|
....................................
| |
Kilencedik
beszélgetés
Kalandos
látogatás Szombathelyen * Kiképzőtábor a Csallóközben * Az orosz katonák
"zsenialitása" * Orosz fogságban - pokoli éhezés * Lengyelországi
és Németországi élmények
-
Tehát a háború előrehaladása miatt elmaradt a
németországi kiképzés. Mi várt önre ezután?
-
Bekerültem a Csallóközbe, ott kaptam egy Eger környékéről elhajtott, idősebb,
egy századra való emberanyagot, hogy számukra tartsak kiképzést. Sosem
felejtem el: a legényem mindig velem volt, az utolsó percig. Egy öreg századossal
aludtunk egy kastély egyik helyiségében, Etre- vagy Királykarcsán. Én egy
roppant idegdúc vagyok. Ha zavar valami , nehezen tudok aludni. Olyan a természetem,
hogy minden tud bántani. Amíg egy feladat megoldása áll előttem például,
amíg azt el nem végzem, sem aludni, sem enni nem tudok rendesen. A mérsékelt
extázis azonban szent dolog. Ha az emberben nincs egy kis lámpaláz, nem végez
jó munkát. Tehát nem tudtam aludni... Őszintén szólva mi, hivatásosok lenéztük
a tartalékosokat, mert nekik megvolt ugyan a főiskolájuk, de nem katonai főiskola...
Egyszer az öreghez hozzávágtam a díszpárnát, hogy ne horkoljon. De ő
megbocsátott, mert roppant tiszteltek bennünket, féltek
tőlünk.
Kiképzőtiszt koromban egyszer hivat a hadosztályparancsnok, hogy el kéne
menni Szombathelyre. A postajárat már nem létezett, minden össze volt zúzva.
A segédtisztem felesége haza kellene menjen Szombathelyre, a szüleihez, s én
kísérjem haza. És egy levelet fejvesztés terhe alatt adjak át a hadügyminisztériumnak,
az illetékes államtitkárnak... Akkor már Szombathelyen volt a hadügyminisztérium.
Hát
kalandos utunk volt Szombathelyig. A fronton szekérrel mentünk át, majd autóbusszal
sikerült eljutnunk Pápáig, ott vonatra szálltunk. Hát akkor én már nagyon
rég nem láttam nőt közelről. Nagyon, nagyon jól esett, amikor Rózsika,
akit kísértem, elálmosodván a fejecskéjét a mellemre hajolva elaludt. Ez
számomra akkor mennyei boldogság volt. Annyira gazember soha sem voltam, hogy
az adott szavamat megszegjem. De ettől függetlenül nagyon jól esett ez a közelség.
Még szuszogni sem mertem, hogy nyugodtam aludhasson. Három napig tartott, míg
Szombathelyre értünk. Szerelmes belé nem lettem, de Rózsika annyira kiverte
fejemből a feladatot, hogy a táskát, benne az üzenettel a vonaton
felejtettem. Rózsikát hazavittem a szüleihez. Nincs a táska! Rohanok vissza
az állomásra, be az állomásparancsnokságra. Mikor utaztunk, velünk együtt
egy tisztviselőszázados volt a vonatfülkében. Kérésemre egy vonatot sem
engedtek ki az állomásról. Mindenütt kerestem a táskát, de nem találtam
meg. Viszont emlékeztem a századosra. Sikerült is megtalálni. A táskát
nagy szerencsémre ő vette magához, mert ha nem találom meg, biztosan az életemmel
játszom. Megkerült. Ez az affér órákig tartott. Két órára minden
vonatindulást leállítottunk.
Egy kicsi, aranyos lány, Marsalkó Katika volt a forgalmista. Gyönyörű, szőke
nő, piros sapkával. A levelet sikerült átadnom a hadügyminiszternek, Rózsikát
az anyjának, s így maradt nekem Katika. Aznap este már nem volt mivel
elutazzak. A lány szolgálatban volt. Tizenkét órát dolgozott, huszonegyet
szabad volt. Meghívott magához, a szállásra. Így látszik, hogy nem
lehettem nagyon csúnya fiú. Persze az egyenruha is sokat segített. Megvártam,
míg véget ért a szolgálati ideje. Hazakísértem. Egy bérpalotában, a Pállászban
lakott, az első emeleten. Persze hónaposszobában. Így lopott be oda engem,
hogy a háziak ne vegyenek észre, és másnap estig nekem onnan kijönni nem
volt szabad. A lánykának vissza kellett volna mennie szolgálatba, de nem
ment. Két napig velem maradt. Szombathelyen súlyos bombázások voltak. Örökre
hálás maradt
nekem, mert ha ő akkor nem marad velem, a bombázáskor elpusztult volna. Az
állomást találat érte. Katika hajdúnánási volt. Nem tudom, mi lett a
sorsa. Soha nem mentem el később, hogy felkeressem. Minek bolygatni a múltat,
s lerongyolódva, öregesen szétzúzni a szép emlékeket? Szombathely ezzel a
boldogsággal ajándékozott meg. Visszamentem a Csallóközbe, s folytattam a
kiképzést. Az egri tartalékosoknál megismerkedtem egy kedves, értelmes cigányprímással.
Eger valamelyik vendéglőjében játszott. A táborban minket is nagyszerűen
szórakoztatott. Volt egy kitűnő, humoros monológja, melyben egy fals, horgas
szájú család lámpaoltási jelenetét mutatta be. Persze ezt látni
kellene... A család este gyertya mellett vacsorázik. Lefekvéshez készülődnek.
Mindenki lefekszik: a Jóska és a Jancsi gyerek, az apa, a nagyapó... Csak az
anya sürgölődik még a mosatlan edények körül. Ő is levetkőzik, majd a
gyertyához lépik, hogy eloltsa. Szenzációs mimikával mutatta be a cigányprímás,
hogy is nézett ki ez a horgas szájú család. Az asszonynak a felső ajka
messze előre és erősen lefele hajlott, az apáé pontosan fordítva, az alsó
ajka felfelé állt. A Jóska gyerek alsó ajka idétlenül jobbra volt
elfacsarodva, a Jancsi gyereké meg fordítva, idétlenül balra. A nagyapó szája
meg gyűszű formára erősen előrecsücsörödött, mintha fütyülne. A család
már alszik, mire az anya el akarja fújni a gyertyát. Nekilendül, jó nagyot
fúj rá. Sajnos a levegő elhúz lefele a láng mellett.Többször sikertelenül
próbálkozik. Jaj, Istenem, sóhajtja magában. Nem tudom elfújni. Odamegy az
apa ágyához, s kéri, fújja el a gyertyát. Az apa morcos, s azt mondja:
Keltsd fel a Jóska gyereket, majd az elfújja. Jóska dörzsöli a szemét, kibújik
az ágyból, és néhányszor sikertelenül próbálkozik. Az anya megint ébreszti
férjét. De ő azt mondja: Költs fel a Jancsi gyereket. Morcosan felkel
Jancsi, fúj egyet, kettőt, de a láng nem alszik el. Végül az apa is felkel,
fúj egyet, kettőt, hármat... de a gyertya nem alszik el. Akkor az anya elmegy
a hátsó házba, a nagyapóhoz, hívja őt is. A nagyapó felkel, odatotyog a
gyertyához. Nagy nyugalommal ujjait megnyálazza, és a kanócot hüvelyk s
mutató ujja közé csippenti, s a gyertya szépen elalszik... Fergeteges sikere
volt a jelenettel a prímásnak. De igaz, hogy nagy tehetséggel adta elő.
- Gyakran megtörtént a kiképzőtáborban, hogy ilyen jó volt a hangulat?
-
Az ember - bármilyen körülmények közé is kerüljön - élni akar. Ezért
mindig fel kell találja magát. Ha lemond a humoráról, biztosan elvész. Még
a börtönökben, a legsanyarúbb körülmények között is általában az
emberben él a humorérzék. Akiben ez nem maradt meg, az rendszerint kint
maradt a hómezőkön.
- Hová sodorta a sors a csallóközi kiképzőtáborból?
-
Arra már nem emlékszem pontosan, hogy milyen alakulathoz kerültem. Régi,
nagy létszámú századomból kevesen maradtunk. Ők végig velem voltak, nem
szöktek meg... Néhány mondat erejéig hadd térjek vissza Galíciába, ahol -
mint már említettem
- egy német egységet váltottunk le, s utána viszonylag békés
napokat éltünk meg. Akkoriában a tábori posta rendszeresen működött. A címünket
nem volt szabad ráírni a borítékra, levelezőlapokra, csak a tábori posta
számát, a miénk H-726-os volt. Akkor nekifogtam, hogy drága szüleimnek néhány
kedves pillanatot szerezzek, hogy valami olyasmit küldjek nekik, amit aztán
emlékbe megtarthatnak.
Egy sudár termetű nyírfa törzséből egy tizennégyszer-tíz centiméteres
darabot lehámoztam. Ekkora volt egy tábori levelezőlap. A nyírfakéreg fehér
oldalára a rendes tábori lapról ugyanolyan betűmérettel mindent szépen átmásoltam.
Az én üzenetemet pedig a belső, barna oldalára írtam. Pecsétemmel is elláttam.
Ezek bélyegmentes levelezőlapok voltak. Íme, a levél tartalma: "Álláshelyemen:
emlékül jó szüleimnek. 1944. VI. 3. Tekintélyes Kilyén Zsigmond gazdálkodó
úrnak. Maros-Torda vármegye. Marosi Felső járás. IKLAND. Harcállomáspont:
H-726... Gyermeki hálás szeretettel gondolok a jó szüleimre eme aránylag békés
hangulatú, forró júniusi napon. Kérem a jó Istent, hogy annyi sok, küzdelmes
esztendő után adjon számukra még sok-sok nyugodalmas, békés, boldogsággal
teli esztendőt. Számtalanszor csókolja mindkettőjüket szertettel fiúk:
Karcsi." A levelezőlap máig megmaradt. Érdekessége, hogy nyírfából,
ebből a felségesen szép faanyagból készült, és hogy pontosan olyan, mint
egy korabeli hivatalos levelezőlap.
No de térjek vissza oda, hogy mi lett velem a csallóközi tábori élet után...
Március hónap elején ismét bevetettek a frontra. Íj alakulatommal védőállásba
kerültem. A régi embereim is velem voltak. A Garam folyó nyugati partján, a
folyó torkolatától Kőhídgyarmatig kaptam egy jókora védőszakaszt. Itt már
lovam nem volt. Nehéz helyzetbe kerültünk, mert az orosz a Garam keleti partján
állomásozott, és onnan, Garamkövesdről támadott. Mi a műút nyugati oldalán,
a sáncokban voltunk. Így vadászhattak ránk, mint varjú a csirkére. A Garam
torkolata környékén a Duna part védelme is ránk volt bízva Párkánynána
nagyközség környékén. Nekünk semmiféle repülő- vagy nehézfegyver támogatásunk
nem volt. Tisztán a puszta testünkkel, jelenlétünkkel, géppuska- meg golyószóró-tűzzel
tudtunk csak szembeszállni az oroszokkal. A Duna parton is cudar helyzet volt.
Pontosan a víz partján állítottam be néhány golyószórót, úgy, hogy a víz
súrolta a lábunkat. Ez azért volt hasznos, mert az oroszok állandóan bombázták
a partot, az északnak vezető út melletti állásainkat. Lassú, szörnyen
zakatoló repülőik voltak. Sajnos mi még ilyenekkel sem rendelkeztünk. Marinéninek
csúfolták ezeket a repülőket. De azért nagy disznóságot is el tudtak követni
velük. A bombáik vagy a hátunk mögött estek le, s akkor minket bántani nem
tudtak, vagy a Dunába
estek bele. Aztán: zuhé! Vagonszámra hullott vissza ránk a Duna vize.
Persze a bombáknak a vízben repeszhatásuk nem lehetett. De volt egyéb. A fejünkről
a sisakot is képes volt leemelni a visszazúduló víz. Aztán üldögélj
csurom vizesen a március eleji hűvös éjszakában. Bizony ezeket semmiképpen
nem lehetett nászéjszakához hasonlítani. Legfennebb egy-egy hatalmas vízkeresztséghez.
A Duna ott már nagyon széles. Párkány, Párkánynána volt még a fennhatóságunk
alatt. A Dunántúl északi része: Esztergom, Tahitótfalu már orosz kézen
volt, egészen a Duna déli partjáig. És itt volt a kutya eltemetve. Éjszaka
orosz őrnaszádok, az úgynevezett monitorok húztak fel a Dunán, jól odahúzódva
a Duna déli partjához. Éjszaka semmit nem tudtunk tenni ellenük, hogy
megakadályozzuk vonulásukat. Mert teljes sötétben és tőlünk nagy távolságra
húztak el. Ennek ellenére a "Marinénik" ilyenkor mégis bombáztak
minket, nehogy valamiképpen közbelépjünk. Ugyebár az orosz nem tudhatta,
hogy a parton milyen erőkkel rendelkezünk. Érdemes
itt emléket állítani a "dicső" szovjet hadseregnek. Arról már
esett szó, hogy milyen részegeskedést tapasztaltam a Nyírségben, ahol lányokat,
asszonyokat erőszakoltak meg, férjeket gyilkoltak le az oroszok. Azt is
tudtam, hogy a primitív orosz baka egyik gyengéje a karóra. No meg a zsebóra
sem volt nekik kicsimiska. Mihelyt valakit kézre kaptak, azonnal mondották:
"Dáváj császé! Jobtvojmáty! Dáváj po bisztréé császé.!" -
Ide az órát! ... meg anyádat! Gyorsabban, add ide az órát... Mikor fogságba
estem, tőlem is így vették el az órámat. Nem ellenkeztem, nem is lehetett
volna. Akiben van egy kis humorérzék, az élvezte volna látni azt a földöntúli
örömöt, azt a boldog vigyort, amint karórámat az orosz felcsatolja a csuklójára.
A párkánynánai menedékhelyen, ahova néha bementünk vizes ruháinkat megszárítani,
sok menekült volt, akik az oroszok által elfoglalt területekről ide húzódtak
vissza. Szóba elegyedtem velük. Elmesélték például, hogy az orosz katonák
miként kenték a fogpasztát kenyérre, s milyen jóízűen falatoztak belőle.
Amit meg tudtak fogni, azt vitték. "Zábéráj, zábéráj!" Vigyed,
vigyed... Így bíztatták egymást. Innen maradt fenn a mi nyelvünkben a zabrálni
szó. Az óvóhelyen a legmulatságosabb történetet egy órásmestertől
hallottam. Mikor már egyetlen órát sem hagytak a boltjában, persze azokon kívül,
amiket elrejtett, egy szép napon beállít hozzá egy orosz közepes nagyságú
ébresztőórával. "Szlusálj!" Azaz: Ide figyelj! Itt van ez a
vekker. Ebből holnap reggelig csinálsz öt karórát. Egy maradjon neked. Négyet
holnap délben nekem átadsz. Ha nem, agyonlőlek. Nesze neked, szegény órásmester.
Szerencsére az éjszaka folyamán sikerült kereket oldania.
Nekem akkoriában szép fizetésem volt. 471 pengő havi fix, s ezen kívül több
mint száz pengő századparancsnoki pótdíj. Amíg a gazdag Csallóközben
voltunk, vásároltam egy szép disznót, levágattam, felfüstöltettem. Ez még
február hónapban történt. Két lőszeres ládát telerakattam füstölt kolbásszal,
kettőt sonkával, kettőt szalonnával. Ezenkívül
kivitettem rengeteg italt, cigarettát. Ez nem kincstári volt, hanem saját
szerzeményem. Ezzel a rakománnyal indultam a Csallóközből a frontra. Bent
voltunk hát az állásokban, erről már beszéltem. 1945. március 28-án, déli
fél tizenkettőkor az orosz megindította a támadást állásaink ellen. Mikor
ránk zúdította a tűzérségi tüzet, akkor mi dekkoltunk, azaz bebújtunk a
lövészárkokba, hogy ne vigyen szét a lövedék. Golyószóróim számára már
csak egy-egy tárral rendelkeztünk, azaz huszonöt golyóval. Az már nem lőszer.
Sok ezer golyó kell ahhoz, hogy megállíts egy támadást. Ezenkívül a
telefonösszeköttetés is megszakadt a hátsó parancsnoksággal. Esztergom mögött
volt már a csatazaj, én meg előtte. Ilyenformán be voltam kerítve. Követeltem
volna lőszert, de nem volt kivel beszéljek. Szerencsémre nem lövettem rá az
oroszra. Tudtam, hogy semmi értelme nem lenne. A csupasz szántóföldön
lehetetlen volt visszavonulni. Mikor a domboldalra feljöttek a hurrázó
oroszok, kiadtam a parancsot: fiúk, kirakni az összes ládából a kolbászt,
sonkát, italt. Négyezer darab Szimphonia cigarettám is volt. A lövészárok
tetejére ki volt pakolva a sok finomság. Az oroszok mikor meglátták:
"Jobtvojmáty!" (Egyébként mindenre ezt mondták.) Látták, hogy
nem lövünk rájuk. Kérdezték, hogy miért nem lövettem? Mondom: "Nyémá
munici." Nincs lőszerem. Jól van, mondják, „mologyec”", azaz ügyes
fiú. Leállt az egész orosz támadás. Nekifogtak enni. Jóllaktak, jól berúgtak.
Mikor befejezték: no gyerünk az egész század az orosz parancsnokságra.
Elindultunk. Hat német volt velem. Szegényeket lefektették... Nem lőtték
agyon őket, csak sorozattal körbelőtték. A magyarokra nem haragudtak
annyira, mert tudták jól, hogy számunkra ez egy kényszerháború volt.
Hátra vittek, a Garam folyó mögé, az orosz parancsnokságra. Éppen ebédidő
volt. Ennem adtak, majd elvittek az ezredparancsnokságra. Mondtam, hogy nem
tudok oroszul. Hát milyen nyelven tud? Például franciául. Mindjárt kerítettek
egy orosz hadnagyot, aki beszélt franciául. Az érdekelte őket, hogy hol
vannak a magyar állások? Hol vannak a németek? Milyen erőben vannak még? Hála
Istennek, sokat nem tudtam, mondtam, hogy én körbe voltam fogva, s a többiekkel
nem volt kapcsolatom. Elég könnyen megúsztam. Annyira szimpatikus lettem az
orosz hadnagynak, hogy egyedül engem elvitt a szállására, mondván: "Mágyárszkij
dámoj." Meghívott a lakására, hogy aludjak ott. Tojásrántottát, sonkát
ettünk. Ittunk. Egyszercsak beállít egy szép, széles fenekű, rakott szoknyájú
menyecske két katona kíséretében. Azt mondja a hadnagy: Kárl, ezt neked
hozattam. Mondtam neki, hogy én ezt nem tudnám lenyelni, köszönöm szépen.
Ha egy kicsit is becsül engem, akkor engedje haza a lányt. A legényeknek
megparancsolta: hazavinni. Aztán hogy azok mit csináltak vele, erről nem
tudok beszámolni. Az Ipolyságon keresztül hátra vittek. Jól emlékezem, április
3-a volt, húsvét másod napja, amikor gyalog hajtottak minket az Ipolyság és
Balassagyarmat között. Kétoldalt, a sáncokon belül a lovasság ment mellettünk.
Géppisztolyokkal. Az élen haladó tiszt rugdosta félre a lakosság által nekünk
bedobott csomagokat. Lehet, hogy nem rosszindulatból tette, de nem tudhatta,
hogy mikor dobnak be fegyvert közénk. Szóval nem jutottunk hozzá semmi élelemhez.
Bevittek Balassagyarmatra. Egyelőre nem azért, hogy ott tartsanak, hanem ott
volt egy nagyobb, zárt hely. Gyönyörű, hullámos hajamat ott nullásgéppel
lenyírták. Akkor láttam, hogy vége. Egy ideig aztán ott tartottak, majd
elvittek Jászberénybe. Igen rossz körülmények közé kerültünk. A WC egy
hatalmas, száz méter hosszú árok volt. A táborban több tízezer embert zsúfoltak
össze. A vécéárok fölött gerendák voltak, rajtuk pedig pallódeszkák.
Egyszerre többszáz ember végezhette a dolgát, de szükség is volt ennyi
helyre a hasmenés miatt. Az árok konyha felöli része tele volt dobálva
marhalábszár csontokkal. Saját szememmel láttam, mikor a foglyok a bélsárból
kivették a csontot, lehúzták róla az ürüléket, és rágták róla az
inakat meg a porcogókat. Így természetes, hogy a vérhas pusztított. Innen
levittek Máramarosszigetre. Jászberényben úgy két hétig lehettünk.
Szigeten a kettes hegyi dandár épületeiben helyeztek el.
- Ezekben a táborokban női foglyok is voltak?
-
Nem. Csak férfiak. Hadifoglyok és néhány civil fogoly. Megtörtént, hogy például
menetelés közben valahol megálltunk vizet inni - egyébként a szomjúság
mindvégig rettenetesen gyötört - s kiugrott valaki a sorból, be a kukoricásba,
vagy valamelyik ház udvarára. Az orosz ahány foglyot átvett, annyit kellett
leadjon. Ha valaki megszökött, pótolni kellett. Tehát megtörtént, hogy például
mellettem is elment egy szegény Ipoly vidéki paraszt trágyahordó szekérrel...
S akkor az orosz belökte mellém, a sorba. A tehenek még pár kilométeren
keresztül jöttek utánunk. Aztán elmaradtak. Köbölkúttól Máramarosszigetig
jó néhány száz kilométert gyalogoltunk.
Máramarosszigeten megbarátkoztam egy Vitéz Dobó József nevű tornatanárral,
tartalékos századossal. Balassagyarmati, kemény kötésű, 47 éves ember
volt. Én akkor a 27. életévemet tapostam. A táborban ügyeskedtem, mert
otthon mindenféle munkát megtanultam. A mezei munka mellett a villanyszereléshez,
vízszereléshez is értettem. Az öregúr (nekem akkor annak számított)
nagyon tönkre volt menve. Gyönyörűen tudott mesélni. Vadászember volt.
Megfájdultak a lábai, nem tudott járni. Mikor az embert kínozta a hasmenés,
a vécéárok fölött órákig kellett a pallón guggolni. Egyébként a magyar
és német tiszti tábor külön drótkerítéssel volt elkerítve. A legénység
és a tisztek tábora között csak egy sor drót húzódott, de kívül, körben
már négy sor drót volt. Kérdezték, hogy ki volna hajlandó kijárni a legénységi
táboron kívül a konyhára, elhozni a kondérokat a táborba, segíteni a kenyér-
és dohányosztásban? Én jelentkeztem. Ki is jártam. Az orosz őrmesterek ezért
elnézőbbek voltak velem szemben, és megengedték, hogy Dobó bácsinak egy
kis budiszéket fabrikáljak. Akkora volt, mint egy gyerekszék. A közepére
egy nagy lyukat főrészeltem. Megmértem, hogy a két fosznideszka között
mennyi a távolság, hogy a kicsi szék be ne zuhanjon. Dobó József azokra ráhelyezte
a széket, s így meg volt oldva ez a gondja. Az öregúr aztán máshova sem
ment a szék nélkül. Az étkezésnél a sorbaállás mindig órákig tartott.
Dobó azon üldögélt. Majd ha mozdult a sor, felállt, s arrébb rakta a széket.
Azt mondta nekem: Kárcsi fiam, mert palóc volt, Ha áz Isten házá segít, Kátiká,
a lányom a feleséged lesz. Kérdeztem, hogy hány éves a Katika? Tizenegy.
Dehát én 27 vagyok. Nem számít, mondotta. Százhúsz hold vitézi birtokát
és balassagyarmati villáját is nekem ígérte. Ebben maradtunk. Józsi bácsi
imádott. Amiben tudtam, segítettem neki. Otthon a család magnót rejtett az
asztal alá, amikor a fogságról mesélt. Ezen a felvételen rajta volt, ahogy
elmondta: "Ha házájött volna, te Miklós most nem lennél a vejem, hanem
Kárcsi volná áz..." Mikor a fogságból hazakerültem, a hatvanas években
Budán megtaláltam őket.
| |
....................................
|
