|
....................................
| |
Első
beszélgetés
Ikland: színmagyar falu * Az édesanya kutyabőrös
nemeslevele * A tanító azt mondta: gimnáziumba kell küldeni a fiút. *
Hogyan tanul meg úszni egy kislegény? * Rántáskészítés, amikor az árnyék
a csepegéshez ér
-
Károly bátyám fiatalsága a Maros megye részét képező kis falu, Ikland és
az északi-sarki fogság között húzódik kifeszített íjként. Hogyan, mikor
kezdődött el földi élete?
- 1918. augusztus hó hetedikén születtem, zabaratáskor. Akkor így határozták
meg az év szakaszait. Augusztus hatodikán édesanyám még kint volt az aratóföldön,
melyet úgy hívtak, hogy Baráta. A szekérderékban vitték haza vajúdó anyámat.
Hetedikén hajnali négykor megszülettem. Ez egy szerdai napra esett.
-
Mit tudna mondani szülőfalujáról, Iklandról?
-
Kis székely falu, egyetlen román család sincs benne. A közjegyzőségünk Székelykálon
volt, az három kilométerre van Iklandtól a szovátai, megyei úton. Iklandon
130-140 ház létezik. A környéken érdekes határnevek maradtak fenn. A Székelykálból
Marosvásárhelyre vezető út Nagyernyénél torkollik bele a Marosvásárhely-Szászrégen-Maroshévíz-
Gyergyószentmiklós országútba...
Ezen a völgyön folyik végig a Káli-patak, olyan kilenc kilométer hosszúságban.
Nyáron a patak sokszor kiszárad. Az egyik határrész Ikland felső részén,
amint jövünk Marosvásárhely felé a megyei úton: India. Ezt azért hívták
Indiának, mert nagyon verőfényes. Ez inkább egy bekerített, parlagon
hagyott terület volt. Tulajdonosát nem ismerem. Utána következett a Szőlőalja,
ennek az alja a Hosszú. Fölötte van a Kicsiszőlő utána a Szénvonó. Ez a
terület háromszögű, kopasz hegy volt, s pontosan úgy nézett ki, mint az az
eszköz, amivel a sütőkemencéből a szenet kihúzták. Innen kapta a nevét
is. Meredek, agyagos oldal volt. E mögött húzódott az Ebes-i völgy - Ikland
és Erdőcsinád között. Azután következett a Vénszőlő, a Szilalja majd
Filep Zsigmond tagja, Filep Gábor tagja s a Dögtér. Emlékszem még a Botoságyra,
a Csontásra, a Zségely-erdőre, a Ligeti legelőrészre, majd következett az
Iritvány-tető, délen a Dellő, ez marhalegelő volt. Aztán létezett a Lókötő,
a Lapos, a Kömöz, a Székesi útja, a Baráta, a Pujszka-domb, amögött a
Cserealja...
Ez Ikland falu határleírása. Kelemen Lajos szerint a falu nevét az ószláv
nyelvből kapta, s annyit jelent, mint vámhely. A Sóvidék Székelyvásárhely
felé irányított sóját itt vámolták meg.
-
Akkor a faluról térjünk át a család bemutatására.
-
Négyen voltunk testvérek. Én szószátyár gyermek voltam. Anyám szerint örökké
beszéltem, általában túl sokat. Apám sokszor rám szólt: hallgass már
gyermek, ne papolj annyit. Négy évet töltöttem, amikor megszületett a húgom.
Á a harmadik gyermek volt. Az elsőszülött Zsiga bátyám 1915-ben, én
1918-ban, a húgom 1922-ben, öcsém 1923-ban született. Mikor húgom lett, kiálltam
a kiskapuba, jött felfele a
cigányprímás. Édesanyám úgy tanított: akinek pantallója van, annak
kezicsókolomot kell köszönni. Hát mondtam is neki: Kezitcsókolom! Van leánkánk.
Meg is keresztelték, Ilonkának hívják. Elpletykáltam a dolgot. Anyám –
nyugodjék - azt mondta: Fiam, téged a szád teszen el.
-
Kik voltak a szülei? Mennyit sikerült felderíteni múltjukról?
-
Édesanyám 1892-ben született Székes faluban. Ha keresztül megyünk az erdőn,
pontosan egy kilométerre van Székes Iklandtól. Az erdőn keresztül mentünk
nagymamánkhoz, Székesre. Szekérút nincs, egy barátságos gyertyánerdőn
kell átmenni.Édesanyámnak kutyabőrös nemeslevele volt. Csejdi Újfalvi
Ilka... A kutyabőrön aranyos betűkkel ez állt: Michael Ujfalvi de Csejd. Tehát
székely kisnemes családból származott. Édesapám pedig Borbereki Kilyén
Zsigmond. A Kilyén tipikus erdélyi név. Kilyén község valamikor
Sepsiszentgyörgytől öt kilométerre volt, a városhoz csatolták. A kolozsvári
unitárius kollégium tanárától, Kelemen Lajos úrtól tudom, hogy az igazi
magyar nevek nem azok, amelyek i betűvel végződnek, hanem azok, amelyek a
helységek nevét i betű nélkül tartalmazzák. A Borbereki előnevet vitéz
székely őseink még Hunyadi János seregében Tövis, Marosszentimre, Alvinc
és Borberek környékén vívott sikeres csatákban tanúsított vitézségükért
kapták. Sajnos a nemeslevél elvesztett. A nemesi előnév a szájhagyomány útján
maradt fenn. De az biztos, hogy a szülőfalum beli unitárius egyház anyakönyveiben
a Kilyén család mindvégig vitéznek és nemesnek van feltüntetve. Erről okmányom
is van az egyházközség anyakönyvéből.
Apámék négyen voltak testvérek, ebből három elhalt, így apám maradt az
egyedüli örökös. Szép, nagy belsőségünk egyben maradt. Anyám egy nagyon
értelmes asszony volt. A családot ő vezette. Apám a nehéz munkát végezte.
Amelyik napon anyám született, ugyanazon a napon jött a világra Sófalvi Ilyés
Lajos méltóságos úr kisleánya, akit szintén Ilonkának kereszteltek. Az övék
volt Szovátafürdő, Ilyésmező. Hároméves korában anyámat elvitték az
"udvarba" "társalkodónőnek", szóval játszótársnak. A
családnak Tövisen kastélya, Pesten palotája volt. Anyámat oda is magukkal
vitték, s mivel gyönyörűen énekelt, színésznőt szerettek volna faragni
belőle. Ilyés úr császári és királyi kamarás volt. De József nagyapám
ellenállt, és kijelentette: márpedig Ilkából kurvát nem csinálunk! Többet
a lábát Pestre vissza nem teszi.
Anyám nagyon el volt keseredve, mert oda volt kötve a faluhoz. Neki földet
nem adtak, mert volt három fiútestvére. Dehát jómódú gazdához ment férjhez,
legyen ez elég. Szép lány volt, nem kellett neki hozomány. Anyám akkor
elhatározta: azért is, minden gyermekét taníttatni fogja. De a bátyám nem
akart tanulni. 1937-ben őt beadták a román hadseregbe szkimbásnak, azaz három
év katonaság helyett - saját lovával - csak három hónapot szolgált. Ez az
úri fiúknak meg volt engedve. Saját szénájával, saját zabjával, saját
kosztján, költségén szolgált. Ez egy megváltott katonaság volt.
-
Melyek az első élményei az iskolával, tanulással kapcsolatban? Mikor került
szóba először, hogy tanult ember lesz az iklandi kisfiúból? Hogy többet
tanulhat, mint általában a falusi átlaggyermekek...
-
Legelőször a pap mondotta anyámnak: Karcsit gimnáziumba kell adni. Aztán jött
a tanító is. Megkeresztelte Sanyi öcsémet, aki agrármérnök lett, a húgom
meg tanítónősködött Nagysomkút mellett, Nagybánya térségében, Gyökeres
faluban. Édesanyám örvendett annak, hogy értelmes fiú vagyok. Előbb erőszakkal
másztam be az iskolába. Az iskola a templom udvarán volt, a templom szomszédságunkban,
csak egy utca választott el tőle. Kicsi koromban az édesanyám cipőjét
felvettem a kezemre, s négykézláb bemásztam az iskolába. A tanító többször
kidobott, de a végén megunta a dolgot, s hatéves koromban beírt az első
osztályba. Tízéves koromban elvégeztem az elemit, de az ötödik évet is
ott kellett töltsem, mert Kolozsváron a gimnáziumba úgyis csak 11 éves
koromban vettek fel.
Fülöp Zoltán iklandi lelkész készített fel a gimnáziumba. Minden
nap feljártam hozzá tanulni. Emlékszem, hogy ültünk a papi lak grádicsán,
a falépcsőn. Megtanított az órára, számolni, mindenfélére. 1929
szeptemberében édesanyám vitt fel a kolozsvári gimnáziumba, ő volt a járatos
ilyen dolgokban. Éppen a nagy gazdasági krízis idejére esett diákoskodásom.
Mindent kifogtam: egy világháború végébe születtem bele, aztán jött a
román világ, hogy ne beszéljünk a fogságról... Az egész életem tarka,
valósággal pepita lett.
- Egyetem előtt mit tudott falusi gyerekként a külvilágról? Arról, hogy a
lakhely határán túl is létezik élet...
-
Gyermekkoromban sokat jártunk be Marosvásárhelyre. Délelőtt a Főtéren
minden nap tíz óráig piac volt. De tíz órakor a rendőrök elhajtották az
árusokat. Csütörtökön délután négy óráig maradhattunk. Vasárnap csak
reggel tíz óráig. Tyúkot, csirkét, tojást meg egyebet vittünk a piacra.
Volt, amikor megszálltunk a Füzesi-vendélőben. Ikland nagyon jó dinnyetermő
vidék volt. Különösen a patak melletti föld igen jó minőségű. Iszapos,
lágy szántóföld. A dinnye nagyon kedveli az ilyent. A falu végén volt egy
egyvékás földünk. A nyolcvékás az egy katasztrális hold. Ez
éppen elég volt dinnyének. Sok munkát követelt. Június végén már
kezdett érni a dinnye. Én kellett ügyeljek rá.
Egy csütörtöki napon apám elővett egy háromvékás, nagy venyigekosarat.
Telerakta dinnyével, kitette az út szélére, az árok martjára, hogy áruljak.
Arrafelé jött egy székely, szürke és piros lóval, szekérrel. Szenet vitt
eladni. Akkor már hazafelé igyekezett. Meglátta a dinnyéket, odahúzott a
kosár mellé. S kérdezte, hogy adom a dinnyét? Mondta, hogy mind megveszi őket,
segítsek feltenni a szekérre. Nekem nem volt nadrágom, abban az időben
pendelyben jártunk, mezítláb. Öt-hat éves lehettem. Szóval felsegítettem
a dinnyét, vagy három szép darab visszagurult, de az ember nem törődött
vele,
hanem azzal bevágott a lovak közé a korbáccsal, s a dinnyéket kosarastól,
fizetség nélkül elvitte. Apám roppant dühös volt, én bőgtem
rettenetesen. Apám három hétig minden éjjel vasvillával várta, hogy mikor
jön megint az ember a piros meg a szürke lóval, de nem jött...
-
Milyen más maradandó élményre emlékszik még gyermekkorából?
-
Volt még egy érdekes élményem, amikor a Kisszőlőben megtanultam úszni...
Egy meredek hegy volt ott, a horpaszában, a horhosban, egy lankás részben az
esővíz mindig meggyűlt. Gödröt is ástak, hogy abba gyűljön a víz a szőlő
öntözéséhez. Apám egyszer permetezett, s nem volt elég a víz a kékköves,
mészleves permethez. Úgy 400 méteres távolságból vizet kellett vigyek
neki. Egy kicsi vedrecskével mentem a kúthoz. Rettenetesen meleg volt, a szőlőhegy
verőfényen feküdt. Akkor is csak pendelyben voltam. Egy csepűing volt ez, nyáron
kellemes viselet. Apám látta, hogy nem jövök. Elindult utánam. Én akkor
bukkantam fel a vízből. Hát az történt, hogy amint a vederrel odaértem,
gondoltam, bemegyek a vízbe, hogy megmártsam magamat. Közben láttam féloldalt
egy nagy szőlőkarót. Az egész gödör egy két, másfél méteres, beomlott
kút volt. Én belementem, s elmerültem. El tudtam kapni a karót, de kimenni már
nem tudtam. A rengeteg béka mind a hátamra, fejemre, nyakamra ugrált. Az
ujjaim között is mászkált a rengeteg béka. A végén annyit evickéltem,
hogy rájöttem: ha elengedem a karót, fenn tudok maradni a víz színén. Ez
alatt a húszperces küzdelem alatt tanultam meg úszni.
Általában a gazdaságot nem szerettem úgy, mint az öcsém. Belőle agronómus
lett. Jobban kedveltem a költeményt, a nótákat. Nemigen örvendtem annak, ha
ki kellett menni a mezőre forgatni. Szívesen tanultam. Mindig második-harmadik
tanuló voltam, igyekvő gyerek. S azon voltam, hogy az előttem járókat megelőzzem.
Soha nem akartam lesüllyedni a középszerűek közé. Az iskolában igen
megszerettem a nyelveket. Oroszul, románul anyanyelvi szinten tudok. Franciából
alig akad szó, amit szótárból kell kikeressek. Ötödiktől aztán tanultam
a németet, ezen a nyelven elég jól beszélek és írok. Hatodikban kezdtük a
görögöt. A teológián tanultam a hébert és az angolt, de ezeket nem beszélem.
Emlékszem, otthon anyám mindig rám bízta a rántáscsinálást. Mielőtt
kiment volna a mezőre, ellátta az állatokat, s odakészített mindent a kályhára.
Én vártam, hogy mikor kell tüzet gyújtanom. Édesanyám meghagyta, hogy
akkor gyújtsak a rántás alá, amikor az árnyék a csepegésben lesz. Ez még
a régi, zsindelyes házunkban volt, mert télen beköltöztünk az új házba.
Aludni nyáron is bevonultunk a házba. De az élet hajnaltól napestig a konyhában
folyt: a disznóknak, majorságoknak, a munkásoknak s a magunknak való főzés.
Csepegésnek azt a kis sáncot hívtuk, ami azért alakult ki, mert házunkon
nem volt csatorna. És amikor a ház eszterhéjának az árnyéka elérte e kis
sáncot, úgy délelőtt 11 óra tájt, akkor kellett tüzet gyújtani. Török
János tanító bácsi mindig szólt: - Karcsi! Mindjárt jő a csepegés. Eridj
haza!
| |
....................................
|
