....................................

Hetedik beszélgetés 

Egyezkedés az ukrán lakossággal * Melegfürdő a lövészárok szomszédságában * Az oroszok csinn-bumm-jai * Augusztus – a magyar hadsereg végezetes hónapja

- Tehát a harctéren kezdetben egy német századot váltottak fel, az ő helyüket foglalták el. Milyen volt az élet, ott, az erdő szélén?

- Emlékszem, úgy délután négy óra lehetett, amikor a váltás megtörtént. A magyar hadsereg a Kárpátok észak-keleti lejtőjén kapaszkodott meg az oroszok elől. Egyébként erdőben a legnehezebb harcolni, de a síkságon sem kellemes. A "legszerencsésebb" harci telep a dombvidék. Mert ott rá lehet ugrani az ellenségre, és el is lehet bújni előle.

- Védekező állásban hogyan helyezkedik el a század?

- A vetőket hátra kell helyezni, két kilométerre voltak tőlem, benn, egy horhosban. A fedező védelem azt jelenti, hogy az embert nem tudják meglőni, mert fedezékben van. A rajtőzés pedig azt jelenti, hogy az embert nem láthatják meg. Ezt senkitől nem tanultam. Az én tapasztalataimból azt a következtetést vontam le, hogy sokkal fontosabb a rejtőzés, mint a fedezés. A mai fegyvereknél viszont már nincs olyasmi, hogy biztonságban vagy. Amikor a helyünkre megérkeztünk, nemsokára ágyútüzet kaptunk. Körülbelül egy órán át tartott az össztűz. Az olyan dolog, hogy ha nincs fedezéked, ott kő kövön nem marad. De mi a német védőárokban voltunk. Onnan mozdulni sem tudtunk. A repeszek olyankor tízezer számra röpködnek. Ha kijössz a fedezékből, az biztos halál. No és a pokoli füst miatt sem lehet elhagyni a fedezéket. Smodna községnél akkor hatalmas tömegben, hurrázva jöttek az oroszok. Koszov és Kuti városok között volt az én frontszakaszom. Természetesen amikor bekövetkezik a gyalogos támadás, akkor azonnal talpon kell lenni. Géppuskákkal és golyószórókkal olyan össztüzet bocsátottunk a rohamozó oroszokra, hogy két méternyi széles hullasáv keletkezett. Azon a tisztáson aztán többet az orosz nem támadott. Hangszórók segítségével megegyeztünk velük, hogy a sebesülteket, hullákat elszállíthatják. Ez természetes dolog.

- S akkor e támadás után nyugodalmasabb volt az életük?

- Augusztus kilencedikéig teljes biztonságban voltunk. A szomszédainkat még támadták, de minket nem. Úgyhogy én a bunkereinkben ingre, gatyára vetkőzve aludtam, mert biztonságban éreztem magamat.

- Azon a vidéken békeidőben kik éltek? Találkoztak-e, kapcsolatba kerültek-e a lakossággal?

- Ukránok éltek arrafelé. Az ukrán nép több népcsoportból áll. Ruszinokkal és ruténekkel találkoztunk. A szomszédok messze esnek egymástól. Köztük legelők, krumpliföldek, talán kis árpaföldek, zöldbab-ültetvények húzódtak a gazdaságok között. Nekem, mint századparancsnoknak 75 ló állt a rendelkezésemre. Ez ritkaság, mert a puskás századoknál alig van ló. Tulajdonképpen csak a konyha részlegnek és a lőszeres kocsinak van lova. Az én telivér versenylovamat Ugarnak hívták, Nagy János lovászomnak meg csődöre volt, a szénfekete Uccu. Nagyon érdekes volt ennek a két állatnak az etológiai viselkedése. Az Uccu soha meg nem indult, amíg az Ugar előre nem ment, s akkor mögéje szegődött. Nem létezett az a honvéd, aki úgy tudja a fegyelmet, a mórest, mint ez a két ló. Kevés embert becsültem úgy, mint Ugart, és ő is engemet.

- A hadosztályparancsnoktól milyen utasítást kaptak a helyi lakosságra vonatkozóan? Hogyan kellett viszonyulni hozzájuk?

- Azt az utasítást kaptam, hogy a háttér mögött ürítsek ki minden egyes ruszin és rutén gazdaságot, zavarjam el őket a házaiktól a front mögé. A front mélysége 15-20 kilométer. A helyi lakóknak disznóik, lovaik, szarvasmarháik voltak. Éppen szénakaszálás idején értünk oda. A szénakazlakat már felrakták. Számukra a gazdaságokat elhagyni kész katasztrófát jelentett. Egy alkalommal eljött hozzánk küldöttségbe nyolc öreg rutén. Tolmács segítségével arra kértek, engedélyezzük, hogy maradjanak meg hajlékaikban, és ezért ők garantálják, hogy a szakaszunkat soha nem éri majd váratlan támadás. Mit válaszolhattam volna, mint azt, hogy nekem ezért hadbírósági eljárás, majd akasztás jár. De ők ragaszkodtak kérésükhöz, és mondották: adott szavuk betartásáért a fejükkel felelnek. És akkor engedélyeztem, hogy éjszaka visszaszivárogjanak az én körülbelül három kilométeres szakaszomon levő házaikba. Később megint felkeresett egy három ruténból álló küldöttség. Figyelmeztettek, hogy jobbról támadást kapunk. Ők ugyanis átjártak a fronton, az oroszokkal értekeztek, s így kitűnő felderítési lehetőségeik voltak. Természetesen felkészültünk a védekezésre. Délután négy órára jósolták a támadást. Az meg is indult tűzérséggel, nehéz fegyverekkel. Teljesen megsemmisítettük az orosz támadást. A további két hónap majdnem nyaralás volt. Tehát adtam is, kaptam is cserébe a ruténoktól. Ők vigyáztak ránk. Én az Ugaron és Uccun kívül mind a 73 lovat kölcsönadtam nekik, s a honvédeimmel fölszántattam lapályos földjeiket krumplinak, zabnak, árpának... Cserébe rengeteg sajtot, tojást, ordát, túrót kaptunk.  Így éltünk, mint Marci Hevesen...

- A hadosztály vezetősége megtudta, hogy milyen viszonyba került a lakossággal?

- Egyszercsak hivatott a hadosztályparancsnok, s mondta, hogy áthágtam a szabályt, s ezért hadbíróság elé állítanak. Mert nem evakuáltam a lakosságot. Erre én csak azt feleltem: tábornok úr, ezért a szakaszért én felelek. Mindent elmondtam őszintén, s meghívtam hozzánk, hogy aludjon nyugodtam, pihenje ki magát. Ő el is jött, és tolmács segítségével szóba állt a lakosokkal. Nem lett baj belőle.

- Kikre emlékszik szívesen abból a századból?

- Például több katonám volt a Felvidékről. Így a szakácsom, Tóth Gyula Lábatlan községből származott, civilben mészáros volt. Ő biztosította jó étkezésünket. Egyszer egy marhacsorda beszorult a két ellenséges csapat közé. Sehogy sem tudtak kimenni. Járőreimmel minden éjszaka egy marhát elhozattam. Sosem felejtem el, amikor Tóth Gyula a fiatal tinót megszúrta, ráborult a nyakára, és a vért megitta. Így látszik, ez mészárosszokás. Máskor is hallottam ilyesmiről, de látni csak ott láttam. Aztán még ki kell emelnem a gyergyóalfalusi hat fiút: Blénesi Balázs, Balázs Árpád, Balázs István, Gáll Imre, Kiss János I., Kiss János II....Ez a hat fiú csodálatosan vágta a fát. Otthon is famunkával foglalkoztak. Kicsi, fürge, ügyes gyerekek voltak. Velük tökéletes bunkerrendszert építtettem. Körülöttünk egy gyönyörű bükkfaerdő volt. Mivel nyugodalmas életünk volt, egy fürdőt is építtettem, ami a környéken híressé vált, a kilencedik hadtest parancsnoka is tudott róla. A közelünkben, a csúcson volt egy szikla, az volt az én megfigyelőhelyem. A századunkhoz tartozott Szabó László kőfaragó, Udvarhely környékéről. Ő fúrt ebbe a csúcsba egy alagutat. Ebben volt a bemérőműszerem. A figyelőállásom egy gerincen volt, a gerinc túlsó oldalán az ellenség és köztünk egy fenyőerdő húzódott. Hogy kilátásom legyen, rést kellett vágni az erdőbe. A gyergyóalfalusi és udvarhelyi fiúk néhány nap alatt befűrészelték a fákat, melyeket le kellett dönteni ahhoz, hogy az ék alakú rés kialakuljon. Amikor egy hajnalon a fiúk megindították a döntést, az olyan éktelen zajt csapott, hogy egy bombázásnak felelt meg. Egymást verték le a fenyők. Egy kilométer hosszúságban, hét-nyolc perc alatt az egész erdősáv óriási robajjal ledőlt. Az oroszok úgy megijedtek, hogy elmenekültek. Az országút ott ment el, a Kárpátok alatt. Azt hitték az oroszok, hogy égszakadás, földindulás van. Emlékszem, hogy menekültek...
Visszatérve a fürdőre... Azt azért csináltattam, hogy a tető ne egyen meg bennünket. Vastag szálfákkal behidaltattam egy hatalmas horhost. A patak ott combnyi vastagságban csordogált. Lennebb, Rozenmáli és Rozenveliki környékén már vastagabb volt. Rozenveliki ki volt ürítve, mert a hadtest nem tűrte meg a lakosságot. Onnan hozattam két ércüstöt. Volt egy Czegő nevezető fegyverkovácsom, vele az üstöket elhelyeztettem a lepadolt rész fölé, a patak oldalába. A vizet facsatornákon keresztül rávezettük az üstökre. A facsatornákat ugyancsak a gyergyóalfalusiak készítették. Kétfelé hasították a szálfákat, kivájták csatornának. Annyi lejtést adtunk a csatornáknak, hogy a víz az üstből ki ne loccsanjon. Az üst megtelt jéghideg vízzel. Századunkban volt egy Sztojka nevű cigányfiú Csepelről. Nem volt jó katona. Őt tettem meg tűzmesternek és fürdőmesternek illetve kazánfűtőnek. S adtam még mellé embereket. Az erdő tele volt kivágott fahasábokkal, méterenként volt felvágva, rakásba téve. Ezt hordták az üsthöz. A katlant úgy állítottuk be, hogy éppen egy méteres fa elfért alája. A vizet az első üst 20-25 fokosra melegítette. Az első üst peremére a fegyvermesteremmel kimarattam egy bevágást, s egy fémajkon keresztül a langyos víz befolyt a második üstbe. Az már majdnem felfőzte a vizet. Ezen is volt fémajak, s innen a víz újabb csatornába folyt. Ezt a vizet elvezettük a széles, lepadozott horhos közepébe. Hogy a forró vizet melegre szelídítsük, a túlsó parton még egy csatornarendszer volt, s onnan annyi hideg vizet engedtek, amennyi kellett, hogy éppen jó meleg legyen a víz. Rozenmáliból hozattam 12 kerti öntözőt. Ezek a horhos fölött egy gerendára kerültek fel és tusokként működtek. Aki alájuk állt, az már egy széles, forró vízsugarat élvezhetett. A fiúk mikor lubickoltak, kiabáltak: Sztojka, az istenit... Leforrázol...Kabinokat is csináltattam. Lehúztuk a kidöntött fenyők kérgét. Kétszer egy méteres háncsdarabokból építették a fiúk azokat. Minden tushoz egy kabin... Akkor a nehézfegyverszázad 270 emberből állt, de a fürdő nemcsak ennyi embert szolgált ki. Talán még tíz kilométerről is jöttek fürödni az egész ezredből. Pénzt is kértünk a szolgáltatásért. Egy zlotyiba került egy fürdés. Pengőt nem engedtek ki a frontra. Mikor kijött a hadosztályparancsnok, dicséretet kaptam, s elrendelte, hogy legalább hetente egyszer mindenki eljárjon fürödni Kilyén századoshoz. A zlotyin azt vásároltunk a lakosságtól, amire szükségünk volt. A fürdő így hadosztály-szerte híres lett. Dala Lajos százados, zászlóaljparancsnok és dr. Vádro Károly ezredorvos sok időt töltöttek nálam, mert mindig volt bárányhúsunk, borjúhúsunk. S mint mondottam, kiváló szakáccsal és bunkerekkel rendelkeztünk. Vádro doktor - nyugodjék békében – később kisebb lányom keresztapja lett.

- Hogyan ért véget ez a kényelmes katonaélet?

- Hát ahogy mondani szokás: borúra derű, derűre ború... Minden boldogságnak könnyhullás az ára. Augusztus ötödikén jött a parancs, hogy megérkeztek a felváltó egységek, s a mi ezredünk támadásba kell menjen. Gépkocsival vittek bennünket egészen a Tatár-hágóig. Augusztus kilencedikén következett be a véres ütközet. A Prut völgyében voltunk, ott haladt az országút is. Az oroszok a velünk szemben levő kopasz csúcsról uralták a Prut völgyi országutat, s ezzel lehetetlenné vált a kilencedik hadtest élelmezése. Nagy nehezen végigvergődtünk Nadvorna, Vorokta, Mikulicsin, Járemce, Jámna községeken. Állandó tűzérségi támadás alatt reggeltől délután négy óráig meneteltünk. Nem hullt úgy be ágyúlövedék, hogy ne legyen halottunk. De menni kellett a sziklaoldalak mellett, a sziklamélyedésekben találtunk némi menedéket. Az út bal oldalát a Prut mosta, jobbról övezték égig érő sziklák. Az oroszok által elfoglalt Makovica csúcs 1005 méter magas volt. Ezt kellett elfoglalnunk. Rettenetes vérveszteségünk volt. Végre feljutottunk, és elkerülhetetlenné vált a közelharc. Tizenhét orosz katona maradt a csúcson, őket muszáj volt leszúrni. A támadásban zászlóaljunk egyharmada veszett oda. Másnap reggel, kilenckor rettenetes tüzet kaptunk. Tudtommal az oroszok 240 ágyút koncentráltak az ő oldalukra, Delatin város közelébe. Olyan tüzet utána csak egyszer éltem át a Tisza síkságán, Négyes község mellett... Két órán át tartott. Embereim közül sokan a füst miatt fulladtak meg. Az orosz páncéltörő ágyút Csinn-bumm-nak hívták. Ezt használták a lövészárok oldalának áttörésére. Roppant kegyetlen és hatásos fegyver volt. Lövedéke olyan gyorsröptű volt, hogy a kilövés "csinn" hangját szinte azonnal követte a becsapódás "bumm" dörrenése. Az állást, amelyben meghúzódtunk, azelőtt az oroszok építették ki ellenünk. Az orosz tudta, hogy milyen gyarló, semmi állásokba kerültünk, melyeket éjszaka nem volt időnk mélyíteni. Sosem felejtem el, a kidolgozó, korongos tisztem fejét fedtem a testemmel az árokban, a távbeszélő szakaszvezetőm pedig testével az én fejemen feküdt. Sajnos, másként nem fértünk, s még így is testünk fele fedezetlenül maradt. Fekve sem fedett be az árok. A csinn-bumm átszakította a martot, derékból kettészakította a kidolgozó korongosomat, a távbeszélőnek pedig a fejét szakította le. Csodák csodája: én sérülés nélkül életben maradtam. Két óra után az oroszok beszüntették a tüzet. Akik életben maradtunk, azonnal felocsúdtunk, géppuskát, golyószórót a kézbe, s kezdtük kaszabolni a teljesen felzárkózott oroszokat. Szerencsénk volt Dala Lajos századossal, aki hátul, a mély árokban a tartalékszakasszal nyugodtabban vészelte át a tűzérségi támadást. Előre rohantak és segítségükkel sikerült visszaűznünk az oroszokat az erdőbe. Alig voltak ötven-hatvan méterre árkainktól. Természetesen nekik is rengeteg halottjuk volt a sekély lövészárkok előtt. Mint mondottam, a támadás-ellentámadás augusztus 9-10-én volt. Én augusztus 7-én születtem. Akkor, augusztus közepén majdnem befejeztem a földi harcot. Átvillant az agyamon, hogy az augusztus hónap mennyi bajt hozott nemcsak nekem, hanem népemnek is. Hiszen augusztusra esett a 955-ös Lech mezei csata, ahol Lél és Bulcsú vezérek vesztesek voltak; 1526. augusztus 29.a Mohácsi Vész napja; 1849. augusztus 13. a magyar szabadságharc vége; 1916. augusztus 27-én a román hadsereg megtámadta Erdélyt; 1919. augusztus 4-én a román hadsereg bevonult Budapestre, leverte a kommünt; 1944. a román hadsereg átállt a szovjetek oldalára... Mennyi, számunkra szerencsétlen augusztus.

- Mi történt az önök zászlóaljával a makovicai csata után?

- Ott az oroszok többet nem támadtak. Három nap múlva minket leváltottak, balra toltak el, védelembe, Delatin város felé. Egy erdőben húztunk le három hetet nyugodt körülmények között. Az oroszok körülbelül hetven méternyire voltak tőlünk. Az orosz állásokból zsákmányolt repesz aknavető gránátokat magammal vittem, s az erdőben nagyszerű aknazárat csináltam belőlük. Szeptember 9-én jött a parancs: általános visszavonulás. A románok átálltak. Így az orosz hadsereg Dél-Erdélyen keresztül rövidesen a hátunkban volt, a harcok már Szegednél, a Nyírségben, északon meg lengyel területeken folytak. Sürgősen kellett visszavonulni. Előttem állt Delatin város. Rengeteg köd- és foszforgránátom maradt, nehéz lett volna visszaszállítani. Szigorú lőszerspórlás volt elrendelve. Honvédjeim a tüzelőállásban már alig várták, hogy lőhessenek. Védelemben ugyanis szinte semmit sem csináltak, s szenvedtek a semmittevéstől. Legyen hát most az egyszer karácsonyuk! Elhatároztam, hogy az összes felesleges gránátomat kilövöm Delatinra. Bemértem a főteret, a ködgránáttal ellenőriztem, hogy jó a bemérés. Akkor a vetőállásba tűzparancsot adtam, hogy addig lőjenek, míg egy gránát sem marad. Csak annyi időre álljanak le, amíg a kitüzesedett aknavető csöveket pihentetni kell. Nagy volt az öröm a tüzelőállásban, de nálam is, a figyelőben. Az orosz kezdett kikotródni a városból. Azt hitte, hogy valami nagy támadás indult ellene.

....................................

7

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

 www.gulag.hu