|
....................................
| |
Tizennegyedik
beszélgetés
Barakk
- ablakok nélkül * Tizenhat órás munkaidő * Poloskainvázió * mezítláb mínusz
húsz fokban * Sebgyógyítás homokkal
-
Milyen volt a szálláshely a Szpokojnijon, ahol aranymosással foglalkoztak?
-
Mondottam, hogy amikor oda megérkeztünk, ezen a helyen nem kellett barakkot építeni,
mert az készen megmarad az előttünk haldoklóktól, ott dolgozóktól. A
barakkot úgy csinálták, hogy a láb, legfennebb comb vastagságú, száz év
alatt kínlódva megnövekedett fákat kivágták a védett patakmederből, és
egyszerűen összerótták. Lombhullató, vörösfenyő rönkökből készültek.
A réseket mohával tömték be. Soha nem adtak arra, hogy a rabokat a fagytól
megvédjék. Tehát ez nem egy kifaragott, ácsolt épület volt. Hanem egy
hatvan méter hosszú, húsz méter széles akol egyetlen bejárattal, s azon is
csak pokróc lógott. Ablaka egyáltalán nem volt. Úgynevezett "szpolsnijé
náré"-k, vagyis hatvan méternyi hosszúságú, megszakítatlan
fapriccsek voltak benne, ezeken aludtunk. Mind a négyszázötvenen egy
barakkban. Tudtommal minden szezon végén az egész brigád megsemmisült.
Amikor ennek a szezonnak vége volt, akkor közülünk, a négyszázötven
fogolyból tizenheten maradtunk életben.
-
Hogyan emlékszik vissza: mi volt a legelviselhetetlenebb ezen az első
munkahelyen?
-
Számomra a legelviselhetetlenebbek a poloskák voltak. Csak amikor később
intelligens emberek, volt miniszterek, püspökök, egyetemi tanárok közé kerültem,
akkor értettem meg, mert ők megmagyarázták, hogy honnan volt a sok poloska,
és miért nem irtották. Azért nem, hogy minket ilyenformán is közelebb
juttassanak a megsemmisüléshez.
Mint említettem, június negyedikén érkeztünk erre a helyre, bementünk a
barakkba, elfoglaltuk helyeinket. A nagy rablók a priccseken mindig az ajtótól
távolabb eső, védettebb helyeken foglaltak szálláshelyet maguknak. Az ilyen
rablók az őrt is megrugdosták, mert olyan kapcsolataik voltak, hogy nem lett
ezért bántódásuk. Ez egy különleges, összefüggő bűnözővilág volt, a
feje maga Sztálin volt, a rablóvezér. Az orosz rabok mesélték, hogy Sztálin
volt a világ legzseniálisabb postarablója. Erre büszkék voltak. Az orosz köztudatban
a postarabló a legaljasabb, leggazemberebb bűnöző a világon. A régi világban
az orosz síkságon nyilván nem járt vonat. A posta teremtett összeköttetést
a helységek között. Miután hazajöttem, olvastam Milos Mikeln könyvét, a
Sztálin, a zsarnok-ot, ebben konkrétan utal erre, hogy Sztálin postarabló
volt. Ha kint, a lágerben egy rablóvezér panaszt tett egy tisztnél, akkor a
lágerparancsnokkal szemben feltétlenül neki adtak igazat, még akkor is, ha a
parancsnok őrnagy, kapitány vagy főhadnagy volt. A politikai vezér, az úgynevezett
politruk mindenképpen a rablók pártján állt. Az egész szovjet rendszer a
rablók által tartotta sakkban a társadalmat. Visszatérve a poloskákra...
Semmi esetre sem vihettünk oda magunkkal ennyi poloskát, hanem azokat a
barakkal együtt örököltük. A plafonról valósággal záporesőként
hullottak, ugrottak le ránk. A barakknak nem volt padlása, csak összeeszkábált
teteje. A tetőszerkezet poronddal volt beszórva. Mi ezen semmit nem változtattunk.
Természetesen ott, a sok orosz rabló között én az ajtó mellé, a földre
kerültem. A kályha a kijárattól úgy öt méterre egy hordó volt. A lágerben
is az ököljog járta. Minél nyomorultabb voltál, annál jobban ütöttek. Ez
az állatoknál is így van: a csirkéknél, a malacoknál. Falun
gyermekkoromban ezeket a gyengéket úgy hívtuk, hogy vízhordók... A lágerben,
a Szpokolnij-nál egyébként én voltam az egyetlen idegen, a megvetett "zápádnyik",
azaz senkiházi, nyugati. Addig volt nagyon rossz dolgom, amíg rá nem jöttem:
ahhoz, hogy tekintélyed legyen, el kell verni egy-egy rabot.
- A
munka egyfolytában tartott? Vasárnap is dolgoztak?
- A
Szovjetunióban egyetlen ünnepnap volt, a november hetedike, de nekünk az sem
volt munkaszüneti nap. Soha egyetlen szabad napunk sem volt. Naponta tizenhat
órát dolgoztunk. Ehhez hozzáadódott a munkahelyre való menetelés, majd a
hazatérés, így alvásra hat, hét óra maradt. Levetkőzni nem lehetett. Különben
is én a földön, a homokon aludtam. Ott jutott nekem hely. Szerencsére a
barakk nem ázott be, annál az egyszerő oknál fogva, hogy ott soha nem esett
az eső... Ott csak hó hullott. Az Északi Sarkon soha esőt nem láttam, még
a rövid, két, három hónapig tartó tavasz-nyár-őszön sem. A hó sem hópelyhekben
hullott, hanem télen apró, nullásliszt szerű szilánkokkal telt hófelhőbe
kerültünk. Ezek jégkristályok voltak. Ezért közlekedhettek az ott képződő
hórétegen akár a tankok is, ezért tudják ott használni a kutyaszánt, mert
ebbe a jégrétegbe az állat sem süllyed bele. A nyári szezonban nincs csapadék.
Az égbolt mindig ragyogóan tiszta. A Szpokolnijon az is nagyon kellemetlen
volt számomra, hogy mivel az ajtóhoz közel, a földön aludtam, a rabok
rajtam keresztül jártak ki. Mert az örökös hasmenés miatt állandó volt a
jövés-menés, éjszaka is muszáj volt kijárjanak. Ilyenkor hol az orromra,
hol a fülemre léptek. Mikor aludtam, állandóan a padló felé kellett
forduljak, hogy arcomat valamiképpen megvédjem. Sajnos én a poloskacsípésre
roppant érzékeny vagyok. Valahogy muszáj volt védekeznem ezek ellen a bestiák
ellen. Fogtam magamat, és konzerves dobozból csináltam magamnak egy kisujjnyi
vastagságú csövet, s mint a cipőriglit, kivágtam, hogy hozzá tudjam erősíteni
egy magam által kapcából készített tarisznyához. Ezen a csövön keresztül
szuszogtam. A tarisznyát a fejemre húztam. Annak a korcába spárga volt belefőzve,
s azzal a tarisznyát a nyakamon összehúztam. Így legalább a fejemhez a
poloska nem tudott bemászni. A lábbelink rénszarvasbőrből készített
harisnya volt, az úgynevezett "csulki". Kifele és befelé is
szőrme borította.
- Létezett-e helyi lakosság a láger körül?
-
Lakosság ott nem élt, csak mesterséges települések voltak. Lakosok csak
fent, az Északi-tenger partján éltek, hiszen ott már megélt a
rozmár, hal, volt mivel táplálkozni. Az Északi-Jeges-tenger partján
a víz miatt az éghajlat is enyhébb volt mint ott, ahol mi voltunk.
Szóval rettentő körülmények között tengettük napjainkat. El lehet képzelni,
hogy valóban a megsemmisítésünket célzó helyzet volt. Például vagy a
poloskák, vagy a ki-be járók miatt szinte egyáltalán nem lehetett aludni.
Akkor, amikor ott voltunk, a kesztyűket még nem adták ki. Hogy a kezemet ne
csípjék a poloskák, azokra is két tarisznyát gyártottam. A priccsek közti
átjáróhelyen is heringszerűen feküdtek a foglyok. S utoljára mindig maradt
egy-egy áldozat. Mert ezeket a kézvédő kesztyűket egymásnak kötöttük
fel, s valakinek a keze mindig kint maradt, mert már nem volt, aki felhúzza a
tarisznyáját. Így éltünk négy hónapon keresztül. Mint mondottam:
tizenheten maradtunk életben.
- Tulajdonképpen mi volt a közvetlen oka a foglyok pusztulásának?
-
Az éhezés és a sanyargatás. Különben is mikor odakerültünk, már akkor
is nagyon legyengült állapotban voltunk. El lehet képzelni, hogyan kerültünk
ki a szigetéletből és a gyötrelmes hajóútból. A megfagyás itt még nem
fenyegetett, mert nyári szezonban voltunk. Az élelem a
következőkből állt: valami káposztalé szerű lötty, egy kis kenyér, s a
sós nyershal. Valami kásaféle is volt, kölesből vagy réti muharból készült.
Fogalmam sincs, hogy volt-e valami tápértéke. Na és még emlékszem az árpakására,
úgy hívták, hogy "jácsménnájá kásá", a kása szót az oroszból
vettük át. Nagy dolog volt, ha zabkását kaptunk. Szerencsére nekem kemény
falusi nevelésem volt. A gyomrom mindent bevett. A legjobb ízű étel a zabkása
volt. Tejjel hígított tojásrántottára emlékeztetett. Naiv illúzió. De
ezt nagyon ritkán adtak.
- Ütötte-e fel a fejét a lágerben valamilyen járványos betegség?
-
Az Északi Sarkon ilyesmi nem nagyon létezik. Egyedül a bányákban dolgozókat
támadta meg a szilikózis. Télen meg a fagyhalál tizedelt. Mikor beállt a
szeptember, már fázni kezdtünk. Mint mondottam: augusztus nyolcadikán
fagytak meg az ujjbegyeim. Minden ujjam kisebesedett.
Azután adták ki a vattakesztyűt. A sziklák közé kellett benyúlkálni, s
ezekben a résekben örök jég volt. Később még egyszer az arcomat érte
fagyás, így az egyik orrcimpám rövidebb, mint a másik. A Szpokolnijon még
általában kényelmesebb volt meghalni,
mint fenn, a bányákban, mert e csendes helyre a tél nem tudott annyira
behatolni. Az a hetven fokos tél. Én az igazi telet már nem értem meg a
Szpokolnijon, csak gondolom, hogy így volt. Mire eljött a tél, a lágert már
felszámolták. A barakk főtése miatt mindenki számára kötelező volt, hogy
a napi aranyadag mellett akárhonnan egy fadarabot kellett szereznünk, hogy a főtéshez
hozzájáruljunk. Ezt nagy dolog volt megszerezni, mert ahova dolgozni mentünk,
ott a keményebb legények hamar összeszedték, ami található volt. Fejszét
természetesen a kezünkbe nem adtak. A föld fenekéből is mindenkinek találnia
kellett egy letört fadarabot, egy tuskót. Az aranymosás végett kialakított
mesterséges árok már szeptemberben kezdett befagyni. Egyszer aztán nagyon pórul
jártam. Az árkon keresztül volt téve egy gömbfa. Pallóként használtuk. A
felülete már jeges volt. A víz szél is be volt fagyva. A víz a jég között
szaladt. Az árkon túl kinéztem magamnak egy fadarabot. Akkor már nagyon le
voltam gyengülve. A fadarabommal már visszafele jöttem azon a jeges gerendán.
A vállamon a fával megcsúsztam, s beleestem az árokba. Az erős sodrású víz
gyorsan vitt lefele. Mindkét parton szaladtak utánam az őrök s a rabok. Ezt
a gesztust el sem mertem volna várni
tőlük. Lennebb a két parton keresztül tettek egy fát, így megállították
a testemet. Kihúztak. Kint úgy megfagyott rajtam a
vattanadrág, hogy a horgasínamnál puskatussal kellett eltörni, hogy valamiképpen
mozogni tudjak. Valahogy hazavittek a lágerbe. De nem a barakkba, hanem egy
amolyan lábadozóba, az úgynevezett OKÁ-s barakkba, ez azt jelentette, hogy
"obogáscsonnojé kormlémyijé átrovcsikov", szóval az úgynevezett
elrothadt testű emberek feljavított étkeztetése, ezt jelentette az OKÁ. Ott
fűtöttek. Levetkőztem ingre s gatyára. Kiálltam mezítláb a hóra, hogy hűljek
meg, kapjak tüdőgyulladást, hogy legalább lázas legyek, mert ha lázad vagy
szívbajod volt, akkor nem kellett kimenni dolgozni. Mínusz húsz fokot
mutatott a hőmérő. Persze ezért kapkodtam a lábamat. Húsz percet bírtam
ki mezítláb a hóban. Körülbelül szeptember tizedike lehetett. De lázam
nem lett, a lábam sem fagyott le. A ruhám viszont megszáradt. Az OKÁ-s
barakkban nem volt poloska. Ez egyben fektető is volt, ott lakott a felcser, s
a nagyobb rablóvezérek. Szóval beteg nem lettem, de olyan gyenge állapotban
voltam, hogy többet nem vittek ki munkára. Kikerültem a lágeren kívülre.
Szóval a Jóisten akarta, hogy beleessek a vízbe. A kinti lágerben két hónapot
töltöttem el. Mielőtt a fektetőbe kerültem, egyáltalán nem fürödhettem
meg. Soha. A lágerben semmi fürdőhely nem volt, tehát április 18-tól, az
omszki tetvetlenítés óta levetkőzve nem voltam mindaddig, míg a fektetőbe
kerültem. Akkor még nem gondoltam a halálra. De nem is álmodoztam, ábrándoztam.
Erre nem volt idő. Mindvégig egyetlen gondolatom volt: FENNMARADNI...Ezért választottam
ezt a szót e könyv címéül is.
Mikor a lágeren kívül kerültem, nem tudtam pontosan, hogy bent még hányan
maradtak. Csak amikor a lágert felszámolták, akkor értesültem a tizenhét túlélőről.
A fektetőben megismerkedtem egy felcserrel, valami iszlám vallású lehetett.
Ott, a fektetőben nem kaptuk az úgynevezett
"sztlányikot", amely a kúszó borókafenyő termésének főzete
volt, és ez a C vitamint pótolta. A "sztlányik" egy
sztrichnin-keserű, zöldessárgás, méz szerű főzet volt. Mivel mondom, a
fektetőben nem adták ezt, szervezetemet megtámadta a "cinga". Ez a
skorbut orosz neve. A kínaiaknál beri-berinek nevezik. Az olaszoknál
pellagra. Emiatt a fogaim meglazultak, a lábam izmai rothadni kezdtek. A lábamon
egy helyen a hús le volt fittyenve. A jobb kezemen, a csuklóm körül is lógott,
rothadt a hús. Arra gondoltam, a két kezemre nagyobb szükségem lesz, mint a
lábamra. Így terveztem, hogy az egyik lábamat feláldozom. A fektetőben mérleg
is volt. Lemértek: harminchét kilót nyomtam. Így számítottam, hogy ha a fél
lábamat levágják, akkor megmenekülök. S hát féllábbal élni még lehet,
meg mankó is van a világon. De legalább FENNMARADOK. Ez volt az örökké
visszatérő gondolatom. Nem volt ott a lelkemben sem szülő, sem testvér,
csak küzdelem, rettenetes küzdelem azért, hogy életben maradjak. És ezért
fogtam magamat, és a barakk mocskos porából marék számra tömtem meg az
egyenként tenyér nagyságú sebeimet. Két lelógó húsú seb volt a bal lábamon.
Minden nap a sebeimet ilyenformán bemocskoltam. De a rettenetes gennytömeg a
homokot mindig kihozta. És ott nem élt meg semmiféle bacilus vagy vírus. Még
azok sem voltak bolondok, hogy ott éljenek. Sokszor olyan halfejeket is megettünk,
hogy 1936-os konzervekből származtak, a szemétből ástuk
ki ezeket a dobozokat. Nem számított. Egyszer a felcser amikor felfektetett
egy rögtönzött, kecskelábon álló fektetőre, és nyomta ki a gennyet a
sebeimből, azt mondta: Te, mért rakod a homokot a sebeidre? Most már elég
legyen. Megdühödött, s még hozzátette: "vorogázi". Ez annyit
tesz, mint hogy iszlám ellensége. Tudta, hogy én magyar papnak készültem.
Akkor nem értettem pontosan, hogy mit mond. És amikor megértettem, akkor sem
tudtam egészen pontosan, hogy miért mondta. Talán azért, mert keresztény,
gyaur vagyok, s nem igaz hitű? Majd így folytatta: Többet ne csinálj ilyent,
mert te úgy sem látod meg többet a hazádat. Neked csak napjaid vannak hátra.
Ne marháskodj! Akkor már egészen jól tudtam oroszul. Nem volt probléma a társalgás.
Dehát ő ilyesmit hiába mondott, mert én tovább folytattam. Emlékszem,
november hetedikén, majdnem két évvel azután, hogy fogságba kerültem, először
kaptam egy szeletke fehér kenyeret. A nagy ünnep tiszteletére adták. Mint
sok élelmiszert, ezt a kenyeret is egy darabban nyeltük le.
-
Hogyan lett vége a Szpokolnijon töltött időszaknak?
-
November huszonötödikén egy hernyótalpas teherkocsi érkezett. Akik életben
maradtunk, azokat egyenként pokrócba begöngyöltek. Óriási, finom, amerikai
pokrócokba. A gazember amerikaiak gyúrták a segélyeket. Ők csak a technikát
adták a háborúhoz, a Szovjetunió meg húsz millió embert, nekik volt elég
emberanyaguk. Élelmet is hoztak át a Berring-szoroson. Szóval tizenhét ilyen
tekercset bedobigáltak a kamion fenekére. Így emlékszem, hogy a begöngyölés
ott történt, a teherautó rakterében. Amikor göngyöltek be, a kezemet a számhoz
tettem, hogy ne fulladjak meg a pokróctól. Az őröknek nem számított, hogy
megfulladunk vagy sem, mert ők darabszámra kellett átadjanak, mindegy, hogy
milyen állapotban. Tizenhét darab göngyöleget. Elindítottak azon az úton,
amelyen öt hónappal azelőtt, július negyedikén, a sodró patak medrében,
gyalogosan felvittek. A barakkban senki nem maradt. Bennünk is alig pislákolt
az élet. A bőr már nem vált el a csontunktól. A patakmeder négy méternyi
széles volt. Már jég borította. Ez volt a kijárat a Szpokolnijból, a
Csendesből. Levittek egy nagy kórházba, a Kolima hídja melletti kaszárnyába,
ahol azelőtt háromezer határőr lakott, s amiből kórházat csináltak.
Mikor a kamion odaért, jött egy marha nagy szanitár, kettőnként fogott
minket a hóna alá. Futott velünk a kórházba. Nem tudom, hogy a tizenhét lárva-tekercsből
hány fulladt meg. Magadánból ehhez a nagy kórházhoz jött az egyetlen út,
a kórháztól nem messze vége is volt. Így tudom, hogy ezt az utat később
Irkutszkig kiépítették.
| |
....................................
|
