|
....................................
| |
Tizedik
beszélgetés
Akrobata
mutatvány a drótsövényen * Ponosz – annyit tesz, hogy hasmenés *
Marhavagonban a forró júniusban * Igazolványcsere a menekülés reményében
* Szökés a viharos éjszakában
-
1945. május kilencedike, a háború végének napja a lágerben érte. Tudták-e,
hogy véget ért a cirkusz? Került-e szóba az, hogy hazaengedik a foglyokat?
-
Értesültünk róla, hogy vége a háborúnak. A máramarosszigeti táborban az
oroszok eszkabáltak egy rögtönzött pódiumot, azon járták a Katyusát.
Nagy boldogság volt. Gondoltuk, hogy most már haza kellene engedniük bennünket.
De erről szó sem lehetett. Letelt a május, és semmi sem történt. Na,
gondoltam, innen menekülni kell, ennek fele sem tréfa. Egyszer állunk kinn, a
sorban ételért. Volt közöttünk egy pesti akrobata. Én általában a kondér
mellett álltam, felügyeltem, hogy mindenkinek egyformán jusson. Amit mondok,
azt Dobó József otthon magnószalagra mesélte, én arra már nem emlékeztem,
hogy egy őrnagy azt kérdezte: Zászlós úr miért kavartatja fel az ételt?
Miért nem a tiszteknek jut a java? Józsi bácsi úgy emlékezett, hogy én azt
mondtam: Őrnagy úr, itt vége a rekcumnak, úgy dugom be a fejét a kondérba,
hogy ott fő meg ebben a helyben...
- Szó volt az előbb a pesti akrobatáról...Milyen emlék fűzi az ő alakjához?
-
Igen. Egyszercsak a sorbaállás közben azt mondja mellettem: Fiúk, én unom
ezt az ételt... A lágervédelem úgy volt megoldva, hogy egy oszlopsoron volt
a belső drót, egy méternyi magasan, utána a külső oszlopsor, egy két méternyi
magasan levő dróttal, s a kettő között egy szögesdrót sövény volt
kifeszítve. Majd ez megismétlődött. A négy sornyi drót között földsávok
húzódtak. Száz méterenként őrtornyokban strázsáltak az oroszok. Géppuskáik
mindig a táborra irányultak. Éjszaka reflektorok világították meg az
udvart. Az egyik torony egészen közel volt ahhoz a helyhez, ahol az ételt
osztották. Több tízezren voltunk, ha nekimentünk volna az őrtoronynak, szétszedtük
volna. Szóval egyszer azt mondja az akrobata: Szervusztok fiúk, én unom ezt a
kosztot.
Felugrott az egyik egyméteres oszlopra, onnan fel a két méteresre, majd a másik
két méteresre, s a legkülső, alacsonyabbikra. Az őr úgy meg volt rettenve,
hogy – amint később megtudtuk - a keze hozzá volt fagyva a géppuskához.
Fantasztikus látvány volt, ahogy az akrobata ott ugrált, az oszlopok tetején,
neki az őrtoronynak. A torony alatt a sorozattűztől is védve volt. A drótkerítésen
túl egy műút haladt el, s azon túl egy rozsföld. Mikor ő a rozsföldön át
elmenekült, bennem is megszületett a gondolat: meg kell szökni innen. Néhányan
nekifogtunk alagutat ásni a mi kaszárnyatömbünk pincéjében. Éjszakánként
vaskókkal dolgoztunk. Más eszközünk nem volt. Hétméternyi alagutat kiástunk,
még vagy három-négy méternyi kellett volna, hogy számításunk szerint a
rozsföldre kijussunk. A rozs magas volt, biztos menedéket nyújtott volna.
Közben a táborban egy marék dohányért szert tettem egy 1701-ben Bécsben gyártott,
arannyal befuttatott, ezüst tárcára. Ahogy a Szaharában egy liter víz megér
tíz kiló aranyat, úgy itt a dohány számított nagy kincsnek. Ott, ahova kijártam,
a kicsi széket gyártottam, megtömtem a zsebeimet dohánnyal. A tárcát egyik
fogolytársamtól szereztem. Bele volt vésve, hogy 1701. Wien és egy vadászjelenet:
egy kopó s egy lovon vágtató, nyilas alak. Ezért a tárcáért később egy
civil ruhát vásároltam. A meneküléshez sötétszürke, civil ruhába öltöztem.
A táborban nem tűnt fel, hogy civil ruhában vagyok, mert voltak köztünk tanárok,
szolgabírók, akiket a civil életből hurcoltak el.
-
Tehát lett-e valami abból a szökési kísérletből?
-
Sajnos valami egészen más következett. 1945. június másodikán egyszercsak:
sorakozó. Nem tudtuk még, hogy mi fog következni. A német tiszteket nekiindították
a kapunak. Pechemre engem magyar tisztként 160-ad magammal szintén oda
soroltak, hogy meglegyen a norma. Tudniillik Szibériába kétezresével vitték
a foglyokat, s a mi táborunkban körülbelül 1840 német tiszt tartózkodott.
Az oroszok grammra adtak enni, normára étkeztettek, ötösével
sorakoztattak... ez nekem eleve nagyon furcsa volt, mert mi hármasával
sorakoztunk. Szóval hogy rentábilis legyen a menet, az etáp, ahogy ők mondták,
én is bekerültem a sorba. Akkor már biztos voltam benne, hogy a Katyni erdőbe
visznek vagy valami hasonló helyre. Akkor mi már nagyon jól ismertük az
agyonlőtt háromezer lengyel tiszt történetét. Máramarosszigetre vittek
bennünket. A laktanyától az állomásig az utcák ki voltak ürítve. Az állomáson
várakozó szerelvényt géppuskások vették körül. Úgynevezett Sztolipin
vagonokba, személyszállító kocsikba zsúfoltak bele bennünket, de a folyosók
és a fülkék ajtajai vasrácsokkal voltak lezárva. A fülkékben nyolc ülőhely
lett volna, de hát egy fülkébe 20-30 személyt gyömöszöltek be az ülésekre,
az
ülések alá, a
csomagtartókba. Így éreztük: megfulladunk. Reggel a szerelvény elindult.
Este megálltunk. Ismét géppuskákkal vették körül a vagonokat. Másnap érkeztünk
meg Lembergbe (Lvov). Itt a teljesen összegémberedett embereket kiszedték a
vagonokból, és behajtottak minket a lágerbe. Ez egy úgynevezett
"pereszilnij punkt" volt, vagyis egy elosztó, továbbító láger.
Itt is a vérhas, hasmenés pusztította a foglyokat. Néha orvosok jöttek be a
lágerbe. Csak egy érdekelte őket, van-e hasmenés? Egy főnöknek kinéző
orvos érkezésünk után kérdezte: "Ponosz jészty?" Erre mindenikünk
elkezdett
rettenetesen panaszkodni. Két napja indítottak el, s még egy falat ételt
nem kaptunk. Az orvosokkal jött egy ukrajnai tolmács is, s kérdik tőle az
orvosok: mit galagyolnak ezek? Hát panaszkodnak, hogy harmadik napja egy falat
ételt sem kaptak, és nagyon éhesek. De az orvos azt akarta tudni, hogy
"ponosz" azaz hasmenés van-e? Igen, mondja a ruszin, csak a magyarok
azt értették, hogy van-e valami panaszuk? "Jobtvojmáty!" Elkacagták
magukat, s mentek tovább.
Mi soha nem búsultunk azért, hogy hasmenésünk van. Ez – az elviselhetőség
szempontjából - egy kellemes betegség. Hogy aztán néha átseper a másvilágra,
az soha senkit nem bántott. Akkoriában már beletörődtünk a gondolatba:
ilyen állati körülmények között sokáig kibírni úgy sem lehet. Legalább
amíg eljön a boldogító vég, addig az éhség ne mardosná a gyomrunkat.
Eszembe jutott ott egy székely mondás: Na félj a haláltól, csak a kínjától...
Hát tízezrével láttam ott
vérhasban meghalni az embereket. Egyik sem szenvedett, ordított, csak
csendesen elaludtak. Mint szegény Balla Zsiga, aki később velem együtt
ugrott ki a vonatból... Lembergben nem sokáig maradtunk. Rövidesen
kihajtottak az állomásra,
s kezdtek bevagonírozni. De most már nem Sztolipin vagonokba, hanem közönséges
marhavagonokba. Tudomásom szerint Lembergből már az orosz, szélesebb vágányú
vasút volt kiépítve még a cári időktől. Az egész Nagy-Oroszország
viszonylatában a vasúti nyomtávolság kilenc centiméterrel szélesebb volt,
mint az európai vasutaké. Azaz 1554 milliméter. Ennek hadászati jelentősége
volt: hogy az európai vonatok + különösen a páncélvonatok + ne tudják
lerohanni az országot. A behemót állam irdatlan területei és a "téltábornok"
aztán majd elbánik az ellenséggel, úgy, ahogy elbánt Napóleonnal 1812-ben,
vagy a hitleri német hadsereggel, nemkülönben a mi szegény második hadseregünkkel
a Donnál...
-
Mikor önöket bevagonírozták, sejtették egyáltalán, hogy hova indulnak?
-
Fél füllel az egyik vasutas beszédéből sikerült annyi információt
elkapnunk, hogy minket Moszkvába irányítottak. Közben állandóan a menekülés,
a szökés gondolata járt az eszünkben. Körülbelül június közepén jártunk...
A marhavagonok úgy voltak lezárva, hogy éppen ne fulladjunk meg. Nyári forróságban
indultunk el. A vagonnak négy kis ablaka volt, azon vasrácsok, és ezeket
vaslappantyúkkal lehetett lezárni, mely lakattal csukódott. Ezekből kettőt
nyitva hagytak, olyanformán, hogy kereszthuzat legyen a vagonban. A két
nyitott ablakot szögesdróttal megerősítették. Egy vagonba 45 embert zsúfoltak
be. Felülre, a priccsekre kerültek az ügyesebbek, fiatalabbak, ötön fejjel
erre, megint öt fejjel amarra. A vagon padlójára kerültek a szegény tábornokok,
ezredesek, akik nem tudtak a priccsre felmászni. Itt már sajnos az ököljog járta,
a fizikai erőnlét volt az úr. Mielőtt a vagonba beszálltunk, én már négy
társammal megegyeztem, hogy megpróbáljuk a lehetetlent: kiugrunk a mozgó
vagonból. Tehát mi, ötön már úgy helyezkedtünk el a felső priccsen, hogy
fejünk a hátsó, nyitott ablaknál legyen. A vagon két ajtaja közül az
egyik ék alakban ki volt vágva. A nyíláson keresztül kiengedve két vályúszerűen
összeillesztett
deszka, két léccel összefogva. Ez volt az úgynevezett "párásá",
magyarul illemhely, kübli. Abban a teknőfélében végezhette el az ember a
dolgát. Mellette volt egy deszka, azzal kellett kilökni az ürüléket. Az
ezzel szemben levő ajtó nyitható volt. Minden állomáson kinyitották, és
minden egyes alkalommal minket megszámoltak. A számolás úgy történt, hogy
a vagonban, vállmagasságban keresztül tettek egy vastag gerendát, ez olyan
hosszú volt, mint a vagon szélessége. Az őrök hozták magukkal. Minket
ezalatt egyenként áthajtottak. Kapanyéllel - amilyent csak tudtak - sújtottak
egyet a hátára annak, aki éppen megszámláltatott. Az őr mind az egészünket
összetömörített egy sarokba... "Ráz, dvá, tri, csetiri, pjáty..."
Egymás után nyírta a hátunkat, s megszámolta, hogy megvagyunk-e mind a
negyvenötön...
Itt el kell mesélnem, hogy milyen okos volt Gáll András, dombóvári főszolgabíró.
A velünk egy vagonban lévő Szedonya István egyszerű tartalékos zászlós
volt, nagykanizsai származású. Ez már a harkowi börtönből való
bevagonírozásunk után
esett meg, Ázsia felé menet... Szóval az történt, hogy Szedonya István éhen
halt. Ez mindennapos dolog volt. A vonat ment, senki nem látta, hogy Szedonya
éhen halt. Menet közben a vagonban őr nem tartózkodott. Gáll András
kivette a Szedonya István igazolványát, s a magáét tette a halott zsebébe,
s ő így egy csapásra Szedonya István lett. Gáll András kommunista szemmel
nézve politikai bűnös volt. Így pedig ártatlan harctéri zászlóssá változott.
Mikor megállt a vonat, az igazi Szedonyát Gáll Andrásként kidobták a
vagonból a strekk szélére.
- Térjünk vissza a Moszkvába vezető útra. A vagon többi utasa tudott arról,
hogy valakik szökni készülnek?
-
Mielőtt kiviteleztük volna, a társainkkal megszavaztattuk tervünket.
Mindenki ellene volt. Azt mondták, ezt nem lehet véghezvinni, a kiugrás
biztos halált jelent, mert menet közben igen felgyorsultak a vonatok. A vagon
ilyenkor
rettenetesen rázott, rozoga volt, úgy tűnt, bármikor széteshet. De a többiek
aggodalma ellenére mi mégis úgy határoztunk, hogy megszökünk. Út közben
sok helyen hosszabb ideig mellékvágányokon álldogáltunk. Június 10-ről
11-re virradó éjszaka úgy véltük, hogy elérkezett a kedvező alkalom. Vasárnapra
virradó éjjel hatalmas zápor volt. A szerelvényt, vagy etápot, ahogy az
oroszok mondották, úgy kell elképzelni, hogy van egy mozdony, utána jön egy
dinamó-, egy generátorvagon, mely az áramot fejleszti. Ezután következtek
az élelmiszerkocsik, majd a konyhakocsi, majd a vérebekkel telt kocsi, az őrségkocsi,
s csak azután a rabszállító vagonok. Orvos nem volt a vonaton. Az minek? Tehát
körülbelül nyolc-tíz vagon maradt közcélokra.
Amiért engem később halálra ítéltek, az az volt, hogy már előbb a táborban
és a vonaton is értelmi szerzője voltam a szökésnek. A másik ok, amiért később
az ungvári hadbíróság halálra ítélt: amiért magyar pap vagyok. Ezt ilyen
szépen,
ékesen adták
tudtomra: "Jobtvojmáty, vengerszkij pop!" (Izéld meg anyádat,
magyar pap.) Kinyomozták, hogy negyedéves teológus is voltam. A harmadik nagy
bűnömnek természetesen hivatásos tiszti voltom számított. A többiek közül,
akikkel megszöktem, kettőnek szlovák-orosz neve volt: Loska Kálmán és
Janocskó Pál. Janocskó félig tényleg szlovák volt. Amikor szöktünk, az
én brigerli csizmám még megvolt... A vonat elindult az egyik állomásról,
ment vagy száz-kétszáz kilométert, amíg újra elért egy nagyvárost. Két
ilyen megálló között kellett nekünk végrehajtanunk a kitörést. Az Úristen
velünk tartott, hogy azt a nagy vihart ránk küldte. Felhőszakadás volt.
Maga a vonat kívülről ugyancsak ki volt világítva. Minden egyes vagon sarkán
százas égő világított. A kiugrás után, amikor a távolodó vonat után néztünk,
olyan volt, mint egy gyönyörűséges kígyó, a pokol felé vágtató tüzes sárkány.
Minden vagon elején és végén ott volt az őrök számára az ütközőkre épített
pallóállvány. Az őrök ezen utaztak, a vagon vasszerkezetébe fogóztak. Nem
volt számukra sem kellemes sem veszélymentes dolog napokon át ezeken az állványokon
esőben, szélben utazni. Dehát nagy volt a felelősségük, elvégre az ellenséges
hadsereg tisztjei voltunk. Meg hát ők is parancsra cselekedtek. És sűrűn váltották
őket. Mi szentül meg voltunk győződve arról, hogy ránk is valami katyni
sors vár, hiszen zömmel német tisztekből álló
szállítmányba kerültünk.
A megérkezés helyén bizonyára úgy is hiába mondtad volna, hogy téged ne lőjenek
tarkón, mert te magyar vagy. Később győződtem meg erről, amikor már benne
voltam a taposómalomban, hogy ahova bevegyültél, azt a sorsot el kell
viselned. A viharban a hátsó vagonból, hogy védje magát az eső és a szél
ellen, az őr átjött a mi vagonunk hátsó végébe, így maga a vagon is
valamennyi védelmet nyújtott a vihar ellen. Másik társával együtt magukra
húzták a sátorlapot, az úgynevezett "plástpálátot". Ahogy megszámláltatásunk
után a vonat kiindult a bródi-i állomásról, s zuhogott az eső, én a
brigerli csizmámmal azonnal nekimentem az ablaknak. Aztán behúztam magam alá
a lábamat, s arccal az ablakocskának ülve feszegettem. Még egyik társamat
is segítségül hívtam, mert az ablakkeretben éppen két pár lábbelinek
volt hely. Feszegettük erősen a szúrós drótokat, s a keresztbe szögezett két
deszkát. Amint azok szakadoztak, a darabokat óvatosan beszedtük, a priccsre
raktuk. Az őrök semmit sem hallottak, mert a vagonok zakatoltak, a mozdony
rettenetesen hajtott. S közben a szerelvény vitustáncának alátrillázott a
sivító vihar. Éppen ez kellett nekünk a sikerhez.
Negyediknek másztam ki a vagon ablakán, persze hasmánt feküdve, lábakkal előre.
Ígéretemhez híven a vagonon csüngve megvártam szorongó ötödik társamat.
Az őr felé húzódtam, hogy a remegő Sanyi barátom az őrtől valamivel távolabb
kerüljön, s a jobb karomon függve tartottam magamat, míg ő is kikászálódott.
Karnyújtásnyira voltam az őröktől, könnyedén be tudtam volna lökni őket
a vagon kerekei alá. De mi nem voltunk gyilkosok! Egyszerűen menekülni
akartunk a ránk váró pokoltól. Nem mondom, az én hajam is égnek állt,
amint ott csüngtem a vonaton. Dehát mi már úgy el voltunk szánva. Én az
indulás előtt szavamat adtam Sanyinak, hogy megvárom. És a magyar tiszti
becsületszó szent és sérthetetlen volt. Azt nem lehetett nem betartani... Végre
Sanyi is kívül került. Kezem véres volt már, mert az ablakot ugye csizmával
és puszta kézzel nyitottuk ki. Lehetetlen volt két embernek egyszerre ugrani.
Illetve végzetes lett volna. Közben a másik kezemet is visszahelyeztem az
ablakpárkányra. A négy ököl éppen jól elfért. Így lógtunk immár
ketten a vagon oldalán. A vonat vágtatott. A vihar dúlt, az éjszaka vaksötét
volt. A vagonok nappali fénye szörnyen elvette a szemünk világát. Így a
strekkből semmit nem láthattunk. Nem tudhattuk, nem vagyunk-e éppen hídon,
folyó felett, nincs-e alattunk árok, nem fenyeget-e telefonpózna, vagy egyéb,
amikor leugrunk.
Kettőnk közül elsőnek Sanyinak kellett ugrania, mert menetirányban
ő csüngött elöl. Az ugrás technikáját már napokkal azelőtt megbeszéltük.
Hasig fel kell húzni a lábakat. Arccal feltétlenül menetirányba kell
fordulni. A vagon jobb oldalán függvén, a bal lábat erősen neki kell feszíteni
a vagon vinklivas pántjának, s a test túlnyomó súlyát lehetőleg az összehúzott
bal lábra kell áthelyezni. Bal kézzel biztosan kell szorítani az ablak párkányát,
és a jobb kezet lassan lazítani. Miután mindez megtörtént, a lehető
leggyorsabban testünket majdnem vízszintes irányba kell előmozdítani. Mikor
mindez megvan, jobb kezemet lassan elengedem, és a bal láb rettenetes lökésével,
óriási lendülettel az ember előre és oldalt kell eldobja magát. Teste mozgásának
gyorsaságát a vonat sebességével szemben a maximumra kell felfokozza. Türelmesen
vártam, amíg Sanyi mindezt végrehajtotta. Ilyen türelemjátékot az ellenségemnek
se adjon az Isten. Azt is megbeszéltük, hogy aki életben marad, az fütyülni
fogja a magyar katonai "vigyázz" jelet. Ti-ti-ti-tá... És akik elsőnek
ugrottak ki, azok a vasúti töltésen visszafele jönnek majd, a később kiugrók,
tehát Sanyi és én a vonat menetirányába fogunk menni, és így a füttyszó
segítségével találkozunk össze a vasúti töltés mentén.
Végre Sanyi beleugrott az éjszakába. Semmi nesz. Utána azonnal én. Hála
Istennek az elvetődésem aránylag jól sikerült. Négy helyen könnyebben
megsérültem. Jobb tenyeremen kővágás, az államon szintén, mellemen
és jobb
térdemen kisebb zúzódás. El lehetett viselni. Attól féltem a legjobban,
hogy a lábunk súlyosan megsérülhet, mert akkor hogyan tettük volna meg a
nagy utat, ami előttünk állt? Persze nem tévesztettük szem elől, hogy a
nagy ugráskor
rugózni kell. Ha az ember nem ugrik hatalmas lendülettel előre, akkor
hanyatt esik, és az biztos halál. Ha nem ugrik eléggé oldalt, könnyen a
vonat alá kerülhet. Ha nem rugózik, összetöri a lábát. Szerencsénkre
egyikünk sem halt bele az ugrásba. Egyik fiú a strekken elájult, úgy
bukkantunk rá. Jó sok időbe telt, amíg a nagy sötétben egymásra találtunk.
Fütyülgettük a "vigyázz" jelt, s a strekken tapogatóztunk. Nagy
öröm volt, hogy mind megvagyunk, és kint vagyunk a vonatból.
| |
....................................
|
