük szerint még gyerekeknek látszottak. Ezek közé sorolták a mi csapatunkból Mátics (Szerény) Lászlót, valamint Sáth Ferencet. Annak ellenére, hogy Mátics 2, Sáth pedig 3 évvel volt tőlem idősebb, az oroszok “kiszuperálták" és hazaengedték őket. Én ekkor 1945.március 31-én még a 16. életévemet sem töltöttem be, de jó erőben lévén valószínű, ezért nem engedtek haza. De hálát adok a sorsnak, hogy ezt rendelte nekem és nem azt, amit Sáth Feri barátomnak, aki a Máticcsal kalandos úton végül hazatértek és rövid három hét otthon tartózkodás után az áruló Mátics (Szerény) vitette el otthonából Könyvemben majd még részletesen beszámolok arról, hogyan került haza a két bajai levente és a sorsuk a későbbiek folyamán miként alakult.

Az oroszok a válogatás után bennünket betereltek a drótkerítéssel bekerített uradalomba. Ezzel bezárult mögöttünk a szabadságot és a fiatalságot jelentő évek folytatása. Rabok lettünk saját hazánkban, egy idegen, megszálló katonák foglyai. Akkor még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy milyen elgondolkozzunk azon, mi is történt velünk? Ha valaki akkor 1945. március 31-én azt mondja nekünk, hogy 8 és fél év múlva szabadultok, talán el sem hittük volna. És ha akkor valaki megjósolta volna nekünk azt, mi vár reánk az elkövetkező években és választani lehetett volna! Szenvedés 8 és fél évig, vagy inkább a halál? válasszatok. Tudom közülünk sokan inkább a halált választották volna, mint a szenvedést!

Nem igen tudtunk körülnézni, hogy végeredményben hol is vagyunk. A sötétség hamar beállt, és igyekeztünk a vackainkat előkészíteni az éjszakai pihenésre. Takarónk alig volt, és arra sem volt lehetőségünk, hogy valahonnét szalmát kerítsünk, ezért a csupasz földre terítettünk le egy pokrócot, és arra feküdt 7-8 levente, majd egy másik pokróccal takaróztunk be. Ha lehetett valamihez hasonlítani ezt a helyzetet, úgy feküdtünk, mint a heringek. Ha már valakinek elzsibbadt az egyik oldala, felkeltettük egymást és “jobbra át" figyelmeztetéssel a társaság átfordult a másik oldalára. Azok, akik középen feküdtek, aránylag “jó helyük" volt, de a két legszélsőnek volt a legrosszabb, mert róluk mindig lehúzták a pokrócot. Kegyes volt hozzánk a jó Isten, látva nyomorúságos helyzetünket az időjárás jóra fordult, mert igazi jó idő köszöntött ránk. Az éjszakák már szinte nyáriasak voltak, szinte melegnek lehetett mondani.

Ilyen körülmények közepette köszöntött ránk 1945. április elseje, húsvét vasárnapja. Talán éltem legszomorúbb húsvétja. Ezen a szent ünnepen szomorúan néztem körül, hogy hova is kerültünk? Aránylag korán felébredt a társaság, mert a barátságtalan fekvőhely úgy elzsibbasztotta a végtagjainkat, hogy jólesett mozogni a fekvés után.

Egy jókora uradalomba volt az ideiglenes hadifogoly tábor. Az udvar közepén állt egy hatalmas csűr, amely nyitott volt. Akik idekerültek, azok még aránylag jól “kifogták" mert ha netán esne az eső nem áznának. De a többség a szabadban feküdt mint a disznók. Az ideiglenes lágert drótkerítés vette körül, melynek tetejére tüskésdrótot húztak.

A kerítésen kívül 15-20 méter távolságra fegyveres orosz katonák vigyáztak az elgyötört foglyokra. Körbejártuk a bekerített területet, és így föltudtuk azt mérni, hogy kb. 14-15 ezer embert zsúfoltak össze az oroszok ebbe az uradalomba. Hiába kerestünk ismerős arcokat, bajaiakkal nem találkoztunk. Az ismerősöket kutatva azon tanakodtunk, hogyan fognak ennyi embert ellátni élelemmel az oroszok. Mint ez később kiderült a “felszabadítók" ezt a kérdést igen könnyen megoldották, ugyanis egyetlen falat élelmet nem adtak az elgyötört embertömegnek. Az első nap húsvét vasárnapja, aránylag könnyen telt el, mert “Duja" barátunkat kivitte egy orosz gépkocsit lemosni, és az éhes társaság a tartalék sonkát, amit a barátunk még Kondorfán cserélt, és amit még Kisrákoson kapott, azt elfogyasztotta. Mi azzal a tudattal voltunk, hogy az orosz, aki munkára vitte barátunkat, jóllakatja az elvégzett munka után, de tévedtünk. Ugyanis barátunk éhesen tért be a lágerba és nagyokat szentségelve fogott hozzá a megmaradt csontnak a lerágásához. Talán ez okozta azt, hogy a bajai társaság szétvált napközbe és ha netán valakinek volt még egy kevés “tartaléka", azt a közvetlen legjobb barátjával osztotta meg. Voltak azért élelmesek köztünk, akiknek napokig volt némi tartaléka és ezzel tengették nyomorúságos életüket. Nékem a rongyos ruhámon kívül másom nem volt, de szoros barátságban voltam a vézna dongájú Mózer Karcsival, akinek még volt dohánya és hogy az éhséget csillapítsuk, cigarettáztunk. Az elszívott cigaretták után egy kicsit elzsibbadtunk, és valahogy elfeledkeztünk arról, hogy éhesek vagyunk. Húsvét első napján közülünk Németh Emilnek rokonai jelentek meg a kerítésen kívül, és élelmet hoztak a számára. Hazudnék, ha azt írnám, hogy a kapott csomagból nem kínálta meg a táraságot, de jóllakásról szó sem lehetett. ezek a rokonak, akik valószínű Ságodaik lehettek, mindennap meglátogatták barátunkat, és élelmet hoztak neki, de mi azt nem kívánhattuk, hogy azt velünk megossza. Inkább igyekeztünk elkerülni azt, hogy vele találkozzunk, amikor a rokonok megjelentek. A környék oly szegény lehetett, hogy még csak meg sem kísérelték azt, hogy az éhező, beteg embereknek egy falat kenyeret juttassanak. Minket pedig majd a fene evett meg az éhségtől, és már alig vártuk azt, hogy innen elvigyenek, mert hátha ott, ahova visznek legalább enni adnak. Az éjszaka ismét összehozta a táraságot, mert kevés takaró lévén össze kellett bújni, nehogy megfázzunk. Ugyanúgy zajlottak az éjszakai alvások, mint a legelső nap. 7-8 levente 1 pokrócot leterítve és eggyel takarózva. Az éjszaka folyamán kétszer-háromszor megismétlődött a “jobbra" fordult, majd a “balra fordulj" jelszó. Közbe-közbe váltottunk mindennap, hogy ki feküdjön legszélén. Ilyen kínos körülmények közepette töltöttünk el három éjszakát, amikor április 3-án reggel hangos kiabálások közepette bejöttek az orosz katonák és tisztek és tudomásunkra adták, hogy elhagyjuk Ságodot. Meg vagyok arról győződve, hogy az ittlévő hadifoglyok közül senki sem sírta vissza Ságodot, mert sem rendes fekhely nem volt, sem az élelmükről nem gondoskodtak a “dicső felszabadítók".

....................................