|
.................................... |
Nyolcadik
beszélgetés Kimerítő
visszavonulás * Disznó a dagasztóteknőben *Orosz katonák magyar egyenruhában
* Meghiúsult tervek egy németországi kiképzéssel kapcsolatban * A lány,
akinek nincs nemzetisége -
Tehát beszélgetésünket ott hagytuk abba, hogy Delatin város főterére kilőtték
a fölöslegessé vált gránátokat. Utána hogyan alakult a század sorsa? -
Ez után a kis "kikapcsolódás" után gyors ütemben visszavonultunk
Voroktára. Ott bevagoníroztak, s hazavittek Szatmárra. Majd ki, Dorna-Vátrára,
hogy a mi kilencedik hadtestünkkel hátba támadjuk az átállt román
hadsereget. Két hétig várakozóhelyzetben voltunk Dorna-Vátrán, és végül
bevetésünkre sajnos nem kerülhetett sor, mert a harcok már a Tiszánál
folytak. A magyar hadsereg vezérkara általános visszavonulást rendelt el. A
fő erő az Árpád-vonalon, az ezeréves határon, a Kárpátok gerincén
helyezkedett el. Mi meg elébb, Dorna-Vátrán álltunk bevetésre készen.
Onnan aztán hazajöttünk, valahol az Ilva völgyében kivagoníroztak. Borgóprundnál,
Magyarláposnál, Nagysikárlónál, Apa és Józsefháza környékén voltak
harcaink. Próbáltunk bekerítettségünkből kitörni. Az ellenségtől csak
éjszaka szakadhattunk el. Nappal állandóan harcban voltunk, éjjel állandóan
vonultunk vissza. Aki a stratégiához nem ért, annak mondom, hogy a harctéren
a legnehezebb a visszavonulás, a legkönnyebb a védelemben lenni. A támadás
valahol ezek között helyezkedik el. A visszavonulás nagyon kimerítő. Alvás
soha nincs, mert éjszaka menni kell, nappal meg harcolni. Egyik napon Nagysikárlónál
voltunk, az erdőben állítottam be az aknavetőket. Az oroszok Kissikárló
felett voltak egy szőlősben. Térkép alapján bemértem és roppant pontosan
kifüstöltem az oroszokat. Ahogy besötétedett, viharlámpákkal mentünk be a
településre. -
Ilyenkor, visszavonuláskor hová voltak elszállásolva? Vagy kint aludtak a
csillagos ég alatt? -
Visszavonuláskor a szálláscsinálás szintén egy külön feladat volt. Elszállásoláskor
előnyben részesült a ló. Előbb annak kellett szálláshelyet keresni. Aztán
következtek fontosságban a tisztek majd a közlegények. Sosem felejtem el, mi
történt velünk Apa községben... Este, sötétben az egyik nekem jutó száláshelyen
egy falusi sütőteknőben, vagy inkább dagasztóteknőben egy szépen felhasított,
megtisztított disznót találtunk. Így látszik, szegény háziak akkor vághattak
disznót, de menekülniük kellett. Nem tudhatták: ellenség jön? Barát? A
disznót szakácsaim ügyesen ehető állapotba hozták, s felszolgálták. Így
mentünk Szatmárig, ott a lebombázott állomás lángokban állt.
Eljutottunk a Nyírségre, ott is harcokkal nyitottunk utat magunknak, s ott találkoztunk
először azzal a gazemberséggel, amire a történelemnek, a kutatóknak még fényt
kell deríteniük. Hogy micsoda barbár, aljas módon viselkedtek nőinkkel
szemben a szovjet katonák. Láttam felakasztott férjet kamraajtón lógni...
Mellette megerőszakolt lányt és anyát agyonlőve a padlón heverni... Ganécsomóból
szedtünk ki elbujtatott lányokat. Ebben az időben találkoztam Kótaj községben
egy gyönyörű lánnyal, Vass Ilonkával. Az anyja könyörgött, hogy vigyem
magammal. Dehát természetesen az teljes mértékben lehetetlenség lett volna.
Az édesanyjával ketten éltek. Megkértek, hogy vágjak le nekik egy pulykát.
Hát életemben addig én sem tettem ilyesmit. De aztán valahogy a karddal a
nyakát kettésújtottam. Tiszalökig jutottunk el. Ott sikerült annyira
megnyitni az utat, hogy a Tiszán átmenjünk. A rendes hidat még előbb
felrobbantották. Egy pontonhídon keltünk át. Majd a Muhi-pusztán, az
1241-es, áprilisi hadjárat helyszínén is keresztül mentünk, ahol a tatárok
IV. Béla seregét megsemmisítették. Egyszercsak hivatott a hadosztályparancsnok.
Kért, hogy vegyek magamhoz két altisztet, s hárman menjünk el a Hajnalos
tanyához, ugyanis valahol ott kell lennie a harmadik ezred parancsnokságának,
de nem voltunk velük kapcsolatban. Teljes volt a zűrzavar. Magam mellé vettem
a zászlóaljkürtöst s a szolgálatvezető őrmestert. A katonai térképre még
a gémeskutak is be vannak rajzolva. Megkerestem hát a térképen a tanyát, a
bemértem magamat. Lóháton indultunk el. November volt. Vizes, esős idő. A térkép
szerint átmentünk az Eger patakán, az éppen áradt. De a lónak nem számított.
A patak már messze, mögöttünk volt. Meg is találtuk a tanyát. Egy szénakazal
mögött leszálltunk a lovakról. A két altiszt az én lovamat is megfogta. Próbálok
besettenkedni a tanya épületébe. Ahogy közelítek, géppuskatüzet kapok.
Azonnal hasra vágódom, visszakúszok a kazlak mögé, s akarok lóra ülni. De
egy ló sem volt ott. Az oroszok akkor már hurrázva rohantak, tőlem úgy kétszáz
méterre lehettek. Mi történt? Az én két altisztem amikor meglátta, hogy a
tanya orosz kézen van, lóra szálltak és elmenekültek. Az én lovam, Ugar
pedig utánuk eredt. Vártam, hogy elfogjanak. De egyszercsak látom, hogy az
Ugar rettenetes sebességgel vágtat visszafelé... Most is elakad a szavam, jön,
hogy sírjak, mikor rágondolok. Elkapom a sörényét, gyeplő sehol. Leszakadt
róla, amikor a vágtában belegabalyodott. Felpattantam rá. Ugar úgy tudott vágtatni,
hogy egy alkalommal egy országút melletti legelőn vele egy autóbuszt
elhagytam. Közben egy aknagránát bevágódott előttem. Felverte a sarat,
mely egészen ellepett. A ló megremegett,
én beleestem a vízbe. Éppen egy tócsában voltunk. De a ló nem ment el.
Magamhoz tértem, s újra felpattantam. És kivitt abból a sárból, és körülbelül
tíz perc múlva elhagyta a másik két lovat. Tehát ezután jelenteni tudtam,
hogy oroszok vannak a Hajnalos tanyán. Szentistván község környékén, a
Muhi-puszta felől található Négyesközség. Ott történt még egy érdekes
dolog. Hogy a Tiszafürednél a Tisza bal partján befészkelődött oroszok ne
tudjanak a Tiszán átjönni, a magyar hadvezetés minket kényszerűségből
bevetett. Éjszakára oda vittek. A szénaboglyák mögül lőttünk, s késleltettük
az oroszok átkelését
a Tiszán. De milyen védelmet nyújt a szénaboglya? A vetőim meg a fűzfabokrok
tövében voltak, semmi védelmük nem volt. Óriási vérveszteségünk volt.
Éjszaka a parancs szerint leszakadtunk az ellenségről. Halottainkat felraktuk
az aknavető és lőszeres taligákra. Egy lakatlan házban megtöltöttük velük
az egész parasztverandát... Reggel Mezőkövesdig vonultunk vissza. Az
oroszokat elállítandó hajnalban kellett beássam magamat. Kiállítottam két
géppuskás őrt az országút két oldalára. Pitymallott. Kimentem jobbra, a
figyelőhelyre, hogy az aknavetőket zárótűzre belőjem. A vetők hátrébb
voltak egy kisebb mélyedésben. Egyszercsak hallok egy rettenetes hurrá ordítást
balról, az országút felől. Az történt, hogy egy magyar katonaruhába öltözött
orosz zászlóalj Mezőkeresztes, Szentistván felől az országúton zárt
rendben, minden biztosítás nélkül, piros-fehér-zöld zászlóval egyszerűen
felénk vonult, s a zászlóalj fele már a két állásban levő géppuskás
rajomat is meghaladta, s menetelt Mezőkövesd felé az országúton. Én
jobbra, mintegy négy kilométerre húzódtam el, hogy pitymallatkor lássam a ködgránát
támpontlövéseimet, és
be tudjam lőni magamat zárótűzre. A két géppuskás ott állt az út mentén,
a sánc partján. A két balfék rajparancsnok nagy baklövést követett el. A
magyar zászlóval haladó alakulatot nem tartóztatták fel, hanem hagyták őket
előre menni. Mikor már a fél zászlóalj meghaladta a két géppuskást,
egyszerűen mint a varjak rájuk vetődtek, s ők meg sem tudtak nyikkanni. A mi
vonalunk pillanatok alatt fel volt göngyölítve. Magam is alig tudtam
visszavonulni. Aki tudott, mindenki szaladt hátrafelé. A vetőim közül csak
hármat tudtam kimenteni. László Mózes, bözödi illetőségű tiszti legényem
mellettem esett el. De nem volt idő vele bíbelődni. Az oroszok testközelben
voltak. Így tudtam, hogy meghalt. Tíz év múlva, amikor hazakerültem a
szovjet fogságból, azok, akik vele raboskodtak, elmondották, hogy csak
megsebesült. Később, 1946-ban a lágerben vérhas végzett vele. A
fejvesztett visszavonulás közepette a meglepett, elrémült század lelki
egyensúlyát Gáll Sándor ezredes bátor kiállása, katonás keménysége
mentette meg. Kezében golyószóró volt. Nekem csak egy Király féle géppisztolyom
volt, azt mindig magamnál hordtam. A vetőim megmentésével voltam elfoglalva.
Az aknavető taligák tengelyig süllyedtek a sárba. November volt. Esett az eső.
Gáll ezredes néhányadmagával a vasúti töltésről záporozta az oroszokat.
A minket támogató tüzérüteg parancsnoka, gróf Kún Zsiga talpraesett,
ludovikás, ügyes főhadnagy volt. Ütegével bent, Mezőkövesden tartózkodott.
A tüzet a vasúti töltésről vezette. Ha ő nincs, akkor Mezőkövesd elesett
volna. Zárótüzével sikerült az oroszok hurrázó támadását megállítania.
Így nekünk is sikerült a Mezőkövesd előtt húzódó vasútvonal árkában
védelmet találni. A vasúton csak este sikerült átmennünk. -
Mi történt a továbbiakban Mezőkövesdnél? -
Elfoglaltuk A vasúti töltés túlsó oldalán levő hadállást. Egy zászlóst
lküldtem, nézzen szét. Szőnyi Istvánnak hívták. Szívlövést kapott,
meghalt. Védekeztünk egy darabig, majd visszamentünk egy tanyához. Egerlövő
község közelében volt, Ostoros tanyának hívták. Ugyancsak ott volt a
Gallasi tanya... Nagyon nehéz 48 év távlatából ezekre a nevekre visszaemlékezni... -
Szerintem így is bámulatos, hogy dátum szerint majdnem minden nap történetére,
szinte minden órára vissza tud emlékezni... - Sokat gondolkoztam ezeken a dolgokon.... Egyszercsak hivatott az ezredparancsnok, s mondja hogy harmincadmagammal el kell menjek Németországba atomfegyver-kiképzésre. A mi alakulatunktól csak engem jelöltek ki. Ez már november végén volt. Hát mit mondjak? Nagyon örvendtem a megtiszteltetésnek. Elindultam. Csak éjszaka lehetett menni. A tanyán elbúcsúztam a századtól. Leváltam, mentem egészen föl Egerbaktáig. Nagy János, a lovászom is velem jött az Uccu nevű lovával és az én Ugarommal. Ugar miatt a századossal volt egy nagyon kemény afférom. Ugyanis azt mondtam, hogy őt el nem hagyom. A százados meg kötötte az ebet a karóhoz: parancsolja, hogy váljak el tőle. Én egyebet nem válaszolhattam, mint azt, hogy inkább agyonlövöm őt, a lovamat, majd magamat, de amíg életben vagyok, a lovamtól el nem válok. Ígyhogy én Ugarral mentem hátra. Uccu meg Jánossal jött utánam. Sajnos tűzérségi lövedék ért bennünket. Telitalálat volt. János is és Uccu is elpusztult... Én beértem Egerbaktára, onnan Egerbe, harmincan ott gyülekeztünk. Végül sajnos az Ugart itt le kellett adnom. Losoncon, Füleken keresztül Pozsonyba igyekeztünk. 1944. december 14-én jelentkeztünk a pozsonyi német parancsnokságon. Egy bankban magyar pengőt váltottunk cseh koronára. Nem felejtem el: ott találkoztam egy nagyon szép kislánnyal. Jól beszélt magyarul. Anna Propokovának hívták. Egyszer kérdeztem tőle: Maga milyen nemzetiségű? Pozsonyi, válaszolta. Hogyhogy, érdeklődtem? Csak így mondhatom, válaszolta, mert nekem nincs nemzetiségem. Édesapám szlovák, édesanyám magyar, egyik nagytatám német, a másik meg cseh... Hát ez volt Pozsony. Három napot kellemesen töltöttem náluk, utána Pozsonyalmásra, a német táborba mentünk. Szilveszter este nagy mulatság volt a tiszti táborban. Kovács Pál, a legényem még mindig velem volt. A mulatság alatt a tábort egy partizántámadás érte. Könnyen visszavertük. Mint utóbb kiderült, nem is atomfegyver-kiképzésen vettünk volna részt, hanem a V-2 rakétáról lett volna szó. De sajnos semmi sem lett belőle, mert januárban az oroszok már az Odera felé jártak. Úgyhogy a németektől egy közönséges harcászati kiképzést kaptunk. Hat hetet tartózkodtam Pozsony mellett, Jáblonován, onnan pedig hazaküldtek. Bécsen keresztül indultunk el. Bécset bombázták. Emlékszem, éppen légi támadás volt. De azért felmentem a Szent István bazilika tornyába. Szerencsére a templom nem kapott becsapódást. Mikor az állomást bombázták, a létrákon a fenekemen csúsztam le. Három napig ültem Bécsben. Egy lőszerraktárban húzódtam meg, amelynek már minden ablaka hiányzott. El lehet képzelni, milyen hideg volt benne. |
.................................... |
|
|
