Poklok pokla

Több mint másfél hónapot töltöttem el ezen az átkozott helyen, és hálát adtam Istennek, hogy épp bőrrel “megúsztam”, és még élek. A két zsivány elítélt gyilkosokkal a portán vártuk az őrség érkezését, akik rövid várakozás után megérkeztek. Három katona és két kutya kísérettel megjelentek, és nevünk olvasása után a portásfülke ajtaja kitárult és mi kiléptünk az őrök közé. Az egyik őr és egy kutya előre állt, majd én következtem és mögém állt a két zsivány, kiknek a kezében egy-egy fából készült bőrönd volt, ebben voltak az értékeik. Nékem, a rajtam lévő gúnyán kívül semmim sem volt, csak a “remény”, hogy innét elkerülök. A két másik őr mögénk állt, és egy kutya és az elhangzott “Rabmiatyánk” után (kilépés jobbra, kilépés balra) befejeztével, jelt adott az indulásra. A két zsivány hátulról megfogta a karomat, majd mutatták, hogy vigyem a bőröndjüket. Én csupán annyit mondtam, és közben mutattam, hogy nincs kesztyűm. Ugyanis a napnak a nyoma sem látszott, jellegzetes téli időjárás uralta a tájat, kb. mínusz 20 fokkal. A fák tele voltak fagyott zúzmarával, és a portán megrakott kályhából a füst nyílegyenesen szállt fölfelé. Az ottlétem alatt már e jelenséget ismertem, hogy ilyen egyenesen felszálló füst után reggelre legalább mínusz 30 fok várható. Ez valóban beigazolódott, mert másnap reggel már az új szálláshelyemen a “Fiatalkorúak” lágerában mínusz 32 fokot mértek.

Az egyik zsivány, mikor jeleztem néki, hogy nincs kesztyűm, szó nélkül lehúzta a báránybéléses kesztyűjét a kezéről, és felém nyújtotta, hogy húzzam föl. Az őrök egy szót sem szóltak és mikor már az én kezemben volt a két bőrönd, jelt adott az indulásra az őrparancsnok. Az elől haladó őr a kutyával a vasúti sínekre irányította a menetet, ugyanis kitaposott út nem volt, csupán a vasút, amit a szerelvények elplanéroztak. Mert bármilyen nagy hó esett, vagy a hőmérő higanyszála akármilyen magasra szökött, a szerelvényeknek menni kellett. A Varkutai “fekete arany”, a szén kellett az anyaországnak, mert az országban ez volt a legjobb minőségű szén. Így a szerelvények éjjel-nappal jártak, és eltaposták a havat ami leesett, vagy amit a szél összehordott. Itt meg kívánom jegyezni, hogy az északi lágerokban nagy hóeséskor minden lágerlakó a vasúti pályákon hányta a havat, mert az életet a vonatok haladása is jelentette. Ha leállt a vasút, nem kaptak a lágerlakók élelmet, amikor beállt a nagy tél, megszűnt a tárolási lehetőség a nagy fagy miatt, és az utánpótlás minden héten jött a vasúton az anyaország belsejéből.

A hattagú menet a vasúti sínek között haladt délre, vagyis Pecsora felé. A két zsivány fittyet hányva a fegyelemre, beszélgettek, majd oda-odaszóltak az őröknek is, akik minden tiltakozás ellenére válaszoltak a kérdésekre. Majd kényelmesen előhúztak a zsebből egy doboz cigarettát és rágyújtottak. Az egyik zsivány megkérdezte tőlem, hogy én dohányzom-e? A kérdésre igennel feleltem, erre egy szál cigit meggyújtott és a számba dugta. A három őr egy árva szót sem szólt útközben a két zsiványhoz, sőt az egyik őr még meg is kérdezte tőlük, hogy álljanak-e meg pihenni? Bizonyára tudták a kísérőink, kikkel állnak szemben, mert ezektől az elvetemült zsiványoktól még az őrség is tartott. Elég erőltetett menetben igyekeztünk a sínek között, közben egy-egy elhaladó szerelvény érkezésekor kiléptünk a sínek mellé a magas hóba, mely némelyik helyen elérte az egy métert. Nem tudom, mi lehetett a két zsivány bőröndjében, de szerencsémre nem volt nehéz cipelni. A meleg kesztyű meg szinte átmelegített és már igazából elhittem, hogy ez nem álom, hogy megszabadultam a “Halálkolóniától”, hanem valóság. Az örömömben hátra sem mertem fordulni, nehogy még egyszer lássam azt az elátkozott helyet. Jó 4-5 órai gyaloglás után már sötétedni kezdett, pedig még nem lehetett több 2 óránál.

Arra lettem figyelmes, hogy az élen haladó őr hátra szólt, hogy előre mutatva az már Pecsora. Valóban, a távoli fények egyre jobban bontakoztak ki a messzeségben. Jó félórai menetelés után a város határába értünk, ahol megálltunk. Az őrség tájékozódni kezdett, majd rövid beszélgetés után az egyik őr és egy kutya félre állt, és nékem intve tudomásomra adta, hogy itt szétválunk. A két bőröndöt letéve, a kesztyűt lehúzva a kezemről az egyik zsivány felé nyújtottam, ki elvette tőlem, majd Abazsgyi! (várj) - szólt hozzám. A letett bőröndöt kinyitotta, majd kivett egy jókora újságpapírt és egy zacskó mahorkát (vágott dohányszár) és az újságot széthajtva jócskán teleöntötte a dohánnyal. Utána a kezembe nyomta, és Biri! (vidd) - mondta, jelezve, hogy ez már az enyém.

Hangosan megköszöntem, majd az összehajtott újságot a keblembe rejtettem. Ekkor láttam a két zsiványt utoljára, hogy mi lett velük? Hova kerültek? Azt sohasem tudtam meg. Engem pedig a kutyás őr elkísért egy darabig és egy halványan világító kis épület előtt megálltunk. Rövid kopogtatás után az ajtó kitárult, majd jobban körülnézve azt tapasztaltam, hogy ez egy lágernak a portája. A kísérő őr a kutyát a kerítéshez kötötte, majd engem betessékelt a helységbe, ahol egy egyenruhás fegyver nélküli őr fogadott. Rövid beszélgetés után előkerültek a papíraktáim, melyeket átvett a portás, és engem bevezetett az elkerített lágerba.

BUZIK KÖZÉ KERÜLTEM.

A kísérőm az eldobált havas úton ment előttem és jelezte, hogy kövessem őt. A gyéren világított udvarban barakkokat kerestem, de sehol sem láttam, csupán nagy hókupacokat. Csak másnap, mikor már kivilágosodott jöttem rá arra, hogy az új láger minden helyisége zimlánkából (vagyis földbeásott pincehelységből) áll. Kivéve a porta és a konyha. A földkunyhók két méter mélyen a földbe voltak ásva, mindössze kb. 40-50 cm látszott ki a tetőszerkezetből. Ezek a pince barakkok átlagban 40-50 embernek adtak szállást. Az oldala, valamint a padlózat ki volt deszkázva. Elől volt egy dupla bejárati ajtó és oldalról általában a déli irányban két ablak. Emeletes ágyak voltak a helységben, amelyeken két ember lent, és kettő fönt aludt a csupasz deszkán, mert szalmazsák nem volt. Az élelmesebb fiatalkorúak szereztek egy-egy db gyékényt, vagy plusz vattakabátot, ezt tették maguk alá. A helység közepén benzines hordóból átalakított kályha állt, amely szinte izzott a megpakolt fától. Szinte majdnem minden lakója a helységnek félmeztelenül volt, csak egy kis alsónadrág volt rajtuk. Pedig odakinn ekkor már lehetett mínusz 25 fok hideg. Amikor beléptem a helységbe, úgy megcsapott a meleg levegő, hogy majdnem rosszul lettem.

A portás közölte a szobaparancsnokkal, hogy én új vagyok, most érkeztem, majd az ajtót becsukva távozott.

A helységben kb. 30-40 személy tartózkodott, kik azonnal körülvettek és kezdtek vetkőztetni. Legelőször megtalálták a dohányt, melyet nagy Hurrá! Tabak! jelszóval máris magukénak tekintettek, mert elvették. Közben, míg vetkőztettek, kikérdeztek ki vagyok, és honnét jöttem. Először nem gondoltam semmi rosszra, de amikor már a gatyát is lehúzták rólam, mindjárt tudtam, kik közé kerültem. De a sovány testem hamar elvette e kedvüket, mert a szavaikból kivéve azt hangoztatták, hogy kosztya, vagyis csupa csont vagyok. Volt közöttük még olyan is, aki grimaszokat vágva a kis motyómat a képembe vágta és mutatta, menjek, feküdjek az egyik emeleti ágyra. A gatyámat és az ingemet fölhúztam, majd a többi kevés cuccommal fölmásztam a helyre, melyet megmutattak. Itt nem kellett félnem, hogy valamimet ellopnak, ezért “beágyaztam” magamnak. Fejem alá a szőrcsizma került, a nadrágom alám és a vattás nagykabáttal takaróztam be. De rövid idő után ezt is a fejem alá tettem, mert olyan meleg volt a helyiségben, mint egy gőzfürdőben. Szerettem volna nyomban elaludni, de a nagy zajtól és a sok ocsmányságtól, amit ott láttam, nem jött álom a szememre.

Egymás fenekébe turkáltak és közben nagyokat nyögtek és röhögtek. Késő volt, amikor már úgy éreztem, kezd ragadni le a szemem, és álmos vagyok. De azért hálát adtam Istennek, hogy ha most nem lennék ilyen sovány, ezeknek az elvetemült Sztálin ivadékoknak a prédája lennék. Itt meg kell jegyeznem, hogy tájékozódva legyen a tisztelt olvasó, hogy kik is voltak ezek a Malaletkák (vagyis fiatalkorúak). A zöme köztörvényes bűnöző volt, némelyik már több embert megölt. A civil életben a háború után nem volt mit enni, ezért bandákba verődtek és raboltak, gyilkoltak. Némelyik 25 évre volt elítélve, pedig alig volt 16 éves. Ezek részére lettek kialakítva “fiatalkorúak” lágerei, ahol napi 4-5 órát kellett csak dolgozniuk.

Az átlag élelem majdnem annyi volt náluk, mint a felnőtt büntető lágerben. Ráadásul még csomagot is kapott némelyik. A külföldi fiatal, pl. lett, litván vagy észt került ilyen lágerba és kapott csomagot, attól ezek a Sztálin-ifjak elvették. Egyszóval úgy éltek egyesek közülük, mint a herék. És a szexuális vágyaikat egymáson töltötték ki. Egyszóval buzi volt a társaságnak majd a 70%-a.

Hát milyen helyre kerültem, Istenem! Ne engedd, hogy sokáig legyek köztük, mert akkor nem állok jót magamért, és végleg itt pusztulok el.

Az éjszaka aránylag nyugodtan telt el. A nagy meleg hatására, ha nem is azonnal, de végül elaludtam. Hangos zajokra ébredtem föl, és közölték velem, öltözzem föl, mert mindjárt megyünk reggelizni. A kevés cuccot egykettőre magamra öltöttem, és az ágy alsó részére ülve vártam a fejleményeket. Rövid várakozás után megjelent az ajtóban két buzigyerek, és egy tálcán hozták a kenyéradagot, mely 500 gramm volt. Ahogy átvettem az adagot, nyomban nekiláttam az evésnek. Pillanatok alatt befaltam, ujjam hegyével még a morzsákat is összeszedtem az ölemből. A kis csibész társaság élénk figyelemmel kísérte, hogyan falom be az áldott kenyeret. Az egyik nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze: “Nagyon éhes vagy?” Én rögtön rávágtam, igen! Egyszer csak azt vettem észre, hogy az esti főbuzi, ki elvette a dohányomat, a saját kenyéradagját megfogta és hangos “kusaj magyar” (egyél magyar) szavakkal a kezembe nyomta. Én egy pillanatig haboztam, nem mertem elvenni, mert azt hittem hogy csak ugrat, de amikor másodszor is megismételte, és szinte a számhoz nyomta, elvettem és hangos “szpaszíva” (köszönöm) szóval elvettem. A kapott kenyeret is pillanatok alatt fölfaltam, és most már úgy éreztem, kicsit csillapodott az éhségem. Mire a második adag morzsáit is felszedtem, nyílt az ajtó, megjelent egy belső őr, és jelezte: irány az ebédlő, mert reggeli következik.

A földi barakk lakói kimentek, és kettes sorban felálltak. Mikor kiléptem, hirtelen megcsapott a hideg levegő. A hőmérséklet mínusz 32 fok volt. A buzi társaság igencsak megszokta a hideget, mert volt köztük olyan, aki még sapkát sem tett a fejére. Én fázósan húztam össze vattakabátomat, és indultam a társaság után. Rajtunk kívül senki sem volt a tágas udvaron, csupán a földbeásott barakkok kéménye füstölgött. Ugyanis az volt a rend, hogy barakkonként 1 kísérő belső őrrel mentek reggelizni, majd délután 4 óra felé ebédezni. De 10 óra körül adtak 1-1 szárított halat, vagy 1 kanál babkonzervet és ezt este megismételték. A konyha a láger másik felében húzódott, közvetlenül mellette az ebédlő, ahová kb. 50-60 ember fért be egyszerre. Mikor kitárult az ebédlő, ott újból meleg levegő csapott meg bennünket, és nyugodtan letehettük a vattakabátot. Pár perc alatt a hosszú asztalok mögé ült a társaság, majd két buzigyerek egy deszka tálcán kihordta alumínium tányérokban a burizslevest. Ennek elfogyasztása után pedig, egy sokkal kisebb tányérban hoztak kb. 2 evőkanál kását, rajta 1 gyűszűnyi olajjal. Ottlétem alatt nem sok változás volt az étrendben, szinte majd mindig ugyanez volt. A reggeli befejeztével az őr visszakísért bennünket a barakkba, majd ment a második barakk lakóikért. Mikor már ismét elfoglaltuk a helyünket a priccseken, ismét kitárult a barakk ajtaja és egy őrnő jelent meg és hangosan tudomásunkra adta: “Szivodnya Komisszió bugyit”! vagyis, ma orvosi vizsga lesz.

Komisszió! (orvosi vizit)

Talán egy óra múlt el azóta, hogy a reggelit befejeztük, amikor ismét megjelent az őrnő és közölte velünk, hogy az egész szoba menjen felöltözve utána. Közben rágyújtott egy cigarettára és várta, hogy a társaság elkészüljön. Mikor az utolsó ember is elkészült, hangos davaj! (gyerünk) szóval intett, hogy menjünk utána. A társaság egy erősen füstölgő pince barakk előtt megállt, majd az őrnő előre ment és ajtót nyitott előttünk. Belépve az új barakkba, azt tűnt föl, hogy az egész barakk szépen le volt fehérre meszelve, de itt is erősen meleg volt. Az őrnő ránk parancsolt, hogy vetkőzzünk le, anyaszült meztelenre és, majd ha szólítanak bennünket, egyenként menjünk be a másik helységbe, ahol az orvosi kar tartózkodik. Talán az ötödiknek vagy hatodiknak szólítottak. Mikor beléptem kissé összerezzentem. Egy hosszú asztal állt a szoba közepén.

Fehér lepedővel volt letakarva, majd mögötte fehér köpönyeges személyek ültek, ha jól emlékszem három nő és két idős szakálas férfi és egy egyenruhás nő, kiről kiderült ő a “Malaletka” (a fiatalkorúak) lágerfőnök nője. Mikor én beléptem és az asztal előtt megálltam, az egyik fehérköpenyes nő felugrott az asztal mögül és hangos “Sto sznyim gyelaty” - vagyis mit csináljunk vele? - szavakkal a két kezét összeütötte. Az egész orvosi személyzet fölállt, majd röpködtek felém a kérdések? “Szkolko let szinok; gye ti bil; kakoj láger?” (hány éves vagy fiú, hol voltál, melyik lágerben?) Tudásomat összeszedve próbáltam elmondani, hogy ki vagyok, hol, merre jártam és miért kerültem a “halálkolóniára”. A lágerfőnöknő annyit kérdezett tőlem, hogy “beteg vagyok-e?” Én csak annyit mondtam, hogy nagyon éhes vagyok. Az orvosok összenéztek, majd egy vasmérlegre állítottak, mely 38 kg-ot nyomott. Ezek után a tisztelt olvasó fantáziájára bízom, hogy nézhettem ki 38 kg súllyal, mikor 15 évesen 1944-ben elkerültem hazulról 65 kg-os voltam.

Ezek után nem csodálkoztam azon, hogy a buzigyerekek egy ilyen csontkollekcióval nem akartak kezdeni. A súlymérés után kiküldtek, hogy öltözzek föl. A buzi társaság kint a másik helységben közre fogott és vallatni kezdett, mi történt bent?

Én, ahogy az orosz tudásom engedte, elmondtam a történteket. A csibész társaság elmondta, hogy közülük páran elkerülnek innét, akinek már volt mit fognia a fenekén. Ugyanis legtöbbször az ember fenekét fogták meg, és ha már volt mit fogni rajta, I-s vagy II-es kategóriát jelentett. Vagyis mehetett keményebb munkára. De az én fenekemet meg sem fogták, mert minden bordám kiállt, mint egy csontváznak. Kb. 2-3 óra lehetett, mikor jött értem egy belső őrnő, hogy a lágerfőnöknő hivat. Kint már kezdett sötétedni, mert a villanyok égtek a láger területén. A lágerfőnöknő is egy pinceszobában fogadott, majd közölte velem, hogy mindjárt elmegyünk a konyhára. Ekkor az járt az eszemben, hogy az orvosok biztosan azt tanácsolták a lágerfőnöknőnek, hogy lakasson jól a konyhán. A főnöknő felvett egy zubbonyt, majd fejére kucsmát tett, és jelezte, menjek utána. Szorosan a nyomában tapostam a havat, ami erősen nyikorgott a csizmatalp alatt jelezve, hogy komolyan fagy. A konyhára érve engem kint hagyott az ebédlőben, ő meg bement a szakácshoz. Arra gondoltam, hogy egy jó nagy tányér kásával jön vissza, de nem így történt. Kb. 10 perces beszélgetés után kijött a szakáccsal és közölte velem, hogy holnap reggel ide jöjjek a konyhára segíteni a szakácsnak.