|
....................................
| |
Hatodik
beszélgetés
Nehéz
bekerülni a Ludovikára * Származásvizsgálat a Budapesti Katonai Főiskolán
* Általános mozgósítás * A végzet - fehér macska képében * Harc az észak-keleti
Kárpátokban
-
Hogyan lehetett akkoriában bekerülni a katonai akadémiára?
-
Találtam egy Ludovika-pályázatot, amelyben pontosan le volt írva, hogy
milyen feltételeknek kell megfelelni. Jól emlékszem, ilyenek voltak benne: távolugrásból
meg kellett haladni a 4,25 métert; magasugrásból az 1,25 métert; minden
hallgatónak kötelező módon tudnia kellett úszni és kerékpározni. Nagyon
fontos kitétel volt, hogy ne legyél S-kóros, azaz epilepsziás és ágyba
vizelő... Hát részemről mindezzel nem volt probléma. Készültem is a pályázaton
való részvételre. Ehhez egy iratcsomót kellett összeállítani. Ez
huszonegy okmányt kellett tartalmazzon, többek között az állampolgársági
igazolványt, erkölcsi bizonyítványt arról, hogy miként viselkedtél a román
idő alatt, és egy nagyszülőkig visszamenő igazolványt, mellyel keresztény
származásodat bizonyítottad. Hát így egy jó kilónyi boríték gyűlt össze
az aktákból. Régi jó barátommal és osztálytársammal, Zsigmond Ferenccel
november 14-én adtuk be
az iratokat.
Elmentünk a Ferenc József útra, a Kolozsvári főpostára, s a földszinten
egy kedves, mosolygós, molett néninél érdeklődtünk, hogy mi a helyzet az
ilyen pályázatokkal.
Ő azt mondta: Hát lelkeim, az én fiam már
vizsgázott is a nyáron, de még mindig nem vették föl. Én külön futárral
elküldöm a borítékokat. Reggelre Pesten kell legyenek. Ezt én garantálom.
De máshol van a baj. Van protekciójuk? Kérdeztük, hogy mi az? Akkor
hallottuk először ezt a kifejezést. A néni elmondotta, hogy bizony nagy a tülekedés,
s valahonnan protekciót kell szerezzünk. A néni ajánlotta, hogy kegyelmes
Nagybaconi Nagy Vilmoshoz, az Erdélyt megszálló első hadsereg parancsnokához
forduljunk. Merthát ő székely ember...
- Abban az időben járt-e még a teológiára?
-
Én a negyedévet, Zsigmond Feri pedig a harmadévet hagyta ott a teológián.
De akkor még jártunk órákra. Zsigmond Feri elbukott az érettségin, azért
volt csak harmadéves. Ő később Kolozsváron majd Marosvásárhelyen a színiakadémia
irodalmi titkára volt. Szóval átvettük az elismervényt arról, hogy a
vastag borítékot ajánlva postára tettük. A környék tele volt magyar katonával.
Az egyikhez odamentünk, s megkérdeztük: Százados úr, nem tetszett egy ilyen
nevű emberről hallani, hogy Vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos? Hogy az Istenbe ne,
válaszolta. De miért kérditek? Mert hozzá be nem lehet menni. Viszont
megmutatom, hol kell keresni. Karon fogott bennünket, s elvitt a
hadseregparancsnokságra, a Majális utca, 17. szám alá.
Az őrség persze rögtön elkezdte: Állj! Ki vagy? Mondtuk, hogy Vitéz
Nagybaconi Nagy Vilmost keressük. Vezérezredes volt, ez lévén a legmagasabb
katonai méltóság,ugyanis Magyarországnak nem volt marsallja. Háromcsillagos
tábornok volt, egy köpcös, kedves arcú úriember. Az őrség csengetett, kijött
egy zászlós. Mondjuk, hogy miről van szó, erre kijön egy százados. Aztán
egy ezredes. Mindegyik meghallgatott. Jól emlékszem, hétfői nap volt. Végül
az
ezredes azt mondta: A Kegyelmes úr szerdán 11 órakor várja az urakat. Ide
bejönnek. A szolgálatos tiszt parancsot fog kapni, hogy szerdán önöket
beengedje. Nehezen telt el az idő szerdáig. Idegeskedtünk. Akkor aztán
odamentünk, a Kegyelmes úr egy három méter hosszú kerevetre ültetett le
bennünket, bőrrel volt bevonva. Kikérdezett mindenről, s megérdeklődte,
hogy miért jelentkeztünk nála? Bevallottuk őszintén, hogy protekcióért jöttünk.
Számítunk rá, mert a Kegyelmes úr is székely, s mi is székelyek vagyunk...
Elkacagta magát. Csenegetett, bejött Vitéz Lemhényi ezredes, a szárnysegédje.
Levelet diktált neki Vitéz Bartha Károly honvédelmi miniszter úrnak...
"Kedves Károly öcsém! Hozzám fordult két székely fiú, akik az utolsó
éveket hagyták ott a teológián, s katonának akarnak menni. Megkérlek, légy
szíves, vedd őket pártfogásodba, s juttasd be őket a Ludovika Katonai Akadémiára.
Szeretettel ölel Vilmos bátyád." Majd így bocsátott el: Mehettek, el
van intézve. Persze az iratainkra, s felvételi kérésünkre a választ a szülőfalunkba
kértük, nem a teológiára. Nehogy véletlenül ne vegyenek fel a Ludovikára,
s még a teológiáról is kitegyenek.
1941. január 6-án Iklandra megérkezett a válaszlevél Kisbarnaki Farkas
Ferenc vezérőrnagytól, a Ludovika Akadémia parancsnokságától: "Hely
hiányában a honvédelmi miniszter úr közbenjárásának ellenére nem tudtuk
fölvenni a Ludovika Akadémiára. De a honvédelmi miniszter úr utasított
engem, írjam meg önnek, hogy ha óhajt, szíveskedjék bevonulni bármely erdélyi
csapattesthez, mindenütt kötelesek fogadni önt, ott szíveskedjék katonai
szolgálatot teljesíteni, mert a felvett pályázók is ugyanezt csinálják.
Utána ősszel újra jelentkezhet." Ekkor a teológián negyedéves voltam,
s karácsonykor még legációt teljesítettem Marosvásárhelyen. Kétségbe
voltam esve. Kilencedikén kezdődött a teológián a
második félév, nekem az utolsó szemeszter. Ferivel visszamentünk Kolozsvárra,
előadásokra jártunk, imádkoztunk. A végén újra elmentünk a Kegyelmes úrhoz.
Megmutattuk a válaszlevelet. Cifrán káromkodott. Majd megkérdezte: Akartok
katonák lenni? Akarunk. Akkor garantálom, hogy azok lesztek. Hova akartok
bevonulni? Kérdezte. A gyalogság a legnehezebb. Mi, két boldogtalan azt választottuk.
Mehettünk volna a repülősökhöz, tankosokhoz, huszárokhoz...
A gyalogságnál két üres hely csak Kolozsváron volt. Oda kértük magunkat.
Mi, balgák, azt hittük, hogy azután együtt maradunk. Így kerültünk a
kolozsvári 26-os gyalogezred 1-es zászlóaljába. Örültünk, hogy ott
maradtunk, az ősi városban, ahol már 1929 óta éltünk. Én Vitéz Hajnádi
Antal századoshoz
kerültem. Roppant kemény, kegyetlen de igazságos emberek voltak. Ott megint
végigcsináltam a magam újoncsorsát.
-
Mennyi ideig maradt ennél a századnál, Kolozsváron?
-
Nem sokáig. Két hét múlva már vittek is Désre. Ott hat hónapig hadapród
iskolába jártunk az ezredparancsnokságon. Így látszik, hogy a Kegyelmes úrnak
a keze benne volt a dologban. Onnan hadapród őrmesterként kerültem ki.
Szeptemberben hivattak a Ludovikára. Ferit nem hivatták. Felmentem, túlestem
a felvételin. Így éreztem: megfeleltem az elvárásoknak. Dehát kiderült,
hogy nem jutottam be. Elmentem, hogy kivegyem az irataimat. Egy Harangozó nevű
tisztviselő-alhadnagyhoz
kerültem, ők kanári színű parolit viseltek. A gyalogság színe volt a zöld,
a tűzérségé a piros, a tankosoké a fekete, a kerékpárosoké a világoskék...
Mondtam Harangozó úrnak, hogy jöttem az irataimért... Kereste, de látta,
hogy nagyon el vagyok keseredve. Azt mondja: Hadapród úr, ne keseredjen el, a
protekciókereséskor eltévesztette a házszámot. A kormányzó úrnak éppen
tizenhét protezsáltja esett ki. A hadügyminiszternek vagy negyven... Nem azért
nem jutott be, mert nem felelt meg, hanem mert már nem volt hova felvegyék. Kár
volt ilyen magas rangú tisztekhez folyamodni. Ha én tegnapelőtt ismertem
volna az ön sorsát, hogy négy évnyi teológiát dob el ezért, akkor a
hadapród úr most bent van. Tetszik látni ezt a dossziét? Most az öné itt
van, felül. Ha így tettem volna az iratcsomót a honvédelmi miniszter elé,
akkor elsőnek írja alá az ön kérelmét, s most bent van. Soha ne menjen
protekcióért a nagy emberekhez. A kis emberek sorsát a kis emberek intézik.
A mi kezünkben van az élet, mondotta. Hát ez nekem bizony komoly lecke volt.
-
Hogyan alakult e kudarc után a sorsa? Visszatért a teológiára? Vagy régebbi
helyére, a hadseregbe?
-
1942. október 20-án a hadseregben, a régi helyemen már kineveztek tartalékos
zászlósnak. S ha már zászlós voltam, s jött a leszerelés, hát
beiratkoztam a Kolozsvári Ferencz József Királyi Tudományegyetem jog- és államtudományi
karára, rendes hallgatónak. De mit ad az Isten! A Kegyelmes úr még Kolozsváron
volt, találkoztam vele. Kérdezte, hogy mi van velem? Hát elbuktam, feleltem.
Ő megkérdezte, hogy mégis kitartotok a katonai pálya mellett? Hát szeretnék,
válaszoltam. No akkor szerelj le, mondotta, s maradj bent tovább szolgálónak.
Így sem engedünk senkit haza. Minden két évet betöltött honvédnek kötelező
módon egy évvel meghoszzabítottuk a katonai szolgálatát. Háború van. Jáni
Gusztávék kimentek a frontra. Kapod a 471 pengőt, az meg sok mindent megold.
Közben Kolozsváron tanultam a jogot, a aláírtam a továbbszolgálási kötelezettségemet.
Parasztnyelven ezt úgy hívták, hogy visszazupáltam. A rendelet értelmében
a többiek is mind visszamaradtak. 1942-ben Magyarországon nem volt leszerelés.
1943-ban aláírtam a próbaszolgálatra vonatkozó óhajomat. Így augusztus
1-től már fel is vezényeltek Pestre, egyéves katonai főiskolára. A
Ludovika keretében szerveztek ilyen tanfolyamokat, a Timót utca, 3. szám
alatt, Pesterzsébet közelében. Ott különben a Honvéd Testnevelési Főiskola
működött, de háború lévén átalakították Főtiszti Főiskolának. Harsányi
Lajos volt a parancsnok, vezérkari
ezredes, Harsányi Zsolt író testvére. Összesen 150-en vettünk részt ezen
a tanfolyamon. A legtöbben századosok és főhadnagyok. Csak nyolcan voltunk
próbaszolgálatos zászlósok.
A karácsonyi vakáció előtti utolsó napon a parancsnok magához rendelt. S
azt mondta: Zászlós úr, én ilyen nevet, hogy Kilyén nem hallottam. A
ludovikai pályázatban csak ez a név szerepel, nincs feltüntetve sem előneve,
sem nemesi címei, sem kitüntetései. A pályázati nyomtatvány mindezeket a
rovatokat tartalmazza... Ne sértődjék meg, de én ezt azért kérdezem meg,
mert az első félév utána zászlós úr igen jó osztályzatot ért el. A 150
hallgató közül Dániel százados úr eredménye a legjobb, az öné a második,
de csak azért, hogy ne egy zászlós kerüljön az első helyre, ne legyen sértődöttség.
A kérdés, amelyet bizalmasan felteszek önnek, a főtiszti tanfolyam vezetőségét
is foglalkoztatja: milyen nemzetiségű a zászlós úr? Mint erdélyi esetleg
román? Mert mondom, Magyarország területén ilyen névvel nem találkoztunk.
Kérem, bocsásson meg a feltett kérdésért. Én felvilágosítottam, hogy hétszilvafás
székely nemesi családból származom. Még egyszer bocsánatot kért, és újra
a jó osztályzatomra hivatkozott. 1943-at írtunk akkor. Hazajöttem szüleimhez
tíznapos karácsonyi vakációra. Magamhoz vettem édesanyám I. Apafi Mihálytól
származó, kutyabőrös, nemesi levelét, melyben az
áll, hogy édesanyám
a csejdi Íjfalvi családból származik. Róza nénémtől, Mózsi bátyámtól,
s nem utolsó sorban édesapámtól tudtam, hogy az ő családjuk meg Borbereki
Kilyén. Mint említettem, az ő nemeslevelük elkallódott, de lelkészünk kérésemre
kiadott egy anyakönyvi kivonatolt bizonyítványt.
A legrégibb név, amit megtalált: Agilis armor Vitézlő Nemes Kilyén Mojsze
úr, egyházunk kurátora. Máshol a határmegállapító bizottságban volt Vitézlő
nemes Kilyén Károly úr. Mikor visszamentem Budapestre, az ezredes úrtól
kihallgatást kértem. Fogadott. Bemutattam a dokumentumokat. Ő magcsókolt, s
kérte, bocsássak meg. De neki, mint iskolaparancsnoknak kötelessége volt
tudni, hogy kinek osztogatja az első díjakat. Hogy kivel állnak szemben.
Megkért, hogy a dolog maradjon közöttünk.
-
Milyen fordulat következett be életében a tiszti főiskola egyéves tanfolyamán
való részvétele után?
-
1944 márciusában, amikor bejöttek a németek, az iskolát feloszlatták, és
én akkor visszavonultam Kolozsvárra. Március 19-én volt az általános mozgósítás,
akkor szállták meg a németek Magyarországot. Bevonuláskor az ezredek kettőződtek.
Székelyudvarhelynek kellett hivatásos katonatiszt, s mivel én Marosvásárhely
körzetéből származtam, bekerültem a 21-es vásárhelyi gyalogezred
ikerezredébe, Udvarhelyre. Ez az 57-es számot viselte.
Azonnali hatállyal jelentkeznem kellett Udvarhelyen, s kivonultunk a frontra.
Fazakas Lajos bácsi, ezredes volt a parancsnokunk. Egy udvarhelyi parádés
felvonulás után Homoródfürdőn keresztül mentünk Csíkszeredáig, s ott
bevagoníroztak. Elvittek Zsibóra, illetve Szilágycseh környékére,
ott
alakult meg a mi 27-es hadosztályunk. Tehát nem kifele vittek, hanem hátra.
Ott volt a környéken Benedekfalva, Sülelmed. A Cikói-szoroson túl, a Szamos
parton lakott a húgom, Gyökeresen dolgozott, mint tanítónő. Meglátogattam,
s mikor a leendő férjét megismertem, elzavartam. Szeretfalva és Dés között
akkoriában építették a vasútat, s Varga József út- és hídépítő mérnök,
leendő sógorom vezette az építkezést. A húgom egy román községben tanított,
s a mérnök úr járogatott hozzá. Magyar világ volt, de a húgom mindent románul
tanított. Tehát nem igaz az, hogy a román községben a román gyermekeket a
magyar nyelvvel kínozták. Jóskának azt mondtam: ha még egyszer arra megyek,
s ott találom, agyonlövöm. Persze nekem pisztolyom volt, hát eléggé ráijesztettem.
Később ez elég kellemetlen emlék volt számomra, mert mégiscsak neki köszönhetjük,
hogy 1944-ben a húgomat elmenekítette. Szombathely mellett, Ostfiasszonyfalván
esküdtek meg. Egy alkalommal tiszti gyűlésre, eligazításra behívtak Szilágycsehre,
a hadosztályhoz. Nekem Benedekfalván volt a szálláshelyem. Házaknál
laktunk. Amikor a hadosztály költözött, a szálláscsinálók mindig előre
mentek, s amikor megérkeztünk, már tudtuk, hogy ki, milyen utcában, hány szám
alatt van beszállásolva.
Nem szeretném, ha az, amit most elmondok, azt a látszatot keltené, hogy
spiritiszta vagyok. Nem vagyok az. De az eset megtörtént. A gyűlésről az öregebb
tisztek hintóval tértek haza, de én nem tartottam velük, visszamaradtam. A körorvosnak
jóképű felesége volt, ügyes leányok, mulatság, ezek marasztaltak éjjel három,
fél négyig. Mikor haza kellett menni, adtak nekem a hadosztálytól egy ménlovat,
amit másnap a legénnyel visszavitettem. A szálláshelyemig körülbelül 14
kilométert kellett megtennem. Nagyon sötét éjszakában bandukoltam, a
holdvilág már nem világított. A ló éjjel jobban lát, mint mi, emberek.
Csendes ügetésben mentem, s egyszercsak valami fehér átcikázott a ló előtt.
Átment az úton, s megint vissza. A ló felugrik, majdnem ledob. Nem akar tovább
menni. Megint átcikázik a fehérség, s megint vissza... Hinnye, azt a betyár
csillagát, mi lehet ez? Legalább ötször átment a ló előtt, mintha egy
szellem ezt mondta volna: ne menj, véged van! A végzeted felé mész. Elővettem
a pisztolyomat. Jobb lábammal teljesen ráereszkedtem a jobb kengyelre. A balt
felengedtem, s lőttem. Ugyanakkor féltem, nehogy a ló lábát eltaláljam. Az
ötödik lövéssel sikerült fültövön találnom az állatot. Egy
fehér macska volt. Addig, amíg meg nem lőttem, a ló az istennek sem ment
tovább. Hogy ez a macska hogy került el olyan messze a falutól, nem tudnám
megmondani. De így volt. Mintha figyelmeztetett volna életem eljövendő veszélyeire.
Később Sülelmeden bevagoníroztak minket. A Tatár-hágón keresztül
indultunk elfoglalni a helyünket. Április ötödikén keltünk át a Cseremus
folyón. Ott megy fel a vasút Szatmártól a Tisza völgyén keresztül, s
eljut Nadvorna, Vorokta, Mikulicsin, Jaremce és Jamnán át Delatin felé. Ez a
Prutnak a vonala. Mi Nadvornánál jobbra, mellékútra tértünk le a Cseremus
mellett. Itt, Krizvorovnicán volt a hadosztály-parancsnokságunk. Azon a környéken
rengeteg halottat eltemettünk. Jó lenne, ha az utókor emléket
állítana nekik. Később
átmentünk a Cseremus folyó déli részére, a bukovinai Putillára. Április
dereka körül, hasig érő vízben keltünk át a folyón. Innen aztán
kivontak, és május első felében bevittek a végleges védőállásba, ott váltottuk
fel az egyik, védelemben levő, német ezredet. Ők az erdőszélén voltak, az
oroszok meg kint, a nyílt síkságon. Smodna nevű községben volt a hadosztály-parancsnokságunk.
Mikor átvettük a helyüket, az oroszok szüntelenül lövöldöztek felénk.
Én az aknavetővel bemértem őket, s a tábori telefonon keresztül a vetőkhöz
közvetített utasításokkal, ködgránáttal szépen belőttem magamat Smodnára.
A vetőnek - ha jól dolgozol - egy olyan száz méteres szórása van. Láttam,
hogy az akció sikeres volt. Akkor aknavető szakaszparancsnok voltam. Foszforgránáttal
lőttem az oroszokat. Smodna felgyúlt, s ők elmenekültek. Azt hitték, támadunk.
Az akció miatt hadosztály-parancsnoki kihallgatásra kerültem. Le akartak
fokozni. Akkor azt mondtam az altábornagynak, vállalom a felelősséget, de
muszáj volt rendet teremteni, mert nem lehetett élni az oroszoktól. Mikor
osztottuk az ételt, állandóan húsz-harminc ágyúlövedék látogatott meg.
Még olyan is történt, hogy belehullt a kondérba. Mindig megzavarták az étkezésünket.
1944. június 11-én Jánosi Árpád, a nehézfegyver századunk parancsnoka
megsebesült, úgy, hogy többet nem lett belőle ember. Koponyalövést és térdlövést
kapott. Mint hivatásos, én vettem át a helyét.
| |
....................................
|
