K E M É N Y F I B É L A A pokol stációi Szenteste a sarkkörön túlAmeddig a szem ellát, hó borítja a tájat. Örökzöld fenyők ágai roskadoznak a hó súlya alatt. Csend van. Néha egy-egy éhes ordas üvöltése hallatszik a távolból. A csendet ütemesen töri meg a három méter magas őrbódéban az őrök topogása. Fáznak. Nem csoda, a hőmérő mínusz 53 fokot mutat. A tajga fái recsegnek, pattognak a nagy hidegtől. A barakk gerendái is olyan hangot adnak, mint amikor a favágó éke egyre mélyebbre hatol a száraz rönkbe. Az éji zene nem zavar bennünket, a hosszú évek során megszoktuk. Dallamosan csikorog az irhabundába bújt smasszer filccsizmája alatt a kőkeményre fagyott hó, miközben rendszeres ellenőrző körútját végzi. Vannak, akik nyitott szemmel bámulnak a mennyezetre, mások több ezer kilométernyire járnak a messzeségben, falvakban, városokban, szeretteik körében. Könnyektől fátyolos szemük előtt gyertyalángtól, szikrázó csillagszórótól fénylő, szerető kezekkel díszített karácsonyfák sejlenek föl. Nem szégyenlik könnyeiket. A kilátástalanság sóhaja száll az ég felé. Legtöbbünknek négy-öt évünk van még hátra idegen földön, idegen országban. S azután? Erre már nem gondol senki, a lágerben előre tervezni nem lehet. A 25 évre ítéltek nem törődnek semmivel: ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk? Az adventi koszorúval ékesített mennyezet négy hete hirdeti a Messiás közeledtét. Egy-egy színes szalag jelzi: eljött a karácsony. A favágó brigádok a fárasztó munka után elfogyasztották a zablevesbol, zabkásából álló förtelmes vacsorát. Ezen a napon is dolgozniuk kellett, nem volt ünnep, a szenteste fogalma ismeretlen volt. Halálosan kimerülve érkeztek a barakkba. Fenyogallyacskával díszített öt-öt dekányi fekete kenyér, megszürkült, horpadt bádogbögrében égetett kenyérhajjal színezett, feketekávénak nevezett forró víz várt mindenkit. A német tábori lelkész százados bátorító szavakkal méltatta Krisztus születését. A kályhát körbeülve énekeltük el a szent karácsony énekeit. Csendes éj, szentséges éj... Stille Nacht, Heilige Nacht... Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek! Ámen. Az elérzékenyülés és az ólmos fáradtság elnyomta a barakk lakóit. Szuszogás, horkolás jelezte: valahol messze családjuk körében ünnepelnek álmukban. Dr. Sali László, a nyolcvanéves győri kanonok óra nélkül is tudta, eljött az éjféli mise ideje. A hajlott hátú öregúr csendben felült. Egymás mellett feküdtünk a priccsen. Elővette a mazsolából préselt bort, az ostyát, ezekkel a kárpátaljai apácák látták el. Mellé ültem. Keresztet vetettünk: Az Atya; Fiú és Szentlélek nevében. Laci bácsi ég felé emelte tekintetét, karjait széttárta. – Dominus vobis cum! Az aggastyánnak nem kellett misekönyv, kívülről mondta a szentmise szövegét. Mindennap misézett a Sarkkörön túl is. – Et cum spiritu tuo. Suttogtam, hogy az alvókat ne zavarjam. Közben enyéimre gondoltam. Odahaza most duruzsol a kályha, készülodnek az éjféli misére. De vajon sejtik-e, hogy élek? Tudják-e, hogy örökre megrokkantam? – Kyrie eleison! – hangzik a félhomályban. A levegőtlen, bűzös barakkban ülök zsibbadtan, imára kulcsolt kézzel. Patkányok futkosnak nesztelenül az alvók fején, keresik a végelgyengüléstől védekezésre képtelent, hogy füle vagy orra kielégítse étvágyukat. Itt-ott magasba lendülő karok űzik el a hívatlan vendégeket. Akinek fülét vagy orrát a szörnyetegek kikezdték, az nem érezte a lakmározás okozta fájdalmat, annyi ereje sem volt, hogy elhessegesse a szemteleneket. Csak a szív egyre gyengülo verése jelezte: él. Másnap felkerült a teherautóra a többiek közé, végcél: jeltelen tömegsír a végtelen hómezoben. – Kyrie eleison! Istenem – fohászkodtam –, Te tanúja voltál, hogy jutottam el a mai napig. Láttad, amikor marékszám szedtük le magunkról a tetveket. Véresre vakartuk összeszáradt bőrünket. Láttad, hogy hullottak el a fiatal magyar leventék a tetvek által terjesztett tífusztól. Hogy szívták amúgy is kevés vérünket az átkozott poloskák. Szétnyomott poloskákkal rajzoltunk térképet a börtönök falain, a priccsek deszkáin. Még ezek a paraziták is szipolyozták éhségtol elgyengült testünket. Gyakran jutottak eszembe Mécs László költő szavai: „sokszor volt lelkük és hátuk alja véres / bőrük tetveknek vacsora és ebéd / csontjuk vitriolos és nem velős / e fiúkért valaki felelős!" – Christe eleison! Sokan nem érhették meg ezt a karácsonyt. Voltak, akik nem bírták ki a marhavagonok zsúfoltságát, az éhséget, a vízhiányt. A megkönyörülő őrök által bedobott néhány lapát piszkos hóval csillapították szomjukat. Útközben végzett velük a vérhas, holtan érkeztek a lvovi (lembergi), kijevi, odesszai, vinnicai rabtovábbító börtönökbe. Az életben maradottakat késobb a tbc, a skorbut, a vérhas, a flektífusz, nem utolsósorban az éhhalál tizedelte meg. Nem érte meg a civil felcser sem, akinek munkába vonuláskor egy csont-bőr, lesoványodott rab szekercével hasította ketté a fejét, mert a teljesen legyengült embert nem írta ki betegnek. Az a honfitársunk sem érhette meg, akit az őrök utasítottak a tiltott zónába tűzrakásra. Amikor elindult a parancsot végrehajtani, agyonlőtték. Az őrök két-két hét szabadságot és egy-egy órát kaptak jutalmul, mert szökési kísérletet hiúsítottak meg. – Christe eleison! Uram bocsáss meg a köztörvényeseknek, nem tudják, mit cselekszenek! Ki érti tetteiket? Senki. jaj annak, aki nem adja oda csomagját, hogy válogassanak belőle, aki nem adja oda utolsó falat kenyerét, aki nem veti le ruháját, ha a vagányok kérik! De jaj annak a vagánynak is, aki megfeledkezik a rájuk vonatkozó íratlan törvények megtartásáról! – Kyrie eleison! Laci bácsi suttogása: Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint imádkozzunk! Mi Atyánk... és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek... GULAG; Zimka, 1950... Az ártatlan pécsi gimnazisták 1945-ben az egyik pécsi gimnázium előtt kekiszínű gimnasztyorkás szovjet katonák ugráltak ki csőre töltött géppisztolyokkal az otromba, zöldre festett, zárt kocsiszekrényű teherautókból. A hatodik osztály gyanútlanul, vidáman, lökdösődve tódult ki a gimnázium főbejáratán. Egy szovjet tiszt parancsára a katonák lövésre kész géppisztolyokkal közrefogták az osztályt, majd davaj! davaj! biztatással fellökdösték az alig 16 éves gyerekeket a gépkocsi platójára. Amikor a katonák is felugráltak, bezárult mögöttük a zárt kocsiszekrény ajtaja. A motorok felbúgtak, és sötét, koromfekete füstöt okádva meglódultak a tehergépkocsik, majd felgyorsulva elszáguldottak. A félelemtől szorongó gyerekek fel sem ócsúdtak, meg sem érthették, mi történik velük, s fogalmuk sem volt, miért és hová viszik őket.Az íróasztalomon előttem heverő, megfakult borítékot nézem. A címolal négy részre osztva, bal oldalon magyar írással, jobb oldalon cirill betűkkel. Fent a címzett, alul a feladó, a bal oldalon bélyegzőlenyomat: MEZSDUNARODNOJE [nemzetközi]. A címzett Ormódi László, Magyarország, Baranya megye, Pécs Bolyai Farkas utca 11. A feladó: SZSZSZR, Krasznojárszkij kraj, Uszt Jenyiszejszkij rajon, Uszt-Port, konzervnij zavod, Malisevka, Ormódi László. Becsukom a szemem, a feladó sorstársaként arra gondolok, majdnem hasonló módszerrel hurcoltak el engem is az NKVD-sek: szintén hatodikos gimnazista voltam, s csak több mint nyolc évvel később térhettem haza édesanyámhoz. Nézem, kinyitom a borítékot. Először a dátumon akad meg a szemem: Malisevka – a „v" oroszosan b-vel írva – 1951. I. 25. – Istenem, hat évnek kellett eltelnie, hogy az első levél megérkezzen Ormódi Lacitól Magyarországra! Ki tudja, hányszor próbálkozott már, hogy szüleit értesítse? A postások lelkiismeretes munkáját dicséri, hogy a boríték hátoldalán az érkeztető bélyegzőlenyomat tanúsítja: a levél 1951. IV. 1., 14 órakor érkezett Pécsre. Nem hiába mondta a háború alatt felkapott régi katonadal „Muszkaföldön lassan jár a posta..." Olvasom a szép, egyenletes, gömbölyded betűkkel, iskolás írással papírra vetett sorokat. „Drága jó Szüleim és Öcsikém!" Könnybe lábadnak szemeim, sírással küszködöm. Hányszor írtam le én is valami hasonló megszólítást, de egyetlen levelem sem jutott el édesanyámhoz. Itt élek a távol északon, az Enesei [Jeniszej] folyó partján. Foglalkozok halászattal. Ha az Isten is úgy akarja, még egyszer viszontlátjuk egymást. Nagyon kérlek kedves Mindnyájatokat, amint megkapjátok levelemet, azonnal írjatok. Fényképet feltétlenül küldjetek. Később én is fogok küldeni. Csókollak ezerszer Mindnyájatokat szerető fiatok és testvér Üdvözlöm és csókolom a rokonokat, üdvözlöm az ismerősöket. Laci A címem: CCCP Krasznojarszkij kraj Uszty – Jeniszejszkij rajon Uszty-Port konz./zavod szt. Malisevka A címben írt helyiség a Jenyiszej folyó Kara-tenger torkolatánál van. Hálásan köszönöm fáradságát. Szeretettel üdvözli Medvetzky Lehelné (Mária) A levelet, melyet a nagynéni rám bízott – köszönet a bizalomért –, több levél nem követte. Sopronban élo lágertársától tudom: „Ormódi Laci a Tajsetlagba került 1951-ben, idegileg nem bírta a szigorított különleges láger rendjét, egy napon nekirohant a drótkerítésnek és az orök szitává lotték."Laci szülei, röviddel fiuk elhurcolása után meghaltak. Laci levelét már nem olvashatták, azt a nagynéni kapta kézhez. Ormódi László és osztálytársai tragédiája sajnos nem egyedülálló. Százezer hasonló korút jószerivel még gyereket – hurcoltak el az NKVD-sek. És a szovjet katonai bíróságok – becenevükön a trojkák – jogot megcsúfolva, szinte futószalagon hozott ítéleteikkel küldték őket lassú megsemmisítésre a GULAGOKBA. A sztálini koncentrációs táborokban az éhség, a kegyetlen lágerrezsim, az embertelen munkakörülmények, a zord időjárási viszonyok leírhatatlan szenvedések közepette vitték el 97 százalékukat: ők sohasem térhettek haza, ott nyugszanak a távoli hómezők alatt, a jeges földben, jeltelen sírokban. Óda egy kapuvári kislányról Megsárgult leveledet, elhalványodott soraidat olvasva látlak a sínek mellett gyalogolni, látom sugárzó arcodat, s ahogy vékony ujjaid között tartod az elázott, dohányszagú papirost. Olvasom soraidat, s közben hallom a politikai rabokat szállító vonat dübörgését. Csattog a sín, a rabok egymás hegyén-hátán, mint a heringek, ott fekszenek a vagon padlóján, tekintetük a kilátástalan jövőbe néz. S az egyik rab felemelkedik a helyéről, odamegy a padlón WC-nek szánt lyukhoz, ledob egy Munkás cigarettacsomag papírjára írt levélkét. Egy üzenetet szeretteihez. Köszönet neked Pócza Mária! Köszönet bátorságodért, emberségedért. Tudnod kell, a levélke írója tíz év után súlyos betegen viszontlátta övéit. Magához ölelhette kisfiát. A család öröme nem sokáig tartott. A rabságból hozott kór pár év múlva végzett vele. Címedet nem ismerem, csak azt tudom rólad: jólelkű vagy, ember, aki az embertelen időkben is tenni mert szenvedő honfitársaiért.
|