|
....................................
| |
Tizenegyedik
beszélgetés
Szárítkozás
a sírgödörben * Élelmiszerkoldulás az ukrán falvakban * Ukrán partizánok
NKDV-s egyenruhában * Bujkálás a szovjet katonák elől * Még egy magyar
emberrel bővül a csapat
-
Tehát a csodával határos módon életben és aránylag épségben ért földet
az öt szökevény. Mi történt ezután?
-
Mint mondottam, ájult társunkat is megtaláltuk, és hamarosan magához tért.
Lerohantunk a strekkről. Célunk egyelőre az volt, hogy minél messzebb kerüljünk
a vasúttól. Istennek hála, ahogy a töltésről leereszkedtünk, mély gyülevész
esővízben találtuk magunkat. Legalább a kutyák nyomunkat veszítik. Mert a
kutyákat éppen az ilyen szökések esetére hozták magukkal. Nemsokára kiértünk
a vízből, s azon túl bokrok közé kerültünk. Majd erdő! Ez megint óriási
szerencsének számított. Mentünk, mint a bolondok... Éjszaka a zajok nagyon
messzire elhallatszanak. Ahogy körülnéztünk, a vonat menetének irányában
nagy fényt láttunk. Ez Rovno város lehetett. Én nem vagyok bigott, de hiszek
Istenben és a Gondviselésben. Egész életemben éreztem, hogy az isteni segítség
velem van. De azért ehhez szerencse is kellett.
Mikor az egészen közeli fényeket megláttuk, még jobban igyekeztünk, hogy
minél messzebbre kerüljünk a vágánytól. Aztán mikor már jó mélyen benn
jártunk az erdőben, és biztonságban éreztük magunkat, gondoltuk, megpihenünk.
Leültünk és hallottuk, hogy a vonat lassított. Majd leállt.
Nemsokára ordibálás, rakétázás következett, kutyacsaholást hallottunk.
Észrevehették, hogy megszöktünk, mert minden megállóban kinyitották az
ajtókat, és következett a számlálás. Hiányzott öt fogoly. Biztosan ezért
tört ki a
nagy ribillió, s ez hozzánkig elhallatszott. Ebből ítélve a vonat nem
lehetett messzebb, mint hat-nyolc kilométer. Nagyon gyorsan újra összeszedtük
magunkat, s bennebb mentünk az erdőben. Felfele haladtunk. Természetesen nem
hegyre, merthát az orosz síkságon voltunk, csak egy kis emelkedő került
az utunkba. Körülbelül egy óra múlva indult el a vonat. Erre újra
megpihentünk. A ruha alatt az izzadság, kívülről az eső áztatott. Hajnali
öt óra körül pitymallott. Akkor már tájékozódni tudtunk. Inkább a szálfás
helyeket kerestük. Haladtunk mindaddig, amíg a nap feljött.
- Településsel, emberekkel nem találkoztak?
-
Az erdőben teljesen magunkra voltunk. Napfelkeltekor, mikorkiértünk az erdőből,
egy legelésző tehéncsordát láttunk, ezek voltak az első élőlények,
melyekkel találkoztunk. Ott a terep már egy falu felé lejtett. A tehenek egy
kolhozos csordához tartózhattak. Gyermekek őrizték. Tőlük nem mertünk
érdeklődni, mert rögtön elárultak volna. Visszahúzódtunk az erdőbe, és
az erdő szélén rejtőzködve elindultunk lefelé
- Volt-e valamilyen elemózsiájuk?
-
Abszolút semmi. Gondoltuk is, hogy valami élelem után kellene néznünk. Ez
vasárnap, június 11-én történt. Déli tizenkét óráig mentünk. Természetesen
a Nap után tájékozódtunk az idő haladásával kapcsolatban. A lejtő végében
egy házat láttunk. Csuromvizesek voltunk. Távolabb egy nagyobb települést
is felfedeztünk, de az erdőből nem mertünk kimenni. Egyszercsak egy temetőhöz
értünk. Bokorsövénnyel volt körülvéve. A sövényen átmásztunk, hogy
egy kicsit kiérjünk az árnyékból, mert nagyon elcsigázottak voltunk, s az
ázott ruhákban fáztunk. Az erdő szélétől pár méterre kiásott sírra
bukkantunk. A sírhely éppen a temető sarkában volt, bokorsövénnyel körülálcázva.
Nagyon megörültünk neki. A Nap éppen delelőn volt, s rászántuk
magunkat, hogy levegyük a csizmánkat, kirakjuk a kapcáinkat a sír szélére.
Beültünk a sírba, hogy rejtve maradjunk. A déli nap pompásan besütött a sírba,
benne ötön éppen elfértünk. Szárítkoztunk. A csizmák, kapcák száradtak.
Ahogy elhelyezkedtünk, azonnal elaludtunk. Roppant fáradtak voltunk. Fogalmam
sincs, mennyit aludtunk. Talán egy-két óra múlva hallottam, hogy valami zörej
van körülöttünk. Mindig én voltam az idegdúc. Ezen az úton a tolmács
szerepét Janocskó Pál barátom töltötte be, aki tót édesapától és
magyar édesanyától származott, a Kassától hat kilométerre levő Bárca község
volt a szülőfaluja, most Kassához tartozik. Amint a zajt hallottam, azonnal
felköltöttem bajtársaimat, s ahogy a farkasok a mesében: egymás hátára hágva
kimásztunk a sírból. Vettük a kapcákat, csizmákat, s gyorsan be az
erdőbe. Amint elbújtunk, látjuk, hogy emelkedik fel a domboldalon, jön a
halottasmenet. Lesből végignéztük az egész temetést, s messziről
hallottuk, hogy kicsit zúgolódnak, amiért be van omolva a sírgödör oldala.
Amikor a temetés véget ért, s a temető kiürült, újra odamentünk, a napos
helyeket kerestünk. Estefele Janocskó barátommal bementünk a faluba. Muszáj
volt, mert az éhség erősen kínozott. Második napja semmit nem ettünk. Az
egyik háznál az eperfa körül láttunk egy kerek kőasztalt, körülötte
fiatalabb, idősebb férfiak és nők ültek. Ugye vasárnap délután volt.
Pali köszönt nekik, hogy "Zdársztvujtye!".
-
No és mit mondtak nekik, hogy honnan kerültek erre a vidékre?
-
Azt már előre megbeszéltük, hogy ha bármi is történik, milyen meséhez
tartjuk magunkat... Hogy Voronyezsből jöttünk, leszálltunk a vagonból, a
vonat elindult, mi lemaradtunk, s gyalog próbálunk hazavergődni. A házigazda,
legalább is annak nézett ki, akinek az asztalánál a fiai, lányai, barátai
ülhettek, elmondotta, hogy Tárnopol körülbelül 400 kilométerre, délre van
onnan, ahol voltunk akkor. Ez is már Galíciához tartozik, a régi dél-kelet
Lengyelországhoz. A házigazda elment, s hozott nekünk tejet, kását, zöldhagymát.
Kenyér arrafelé nem létezett. Ettünk, s bevallottuk, hogy még van három társunk.
Mondotta, hogy azokat is hozzuk oda egész nyugodtan. Odajöttek hát és ettek
ők is. Megvártuk, míg alkonyodik. Az ukrán ember figyelmeztetett, hogy
nappal az utak veszélyesek. Ennyit mi is tudtunk, hogy az orosz hatóság
elfoghat. Tehát csakis a legelőkön, erdőkön keresztül, éjszaka
haladhattunk.
Estefelé megköszöntük ez ételt és elindultunk. Én voltam a vezér.
Becéloztam az irányt, hogy dél-nyugat felé haladjunk. Mert ha Tárnopol délre
van, akkor attól kicsit jobbra kell mennünk, hogy Erdély felé haladjunk. Estére
feljött a Sarkcsillag. Holdvilágos, szép este ülte meg a tájat. Eső már
aznap nem esett. Jól láttuk a Göncölszekeret. Tehát tudtunk tájékozódni.
Így állítottam be magamat, hogy jobb kezem felöl, a hátam mögött maradjon
körülbelül 45 fokban az Északi Sarkcsillag, ez volt észak-kelet, s akkor
vele szemben volt dél-nyugat. Ilyenformán meg-megcéloztunk egy-egy
hegyoldal-gerincet, rajta egy egyedülálló fát, s addig mentünk, amíg elértük.
Ha víz jött közbe, vagy
drótakadály, nem számított. Toronyirányt mentünk reggelig. Így értékesíthettem
katonai tudásomat. Ha az egyes fa a gerincen látszott, akkor ez azt
jelentette, hogy tizenöt kilométeren belül van. Reggel megint sűrű eső
kezdett permetezni bennünket.
- Más településre nem bukkantak, ha toronyirányt haladtak?
-
Reggeliben áthaladtunk egy falu melletti káposztásföldön, aztán igyekeztünk
a következő erdőig, mert tudtuk, hogy az védelmet nyújt. Nappal feltétlenül
település közelébe akartunk kerülni, mert az éhség nagyon gyötört.
Mivel betörésre nem adtuk a fejünket, más megoldás nem maradt, mint a
koldulás. Nem akartunk rabló módra visszaélni az éppen visszaszerzett
szabadságunkkal. Az erdőben, ahova beértünk, elhagyott német állásokat
találtunk. Ezt onnan tudtuk, hogy keletnek néző állások voltak, német
bunkerok. Német konzervdobozokat is találtunk, katonákat semmiképpen, hiszen
a háborúnak már vége volt. Nagyon fáradtan elbújtunk ezekben a
bunkerokban, ledőltünk a szalmára és elaludtunk. Később Janocskóval újra
felderítő útra indultunk. Amint az erdő szélén lefele haladtunk, úgy
egy-két kilométerre, háttal az erdőnek, arccal a síkság felé házikót láttunk.
Mikor odaértünk, egy vályogba beleékelt ablakon keresztül benéztünk. Bent
egy fiatalasszonyt, egy bölcsőben kisgyereket, egy kecskét láttunk, az
asztalon egy fél fekete kenyeret. Az
asztal másik sarkán egy kis kézi őrlőmalmot, ami félméternyi két kőkorongból
állt, ezek középen átfúrva, a lyukban egy fatengely, felső felén egy
lyuk, abba beékelve egy hajtófogantyú. Az asszony éppen darált valamit.
Mi a kenyeret néztük megbabonázottan. Semmi más nem érdekelt. Elölről
bementünk a házba. A barátom köszönt, "zdrásztvujtye", az
asszony illendően fogadta. Persze könnyű volt kitalálni, hogy miről beszélnek.
Hogy élelem kellene nekünk. Akkor én odaszóltam Palinak, kérdezze meg,
igaz-e hogy a vidéken vannak még ukrán partizánok? Tudniillik én kint, a
fronton a partizánokkal nagyon jó viszonyban voltam. Tudtam, hogy az ukránoknak
komoly partizánmozgalma van. Mint meséltem, kétszer mentettek meg a súlyos támadásoktól,
amiért visszaengedtem őket házaikba, csűrjeikbe, hogy
megmentsék állataikat az éhhaláltól. Gondoltam, hogy a partizánmozgalom
egyik napról a másikra nem szűnhetett meg. De talán akkor ezt nem is a szimpátia,
hanem inkább a félelem kérdeztette meg velem. Mert a partizánoknak
fegyverük van, s ki tudja, kiben, milyen gondolat lakozik. Az asszony rögtön
felfogta a partizán szót, s mintha puskából lőtték volna ki, az ajtón
kiugrott, s elmenekült. Hát mi akkor mit csináljunk? Gyerek, kecske nem
kellett, a fél kenyeret a hónom alá fogtam. Isten bocsássa meg nekem,
biztosan az asszony is éhezett, dehát gondoltuk magunkban: ha visszajön, majd
darál magának valamit, levágja a kecskét, ha nem egyéb. Hát a kenyeret
megettük, s ettől még éhesebbek lettünk. Elhatároztuk, hogy egy olyan
helyet keresünk, ahol valami
komolyabb élelmet kapunk, mert az a fél kenyér öt embernek meg se kottyant,
bár volt vagy másfél kilónyi, olyan paraszt sütésű, lapótyakenyér.
Palival megint elindultunk az erdő szélén. Nem kellett többet menni, mint
egy fél kilométert, ott volt az erdő vége, s elértünk egy falusi
gerendakerítést. Azon átmásztunk, s egy régi, jómódú istállóhoz értünk.
Aztán megláttuk a verandás házat, ott üldögélt egy idős, nagyon magas,
szikár, nyolcvan körüli öregember. Sima, fehér haja volt. Meg sem ijedt tőlünk.
Palival nyugodtan diskurált. Pali mindent elmesélt neki.
- Az igazi történetüket? Hogy megszöktek a fogolyszállítmányból?
-
Nem azt, hanem a kitaláltat, hogy Voronyezs, meg egyebek. Az öregtől is megkérdeztettem,
hogy vannak-e a vidéken partizánok? Ő meg is erősítette, hogy igenis,
vannak. Minden feszélyezettség nélkül elmondta nekünk, hogy milyen a
politikai helyzet, amiről minekünk már régen nem volt honnan tudnunk.
Elmondta, hogy mind az öt fia benne volt az ukrán partizánmozgalomban, s az
ötödiket, a legkisebbet két héttel azelőtt lőtték agyon a belügyesek,
ott, a házban, mert elkapták a kommunisták. A muszkálik, így mondta. A
veteményes kert és az udvar között megmutatta a friss sírhantot. Oda volt
eltemetve a legkisebb fia. Mindjárt hozott nekünk tejet, valami barna színű
hajdinakását, ha jól ítéltem meg, és zöldhagymát. Azt megettük.
Kinyitotta aztán a nagy, kétfelé nyíló, szárnyas csőrajtót, ahol
valamikor a szekér, szerszámok álltak. A mellékhelyiségből rozskévét
hozott, a csőrben leterítette, hogy aludjunk. Mert Pali mondta, hogy egész éjjel
talpon
voltunk. Egyáltalán nem féltünk az öregtől. Később mondta, hogy 91
éves.
Ránk csukta az ajtót, s mi nyomban elaludtunk. Egyszercsak hallom + mert
megint én voltam a ketyegő ébresztőóra + hogy lépések közelednek a csőrhöz.
Felültem, füleltem, s akkor már nagy erővel kivágódott a kétszárnyú ajtó.
Két NKVD-s (valamikor CSEKA) állt előttünk. Az NKVD annyit tesz, mint
"Národnij Komiszáriát Vnutrényik Dél", belügyi állambizottság.
Népbizottság. Később a KGB vette át a szerepét. Más néven ÁVO vagy
szekuritáté... Sorozatlövést adtak le, s abban a pillanatban kiabálták,
hogy fel a kezekkel! "Ruki vérk!" Azt már kívülről tudtuk, hogy
amikor fegyverrel lőnek, ezt kell tenni. A kezeket tarkóra, s
"krugom". Hátra arc! Akkor még ezt a szót nem ismertem, de Pali
megfordított. A csőr hatalmas volt, vagy hat méternyi
széles. Elmentünk a szárnyas ajtóval ellenkező irányba, egészen a hátsó
deszkafalig, s oda álltunk, a kapunak háttal, felemelt kezekkel, terpeszállásban.
A géppisztolyt két lapockánk között nekiszegezték a hátunknak. Nagyon
hosszú időnek tűnt, míg így tartottak... Egyszercsak hallom, hogy sok
ember jön be. Hátra fordulni nem volt módunkban. A csőr tele lett. Aztán
megint mondták, "krugom", akkor már értettem, megfordultunk.
Gondoltam: elvesztünk. Istenem,
hát mi történhet velünk? A Hágai Egyezmény értelmében megfognak, s
visszavisznek. 1925-ben keletkezett ez a dokumentum arról, hogy az elfogott
hadifoglyokat visszaviszik abba a lágerbe, ahonnan megszöktek... És a szökésért
csak háromnapi fogda járt. A parancsnoknak pödört bajusza volt, ő volt a
legidősebb. A többi fiatal legény volt. Pali elkezdett beszélgetni a
parancsnokkal. Ugyanazt a mesét töltötte, hogy Voronyezs, meg hogy megállt
a vonat, leszálltunk... Dehát a parancsnok egy tapasztalt ember volt. Kérte,
hogy ne meséljünk sokat, mert nekik erre idejük nincs. Ha őszintén beszélünk,
akkor
hajlandók szóba állni velünk. Mondtam Palinak: kérdezd meg, engedi-e, hogy
szóljak a bajtársaimhoz? Megengedte. A fiúknak akkor magyarul elmondtam, hogy
nincs mit tenni, ezek olyanok, hogy úgy is kiszedik belőlünk az igazságot. A
háborúnak vége, úgy is jogtalanul tartanak fogva bennünket. Akkor Palival
megkérdeztettem, hogy tud-e a parancsnok franciául vagy németül? Mindkét
nyelven társalogtunk. Megkérdeztem, honnan tud németül? Hát Saarbrückenben
bányászként dolgozott vagy tíz éven át. Szóval én vettem át a szót, s
mindent elmondtam őszintén. Azzal fejeztem be: most pedig agyonlőhetnek, de
ha ismerik a Hágai Egyezményt, akkor vissza kell vitessenek a lágerbe... S ha
pedig elengednek, akkor még nagyobb hálával tartozunk majd. A háborúnak vége,
s mi tettüket meghálálnánk. A parancsnok azt válaszolta, hogy szabadon nem
engedhetnek, de ha valóban az igazat mondtuk, akkor életünk veszélyben nem
lesz. Ha becsületesek voltunk, hazasegítenek. Csak abban az esetben lőnek
agyon, ha hazudtunk. Nekik börtöneik nincsenek. Akkor én rögtön rákérdeztem,
hogy kik maguk voltaképpen? Milyen alakulat? Egyébként voltak vagy ötvenen,
mind NKVD-s köpenyben. Bár nyár volt. Köpenyeik fegyvert takartak. Nem is
puskájuk, hanem golyószórójuk volt, öveiken körben felakasztva meg kézigránátok
lógtak. A parancsnok azt mondta, ha valóban magyar tisztek vagyunk, akkor
hazasegítenek, de csak akkor, ha megbizonyosodnak felőle,
hogy mint tisztek, a háború idején nem ártottunk az ukrán lakosságnak.
Aztán nagy büszkén kimondta: "Mé Ukránszkájá Povsztáncájá Ármijá..."
megkérdeztem, hogy ez mit jelent. Elmagyarázta: Ukrán Felkelő Hadsereg. Kérdeztem
azt is, hogy most mit csinálnak? Harcolunk a kommunizmus ellen,
szólt a válasz. Erre kikapcsolta a köpenyét, s alatta megmutatta a német
SS zubbonyát. Két legényét beküldte a faluba. Körülbelül negyven perc múlva
ukrán ruhákkal, pokrócokkal, pálinkával, túróval, kenyérrel, zöldhagymával,
tejjel, szalonnával megrakottan tértek vissza. Leterítettek két pokrócot,
hogy leüljünk, s együnk. Mikor mi, ötön jól laktunk, s jól megitattak, én
azt gondoltam magamban: most már jöhet a halál. A pálinkától a szorongás,
félelemérzet teljesen elmúlt belőlünk. Én ugye már civilben voltam, az ezüsttárcáért
vettem azt a táborban, amikor meg akartam szökni. Loska Kálmán is civilben
volt, hiszen őt otthonról hurcolták el. Másik három társunkról lehúzták
a magyar tiszti ruhákat, ukrán varrottas ingbe, gagyába felöltöztették őket.
Aztán felkerekedtünk, s bementünk a községbe. Az ukránok levágtak egy
borjút, megkészítették pörköltnek. Körülnéztem, és láttam, hogy a község
négy sarkán géppuskás emberek őrködnek. Védekeztek az oroszok ellen. Az
ukrán harcosok mind álnevet viseltek. Az igazi nevüket nem ismertük meg. A
partizánfőnök fényképészt hozatott, lefényképeztetett bennünket.
-
Hát erre meg mi szükség volt? Talán el akarta tenni emlékbe a parancsnok a
csoportképet?
- Nem, egészen más okból készültek a képek. Csakis minket, magyarokat fényképeztetett
le. Azt mondta, hogy a képeket sokszorosíttatják, azokat szétküldik a
lakosságnak, s ha nem merül fel ellenünk olyan panasz, hogy amikor a front
Ukrajnán átvonult, ártottunk a lakosságnak, akkor barátaik leszünk. Aztán
még ilyeneket mondott: az éjszaka, az erdő a partizánoké, az országút és
a nappalok a kommunistáké. És hogy mi úgysem tudunk sehova elmenni, mert köröskörül
ukrán lakosság van, és az szívvel, lélekkel az ő oldalukon áll. A fényképezés
után lányokat hivattak, s nagy mulatságot
rendeztek a községházán. ők nem feküdtek le aludni, de nekünk egy
nagy kanapén és két ágyon megágyaztak.
- Meddig maradtak ebben a községben?
-
Három napot. Aztán elindultunk. Hogy merre, nem tudom. Lehetetlen volt tájékozódni.
Mellénk adtak két legényt, megmondták, hogy ők az őreink és egyben
tisztilegényeink. Ha kiderül, hogy ártatlanok vagyunk, akkor már csak
tisztilegényeink lesznek, de addig őriznek is. Éjszaka a síkságon
meneteltünk. A partizánoknak az országban mindenhol voltak sejtjeik. Azok
adtak át minket, egyik a másiknak.
Éjszakánként lassan így közeledtünk hazafelé. Mikor az éj leple
alatt a sík terepen a Kárpátok felé araszoltunk, gyakran megtörtént, hogy
az oroszok lesállásaikból géppuskáikkal megtámadtak. Ezt az ukránok
"zásztávának" vagyis útelállásnak nevezték. Ezek roppant veszélyes
helyzetek voltak. Ha valaki egy ilyen fészekbe beletévedt, azonnal ripityára
lőtték. Szerencsére az ukrán lakosság az ilyesmivel kapcsolatban előre
figyelmeztette a
partizánokat. De azért egynémely alkalomkor magunk kellett helytálljunk.
Nappal a faluból, erdőből kimozdulni nem volt szabad. Egyszer egy erdőcskében
Isten kegyelmére magunkra hagytak. A közeli szántóföldről tejes kukoricát
szedtünk, megsütöttük, de csakis száraz fával, hogy ne füstöljön, és
csak nappal, hogy a láng ne látszódjon. Sokszor megtörtént, hogy szorongva
vártuk, mikor jönnek már az UPÁ-s legények. Ez volt a szervezetük rövidített
neve. Közben néha összetőztek az oroszokkal. Harcokra emlékszem Sumlány,
Podsumlány, Kálnéj községeknél. Minket a falvakban bújtattak, ahol minden
civil be volt szervezve. Kálnéjban a partizánok átadtak egy öreg házaspárnak,
s ők eltűntek. Gyerekekből mindig hírvivő lánc őrködött a dombokon.
Mikor
meglátták az oroszokat, szaladtak a dombháton, s kiabálták: muszkáli,
muszkáli... Az öregasszony egy ilyen jeladásra betett bennünket a tyúkpajtába.
A pajtában volt egy lappantyú, azt fel lehetett emelni, s azon keresztül bújtatott
el két olyan odú közé, ahol a tyúkok meg a libák szoktak elhelyezkedni éjszakára.
Az oroszok megszállták Kálnéj községet, s razziáztak. Mi a pajtában...
Felülni nem lehetett, csak éppen megfordulhattál az üregben. mikor az
asszony minket oda betett, a lappancsot telerakta tyúktrágyával, hogy ne látszódjon.
A vályoghasadékon át kiláttunk az udvarra. A katonák puskájának végén a
szurony helyett egy másfél méteres acélpika volt, s azzal beleszurkáltak a
szénakazlakba, mindenbe. Bizony a tyúkpajtába is kétszer beledöftek. De
szerencsére egyik sem ért el. Mert elég lett volna, ha az ember elkezd ordítani...
Vagy meghal, vagy kiszedik onnan. Az öregasszony csak a negyedik éjszaka
jutott olyan helyzetbe, hogy kis főtt krumplit hozott nekünk. Mondotta,
hogy az oroszok még mindig a faluban vannak. Többet nem tudott hozzánk jönni.
A hatodik napon szedett ki minket a pajtából. Itt Sanyival voltunk elbújtatva.
Nem egy helyen vészeltük át a megszállást. A családoknak átmenetileg csak
egyenként, kettőnként adtak át. Podsumlányban megint idős
emberekhez kerültünk. Ezek mind fátlan, síksági települések voltak. Ott
is megleptek bennünket a muszkálik. Az öreg egy sütőkemencében bújtatott
el. A kemencének van egy első és egy mögöttes része, ahol a kenyér sül.
A bácsi felemelt egy lapot. A kemence mélyén volt egy rejtekhely, oda jó
mélyen bebújtunk, a kemence padlója alá. Egy éjszakát töltöttünk ott
drága, legjobb barátommal, Loska Kálmánnal. Itthon halt meg 1991-ben...
Este megint jöttek utánunk, s vittek tovább. Ez így ment heteken át. Mind
az ötön együtt maradtunk, csak elbújtatáskor váltunk szét azért, hogy ha
valaki lebukik, a többieknek esélye legyen a hazajutásra. De vinni egyszerre
vittek faluról falura. Nem lehet nyaralásnak nevezni ezt az időszakot.
Egy alkalommal észrevettük, hogy megteltünk tetővel. Az ukrán fiúk tüzet
gyújtottak, és megmutatták, hogy a ruhákat hogyan kell UPÁ-módra tetvetleníteni.
Nekifogtunk hát a fertőtlenítésnek. Marokra fogtuk az ing vagy szvetter nyakát.
Odaálltunk a lobogó tőz mellé, és a ruhát a fodorba szedett
nyakánál fogva elkezdtük a tőz fölött siríteni. A felszálló forró
levegő a pörgő inget a hossztengely körül ernyő szerűen kinyitotta. A búzaszem
nagyságú tetvek meg csak úgy potyogtak a tűzbe. Jó kövérre hízlaltuk őket,
és így a zsírjuktól a tőz még vidámabban égett. Különösen nagy tetvek
voltak az én, falusi ukránoktól kapott gyapjúszvetteremben. Minden lyukat
egy tető töltött ki. Az ukránok elismerték kézügyességemet.
- Hol és hogyan ért véget a hosszas, kimerítő bujkálás?
-
Végül amikor egy alkalommal kikerültünk a síkságra, egy folyó martjára,
megálltunk három kicsi fenyőfánál. Az ukrán fiúk az egyik fenyőcskét
gyökerestől, füvestől, földestől felemelték. A gyökere gyeptéglák
között keretbe volt foglalva. Alatta egy búvóhely létezett. De olyan, mint
egy hatalmas bunker, melyben többszáz ember elfért. Pár éjszakát ott is
aludtunk. Egyszercsak visszajön az egyik főnökük, hogy immár két hónap
eltelt, mióta velük vagyunk, és ellenünk semmilyen panasz nem érkezett, tehát
rehabilitálva érezhetjük magunkat. Barátokká fogadnak minket, és tartsunk
továbbra velük, mert ők átsegítenek a Kárpátokon. A főnök adott nekünk
egy Mauzer puskát és tíz-tíz kézigránátot. De megmondták, hogy nem
vagyunk kötelesek velük együtt
harcolni. A fegyvert az önvédelem céljára adták. Az ukránoktól sok
mindent megtanultunk. Érdekes volt például, ahogy egy poros úton átmentek:
mindig arccal hátrafelé haladtak át, így a lábnyomok ellenkező irányba
mutattak,
mint amerre haladtunk. Ha erdőn, tisztáson mentünk keresztül, sokszor levágott
nyírfaágakon lépdeltünk, hogy ne maradjanak nyomok. Mögöttünk a nyírfát
összeszedték, s az erdő szélén egy rakást csináltak belőlük. Egyébként
az oroszok éjjel figyelték menetelésünket, és megtörtént, hogy sorozatot
kaptunk. Egyszer emlékszem, hogy a nyakamra tekertem egy köteg dohányt, s
azzal akartam átúszni a Dnyesztert. Hát majd bele fulladtam. A dohány
megtelt
vízzel, s kezdett erősen lefele húzni. De szerencsére nem volt túl széles
a folyó, s valahogy kievickéltem. Cigarettánk nem volt, hát dohányt cipeltünk
magunkkal, hogy legyen mit szívni. Szeptember dereka körül egy Lukva nevű
tanya mellett bevittek az erdőbe. Három csapat csendőrrel találkoztunk.
Ott mutattak nekünk az ukránok egy primitív, földalatti konzervgyárat, ahol
a levágott marhákból maguknak tartós húst készítettek. Lesütötték, a földbe
ásták, faggyúval, zsírral vagy olajjal leöntötték. A kiképző táboraikat
is megnézhettük. Lukvánál a csendőröktől megtudtuk, hogy velük van még
egy magyar ember, s kértek, hogy vigyük őt is haza. Szinte tizenöt hónapja
velük volt. Kovács Jánosnak hívták a férfit, de ezt az ukránoktól tudtuk
meg, mert ő nem beszélt.
Tizenöt hónapig senkihez nem szólhatott magyarul. 1944. júliusában a
kolomeai csatában, ahol a XIV. magyar gyalogezred vereséget szenvedett az
oroszoktól, ő
valószínűleg megundorodhatott a háborútól. Elbújt a rozsföldön,
és hagyta, hogy a többiek nélküle vonuljanak vissza. Szerencséjére az
oroszok nem találták meg, így ottmaradt egyedül, a front mögött, mint egy
szalmaszál a vízen. Bevergődött Lukvára, bement egy öreg házaspárhoz.
Ott szerencséjére vagy szerencsétlenségére akadt egy fiatal menyecske, a két
öreg lánya. A szülők nagyon örültek, hogy fiatal férfi került a házhoz.
Valahogy mutogatással szót
értettek. Természetesen a menyecske és János szó nélkül is megértették
gymást. A lány nagyon szerette volna, ha János végleg ottmarad. Roppant ügyes
ember volt. A háború előtt Hatvan városában a vasúti szemaforok kezelője,
karbantartója volt, tehát finommechanikus. Előbb az ukránok találták meg,
mikor arról érdeklődtek, hogy a tanyán van-e idegen? Kémelhárítás ürügyén
elfogták. Vallatták, s ő megmondta, hogy magyar. Rögtön megtették
fegyverkovácsnak. Javította az ukránok fegyvereit egészen addig, amíg az
oroszok Lukvát lerohanták. Kérdezték a helybeliektől, hogy ki ez az ember?
"Zapiszká, zápiszká?" Iratokat kértek tőle. Hát nincs neki
ilyen, válaszolták az
ukránok. Nem lehet tudni, hogy kicsoda, mert süketnéma. Kicsi korától ott
él a tanyán, ezt hazudták. Az oroszok megfogták, bevitték a csőrbe. Hogy
megijesszék, a nyakánál fogva felkötötték a gerendára. János olyan ügyes
volt, hogy átmenetileg a nyakát megmerevítette, mérleget csinált, s kezdett
tapsolni. Utána elájult. Majdnem megfulladt, de idejében levágták a kötélről.
János lezuhant.
A szájába tették a géppszitoly csövét, hogy agyonlövik. A csövön lukak
voltak, hiszen az oroszoknak tárcsás géppisztolyaik voltak. János ujjait a
cső lukaira helyezte, a fújta a levegőt, mintha mint furulyán játszana
rajta. Nohát végül is nem lőtték agyon. "Jobtvojmáty!" Az
oroszok hoztak valahonnan egy régi patefont, s feltettek egy lemezt, hogy járja
a táncot. Rugdosták a bokáját. Vigyázott arra, hogy ne ritmusra mozogjon,
csak illetlenül ringatta magát. Egyszercsak olyant ütött a patefonra, hogy
az széjjelment. A
kezét is összevágta. Jól elverték. Elvitték Sztániszláuba, egy városba,
s ott beadták az ideggyógyászatra. Dehát az egy ukrán város, ahol az összes
orvos partizán volt. Kiadtak neki egy igazolványt, hogy valódi, született süketnéma,
paranojás, abnormális. Ettől kezdve egy jó éven át nem zaklatták. Ő meg
tovább éldegélt az öregeknél, a menyecskénél és javította az ukránok
fegyvereit. Aztán amikor mi odaérkeztünk, az ukránok úgy döntöttek, hogy
nekik már eleget szolgált, s hazajuttatják. Ezért nem tudott János megszólalni,
mert már beleélte magát abba a helyzetbe, hogy ő süketnéma. Ahogy hozzánk
került, a harmadik napon kezdett magához térni, és elkezdett magyarul beszélni,
de akkor is
elég rosszul. Hát így lettünk haton... Közben tanulgattunk ukránul. Érdekelt
is az ukrán nyelv. Szerettem a nyelveket, no meg szükség is volt rá, hogy értekezni
tudjunk velük. Leghamarabb megtanultam az ukrán indulót, ezt illett tudni, no
meg mindig énekelték az erdőben. Sok érdekes mondásuk volt. Jól emlékszem
egyik szállóigéjükre: "I mámá u kolhózi i tátá a kólhozi, á gyétyi
hóli, bószi bégájut pó dorógi." Magyarra így fordítottam le
magamnak: Anya, apa a kolhozban virradattól késő estig normájukat nyomják,
a gyermekek meg kint az úton bódorognak csórén, étlen, koszosan, mezítláb.
| |
....................................
|
