|
.................................... |
Tizenharmadik
beszélgetés Hajóval
Magadán kikötő felé * Aranymosás a sziklák között * * Kétszázhetvenhat
grammos aranyrög - háromszáz gramm kenyérért * Találkozás egy miskolci
emberrel -
Tehát másfél hónap után véget ért a pokoli szigetélet, hogy újabb gyötrelmek
következzenek ezután. Milyen volt az elindulás? -
Június 20-án aztán megkaptuk a vezényszót: "Podnyimátyszjá!"
Azaz: felemelkedni. Hangszórón keresztül ordították az utasítást, s utána:
"Sztánovityszjá popjáty!" Azaz felsorakozni ötösével. Persze
rendesen felsorakozni lehetetlen volt, hiszen felállni is alig volt hely. Utána
felhajtottak bennünket egy óriási hajóra, a Dalsztroj-ra. Ez annak a rövidítése,
hogy "dálnojé sztrojényijé", vagy inkább "vosztocsnojé dálnojé
sztrojényijé", tehát távol-keleti építkezés. Amint megtudtam, ez
volt Oroszország leghatalmasabb teherhajója. Kifelé, északnak menet vitte a
Japán- és Ohotszki-tengeren át, a Kamcsatka-öbölbe a rabokat, lefele meg
hozta a szenet, urán- meg aranyércet. Ez volt az oda-vissza út. A hajóút
Hokkaido, Észak-Japán és a Szahalin szigetek között, a La
Perrousse-szoroson át fordult északnak. Amikor már fent voltunk a hajón, emlékszem,
mellettem egy tiszt visszanézett, s azt mondotta: "Jobtvoj máty!"
Mint már - azt hiszem - említettem, ez a mondás az orosznál mindenfajta érzelmet
kifejezhet. A düh, a csodálkozás, minden egyéb kifejezésére alkalmas. A
hanglejtésen múlik, hogy milyen színezetet kap. A szerelmet is ki tudja
fejezni... Az orosz tiszt akkor azon a látványon csodálkozott el, hogy ott, a
szigeten maradt nyomunkban a harmincöt ezer krumpliverem szerű gödör, tele vízzel,
ürülékkel. Mert ahova dolgunkat végeztünk, onnan ittunk is. Nem számított,
hogy megbetegszünk, meghalunk. Itt már minél többen pusztultak el, annál
nagyobb dicséretet kapott a parancsnok.Valójában akkor is sokan ott maradtak
ülve, meghalva. De az is igaz, hogy ügyeltek: csak a teljesen kiszipolyozott
emberek pusztuljanak el. a többi szükséges munkaerő volt.... -
Tehát június húszadikán indultak el, és meddig hajóztak? -
Július másodikán érkeztünk meg, tehát 13 napot töltöttünk a hajón. Kétezerhatszáz,
kétezernyolcszáz kilométert tettünk meg. Nekem nagyon hosszúnak tűnt az út.
Bizonyára a hajó is nagyon lassan ment. Így egyheti hajózás után, hogy ne
dögöljünk meg a hajó alsó szintjein, tehát a hajó fenekében, egy délelőtt
kivittek a fedélzetre, friss levegőt szívni. A fedélzet szegélyén kecskelábakra
helyezett gerendákat állítottak fel ideiglenes latrinák gyanánt. Ezeket
azonnal elleptük. Mikor engem, s társaimat felvittek, a tenger nagyon haragos
volt. Óriási hullámok ágaskodtak fel a fedélzetre. A cápák rajokban követték
a hajót. Egyszer egy nagy hullám a közelemben leemelt négy rabot az árnyékszékről.
A cápák nyomban felfalták őket. Ezután többet engem nem vittek ki a tetőre.
Útközben nem állt meg a hajó. A Kamcsatka-öbölben, Magadán kikötőben
kiraktak bennünket. Ez a város csak akkor kezdett épülni. Hogy aztán nyolc
év múlva, mikor lefele jöttünk a folyón, már egy komoly, nyolcvanezres várossá
fejlődjön. Jelenleg már többszáz ezer lakosa lehet. Magadánban bekerültünk
egy olyan elosztó lágerbe, ahol nyúlketrec szerű fogdákba egyesével
kellett beállni. Olyan volt, mint a bikaszöktető. Visszafordulni sem lehetett
benne. Amikor ételért mentünk, akkor is gerendák, korlátok között jártunk
Ezek között is csak egy személy fért el. Az élelem abból állt, hogy egyik
lyuknál adták a kenyeret, másiknál a nyers, sós halat, harmadiknál valami
löttyöt. Egyszer a hal helyett nekem egy tengeri ló jutott. Négy lába volt
és egészen ló pofája. Azt kellett megenni, mert más nem volt. A hátad mögött
álló rabló (köztörvényesekkel együtt voltunk összezárva)
nem is engedte, hogy megfordulj. Magadántól egyetlen közút vitt észak felé,
egy helységbe, Debinnek hívták. a települést, más nevén: Levij-Bereg -
Balpart. Ez egy hatalmas kaszárnyával rendelkezett. Hadászati megfontolásból
a Kolima folyó bal partjára -
Kikkel raboskodott a Szpokojnijban? Maradt-e környezetében bár egyetlen ismerős? -
Magyar emberrel többet nem találkoztam. Gonosztevő rablókkal, gyilkosokkal
voltam összezárva, mindenféle bennszülött, különböző nemzetiségű
szovjet állampolgárral. Amíg mindenkinek nem volt meg a napi normája, addig
az őr nem vitt be a szálláshelyre, a barakkba. Ha kellett, éjjelre is kint
hagyott. És nem az őr bántotta az embert, hanem a rablók verték agyba főbe
azokat, akik nem csinálták meg a normát, s miattuk kellett kint éjszakázni.
Szerencsére én nem estem ilyen támadás áldozatául, mert már
gyermekkoromban megtanultam az aranymosást. Az őrnek volt egy kis mérlege,
azon megmérte az aranyat. Akinek megvolt a tizenkét gramm, illetve máshol az
ötven gramm, az leülhetett. Hogy mennyi a norma, azt a geológusok előzetesen
minden lelőhelyen megállapították. Ezt a lágerparancsnokság tudomására
hozták. Mikor augusztusban a víz már kezdett körmözni, akkor a bányákból
kiszuperált, régi csilléket állították a mesterséges patak partjára, alája
pedig tüzet raktak, hogy azokban a hóból vizet olvasszunk. Tehát amíg
lehetett, a mosást kitolták annyira, hogy sokszor az emberek kezére ráfagyott
a jég, de ez nem számított. Az aranymosás gépi erővel is folyt. Ebben a
brigádban öt amerikai gép volt. Így kell ezeket elképzelni, mint a
gabonatrierező gépet. A trier német szó. A gépnek van egy dobja, kihullnak
a kisebb magok, repcemagok például és marad a búzamag. Ez a gép is pontosan
a trierezést utánozta, csak a házi géphez viszonyítva mintegy ezerszeres
nagyságban. A dobjánál három méter volt az átmérője, s volt vagy negyven
méter hosszú. Minden aranylelő helyen létezett egy villanytelep, az úgynevezett
"elektrosztáncijá". A villanyáram forgatta a triereket és a pumpákat.
Óriási pumpával, erős nyomással verték a vizet a nagy gépbe. A trierbe a
bunkerből futószalagon bement a törmelék, gyík- és egyéb állattörmelék,
amit az Úristen belefagyasztott a talajba, meg fadarabok, ami adódott. A gép
ferdén állt, s mindez magasból ment bele. A gépeken csak szabad, szakemberek
dolgoztak. A gép normája 24 óránként harminchat kilogramm arany volt.
Emellett dolgoztunk mi kézzel. Egyébként ott 760 méter mélységig örök
fagy van. Nyaranta is csak a felszínen levő negyven, hatvan centiméternyi
vastagságú talaj olvad fel. És ezen a talajon csodálatos gyorsasággal kap
életre a fő, a bokrocskák, a fekete és piros áfonya. Elnéztem, hogy nőnek
ezek a növények. Amíg minden nap ugyanarra a helyre vittek, egy növény szárát
megjegyeztem dróttal, hogy követni tudjam napi fejlődését. Naponta legalább
egy centimétert növekedett. Két-három hét alatt a növény teljesen kifejlődött,
virágzott, és két hónap alatt a termése is tökéletesen beérett. Minden növény
lila virágot hozott. Ott más virágszínt, mint lilát nem láttam. Az ég
pedig nagyon sötét kék, a levegő meg rendkívül tiszta. A fagy beállta után
a következő halálra ítélt brigád számára készítettük elő a terepet,
és azt is, hogy a következő szezonban legyen törmelék a gép számára. Ezért
kiadták az ukázt, hogy egy nap alatt tizennégy 120-140 centiméter mély
lyukat kell fúrni. A mester pontosan kijelölte a helyeket. Aztán ha azon a
ponton éppen szikla volt, vagy egy állat volt odafagyva, csontkemény anyagba
kellett fúrni, nem számított. Azon a helyen meg kellett legyen a majdnem másfél
méteres lyuk. Volt egy úgynevezett "loskánk", kanálka, annak a
nyele másfél méter hosszú volt. És volt a "lom", a hatoldalú fúróvas,
kemény acélból.
Egyik vége laposra volt kiképezve, a másik hegyesre. Ezzel kellett kialakítani
a keskeny lyukat. Később aztán abba tették bele a dinamittölteléket, az
ammonitot, mely annál hatásosabb, minél keskenyebb a lyuk. Talán a szikla még
szerencsésebb dolog volt, mint az agyag. A megfagyott agyagban alig lehetett
haladni. Szerencse dolga volt, hogy milyen talaj jutott neked. Addig hazamenés
nem volt, amíg mindenki ki nem ásta a tizennégy lyukat. Ennyi volt a norma. A
gépeknek sok törmelék kellett. Földgyaluk is voltak. A lyukakba kerülő
ammonitot az oroszok krumpliból csinálták. Ezt használták dinamit helyett.
Elektromos úton robbantottak. A brigádot a robbantás idejére legalább két
kilométerrel odébb vitték. Olyankor az egész környék megrázkódott. Aztán
a grunt ottmaradt összefagyva. Másik tavasszal pedig, amikor júniusban
elolvadt a hó, akkor jöttek a tankokra felszerelt hóekék, s a törmeléket
betaszították a bunkerekbe. A bunker egy három méter mélységű gödör
volt, rajta keresztül gerendákból építmény, ezen nyílás. Alatta egy 120
centiméternyi széles gumiszalag, amit csak egyszerre négyszázan tudtunk
megmozdítani, mert 200 méternyi hosszú volt. Egy tankeke azzal foglalkozott,
hogy a hosszú résre a szükséglet szerint nyomta rá a törmeléket. A gép
forgatta a szalagot. Csigákon haladt a szalag. A mosógép aztán rettenetes
nyomással verte oda a hólevet, a nagyobb darabokat összetörte, s fajsúly
szerint a gép kimosta a törmeléket, hogy a végén csak a színarany hullott
bele egy ládába. Emlékszem, egy hajnalban egyszer egy ilyen gép mellett mentünk
el, a nekünk kijelölt "kapirgáló" helyekre igyekeztünk. Az őr véletlenül
nem volt a gép mellett. Belemarkoltunk hát a gépből szotyogó, nagy tömegű
aranyba, és eldugtuk. Napokig nem volt problémánk a normákkal. Egyébként a
gépeket mindig őrizték. A napi 36 kiló aranyat a gép három váltásban érte
el. Öt gép volt, tehát az naponta 180 kiló. Szóval óriási ütemben folyt
az aranykitermelés. Ehhez hozzájött 450-ünknek a napi adagja. A brigád húsz-huszonöt
kilót adott naponta. A Szpokojnijt azért neveztem el elefánttemetőnek, mert
tudtam ezekről az állatokról, hogy meghalni mindig egy bizonyos sziklás
helyre vonulnak vissza. Ez egy olyan hely volt, ahol évezredekkel ezelőtt a
magma kilövellt, fölfele fordította a bazaltokat. Így néztek ki, mint
valami óriásgerendák , mintha óriások keze rakott volna össze egy hatalmas
máglyát. Egy nap, amikor újra bevetettek minket a vasrudakkal, az úgynevezett
"lomokkal", az egyik sziklahasadékban láttam, hogy erősen csillog
valami. Akkor óvatosan, hogy le ne zuhanjon, alá tettem valamit, s vasrúddal
lazítottam a sziklanyílást. Egy 276 grammos aranydarabot találtam, amikor a
napi norma ötven gramm volt. Természetesen zsebre vágtam. Körülöttünk léteztek
szabad emberek, vagy felszabadultak, akik szerződéses alapon, repartícióval
dolgoztak. Mérnökök, orvosok is voltak. Említettem, hogy aki egyszer elitélt
volt, s letöltötte a büntetését, az sem mehetett haza. Az a szó járta,
hogy innen senki nem megy haza, amíg Sztálin él. S az úgy is volt. Akinek
lejárt a szerződése, annak mindig meghosszabbították, hat évről kilenc évre,
kilencről tizenkettőre, hogy ne kerüljenek haza, s ne mondhassák el, hogy
ott mit láttak... Ezenkívül aki már megszokta a klímát, az még sokkal
használhatóbb ember volt, mint az újoncok, mert életben tudott maradni. Ott
sokáig életben maradni egy tünemény volt. A szabad emberek évente beadandó
normája fél kiló arany volt. Akár bányász, akár orvos volt az illető.
Ezt ők valahonnan meg kellett szerezzék. Egyszer egy szabad ember megkérdezte
tőlem, mennyiért adom el a 276 grammos aranydarabomat. Mondtam neki, hogy 300
gramm kenyérért. Ő mondta meg nekem később, hogy 276 grammos volt az arany.
Odaadtam az aranyat, s vártam a kenyeret. Két hónap múlva kaptam meg. Nekem
ott, valahol két kiló aranyam van elrejtve, dehát már úgy sem tudnám
megtalálni. Nagyon súlyos az arany. Az a 276 grammos darab amorf arany körülbelül
akkora volt, mint a hüvelykujjam begye. -
Ezen a munkahelyen, a Szpokjnijnál pontosan tudták, hogy földrajzilag hol
vannak? -
Én komoly földrajzi ismeretekkel rendelkezem, de eleinte magam sem tudtam,
hogy hol vagyunk. 1946 végéig, míg be nem kerültem intelligens emberek közé,
nem tudtam tájékozódni. Csak annyit tudtam, hogy kint vagyunk, a Távol-Észak-Keleten.
Szeptemberben ott már kezd a víz befagyni, akkor a Kolimán jégtörőt kell
alkalmazni, így a szállítás nem rentábilis. A folyó a Bering-szoroson át
évente csak jó két hónapon át hajózható. Ezért minket is a nyár közepén
szállítottak oda. A műveletlen emberek azt hitték, hogy szigeten vannak. Ezért
mondogatták, hogy: "Te testvér, mi soha innen a szárazföldre nem
kerülünk vissza." Szolzsenyicin is átvitt értelemben használja a
"gulág", sziget szót, mert a külvilágtól teljesen elszigetelten léteztek
ezek a haláltáborok. De nem szigeten voltunk, hanem Ázsia észak-keleti csücskében.
Alaszkával átellenben, a Bering-szoros partján. Amikor június másodikán
kihajóztak Magadánban, találkoztam egy idős emberrel. Gyengén tudott
magyarul. Kovács Károlynak |
.................................... |
|
|
