|
....................................
| |
Ötödik
beszélgetés
A
szegény gyermek iratkozzon teológiára * Kisegér a Málika bugyogójában *
Hogyan süketült meg Bözödi György? * Szökés a kollégiumból * Kacsingatás
a Ludovika felé
-
Tehát 1937-ben sikeres érettségit tett a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban.
Otthon a szülők milyennek tervezték további életét?
-
Amikor eljött a pályaválasztás ideje, édesapám azt mondta, fiam, nekem
nincs miből fizessem a taníttatást. Nincs más választásod, mint teológiára
menni. Mikor hatodikos voltam, az öcsémet is fölvittem Kolozsvárra, a kollégiumba.
Az apám fekete, ünneplő kalapjában jelent meg. Az iskola előcsarnokában, a
titkárság előtt várakoztunk a beiratkozásra. Egyszercsak találkoztunk dr.
Boros György unitárius püspökkel. A kollégium lépcsőjén ereszkedett alá
egész kíséretével. Akkoriban a püspök nagy úr volt. Mesélték, amikor
elsős voltam, hogy 1928-ban, amikor meghalt Ferenc József unitárius püspök,
a temetése napján az egész kolozsvári főtér gyásszal volt bevonva, pedig
akkor már
Romániában éltünk.
A főtéren minden lámpa égett, s fekete gyászszalaggal volt körbe kötve.
Óriási temetés volt. Akkor nem éreztük a gazember sovinizmust, mint most. Sőt
katona koromban, a premilitárián sem volt soha, semmiféle nemzetiségi problémánk.
Szóval a titkárság előtt álldogáltunk, hogy beírassam öcsémet, Sanyit
az első osztályba. A püspök úrnak valószínűleg megtetszett a falusi kölykön
az apám fekete kalapja. Odament Sanyihoz, megállt előtte. Hát téged hogy hívnak?
Kérdezte. Hát maga azt mér kérdi tőlem? Szólt a felelet ugyancsak kérdés
formájában. A püspök úr kioktatta: Fiam, a kérdésre nem kérdéssel,
hanem felelettel válaszolunk!
Hát ez volt az öcsém afférje Boros György püspökkel. Tehát otthonról
nem nagyon volt alkalom rá, hogy engem anyagilag segítsenek. Kolozsváron
rengeteget privátoztam, azaz órákat tartottam gyengébb tanulóknak. Ötödikes
gimnazista koromtól jártam a várost. Az egyik legelső tanítványom Csécs Sándor,
marosjárai fiú volt. 150 lej volt náluk a havi gázsim. Szegény Sanyi...
Egyszer emlékszem, a héjáról tanultunk. Elkezdte mondani: a héja
ragadozó madár. Szereti a csirkét. De nemcsak a héja, én is szeretem a
csirkét. Édesanyám legalább karácsonykor csirkét szokott vágni... Akkor
lehúztam neki egy nagy pofont: Te Sanyi, az Isten verjen meg, dehát ez nincs
benne a leckében... Igen,
igen... Hüppögte Sanyi. De amikor édesanyám megnyúzza a csirkét, akkor
lelóg a bele, jő a macska, elkapja, s húzza...
Szóval nem volt könnyű boldogulni a tanítványokkal. Lászlóczky Gyulának
például kifőzdéje volt a Dónát út, 92. alatt. A nejét Erzsikének hívták.
Nekik például két értelmes gyermekük volt. Vagy három kilométerre laktak
a gimnáziumtól. Ott ebédet kaptam. Tőlük mentem a Béke tér felé, egy
Zsigmond nevű tanítványhoz, ott 500 lejt kaptam. A saját leckémet úgy
tanultam meg, hogy mindig magammal vittem a tankönyveimet, s az utcán, menet közben
tanultam. A fal mellett haladtam, hogy ne ütközzek össze az emberekkel.
Egyszer a Rákóczi úton emiatt egy óriási pofot kaptam. Egy bolondos bárónő
volt a tettes, két hatalmas dogot sétáltatott. Nem tetszett neki, hogy én
minden áldott nap szembe megyek vele. Nem tetszett a pofám... Amikor nekem támadt,
a járókelők majdnem megverték a bárónőt. Később itthon hallottam, hogy
nem volt normális.
-
Belenyugodott-e az atyai döntésbe? Beiratkozott a teológiára?
-
Hát e döntés ellen nem lehetett érveket felhozni. A szegénység diktálta
az életvitelt. Ugyan mondtam otthon, hogy én jogra szeretnék menni, de erről
szó sem lehetett, hiszen ott fizetni kellett volna. Tehát kényszerből
beiratkoztam az Unitárius Teológiai Akadémiára. Elsőéves koromban egy
alkalommal elmentem régi számtan tanáromhoz, Bálint Domokoshoz. Az ő lánya,
Erzsike, és a mai unitárius püspök felesége, Vaska Klári tudtak abban az
időben a
legjobban csárdásozni... A tanár úr azt mondta nekem: hagyjam a fenébe a
nyolc tanítványomat, szerez ő nekem egyet, azért egyedül annyi pénzt
kapok, mint a többi nyolctól együttvéve. Nem messze tőle lakott egy dúsgazdag
szász nyersbőrkereskedő, Maurer Frigyes. Rettenetesen nagy, büdös raktárai
voltak a Szamos parton, az Árpád-híd közelében. Bálint tanár úr hozzá
irányított, s azt mondta: alkudjak meg vele, de háromezer lej alatt ne adjam
magamat, mert a fia, Misi nagyon boldogtalan. Misinek a Mici nevű lánytestvére
férjnél volt, Málika nevű lányuk pedig egy méter, kilencven centi magas
volt, az soha nem ment férjhez. Frici nevű fiútestvére meg volt nősülve.
Mikor odanőttem, később beleszerettem a Frici feleségébe. Gyönyörű nő
volt. Misi volt a legkisebb gyermekük. Bálint tanár úrnak a felesége is
beleszólt a vitába: hogy hát a férjének hol az esze? Háromezer lejt nem kérhetek.
A tanár úrnak akkoriában 2400 lejnyi fizetése volt, pedig már közel állt
a nyugdíjhoz. De Bálint tanár úr kötötte az ebet a karóhoz, hogy kérjek
csak 3000 lejt, meg ebédet s vacsorát, és havonta két pár cipőtalpat, mert
ha mindezt nem adják meg nekem, akkor mindaddig, amíg ő számtan tanár, a
Misi biztosan nem megy át egyik osztályból a másikba, mert olyan nagyon hülye.
A tanár úr felesége azt ajánlotta: kérjem a cipőtalpakat, az ebédet,
vacsorát, de nem háromezer lejt, mert ő ismeri Maurerékat, igen fösvények.
És különben is az addigi nyolc tanítványomtól még 1500 lejt sem kaptam
meg. Nohát elmentem Maurerékhoz, s mondtam, hogy Bálint tanár úr küldött
privát tanítónak. Maurer úr majdnem hanyatt esett, amikor meghallotta a háromezer
lejt. De a lánya, Micike azt mondta, nekik nem olyan nagy dolog az a háromezer
lej. Mint egy fogpiszkáló, annyi az a pénz. De aztán mégiscsak 1500 lejnél,
az ebédnél, vacsoránál maradtunk. Fejedelmi kosztot kaptam náluk. Minden
nap déltől estig Misivel tanultunk. Az "égimeszelő" Málika szobáját
kaptuk meg. A helyiség tele volt kanárikkal. Énekeltek, csicseregtek.
Egyszer, emlékszem, a francia forradalmat tanítottam, s igen mérges voltam,
mert Misike semmit sem tudott. Egyszercsak elkezdett rettenetesen röhögni: hö-hö-hö...
Odamentem hozzá, s egy pofot lekentem neki. Maga mit kacag? Ordítottam. A
minap..., a minap... - azt mondja, - Málikának egy egér felfutott a combján,
s belement a bugyijába, s negyedórát halászták, míg megfogták... Hát elképzeltem
a Málika legalább egy méter, negyven centi hosszú combját, s én is
elkacagtam magamat. Akkor bevonult Málika, s bejelentette, hogy megdöglött a
legkedvesebb kanárija, mert ezek finom madarak, s nem bírják a durvaságot.
Írtó nagy baj lett belőle, s ha nincs Mici, a kedves, kicsi asszony, akkor
engem onnan kipenderítettek volna. De aztán mégis maradtam, s több mint három
éven keresztül jártam hozzájuk. Egyszer a karácsonyi szünidő közeledtekor
Málika elkezdett győzködni, hogy ne utazzak haza a szünidőben. Ilyenkor a
teológusok legációba mentek valamelyik egyházközségbe. Tudomására
hoztam, hogy mennem kell, mert azért pénzt is kapok. Kérdezte, hogy mennyit
kapok egy legációért? Mondtam, hogy nyolcszáz-ezer lejt. Erre kijelentette,
hogy ő többet is ad, csak nem menjek haza. Mondom: rendben van. Dr. Kiss Elek
dékánnak bejelentettem, hogy rosszul érzem magamat, ne jelöljön legátusnak.
Egyszer üldögélek Maureréknél. Málika hozza a cigarettákat, konyakot...
egyszer csak érzem, hogy a székkel együtt én is megyek. Málika hátulról
székestől elkapott, s szaladt velem a hálószoba felé. Írtó nagy fehérnép
volt...A szórakozása az volt, hogy sarétán kocsikázott egy fehér ménló húzta.
Magával vitte óriási kutyáit. Szóval elkapott, kiabálni nem tudtam, mert a
számat az ő szájával betapasztotta. Hát nagy veszélyben voltam. De a végén
mégiscsak élve magszabadultam. Az ügynek nem volt semmiféle folytatása,
hiszen Málika engem akár a hóna alá kaphatott volna, mert én nem voltam túl
nagy növésű. Viszont a tízezer lejt megadta, amiért nem mentem legációba.
A gimnáziumi évekből még sokszor előbukkan Bözödi Jakab György, az író
alakja. Ő egy adott időszakban a hálószoba felelősünk volt, én még
kisebb osztályba jártam. 1930-ban egyszer megpokrócoztuk. Mi, alsósok,
vagyis az egy-négy osztályosok este kilenc órakor feküdtünk le. Kötelező
villanyoltás volt. A nagyobbak tízkor jöttek lefeküdni. Mátyus Ferenc aludt
a villanykapcsoló alatt. Ferike az én falumbeli volt, az iklandi pap, a későbbi
esperes fia. Kicsapongó természetű gyerek volt. Azt is elkövette, hogy a tanáriból
kilopta a katalógusokat, s fiktív jegyeket írt be mindenkinek. Persze arra
volt gondja, hogy a tízesek a jó tanulók nevéhez kerüljenek, de a gyengékről
sem feledkezett meg, s így egy ideig megakadályozta, hogy megbukjanak a hátul
kullogók. Persze a tanárok egy idő után rájöttek a turpisságra, s Ferikét
egy hónapra ki akarták zárni az intézetből, de mivel az apja tekintélyes
egyházi ember volt, hát csak egy hét lett belőle.
Szóval Ferike aludt a kapcsolónál, és ő szervezte meg a pokrócozást. A
takarót rádobta a bejövő szobafelelős, Bözödi Jakab György fejére. A bűnt
nagyon súlyosnak vélte Hadházi tanár úr, a bentlakás felügyelője, a szegény
sorsú gyermekek gyámolítója. Súlyosbította tettünket, hogy szegény
Gyurka még azelőtt skarlátban megbetegedett, s attól kezdve örökre süket
maradt. Tehát súlyosbította tettünket, hogy egy ilyen beteg fiatalembert
pokrócoztunk meg. Tizenkilenc másodikos tigriskölyökként ugrottunk rá,
miután fejére került a pokróc, s cipősarokkal agyba-főbe vertük.
Letiportuk a földre. Ennek semmi konkrét oka nem volt. Nem mondhatom, hogy
szigorú szobafelelős lett volna. Éshát ez volt a legnagyobb bűnünk: hogy
egy ártatlan, beteg fiatalembert egy ilyen csiszlik banda Mátyus Ferenc vezetésével
elintézett. Akarva, akaratlanul a bandába én is beletartoztam. Ebből nem
lehetett kimaradni, mert akkor kisemmiztek volna. A verés után villanygyújtás
nem volt, gyorsan a helyünkre mentünk. Mire szegény Gyurka magához tért, már
mind az ágyban voltunk, és horkoltunk. Persze másnap az esetet elmondta Hadházi
tanár úrnak, s akkor ő egy ujjnyi vastagságú, hosszú pálcát vásároltatott
a bentlakó másodikosok megfenyítésére. A szoba húszágyas volt. Akkora verést,
mint akkor, egyszer még édesapámtól kaptam, először és utoljára. Hadházi
tanár úr "kezelése" után három napig nem tudtunk leülni, csak féloldalasan.
Sebeink
körülbelül egy hónap múlva gyógyultak be. Húsra vert. Pedig nem volt
rosszféle ember. A verést megérdemeltük.
- Milyen más élményekre emlékszik még a bentlakó-életből?
-
Az előbbinél humorosabb jeleneteket is átéltünk. A Bözödi Gyurka esete
keserű szájízt hagyott bennem. Este, amikor villanyoltás után nem tudtunk
elaludni, jött a csillagugratás. Az alvó vagy kevésbé éber diák lábujjai
közé odatettünk egy papírdarabot, meggyújtottuk. Persze az illető ilyenkor
felébredt, s kétségbeesve ugrott, menekült. Hetedik gimnazista koromban kilógtunk
a bentlakásból, bálba mentünk. Este nem volt szabad kimenni. Ezt észrevétlenül
megtenni, sok ügyességet igényelt. Hátul óriási vaskapu, elől tölgyfakapu
állta utunkat. Körben pedig a magas, várfal szerű kerítés zárt el a külvilágtól.
Hanem voltak ott Mátyus Feri féle jómadarak, akik ennek is kitalálták a módját.
Az első emeleti osztályokban, azaz inkább a félemeleten az ablakok alatt kar
vastagságú rácsok voltak, melyek védték a szuterint. Ott voltak a konyhák,
a fürdőbazin, a gépész lakása, a tornaterem. A Minerva nyomda felől, a
Brassai utca felöli saroknál a fiúk kinyitották az egyik félemeleti osztály
ablakát... Én nem voltam a főszervezők között, de az ilyesmiből nem
lehetett kimaradni. A csordaszellem jól működött. Lepedőket kötöztünk össze.
Minden egyes ablak alatt colos csövekben haladt a központi főtés. A lepedőket
odakötöztük a vízvezetékhez, s azokon keresztül leereszkedtünk kint, a járdára.
Május volt, gyönyörű holdas éjszaka. Az ágyunkat elrendeztük, hogy úgy tűnjön:
békésen alszunk. Mert néha éjszaka is volt inspekció. Pláné szombat éjszaka...
Éjjel, egy órakor maga a hatalmas úr, Gálffy Zsigmond, az igazgató inspekciózott.
Így látszik, észrevette, hogy nem vagyunk a helyünkön. Felköltötte a főgépészt,
hogy fedezze fel, hol mentünk ki. Sokáig keresték a nyomokat, s persze
felfedezték a lepedőket. Az igazgató beült abba az osztályba, s várt. Én
mindenben első szerettem lenni. Amikor hazaértünk, egy-kettő, felmásztam a
lepedőn. Amikor bent földet értem, azonnal kaptam egy nagy pofont. Leestem a
padlóra. Sorra jöttek a fiúk, és sorra ütötte le őket az igazgató. És
csendet parancsolt. Majd elküldött lefeküdni, mondván, hogy másnap elszámolunk...
Ferenczi tanár úr, osztályfőnökünk nagyon kemény ember volt. Egyszer év
végén, amikor tanítás már nem volt, csak vizsgákra tanultunk, észrevette,
hogy szegény Bíró Zsigmondot éjszaka ágyastól visszük a WC felé. Nem ébredt
fel, nagyon mélyen alvó gyerek volt. Akkor már testileg nem volt szabad
minket fenyíteni. Annyit tett, hogy nyolcasra levonta a magaviseletünket. Máig
sem tudom, miért cipeltük Zsigát ágyastól a hatalmas vécéhelyiségbe. A
diákcsínyek olykor logikátlanok és teljesen kiszámíthatatlanok. A gimnáziumban
az ötödik osztálytól többet nem éheztem. Volt egy osztálytársam, Szabó
Laci. Édesapja, Szabó Rezső tanár úr, felesége a nyárdszentmártoni
Fazakas Anna. Bátyja Fazakas Lajos ezredes, az 57-es székelyudvarhelyi
gyalogezred parancsnoka... Akkor még nem is álmodtam, hogy majd vele vonulok
ki a frontra. Laci Elluska nevű nénje hegedűművész volt. Ezzel a családdal
egyességet kötöttünk, melynek értelmében minden vasárnap náluk ebédelek.
Az én barátságom jót tett az ő fiúknak, mert fegyelmezett, az élettől
jobban korbácsolt gyermek voltam. Később a többi napokon is ebédre hozzájuk
jártam, Lacit franciára tanítottam. Ezért pénzt nem kaptam, hanem Ella
hegedülni tanított engem. Borzasztó volt az a sok skálázás. A kottát jól
megismertem, de nem sokáig jártam Elluskához hegedőórára.
-
Mikor jutott arra az elhatározásra, hogy otthagyja a teológiát, és
beiratkozik a Ludovikára?
-
1940 őszén már beiratkoztam negyedévre, a teológiára, ez volt az utolsó
év. Szigorlatoztam, s közben készültem, hogy átmegyek a Ludovikára. De a
Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem jogi fakultására
is beiratkoztam. 1939-ben már egyszer próbálkoztam. A későbbi unitárius püspökünk,
akkor még dékánunk, dr. Kiss Elek, aki Udvarhely mellől, Medesérről származott,
azt mondta: Kilyén úr, nem lehet két lovat, két nyerget egy fenékkel megülni.
Fel volt háborodva, hogy én, jeles tanuló, ott akarom hagyni a teológiát.
Ő ezt nem engedélyezte, s akkor elmaradt. A gond az volt, hogy én bár a
tudománnyal egyenrangú hitet el tudom fogadni, Isten létezésében hiszek, de
nem éreztem elhivatottságot a papi pályára. Általában nagyon gyors vérmérsékletű
ember vagyok, mint a Kilyének s a székelyek
általában. Mikor bejöttek a magyarok, új élet kezdődött. Ígyhát negyedév
derekán szakítottam a teológiai akadémiával, s kezdtem érdeklődni, hogy
miként lehet bejutni a Ludovikára.
| |
....................................
|
