....................................

Negyedik beszélgetés 

* Érettségi román nyelven * A Kárpát-medence két árva népe *Látogatás az örömházban * Román nyelvtanulás Verespatakon * A vasgárdisták táborában * Bereczki Apollónia szép lelke

- Melyek voltak a kollégiumi oktatás szakaszai?

- A negyedik osztály elvégzése után kisérettségit tettünk. Így hívták a vizsgát. Azzal a végzettséggel már valamilyen állást el lehetett foglalni. Akkoriban az érettségi diploma olyan komoly dolog volt, mint ma az egyetemi diploma. Merem állítani, hogy akkor egy érettségizett többet tudott, mint ma egy Ceausescu-egyetemet végzett, főleg ha valakinek a Stefan Gheorghiu káderiskolában tömték meg a fejét egy csomó marhasággal.

- Tehát nyolc év után került sor a kollégiumban a rendes érettségire. Az miképpen zajlott le?

- 1937-ben érettségiztem, s valójában + legendásan szerencsés voltom ellenére + akkor nagyon peches voltam. Mi, a második eresztés, már nyolc gimnáziumi évet végeztünk. No és az 1925. évi Angelescu-féle iskolatörvény rendelkezései szerint nem a saját, drága tanáraink vizsgáztattak, akik tudták, hogy mit ér egy Kilyén, egy Bot Lajos stb. Ha ők vizsgáztattak volna, talán a számat sem kellett volna kinyissam. Tüdőgyulladásban, 39 fokos lázzal vittek be vizsgázni. Az utolsó három napon ugyanis agyontanultam magamat. Éjjel nem aludtam, s az osztályból, ahol tanultam, még a vécéig sem mentem fel éjjel a másik emeletre, hogy ne teljen az idő, hanem kitérdeltem az ablakba, s hajnali négykor lepisiltem az udvarra...

- S ha nem a saját tanáraik érettségiztették, akkor kik voltak a bizottságban?

- Román bizottság előtt érettségiztünk, s nem a mi gimnáziumunkban. A mi tanárainknak szigorúan tilos volt bejönni a terembe, ahol vizsgáztunk. El kellett menjünk egy másik iskolába, az úgynevezett Regina Maria nevű kollégiumba. Ez egy leánygimnázium volt. A tiszta román érettségiztető bizottságot Alexandru Borza doktor vezette, ő alapította a második kolozsvári botanikus kertet, mert az első a Mikó-kertben létesült. Borza tanár úr később érdemeiért akadémikus lett, levitték Bukarestbe, az egyetemre. Az én időmben onnan jött fel Kolozsvárra, hogy levezesse az érettségit.

- Már az iskolai évek alatt előre tudták, hogy románul fog folyni az érettségi?

- Nem. Nem tudtunk semmit arról, hogy a kizárólag magyar nyelven tanult tárgyakból is román nyelven kell érettségiznünk. Az akkori tanügyminiszter, Angelescu fasiszta, nacionalista volt. A fasizmus már akkoriban felütötte a fejét. A harmincas évek elejétől a Vasgárda már nagyon hallatott magáról...
Emlékezetem szerint a harminchat tagú osztályomból mindössze kilencen mentünk át az érettségin. Az osztály hetvenöt százaléka megbukott.

- Milyen nyelveket tanultak a kollégiumban? És milyen szinten, milyen eredményességgel?

- Latinul, franciául, románul folyékonyan kellett beszélni. Tehát latinból, franciából románra fordítani + szótár nélkül és fordítva. A román tantárgyórákon magas szintű irodalomtörténetet tanultunk. Nagyszerű tanárunk volt. Ion Costeának hívták. Szemüveges ember volt. Soha nem szólt hozzánk magyarul. Ehhez a tanáromhoz egy nagyon komoly emlék főz. Nagyon jól megtanította nekünk a román irodalmat. Amikor 1937-ben elbúcsúzott tőlünk (a tanárok már régen uraztak minket, nagyobbakat), azt mondta nekünk: - Urak, kimennek az életbe. Népük vezetőivé válnak. Tegnap a Gh. Baritiu líceumban a román végzősöknél ugyanezt elmondottam, amit most önöknek fogok mondani. Csak fordított előjellel: ne uszítsák a magyar népet a román ellen. Mert ahogy én látom (1937-ben!), Erdély vissza fog kerülni Magyarországhoz, de aztán megint a miénk lesz. Ez a két nép örök harcban áll egymással. De kérem, sose uszítsák egymás ellen a két népet. Itt a Kárpát-medencében csak két árva nép van: a román és a magyar. Nézzenek körül: északról, keletről, délről szláv tenger vesz körül bennünket. Nyugatról a német tenger zárja a gyűrűt. S mi itt, két kicsi nép + egymást marjuk. Ezt ne tegyék. Ígérjék meg becsületszavukra, hogy nem teszik.
Meg is ígértük. Costea tanár úrból rövidesen a Goga-kormányban tanügyminiszter lett, de amikor hozzánk így beszélt, még nem tudtuk róla, hogy olyan nagy koponya.

- Hogyan viszonyult önökhöz, maturándusokhoz a színromán érettségiztető bizottság?

- A hozzánk való viszonyulás minőségét mi akkor még nemigen tudtuk felfogni. Borza tanár úr részéről akkor én inkább jóindulatot, mint rosszat tapasztaltam. Azonban az osztályzatok kemények voltak. Én botanikából érettségiztem, mert humán szakos voltam, és hát Borza tanár úrnak éppen a botanika volt a szaktárgya. Az érettségi tételem ez volt: a növényi szár hosszanti és harántnövekedése - persze erről románul kellett beszéljek. A tételből nagy nehezen ki tudtam venni, hogy miről van szó. Így hangzott románul: Cresterea tulpinei in lungime si deacurmezis. Dehát ezt elmondani... A könyvben ez az egész mindössze egy hat-nyolcsoros rész volt. Mondtam, ahogy tudtam. Majd vettem egy papírt, ceruzát, s lerajzoltam: itt van egy kicsi valami, amit magyarul úgy neveznek, hogy tenyészőcsúcs. Ezt nem tudom románul... Megmondotta, hogy nevezik, s megköszönte a feleletet. Nyolcast adott. Ez óriási jegynek számított az adott helyzetben.

- Bent, a kollégiumban az évek folyamán érzékelték azt, hogy kisebbségi sorsban élnek? Kihatott-e ez az életükre?

- A Kollégium egy zárt világ volt. Nemigen érzékeltük a kinti problémákat. Persze a fasizmus akkor már a magyarokat is mételyezte. Annyit mondottak nekünk a tanáraink, hogy a kicsi pénzünket ne a román meg a zsidó boltokban költsük el. Ragadós nyavalya volt a fasizmus.

- Milyen kimagasló eseményekre emlékszik még a kollégiumi életből?

- Az egyik legérdekesebb élményem az volt, amikor nagykorúsítottak. 1936 őszén visszamentem vakációról a nyolcadik osztályba. Szeptember tizenötödikén bejött az első órára három úr. Gálffy Zsigmond, az igazgató; dr. Márkus György, az iskolaorvos; dr. Ferenczi Sándor - aki végig a nyolc év alatt az osztályfőnököm volt. Az igazgató elmondotta, hogy attól a naptól kezdve a tanárok kötelező módon urazni fognak bennünket. Mindnyájan betöltöttük a tizennyolcadik életévünket. Nagykorúnak nyilvánítottak minket, s az igazgató még elmondotta, elvárja tőlünk, hogy mi is nagykorúakhoz méltóan viselkedjünk. A testi fenyítés ellenünk mindenkorra megszűnt, de ha rossz fát teszünk a tűzre, minket is megfenyítenek, azaz kizárhatnak az unitárius kollégiumból, vagy súlyosabb vétségért az ország valamennyi iskolájából. Ezenkívül - mondotta – meg kell kezdeni a nemi életet. Én addig nőt nem láttam. Ha olykor Kolozsváron elmentünk a két víz közé, vagy a gáthoz fürödni, ott a nők nyakig és térdig érő fürdőruhát viseltek... Mind nézhettük őket, mert csak dudort láttunk elől, hátul, többet semmit. Legfeljebb tánc közben jutottunk nőközelbe.
Imádtam táncolni. Az osztályfőnök elmondta, hogy az onanizálást nem javallják, hanem ajánlják, hogy egy héten kétszer menjünk nőhöz. Átadta a szót dr. Márkus Györgynek, hogy ő elmondja, miért van erre szükség. Aztán az orvos tartott egy beszédet a fajfenntartásról s egyebekről. Elmondotta, hogyan vigyázzunk magunkra, hogy néz ki körülbelül egy beteg nő, de nem csak abból kell kiindulni, hogy a nőn mit látunk. Hanem amikor magunkon észreveszünk valami pörsenést, azonnal nála jelentkezzünk. Hosszadalmasan, bőségesen beszélt nekünk ezekről a dolgokról. Majd Gálffy igazgató úr ezzel fejezte be: Elrendelem Ferenczi tanát úrnak, hogy délután, hat órakor a nyolcadik osztályt vigye el a Forduló utcai nyilvánosházba.
Két ilyen intézmény volt Kolozsváron: a Tükrös a Búza utcában, de az drága hely volt. A másikban, a Forduló utcaiban a tarifa egy pol volt, így mondották románul, és ez húsz lejt jelentett. Ennyit kellett fizessen egy olyan takonypóc, amilyenek mi voltunk.
Egyébként a kollégiumhoz ez az örömház esett közelebb. Ferenczi tanár úr egyébként is nagyon gondunkat viselte. Soha nem láttam kacagni. De minden szombaton délután, s néha vasárnap is a templomba menés alól felmentett minket, s kirándulni vitt az Árpád-csúcsra vagy a Szent János kúthoz, a Pelcska völgyébe, a Hója erdőbe vagy a Széna füvekre. Így megtanította nekünk a botanikát, az állattant, a növénytant, az ásványtant, a kémiát, hogy ma is 205 latin növénynevet vágok ki emlékezetből. Nagyon igényes volt. Szegeden doktorált botanikából Szent-Györgyi Albertnél. Szent-Györgyi a német megszállás után ment ki Amerikába... Végtelenül szerettük Ferenczi tanár urat, mert igazságos volt. Ő nem csinált olyasmiket, hogy kilyukassza az újságot, s úgy leskelődjön a puskázókra, de mégis mindig elfogta őket.

- No és hogyan zajlott le tovább az 1936-os első iskolai nap?

- Hát akkor azt mondotta Ferenczi tanár úr: hallották az urak? Hat előtt öt perccel - mert csak ötpercnyi járásra volt a Forduló utca - az előcsarnokban engem mindenki fegyelmezetten vár. Az egész osztálynak kötelező volt elmenni. A katonaságnál volt egy olyan mondás, hogy: Kard, csat, f... baloldalt hordandó! A szabó azért varrja nagyobbra a bal nadrágszárat, mert ennek ez a rendje. Hát akkorjában is ott hordtuk. S ahogy a három felnőtt kiment az osztályból, már a keze mindenkinek a bal zsebében volt. Ott jöhetett aztán akármilyen óra, mi onnan ki nem vettük többé a kezünket délután hatig. Ebédelni is csak kényszerűségből mentünk el, kódorogtunk erre, arra s már három órakor gyülekeztünk, néztük az előcsarnokban a hatalmas, villanyáram hajtotta órát, hogy már mikor megy az a kutya mánus előre, hogy mikor lesz már öt perc múlva hat óra. Tele voltunk várakozással.
Hat óra előtt már ott álltunk a gyülekezőhelyen, vigyázzállásban. Jött Ferenczi, névsort olvasott... Kilyén Károly, Mátyus Ferenc, Nagy Ödön, Orbók Ferenc, úgy ahogy voltunk a naplóban. Jól van, fiúk. Mindenki itt van, mehetünk. Ő elől ment. Volt egy olyan botja, mely puskából készült. Úgynevezett botpuska. Vadászember volt. Mentünk utána. Mi jóformán azt sem tudtuk, hol is van a nyilvánosház. Hát olyankor még aludtak a babák. Becsenget. Kijön a kapus. Azt mondotta neki Ferenczi: Az urak most bemennek, én háromnegyed nyolckor visszajövök... Dehát alusznak... Nem érdekel, kérem. Bementünk. Egy zárt udvarban találtuk magunkat. Körben egymás mellett ajtók, mögöttük szobák... Én olyan mohó voltam...
Mint tudjuk, léteznek a filozófiából ismert erkölcsi kategóriák, mint a nagyság, szépség, igazság, jóság, kegyesség, irgalmasság, könyörület stb. Engem ezek közül mindig a nagyság fogott meg. Lehet, hogy azért, mert életemben örökké éheztem, ugye otthon négyen voltunk gyerekek, s az étel sose volt elég. Mindig néztük a vaslábosban, hogy vajon melyik a nagyobb kolbászdarab. Anyám úgy vágta fel, rézsútosan, hogy kétakkorát mutattak a darabok, mint amekkorák valójában voltak. Tehát ez az éhezés örökké kísértett, s rányomta a bélyegét életemre...
 Abban a pillanatban is azt gondoltam, hogy ha már így vagyunk, akkor legyen legalább jó nagy... Ha az ember húsz lejért vehet kicsit is, nagyot is, miért ne vegyen nagyot? A kapus tehát riasztotta a nőket. S mindjárt az első szobából kijött egy kövér, körülbelül két, egyenként ötkilós didivel rendelkező hölgy. Most is előttem van: egy vérvörös, óriási sárga rózsákkal tarkított pongyola volt rajta. A papucsa is vérvörös volt, nagy sárga bojttal. Azt kérdezte: Jössz velem? Nagyon halkan feleltem: Megyek.
Rettenetesen meg voltam ijedve. Elsőnek mentem be a szobájába. Életemben mindenhol, mindig elsőnek jelentkeztem. A többiek is aztán sorra szobára kerültek. Nem éppen szalonképes az élmény, dehát egy tizennyolc éves gyermek első szexuális élménye... Mindenesetre nagy élmény volt, s az enyém volt, amit nem lehet nem tudomásul venni. Általában erotikus beállítottságú ember voltam, s csak azért nem züllöttem el, mert a kötelességet mindig többre tartottam, mint az élvezetet, s nagyon fontosnak tartottam az adott szó szentségét. Ahogy bementünk, a hölgy azonnal bezárta mögöttünk az ajtót.
Nagyon megijedtem. Így éreztem, hogy a szívem megállott. Az ajtófélfától moccanni sem tudtam. Szemben velem volt egy tükör, egy kis asztalka, középen egy nagyobb asztal két székkel. Jobbra egy fehérre mázolt pléh mosdóállvány, rajta egy nagy fehér mosdótál, alatta pedig kancsóban meleg víz. Mondotta a nő: gyere... Gondoltam: jó, jó, de hova menjek? Fogta magát, s az ágyon hanyatt feküdt, ledobta magáról a pongyolát. Akkor meg olyan szívdobogást kaptam, hogy úgy éreztem: megfulladok. Látta, hogy baj van.
Hozott egy pohár hideg vizet, s kezdett pofozgatni. S kérdezte: Voltál már nőnél? Nem voltam. Láttál már nőt? Nem láttam... Nem tudtam. Bocsáss meg... Mert ők mindenkit tegeznek. Aztán leültetett maga mellé, s kezdett beszéltetni, hogy ki vagyok, mi vagyok, hogy hívnak, miféle szerzet vagyok... Elmondtam neki mindent, s látta, hogy azért tudok én beszélni, szóval értelmes vagyok. Akkor aztán elkezdte: tedd a kezed ide, tedd a kezed oda... Valahogy magamhoz tértem, rendbe jöttem. A hölgy harmincöt év körüli volt. Kijöttem tőle, s láttam, hogy az örömházban bár is van. Kértem egy deci konyakot, s megittam szíverősítőnek. Megláttam egy kicsi, barna nőt. Felkértem táncolni, aztán vele is elmentünk, s már egészen jól sikerült a dolog.

- Szóval így zajlottak a diákévek a kollégiumban Kolozsváron. Mivel teltek a vakációk?

- Hogy a román nyelvet jól megtanuljam, három éven keresztül nyaranta Verespatakra jártam, 1936 nyarán pedig Fogarasra mentem. Kolozsváron tanítottam verespataki diákokat, például Székely Bélát és Székely Palit, s talán még Fazakas Bélát, aki az abrudbányai papnak a fia volt. Verespatakon mindössze néhány unitárius család volt éppen kihalófélben. Verespatak 11 kilométerre van Topánfalvától a Mócvidéken. A verespatakiakat ingyen tanítottam, készítettem fel őket, Kolozsváron minden nap elmondtam nekik a leckét, s ki is kérdeztem. A szülőkkel úgy volt az egyesség, hogy azért pénzt nem kapok, hanem nyáron náluk ingyen lakok és románul tanulok. Ott jártam életemben először aranybányában, s milyen az élet, hogy megismétli önmagát: fúrtam lukat is, és hordtam ki az aranyércet is a bányából, s hordtam haza lóháton a zúzdákhoz. Voltam a Csetátyén is. Az Északi-sarkra mikor elkerültem, aztán ott is ilyesmivel foglalkoztam. Tehát mintha egy évtized után ez az egész ügy megismétlődött volna. A verespataki nyelvezet nem volt az a tiszta román nyelv. Tudjuk, hogy a Balkánon léteznek az arománok, Erdélyben élnek a mócok, aztán vannak a mokányok, a dragománok - a máramarosiak és az avasi vasányok. Mócvidék központja Topánfalva, Verespatak és Abrudbánya volt, a kisvasút utolsó állomása. Ez Tordától 92 kilométerre esik. Topánfalván le kell szállni a kisvasútról, s gyalog kell felmenni a hegyre 11 kilométert. Verespatak Predeállal egyazon magasságban van, talán még magasabban.
A legmagasabban levő erdélyi település. 1936-ban aztán már azért nem mentem oda nyáron, mert láttam, hogy nem elég tiszta az a román nyelv, amit ők beszélnek, hanem el kell menni egy komolyabb román vidékre, és ez Fogaras volt. De maradjunk meg a verespataki élményeknél. A járványkórház főorvosának, Székely Palinak az ugyancsak Székely Pál nevű édesapja elvitt "la polog" munkára + móc nyelven így mondják a  szénagyűjtést - egy hatalmas hegyi, lapályos kaszálóra. A Detunáta feléig mentünk, s ott összegyűjtöttünk vagy húsz menyecskét, hogy szedjük össze a szénát a nagy kaszálóról. A fenyvesek között óriási tisztások vannak arrafelé. Pali bácsi elmondotta a móc menyecskéknek, hogy a domnul Carol azért jött, hogy megtanuljon románul. Két órát mentünk gyalog, érthető hát, hogy mikor kiértünk a kaszálóra, leültünk reggelizni. Pálinkáztunk, s a menyecskék már ott megkezdték a tanítást. Egyikük azt mondta, ismételjem utána: "Noroc si dobândő, si buric de fatő blândő". Kérdeztem, hogy mit jelent, mert csak egyes szavakat értettem, de nem az egészet. Megkérdeztem, mi az, hogy buric?
Akkor a menyecske elől a szoknyáját felkapta, s ott mindent elmagyarázott, hogy miként nevezik románul a testrészeket. Nagy kacagás volt, s engem a szégyen ölt meg, hiszen 16 éves kamasz voltam. De most visszagondolva, majdnem hatvan év távlatából igazán kedves élmény maradt ez a szénagyűjtés. Székely Pálnak, a vásárhelyi járványkórház későbbi főorvosának az édesapja bányász volt, Verespatakon saját aranybányájuk volt. A Gruberek, a Schullerek, a Székelyek, a Szilágyiak, a Halmágyiak voltak a bányatulajdonosok.

- No és hogy került Fogarasra román nyelvet tanulni?

- Tudtam, hogy Erdélyben talán Fogarason beszélik legszebben a román nyelvet... Hét gimnáziumi osztály után, 1936-ban elmentem Tóth Albert, nyárádszentlászlói fiúval Simén Dánielhez, az unitárius lelkészhez. A Tóth fiút később megütötte a villám, félig elégett, de nem halt meg. Édesapám adott 1500 lejt, úgy indultam el Fogarasra. Simén tiszteletes úrnak - ki később a teológia tanárom lett - elmondottuk, hogy mi járatban vagyunk. Ő pedig szólt egy ichente Ionel nevű tanító ismerősének, aki egy Dridif nevű községben tanított. Valamikor németül Dreidorf volt, azaz Háromfalu.
A község lakosságának fele román, fele német volt, de akkorra már inkább elrománosodott. Vichente Ionel agglegény volt. A tanító elvitt az édesanyjához, aki falusi román parasztasszony volt. Szombaton délben érkeztünk oda. Vichente úr beszállásolt minket. Másnap, vasárnap délben galuskaleves volt. Mi a hétköznapi román nyelvet nem nagyon ismertük, csak ilyesmit tudtunk, hogy Eminescu ekkor meg akkor született, hogy ki volt Cosbuc, s ismertük a főbb irodalmi műveket. Albert még annyit sem tudott, mint én. Hát esszük a húslevest, s egyszercsak az Albert galuskájából előkerül egy légy. "Poftiti domnisorilor, mâncati, mâncati!" – mondotta kedvesen az asszony. Albert szegény mind mondotta, hogy nu, nu, de aztán csak megette a levest, csakhogy békesség legyen. De többet nem kértünk a néni leveséből. Másodiknak majorsághúst ettünk. Aztán jött Ionel, hogy reggel megyünk a táborba. Ugyanis a falu határában a vasgárdisták táboroztak, téglát öntöttek a kultúrház építéséhez. Mind diplomás emberek voltak. Ekkorra esett az a bizonyos román föllendülés. Ionel bemutatott minket, tizenhét éves gyerekeket, s ők befogadtak.

- Nem nézték ki maguk közül az Erdély magyar vidékéről érkezett, magyar gyerekeket?

- Nem volt semmi probléma. Inkább imponált nekik, hogy mi azért mentünk oda, hogy elsajátítsuk a román nyelvet. Segítettünk zöldséget pucolni, s a szakácsnak főzni. A nap minden reggel hatkor kezdődött zászlófelvonással, Hitlert, Z. Codreanut éltették, énekelni kellett a vasgárdista himnuszt. Utána dolgoztunk. Énekelték, hogy: Nu ni-e fricő de jandarmi. Még egy csomó hazafias daluk volt. Mi valóban szép, irodalmi nyelvet tanultunk tőlük. Én megnyertem a tetszésüket, mert jó nyelvérzékem van. Egy adott pillanatban az volt a feladatunk, hogy a választási kampány során járjuk az országutat Voilától Porumbácig. Vedreink, meszelőink voltak, s az aszfaltutat telefestettük az ő jelvényeikkel. A jelük: négyszögben két fehér pont. Mint egy fél asztal, akkora jeleket festettünk fehér mésszel. Akkorjában a liberálisok kormányozták az  országot. Reggelre a tíz kilométer hosszúságú út hófehér volt.
A voilaiak jöttek a havasokból reggel vagy ötven szekér fával. A lovak az úristennek sem akartak rálépni a jelekre. Rettenetesen féltek tőlük. Hajnal volt. Az aszfalton minden méterre ott volt a nagy, fehér rajzolat. A parasztgazdák persze káromkodtak: "Futu-i dumnezeul lor de domni!" Mert a vasgárdát az intellektüelek szervezetének tartották. Ma is úgy tartják. Olyan csetepaté lett, hogy csak na. Botokkal, csákányokkal elverték a parasztokat. Kijött egy csendőrszakasz is. Ez a Fogarasra vezető műúton volt. Dehát a csendőröket is megverték. A vasgárdistáknak lőfegyverük nem volt, azt nem mertek használni, hanem mindenféle egyéb harci eszközzel éltek. Aztán kijött egy csendőrszázad, s egy páncélkocsi is oda került.
Valamiképpen aztán az egyik lovat meggyőzték, hogy elinduljon, s akkor a többi is lassan utána ballagott. A szekereket a csendőrök vezették végig a megfestett útszakaszon. Ez hát az én "vasgárdista" múltam, az a hat hét, amit ebben a táborban töltöttem. Nagyon sokat dolgoztattak minket. Odatettek sarat gyúrni, mezítláb tapicskoltunk a vályogban. Talicskáztunk is, és formába tettük a sarat. Aránylag jól éreztük magunkat, jobban örvendtünk a tábori kosztnak, mint az öregasszony legyes leveseinek. A néninél poloska és bolha is volt, ezért inkább ott aludtunk, a tábor sátraiban. Az öregasszony elvett tőlünk kilencszáz lejt hat hétre, hát azt majdnem ingyen kapta meg.
Másik kedves, érettségi előtti élményem kolozsvári, Bereczky Györgyhöz, az Ipari és Kereskedelmi Kamara igazgatójához főződik. A kamara a Kossuth Lajos utcában volt - külön telken egy gyönyörű villa. Bereczkyné az egyik barátom, Simó Attila rokona volt. Ő vitt el engem először Bereczkyékhez egy zsúrba. Nagyon szívélyesen fogadtak, jó hangom volt, négy oktávot ki tudtam énekelni. Nótákat tanultak tőlem s táncoltunk. Nekem volt egy piros noteszem. Annyira megkedveltek, hogy az asszony azt mondotta: külön meghívást ne várjak, jöhetek bármikor. Egyszer tangóztunk, bejön a méltóságos asszony, s kérdezi, melyik az a Kilyén Karcsi? Én vagyok. Azt mondja: Legyen szíves, egy kicsit jöjjön velem. Ez a notesz nem a magáé? - Az én piros noteszem volt. Hogy kerül ez ide? - kérdeztem. Talán valamelyik leány kilopta a zsebéből. Utólagos engedelmével föllapoztam, s láttam a leányom nevét. Ugyanis benne voltak az összes lányismerőseim nevei, s hogy "kit miért szeretek". Ez volt a címe feljegyzéseimnek.
Bereczkyék egyetlen leánya, Apollónia úszóbajnoknő volt. A legintelligensebbek közé tartozott, s a neve mellé a noteszembe odaírtam: Apollóniának a lelkét szeretem. Merthát magasabb volt mint én, úgyhogy másképpen, mint lelkileg nemigen jöhetett szóba. De tényleg végtelenül kedves volt és jól táncolt. Akkor azt mondta a nagyságos asszony: Karcsi, míg Kolozsváron lesz, s mikor éhes lesz, vagy mulathatnékja van, nálunk mindig megtalálja a számításait. Persze volt olyan lány, akinek a fenekét, volt akinek a szemét szerettem. Az édesanyja el volt ragadtatva, hogy az ő lányának a lelkét szeretem.

....................................

4

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

 www.gulag.hu