|
....................................
| |
Tizenkettedik
beszélgetés
Búcsú
az ukrán partizánoktól * Az orosz menyecske – mint NKVD-s besúgó * Összecsapnak
az ukrán partizánok és az orosz katonák * Halál helyett húsz év börtönbüntetés
* "Harkovi futás"
-
Tehát beszélgetésünket ott hagytuk abba, hogy kis csapatuk öttagúról
hattagúra gyarapodott. Mi történt ezután?
-
Az ukrán partizánok tovább vittek minket felfelé, a Kárpátokba. Különösen
a völgyekben itt-ott összecsaptak az oroszokkal. Október elsején, másodikán
például kemény harc volt. Abban az időszakban a Kárpátokban a hó már
lehullt. Nekünk meleg ruhánk nem volt. Fáztunk. Kértük a partizánokat,
hogy minket engedjenek el. Nem is marasztaltak. Közel volt a ruszin-magyar határ.
Vagy húsz kilométerre voltunk tőle. Az október eleji harc közben a
parancsnokuk, konspiratív nevén Khmárá (felhő), magához hivatott, s azt
mondta: szabadok vagyunk. Adott egy magyar katonai térképet. A puskákat
visszaadtuk, a gránátokat megtarthattuk. Ezenkívül kaptunk némi amerikai
dollárt, cseh koronát, magyar pengőt és román lejt. A nyugatiak segítették
ezeket a partizánokat. Én úgy tudtam, hogy az ukrán mozgalom 1947-ben felszámolódott,
Stefan Banderra volt a vezérük. De Szolzsenyicin Gulág szigetcsoport című könyvéből
sok minden egyebet megtudtam. Például azt, hogy a kommunista rendszernek 66
millió áldozata volt, ebből húsz millió a fronton lelte halálát, húsz
milliót a kolhozok elleni parasztellenállás miatt végeztek ki, s vagy
huszonhat millióan a börtönökben pusztultak el, ahol én is majdnem a
rendszer áldozata lettem. Szolzsenyicin maga írja le, hogy a hitleri hat millióhoz
képest ez a hatvanhat millió óriási "teljesítmény" volt, és azt
is megírta, hogy a kolimai szenvedések leírásának - amiket én átéltem -
nem is mer nekifogni, mert ő nem volt ott, és ezért nem érzi magát erre méltónak.
Így hivatkozik erre, mint a legsúlyosabb megsemmisítő lágerekre. Nos az ő
könyve szerint 1948. karácsonyán a Kárpátokban még tartották magukat az
ukrán partizánok. Ez engem nagyon meglepett. Szóval elbúcsúztunk Khmárától
és zászlóaljától a harcok közepette. Október hetedikén elindultunk a
Lomnitz völgyében felfelé. Lomnitz egy hegyi folyócska, a Dnyeszterbe ömlik
bele. Egy éjszakára meghúzódtunk egy hegyi tisztáson, a szénakazlakban.
Mint mondottam,
a hó már lehullott, meleg ruhánk nem volt. Ott úgy rakják a szénakazlat,
hogy felállítanak négy gerendát, közéjük magasra rakják a szénát, föléje
rendes tetőt csinálnak, befedik zsuppal, s a tető négy sarkát gúzzsal a négy
oszlophoz kötik. Amint fogy a széna, a tetőt eresztik alább, hogy a szénát
ne verje az eső. Mi bemásztunk a szénába, a tetőt magunkra húztuk, s ott
aludtunk. Ha harc lett volna sem találnak ránk. Reggel mentünk tovább. Az
ukránoktól élelmet nem kaptunk. Reggelre a hó belepte az ösvényeket, így
tájékozódni nemigen tudtunk. Egyszer amikor jobbra kellett volna térjünk,
mi balra vettük az irányt. Az erdőtől vagy száz méterre láttunk egy jóképű
házikót. Hátulról belestünk. Két férfit meg egy nőt láttunk. Bementünk
ételért könyörögni. Krumplit adtak. Az ukránoknál a krumpli a fő eledel.
Melléje savanyúságnak télire eltett zöldpaszulyt, lóbabot adtak. Alig
nyeltünk kettőt belőle, a ház géppuskatüzet kapott. A hátsó, kisebbecske
ablak nyitható volt, s éppen egy ember átfért rajta. Azon át kimenekültünk.
Tudni kell, hogy amikor Khmárától elváltunk, mi haton két csoportra váltunk
szét. Hárman választották a nyugati irányt, s mi hárman a déli irányt,
akik Erdélybe igyekeztünk. Kovács János, Loska Kálmán és Janocskó Pál
nyugatnak ment, hogy Magyarországra érjenek. Én, a tiszaújlaki Balla Zsiga
és egy másik erdélyi társunk Erdély felé indultunk, és már kezdetben eltévedtünk.
Később kiderült, hogy a másik csoport is elboldogtalankodta a dolgot.
- Hogyan végződött kalandjuk a kis házikó körül, amikor tüzet kaptak?
-
A hóban kúsztunk vissza a erdő felé. Közben az erdőből is megszólalt két
géppuska, de ezek már az ukránok voltak. És integet Nikuláj, egy ukrán
harcos, hogy gyertek már, az anyátok istenit... Aztán megmagyarázták, hogy
nem arra kellett volna elindulnunk. Visszavittek a parancsnokhoz. Ő elmagyarázta,
hogy a Kárpátok gerincén kellett volna végigmennünk Német Mokra magasságáig.
Az ukránok kenyér nélkül félig sült juhhúst ettek, nekünk is adtak belőle.
Elköszöntünk, s megint útra keltünk. Délben indultunk, s mentünk éjfélig.
Egyszercsak vége volt a gerincnek. Most mit csináljunk? Alá kellett ereszkedjünk.
A másik oldalon, dél felé a Tarac folyt, mely a Tiszába ömlik bele. Tehát
mi a Tarac-hágón keltünk át dél felé. Megálltunk, leszedtük a nadrágszíjainkat,
összekötöztük őket, s azzal eresztgettük le egymást. Nagyon sötét volt.
Órákba telt, amíg leértünk. Megéreztük, hogy a hó fogyni kezd, és víz
csörgedez körülöttünk. Ez már jó jel volt, mert azt mondtuk: ahol a víz
elmegy, elmegyünk mi is. Németmokra majd Oroszmokra helységek következtek. Németmokra
felett átkeltünk a Tarac vizén, s a gránátokat kibiztosítva haladtunk előre
a Tarac melletti kövezett úton, a víz folyásával egy irányban, tíz-tíz méterre
egymástól. Az ukránok a kézigránátokat inkább a medvék, farkasok ellen
adták, de gondoltuk, jó lesz az az ellenséges emberek ellen is. Vagy három
kilométer után világosságot láttunk. Épülethez érkeztünk, belestünk.
Egy vízimalomhoz értünk. A malom közepén egy nyílt tűzhelyet
láttunk a földön, körülötte orosz katonák ültek. Zöldes, határőrségi
egyenruhában voltak. Negyven főnyien lehettek, az egy szakasz. Kívül őrséget
nem láttunk. Visszahúzódtunk, és átmentünk az út túlsó oldalára. Utána
elértük Németmokrát, s bementünk a községbe. Még ezelőtt, a Kárpátokban
egy elhagyott házban krumplit találtunk. Zsákból tarisznyát gyártottunk, s
a krumplit magunkkal vittük. Ez volt ez egész élelmünk. Amint beértünk a
faluba, a legelső háznál, a kapuban pala szerű lapos kövek voltak. Egyet
felemeltünk, s a kézigránátokat elrejtettük, hogy ne ott legyen eldugva,
ahova majd betérünk. Mert tudtuk, hogy ha fegyverrel fognak el az oroszok,
akkor könyörtelenül lelőnek. S azzal indultunk egy világosságot árasztó
veranda felé. Bementünk a kapun, s letérdelve belestünk az ablakon. Láttuk,
hogy egy fiatalasszony szoptat. Hajnali négy óra lehetett. Bementünk, s köszöntünk:
"Zdrásztvujtye". Kértük az asszonyt, hogy főzze meg nekünk a
krumplinkat. Megkínált a nemzeti eledelükkel: kőttes tészta tehéntúróval.
Ukránul "pirohé". Kovászos uborkát, fehér kenyeret és tejet is
elénk tett. Engem a kenyér erősen meglepett. Nagyon rég nem láttam fehér
kenyeret. Hogy honnan volt neki fehér kenyere, az később kiderült. De egyelőre
jóllaktunk. Roppant szívélyes volt az asszony, a krumplinkat is megfőzte, s
intett, hogy feküdjünk le az ágyba. De ezt nem tettük meg. Kérdeztük, hogy
ott milyen pénz járja? Mondta, hogy cseh korona. Adtunk neki koronát, s kértük,
hogy nap közben vegyen nekünk élelmet, s mi este érte jövünk. Elmondtuk,
hogy hazafelé igyekszünk. Biztonsági okokból úgy, hogy ő sem tudta, létrán
felmásztunk a harmadik szomszéd csőrébe, a szénába. Elaludtunk. Jól
virradt, reggel fél nyolc körül lehetett az idő. Egyszercsak hallom, hogy
"Táváriscs kápitán, nyet nyikovo". Erre egy hang lent a csőrben
oroszul azt mondja: Lehetetlen. Vegyétek a kutyát, keressétek. Ukránnal
kevert orosz nyelven mondta: "Nyé mozsné büty, beritye szábáku u sukájtyé".
Az egyik ukrán eredetű szóból jöttem rá, hogy az illető ukrán nemzetiségű
volt. A lényeg az, hogy végrehajtás következett, s jöttek fel a létrán.
Mi hárman meg még beleásva a szénába... Egyszercsak a kutya éppen fölöttem
szaglászott. Középen feküdtem. A kutya nyüszített. Erre levájták rólam
a szénát. Lelöktem a kutyát a szénával együtt. Abban a pillanatban három
szurony az oldalamnak szegeződött. Nem szúrtak meg, csak sakkban tartottak.
"Ruki verk..." Már tudtam, hogy fel kell tartanom a kezemet.
"Ugyé drugié?" Hol vannak a többiek? Nem is drugiét hanem druhiét
mondott, innen is tudtam, hogy ukrán származású. De semmiképpen nem partizánok
voltak. Mutattam, hogy hol vannak a többiek. "Tut i tut." Itt meg
itt. A félig még alvó bajtársaimat is kihúzták a szénából. Nem mondom
meg az egyikük nevét, hogy az utódainak ne kelljen szégyenkezniük, de az ő
gyávaságának köszönhettük későbbi egész
szerencsétlen sorsunkat... Ez volt az a bajtársunk, aki mikor egyszer Sumlányban,
a síkságon körülvettek, lerohantak az oroszok, s kimenekültünk a kukoricásba,
véresre vájta a körmeit, hogy valahogy árkot ásson a puskájának, hogy
elrejtse. Reszketett. Egyenesen gusztustalan volt az a páni rémület. Nohát
ugyanő volt, aki később elárult bennünket. Ugyanaz a bajtársam, aki a
vonatból sem volt képes egyedül kiugrani, hanem csak velem együtt, utolsónak.
Visszatérve a szénacsőrben történt elfogatásunkra: a másik társam egész
normálisan viselkedett. Ez Balla Zsiga volt. Mikor elfogtak, az oroszok
telefondróttal nem túl szorosan megkötöztek. Levittek a szekérszínbe, majd
abba a házba, ahol hajnalban az asszonykát meglátogattuk. Három gyermeke
volt. A pici, akit szoptatott, s még két kicsike. Éktelenül sivalkodtak,
mikor minket bevittek. Szóval nyilvánvalóvá vált, hogy a házban levő
finomságokat az asszony annak köszönhette, hogy besúgó volt. Mikor minket
visszavittek, ő nem
volt otthon. Délután két óráig folyt a kihallgatásunk. Csak akkor jött
haza az asszony. Bizonyára szégyellte magát, dehát szoptatnia kellett. Utána
lehajtottak a községházára. Az asszonyt többet nem láttuk. A községházán
az oroszok nem bántottak, de a piros szalagos rutén kommunisták, a polgári
őrség emberei a katona kordonon keresztül sújtottak a hátunkra, karunkra.
Az ukrán kommunisták gyűlölték a magyarokat. Aki karjára piros szalagot
tett, az mind felfele törekedett, s általában a mocsok ember áll be az
idegen hatalom szolgálatába. Mert karriert akar csinálni. A községházán
bevittek egy terembe, benne kecskelábú, hosszú asztal, elültettek a kapitány
el, aki elfogott. Folytatta a kihallgatást. Vallomásainkat írógéppel leírta.
Egyszer rohan be egy katona, hogy: "Táváriscs kápitán, nápádájut bánditi."
(Kapitány elvtárs, támadnak a banditák.) Stefán Banderra embereit a
kommunisták, az NKVD-sek banditáknak nevezték. Egyébként a Szolzsenyicin könyvéből
is kiderül, hogy az egész rendszer hogyan épült fel. Aki nem kommunista, az
mind "bandita". Akkor már nem voltunk megkötözve, hát gyorsan újra
hátrakötötték a kezünket, alul a bokánkat is megkötözték, s lefektettek
a földre. Az egyik emberük őrzött minket. A többieket a parancsnok kivezényelte
harcolni. Meghagyta, hogy ha a támadók legyőzik őket, akkor minket lőjön
agyon az őr, és menjen utánuk. Körülbelül másfél órás tűzharc következett.
Izzadtan jöttek vissza. Keményen megdolgoztak. Németmokránál jön le az erdőből
a 60 centiméteres fesztávolságú vasút. Valahonnan kerítettek egy mozdonyt
egyetlen vagonnal, s minket úgy, megkötözve, a lábunknál fogva a vagonba
dobtak. Hármunkat nyolc golyószórós kísért. Levittek Királymezőre, ez
egy nagy helység. Onnan pedig Dombóra vittek tovább. A rezidenciájuk
állítólag a dombói
ukrán pópa lakásában volt. Ennek a jómódú háznak a betonpincéjében kötöttünk
ki. Onnan vittek föl kihallgatásra, s legnagyobb meglepetésünkre a másik három
társunk is oda került, akiktől elszakadtunk elébb. Három napig ide-oda
hordoztak, kezünket, lábunkat nem oldották ki. Végtagjaink már meg voltak
feketedve, fájdalmaink voltak. És újra együtt voltunk, mind a haton.
Levittek Taracközre, onnan Técsőre, és nagy vonatra tettek, ami átjön a
Tatár-hágón Ungvár felé. És bevittek az ungvári börtönbe.
-
Még mindig összekötözött állapotban?
-
Ugyanúgy, ahogy megkezdtük ezt a kínkeserves utat. Szerencsére Ungváron egy
jóindulatú őr felügyelete alá kerültünk. Ő vette le kötelékeinket.
Mozdulni sem tudtunk. Ő öntött először a szánkba valami börtönlöttyöt.
Kevésen múlott, hogy végtagjainkat nem kellett levágni. Rettenetesen erőtlenek
voltunk. Jóval ebédidő után érkeztünk a börtönbe, de az őr mégis
szerzett valahonnan ételt. Ungváron aztán megkezdődtek az éjszakai
kihallgatások.
- Mind a haton egy helyre kerültek?
-
Mind Ungváron voltunk, de többet személyesen nem találkoztunk. Csak annyit
tudtunk meg, hogy a gyáva társunkat nem hallgatták ki. Én még nem
gyanakodtam. Loska Kálmán jó barátomat a néhány percig tartó ítélethirdetésen
láttam utójára. Ő mondta meg, amikor a hazatérés után 1962-ben
felkerestem, hogy ez a fiú árult el minket. Nekem gyanús volt, hogy nincs ott
a tárgyaláson. Szolzsenyicin azt írja könyve első kötetében: "Testvér,
ne ítéld el, aki elárult, mert a kínzásoknak nem mindenki tud ellenállni.
A gyenge ember aláírja azt is, hogy ő Jézus Krisztus volt." Lóska Kálmán
egyébként várgedei segédjegyző volt, apja pedig a főjegyző... Miután a
szlovákok elkergették őket, Szikszóra kerültek. Ezért tudott jól értekezni
az ukránokkal, de nem annyira, mint Janocskó. A loska szó egyébként oroszul
kanalat jelent.
- Milyen volt az élet az ungávri börtönben? Milyenek voltak a körülmények?
-
A börtönlötty mellett még három féle nyúlós halat adtak. A kisujj nagyságú
"kilkit", a nagyujj nagyságú "kamcát" és néha a
"szilódkit", azaz heringet. Ezeket fejestül, belestül megettük.
Harminc deka kenyeret is kaptunk naponta.
Sakkfigurákat csináltunk belőle. A fekete kenyérből lettek a fekete figurák,
a fehéreket a falról lekapart mésszel fehérítettük. Egy cigány fiú, Horváth
Jóska volt a sakkpartnerem. Egyszer aztán az őr betiltotta a játékot. A
sakkfigurákat akkor levesbe áztattuk, s megettük.
- Mennyi idő múlva hirdettek ítéletet a börtönben, és mi volt a
szentencia?
-
Az ítélethirdetésre december 10-én került sor. Nem értettem pontosan... De
gondoltam, most már úgy is minden mindegy. Az ítéletből a másoknak hozzám
való viszonyulásából következtettem. Egyszerre úgy éreztem, hogy a cellában
már nem lehet létezni. Volt egy piros kapcám. Már nem tudom, hol szereztem.
Azzal próbáltam megfojtani magamat. Sikerült is addig húznom, szorítanom a
kapcát, amíg elájultam. S így megmenekültem. Az őr negyedóránként
belesett a cellába. Ő oldotta le nyakamról a piros kapcát. Az ajtón két nyílás
volt. A "kármjoská", ahol az ételt adták be, és a
"voljcsok", tehát a kukucskálólyuk. Miután elájultam, fölpofozott,
s magamhoz tértem. Ígyhát azt is megtudtam,
hogy az ember képtelen megfojtani önmagát, mert mielőtt átmenne a másvilágra,
elájul. December huszadikán aztán értem jöttek, és valamerre kivittek. No,
gondoltam, most fognak agyonlőni. Ekkor -tolmács segítségével - tudomásomra
hozták, hogy halálbüntetésemet húsz évi börtönbüntetésre változtatták.
1947-ig náluk ez volt a legnagyobb büntetés. 1947-ben, amikor Sztálin eltörölte
a halálbüntetést, akkor a maximumot huszonöt évre emelte fel. Azt is
megtudtam, hogy kényszermunkára visznek. December végén vagy január elején
bevagoníroztak. A bajtársaimat többet nem láttam. A vagonban és fogságom
egész ideje alatt gyilkosok, rablók - effélék között tengődtem. Olyan
vagonokban szállítottak, amelyeket Sztolipin belügyminiszter talált ki, aki
még Sztálin előtt Lenint is kiszolgálta. Dupla vasrács volt a vagonokon.
- Hova ment a szerelvény?
-
Ismét Lembergbe. Lengyel-ukránul Lwow, de mi Lembergnek mondtuk. Ott egy nagy
tömegbe kerültem bele. Éppen vérhasjárvány volt. Valahonnan orvosokat
hoztak. Az őreinknek sem volt érdeke, hogy meghaljunk, amíg nem
dolgoztatnak meg bennünket. Emlékszem, hogy egy orvos megint az kérdezte:
"Ponosz jészty?" Persze megint elkezdtünk panaszkodni. Nem az számított,
hogy megy a hasunk, hanem követeltük az ételt. Kérdezte a tolmácsot, hogy
mit mondunk? Az újra elmagyarázta a panasz szó értelmét. Az orvos jól szórakozott,
s elment. Körülbelül másfél hetet ültünk Lembergben. Aztán újra
vagonba, s mentünk Moszkvába. Marhavagonokban utaztunk. Egy napig álltunk az
állomáson. Onnan következett: Orol, Tula, Belgordoni, Kurszkon, majd levittek
Harkovba, ott kiszálltunk, s egy börtönbe kerültünk. Veszedelmes hely volt:
örök sötétség, vagy esetleg távolról szűrődött be némi fény. A börtönként
szolgáló pincehelyiségekben patkányinváziók. Olyan kevés volt a hely,
hogy csak szétvetett lábakkal, majdnem egymás ölében ülhettünk. A sajka a
répalével legfennebb naponta egyszer jutott el mindenkihez. Vagy egyszer sem.
Rengeteg ember volt összezsúfolva, és rengetegen haltak éhen. Volt egy nagy
kád, abba kellett elvégezzük a dolgunkat. Roppant széles és 120-150 centi
magas volt. Mikor valaki oda kellett jusson, a többiek fején, hátán keresztül
juthatott el. Egymást felemeltük, mikor valakire rájött a dolga, mert egyedül
fel sem tudtál mászni odáig, s tartanunk kellett egymást, mert ha nem,
hanyatt belezuhantál az ürülékbe. Borzalmas volt. Itt nagyon lesoványodtunk.
Nem egy fogoly belefulladt az ürülékbe. Eljött 1946. április ötödike, s
akkor következett a még nagyobb szörnyűség, amit úgy nevezek, hogy HARKOVI
FUTÁS. Ez abból állt, hogy ezt a rengeteg embert, akik ott össze voltunk zsúfolva,
kihajtottak a börtönudvarra, s onnan lovas őrök végighajtottak Harkov utcáin.
Rettenetes vágtában kellett menni, és az embert állandóan verték négyágú
kancsukával. A rabok ordítottak. Az őrök lóháton mentek, ők is őrült
riogatással ordítoztak, siettettek, korbácsoltak.
Féltek, hogy lerohanjuk őket. Mi meg futottunk. Aki leesett, agyonlőtték. A
lakosság két oldalt, a járdákon sírt. Körülbelül hat kilométert vágtáztunk.
Kihajtottak egy mezőre. Oda volt építve speciálisan néhány vakvágány,
azokra a rabokat szállító szerelvényeket már eleve rátolták. Egy szerelvényre
általában kétezer embert zsúfoltak fel, ez volt a norma. Mondottam már,
hogy léteztek ilyen fix dolgok: ötösével sorakozó, kétezresével Ázsiába...
Így emlékszem,
hogy Harkovban öt-hat ezren lehettünk, tehát valószínűleg három szerelvény
telt ki belőlünk. Tehát ez 1946. április ötödikén történt. A
marhavagonokban több szinten priccsek voltak. Ötösével helyezkedtünk el
rajtuk, ki melyik szinten érte. Itt már megszűnt az emberség. Az ököljog
uralkodott. Szegény öregek kerültek a "párásá" vagyis a kübli
mellé. Felvittek Moszkvába, majd Gorkij alatt, Kazany városán át az Ural
hegységben Ázsia felé menendő Szverdlovszkon keresztül utaztunk. Ez a régi
Jekatyerinburg. Az Ural-hegységben a nagy terhelés miatt három mozdony húzta
a szerelvényt. Hajókürt szerű, vastag kéményű mozdonyok vontattak. Itt rémültem
meg, merre járunk? A hazatérés reménye egyre távolabb került tőlem.
Tizenhárom nap alatt jutottunk Harkovból Omszkba. A szerelvények nem
menetrendszerűen mentek, a fontosabb vonatok miatt mindig nagyokat kellett várakoznunk.
Másképp öt-hat nap
alatt leszaladtuk volna ezt a távolságot. Omszkban a vonatot félre tolták, s
kiengedtek a vagonokból, hogy bevigyenek a városba tetvetleníteni. Féltek,
hogy járvány üti fel a fejét közöttünk, mielőtt még ledolgoznánk a
porciónkat. Én a vagonban töltött tizenhárom nap alatt nem tudtam a rendes
dolgomat elvégezni, tudniillik erre gyermekkoromban, az iskolában is nagyon kényes
voltam, s így amíg mellettem volt valaki, nem tudtam a dolgomat elvégezni.
Ilyenformán erre akkor sem voltam képes, amikor a köbli mellett ott feküdt
az a szerencsétlen tábornok, államtitkár vagy más öregember. Ez a dolog súlyos
következményekkel járt. Amikor kiengedtek a vagonból, kértem az őrt, aki
valami kirgiz, iszlám, dél-oroszországi katona lehetett, hogy engedje elvégeznem
a dolgomat. Így két méterrel előtte le kellett kuporodni, rám fogta a puskát,
de valahogy mégis ott kellett megkönnyebbülnöm, mert ha nem, ott pusztulok
el. Akkor a nagy erőlködéstől aranyeret kaptam. Csomó vért veszítettem.
Behajtottak Omszkba. Ott lefürösztöttek, lefertőtlenítették a ruháinkat,
aztán vissza a vagonokba, s elindultunk. Többet nem álltunk meg. Ezzel az egy
kiszállással az utunk harminchárom napig, május nyolcadikáig tartott. Tehát
Omszk után húsz napig nem mozdulhattunk ki a vagonokból.
Megálláskor természetesen ellenőriztek. Megállni muszáj volt, hogy néha
utat adjunk a forgalomnak.
- Ezen az úton is negyvenötön voltak egy-egy vagonban?
-
Ez a létszám állandó maradt, s ugyanúgy számoltak meg minden megállónál,
mint ahogy azt már elmondottam. Haláleset rendszeresen előfordult a vagonban.
Éhhalál vagy sokkok miatt. Orvosi segélynyújtás nem létezett. A halottakat
minden megállónál kidobták. Tény, hogy május nyolcig a transzszibériai
vasúton végigrohantunk. Bármilyen nehéz körülmények között is utaztunk,
mégis nagyon szép természeti élményeim voltak. Itt is, mint az azelőtti
vagonban, a felső ablak felöli priccsen helyezkedtem el. Mindig ügyeskedtem,
hogy az adott körülmények között a lehető legjobb helyre kerüljek.
Kharkhovban csak véletlenül kerültem össze két magyar fiúval. A pincebörtönben
csak kalmükökkel voltam együtt. Ezen a szerelvényen voltam együtt azzal a Gáll
Andrással és Szedonya Istvánnal, kikről már meséltem, kik felcserélték
identitásukat, mikor egyikük meghalt. Omszk hatalmas szibériai város volt az
Irtis folyó partján, utána következett egy másik nagyváros az Ob partján:
Novoszibirszk. Hatalmas az Ob folyó. Az Irtis is ebbe ömlik. Kelet felé aztán
az óriás Jeniszej partjára érünk, s találkozunk egy másik nagy várossal,
Krásznojárszkkal. Még keletebbre az ősi Irkutszk következik az Angara partján.
A vasút ennek mentén halad tovább egészen a Bajkál-tóig. Csodálatos látvány,
amint a két kilométeres Angara nyugat felé kiömlik a Bajkál-tóból. A Bajkál
fenséges tünemény. Több mint négyszáz patak és folyó ömlik bele, és ez
a nagy tömegű víz egyetlen úton távozik, az Angarán keresztül. A Bajkál-tó
a világ legnagyobb édesvizű tárolója. A legnagyobb mélysége 1620 méter,
több mint négyszáz kilométer hosszú, 30-70 kilométer széles. Ennek a
hatalmas tónak szalad neki nyugatról a vasút. Onnan dél-nyugat felé mindenütt
a tó partján halad, majd mintha keresné, hogy a tavat minden oldalról körülvevő
hegyóriások közül hogyan lehetne kitörni. Május elsején robogott velünk
a vonat a Bajkál mellett körbe. Nem mindennapi látványban részesültem. A
tavat még jég borította. A vonattól nem messze rókát láttam egy ember által
vágott lék fölött csücsülni. A vonat jöttére nem mozdult. Vagy nagyon bátor
volt, vagy a farka bele volt fagyva a jégbe. Tudniillik a róka úgy halászik,
hogy a farkát beledugja a vízbe, s amikor érzi, hogy a hal harap, akkor
hirtelen kirántja. A Bajkál mellett, amíg a transzszibériai vasút aztán
kelet felé végre ki tud törni a hegyek közül addig ötvenhét alagúton
megy át. Sok helyen a vasút egyik fele a víz felett, oszlopokon függ. Ezzel
a megoldással ilyen helyeken alagútépítést spóroltak meg. A sziklák valóban
az égig érnek. A hegyek közül kijutva a vasút eléri a burját-mongolok fővárosát,
Ulán-Udét. Majd Csita nagyváros következik. A továbbiakban a kelet felé
folyó Amur mellett Haborovszk nagyvárost értük el, s következett a zsidó
autonóm terület, Boribidzsán, utána dél felé kanyarodva Imán és
Uszurijszk városokat érintettük. Ebben a tartományban élnek a világ
legnagyobb tigrisei. Következik a Japán-tenger partján Valagyivosztok. Ennek
közelében van Buchta-Nachodka teher- és hadi kikötő. A neve azt jelenti,
hogy megtalált öböl. Hát itt volt az a végállomás, ahol 1946. május
nyolcadikán 33 napi vonatozás után
kivagoníroztak. Egyébként Moszkva és Valagyivosztok között a távolság
9575 kilométer. Abban az időben még a gyorsvonat is kilenc nap alatt tette
meg ezt a távolságot.
- Ha már a távolságnál tartunk, amilyen precíz, pontos embernek ismerem, ön
biztosan azt is kiszámította, hogy hány kilométerre volt szülőfalujától,
Iklandtól...
-
Természetesen ezt is meg tudom mondani. Körülbelül 16 ezer kilométerre bódorogtam
el majdnem tíz évre. És még egyszer mondom: a kínokat, éhezést, és amit
égig kellett néznem, az éhhalálokat, agyonlövéseket, veréseket leszámítva,
azt kell mondanom, hogy a táj, Oroszország európai része, az
Ural, majd Ázsia csodálatos élményt jelentett. Út közben nappal soha nem
aludtam. A kis ablak résein át néztem a tájat. Látni a fenséges, hömpölygő
Volgát, a szépséges Uralt, majd a hegyek közül kibújva rábámulni
Nyugat-Szibéria végtelen mezőire + nem mindennapi látvány. Áthaladni a
Jeniszej folyó ötkilométeres hídján, s találkozni utána Közép-Szibéria
hatalmas hegységeivel, majd ahogy a Bajkál-tótól ezer kilométeren át a
vonat a végtelen tajgát hasítja, hát ezt kevesen látták közülünk. Ennek
a Közép-Szibériának a neve Zabajkalia, ami annyit tesz: Bajkálon túli rész.
A tajgát errefele vörösfenyő borítja, Krasznojarszk vidéke pedig csupa vörös
szikla. A krasznij szó is erre utal, hiszen vöröset jelent. Végezetül következik
Kelet-Szibéria, az úgynevezett Tengermelléke, a Primoria. Nyugat- és
Kelet-Szibéria nagyon jó gabonatermő vidék.
Nyugat-Szibéria ásványi kincsekben, kőolajban, földgázban nagyon gazdag. A
Jeniszejnél kezdődő erdőség, az óriási tajga pedig a fenyőerdők Eldorádója.
Kelet-Szibériában sok az arany, szén, urán. A vasútállomások nagyon
messze esnek egymástól. Sokszor száz kilométert is megtettünk az állomások
között. A transzszibériai vasúton kívül ezeket a részeket a nagyobb
folyamok - Ob, Jeniszej, Léna, Indigyirka, Kolima - torkolatain keresztül közelítik
meg az északi Jeges-tenger felől. Persze ez csak nyáron lehetséges, vagy
pedig a Magadáni-kikötőn keresztül, a Kamcsatkai-öbölben. Onnan van az
országnak az egyetlen közúti összeköttetése is egészen Jakutszkig. De
1946-ban ez még nem ment el odáig.
- Történetünkkel május nyolcadikáig jutottunk el, amikor végre megállt a
vonat. Hogyan folytatódott az út?
-
Nachodkára, ebbe a kiterjedt tengeri teher- éshadi kikötőbe érkeztünk.
Behajtottak bennünket egy hatalmas lágerbe. Ez a Japán-tenger partján van.
Egy homokszigeten. Egy fahídon kellett oda átmenni. Keletről a szigetet a Japán-tenger
határolja, máshol jó száz méter széles, komoly mélyedés vette körül,
tele vízzel. Nem is volt miért bekeríteni a tábort. Onnan megszökni
lehetetlen volt és
értelmetlen lett
volna. Köröskörül mély víz, középen elcsigázott, legyengült rabok.
Mikor odaértünk, a láger már tele volt homokban ülő emberekkel. Szörnyű
nagy tömeg gyűlt össze. Állítólag 35 ezren voltunk. Leülni is alig
lehetett. Feküdni semmiképpen nem. Kint, a szabad ég alatt éltünk.
Illemhely sehol. Kezünkkel a homokban könnyedén kis lukat ástunk magunk alá,
s beleültünk. A tengervíz feljött a lukon, azt ittuk. A kicsi és nagy
dolgunkat is abba a lukba végeztük. Felállni is nagyon nehéz volt. Az alélt
bajtársaknak hol a kezére, hol a hasára lépett az ember. Tudtuk, hogy továbbító
lágerben vagyunk, majd onnan megsemmisítő lágerbe kerülünk. Oda visznek: a
halálba. Dehát fiatalok voltunk, sok idősnél erősebbek. Ők ugyancsak zúgolódtak,
ha felálltunk. Ilyen körülmények között tartottak május nyolcadikától június
húszadikáig. Tehát másfél hónapon keresztül. Vizet sem kaptunk. Ha
szerencsénk volt, akkor naponta egyszer eljutott hozzánk az úgynevezett
"zátyi-ruká", ami valami csiriz szerű mázolmány volt. Ebből
kaphattál egy két decis kanálnyi adagot. Naponta legfenebb egyszer. Kenyér
nem volt. Halat kaptunk. Kifogták a tengerből és gépkocsiról vagy szekérről
lehányták nekünk. De előbb a konyhában megfőzték. Egyszer egy orosz a
szekérről vasvillával élő halakat dobott le nekünk. Mindenestül megettük.
A halak még éltek, amikor bekaptuk őket. A farkukkal csapkodtak. Ha csontos részt
kaptunk az ételből, annak is örültünk. Mert a fazék tetején csak üres lé
volt. Aki a halat dobálta, az is rab lehetett, ugyanis onnan el nem engedtek
senkit. Akinek lejárt a büntetése, az ottmaradt, mint szabad lakos, de
tulajdonképpen kényszerlakhelye volt, mert nem tudott volna sehova elutazni.
Mint mondottam, fedél nem volt a fejünk fölött. Az eső gyakran esett. Utána
megszáradtunk. A szél állandóan fújt.
Vacogtam. Soha annyit nem szomjaztam, mint ott, a tenger közepén.
| |
....................................
|
