|
....................................
| |
Tizenötödik
beszélgetés
"Így
fogsz aludni, mint egy magyar báró!" * Az első intelligens ember: egy újságíró
* Füstbement karácsonyi tervek egy "lakomával" kapcsolatban *
"Légzésgyakorlatból szerzett "szívbaj" * Önkéntes éhezés
-
Szóval ott hagytuk abba beszélgetésünket, hogy a tizenhét göngyöleg megérkezett
a kórházba...
- A
felcser ledobott bennünket a cementre. A kórház egy háromszintes óriási épület
volt. Kaszárnya. Tudomásom szerint háromezer fekvőhely volt benne. Így értesültem,
hogy Amerikával és Alaszkával szemben ez volt a határőrvédelem őrhelye.
De mivel rengeteg volt a lepusztult fogoly, kórházat létesítettek benne. És
nemcsak a foglyoknak kellett. Kolimán még rengeteg szabad, száműzetésben
maradó ember élt. No meg a katonáknak, parancsnokoknak is kellett a kórház.
És aki egy szezont átvészelt, azt érdemes volt még egy, két évig tovább
dolgoztatni. Így gondolkozott Sztálin. Tehát az első szezon egy keserves szűrő
volt, amin nekem sikerült átjutnom. Az intelligens emberektől tudtam meg később,
hogy általában egy szezon alatt egy 450 fős brigád elpusztult.
A kórházban aztán bevittek egy fürdőbe. Volt benne egy fürdőkád, s
mellett egy fadézsában langyos víz. Azzal a szanitár lemosdatott, mert én már
a kezeimet sem tudtam mozgatni. Majd megborotvált. A teljes szőrtelenítés általános
szokás volt. Az átmeneti lágerekben űzték ezt a
legszégyenteljesebben, ahol női borbélyok is voltak. Fel kellett állni egy
padra, szétvetni a lábakat, megfogni a fütyit, ha nem voltál elég gyors,
akkor egyet ütött a hasadra a borbély. A nők gazemberebbek voltak, mint a férfiak.
Ha az egyik feledet leborotválták, akkor a másik kezeddel át kellett tenni
mindent a másik oldalra. Feneket, hasat, mindent leborotváltak. A hónaljat
is, a fejet is kopaszra. S aztán még disznólkodtak, hogy hát lehetne nagyobb
is... De csak az átmeneti lágerekben találkoztam nőkkel. A szanitár elég
emberségesen bánt velem. Egy hatvan-nyolcvan ágyas terembe vitt, sötét volt
benne, mindössze egy lámpa pislákolt. A jég rá volt fagyva az ablakokra.
Akkor már beállt az északi sarki örök éjszaka, amikor nappal is sötét
van. Emlékszem, a szanitár azt mondta: "Bugyés szpáty kák véngérszkij
báron." Így fogsz aludni, mint egy magyar báró. Lefektetett, és én három
napig nem tudtam magamról. Három nap múlva arra ébredtem, hogy az orromat
birizgálják. Valami halzsírt csepegtettek az orromba, gondolom azért, hogy
valami táplálék kerüljön belém. Majd lassanként egy kis teát kezdtek öntögetni
a számba. Mikor bekerültem a kórházba, mindössze harmincöt kiló lehettem.
Felállni nem nagyon tudtam, de nem is volt miért. Nagyjából a természetes
szükséglet is ki volt iktatva. Az ötödik, hatodik napon már kaptam sós
halat, sőt emlékszem, hogy sülve is kaptam fasírozott féle halhúst. Ők
"ribnij kotletnek" azaz halkotletnek mondták. Kezdtem rendbe jönni.
A disznó is képes egy nap alatt egy kilót hízni. Bár az ilyen disznó, mint
én, csak ötszáz grammot hízott egy nap alatt. Kezdtem felkelni, járni.
Volt ott egy orvosnő, valamilyen Mária, a másik nevét elfelejtettem. Ő
felelt a mi kórtermünkért. Sorba mentünk be hozzá vizitre. Más kórtermekbe
nem volt szabad átmenni. Az emberek csontjára sárgán, kéken rá volt száradva
a bőr. Amikor egyenként eléje kerültünk, a doktornő a vese alatt megfogta
a bőrt, s ha el tudta választani a csonttól, akkor azt mondta: "porávláétszjá,
igyi ná mészto". Azaz: javulóban
vagy, menj a helyedre. Az embernek szelíden a fenekére ütött, a rab meg
elkotródott, mint egy borjú.
-
Említette, hogy az ablakokon vastagon állt a jég. Milyen hőmérséklet volt
a kórteremben?
-
Ott már ingben, gatyában léteztünk, és takarónk is volt. Óriási, finom
amerikai pokróc, akkora, hogy négyrétűleg tettem magamra. Összekuporodtam
alatta, s akkor nem fáztam. Valami főtés is volt, de nem emlékszem, hogy
milyen kályha volt a kórteremben. Viszont abból ítélve, hogy az ablak valóban
állandóan be volt fagyva, megítélésem szerint nem lehetett több hét foknál.
Dehát a kintihez képest ez melegnek számított. Kánikulai forróságnak.
Hogy kissé megerősödtem és magamhoz tértem, nekikezdtem az ismerkedésnek.
Először egy intelligens orosz fogollyal kerültem kapcsolatba. Én addig ott,
a Távol-Keleten soha nem láttam papírt, ceruzát, bármilyen írószert vagy
nyomtatott szöveget. Levelezés nem létezett, kivéve ha majd Orotukánba érkezek
történetemmel, onnan küldhettem egyetlen egy levelet. Szóval ennek a
politikai fogolynak, akiről beszéltem, volt egy könyve, a "Szün polká",
vagyis az ezred fia. Nagyon megbarátkoztam vele, folyton rajta csüngtem, s kérdezősködtem:
ez milyen betű, az milyen betű... mert ugye az ő ábécéjüket nem ismertem.
Fordított is nekem. Nekifogtam intenzíven oroszt tanulni. Kettétépte a könyvet,
felét nekem adta. Ő a másik felét bizonyára a vécén
elhasználta el, nekem pedig ez a fél könyv volt a könyvtáram.
Havonta egyszer a kórházban nagy orvosi vizit volt. Mellettem aludt egy újságíró,
Kánupsz-nak hívták. Intelligens, szikár ember volt. Azért szerettem meg ott
kint a kórházat, mert a fogság idején ott találkoztam először okos
emberekkel. A kórház háromszor mentette meg az életemet.
Ott valahogy úgy éreztem, hogy szabad vagyok. A kórházban mindenki
mindenkivel oroszul beszélt. Már akkor én is elég jól boldogultam a
nyelvvel. Kánupsz elég jól beszélt németül, így ezen a nyelven társalogtunk.
Mivel ő a világban sokfelé járt, tudósító volt az egyik legnagyobb lapnál,
így Dél-Amerikában, Budapesten, Bécsben, Londonban, Rio de Janeiro-ban,
Buenos Aires-ben és másfele is
megfordult, megkérdeztem tőle, hogy szerinte melyik a világ legszebb városa?
Természetesen nagyon jól esett nekem, hogy azt mondta: Budapest és Buenos
Aires. Ezeknek van a legszebb fekvése, mondotta. Buenos Aires belenyúlik a
tengerbe, Budapest meg a Duna gyöngye. Amikor közeledett a karácsony, megbeszéltem
Kánupsz-szal, hogy valamiképpen mi is meg kellene ünnepeljük a szent estét.
December tizenötödikétől nekifogtunk, és összegyűjtögettünk egy kis élelmet,
hogy amolyan szegényes lakomát csapjunk karácsonykor. Akkoriában reggelire két
kockacukor nagyságú, sós, nyers szalonnadarabot kaptunk. Az oroszok egyébként
nem füstölik a disznót. Nem buta nép, de a disznót nem dolgozzák fel olyan
aprólékosan, mint az erdélyiek. Egyébként ilyen kultuszt még az anyaországiak
sem csinálnak ebből, mint mifelénk. Szóval december közepétől nekifogtunk
gyűjtögetni a szalonnadarabokat. Akkor már elég jó erőben voltam, hiszen három
hete kórházkoszton éltem. A teához is adtak egy kis cukrot, azt is félretettük,
kenyérdarabokat is gyűjtöttünk, hogy a Jézuska megszületésekor egyszer mi
is jóllakhassunk. Magunkat megloptuk. Ahhoz, hogy egy alkalommal elkövetkezett
az úgynevezett "smon", azaz kutatás. Mindent fölforgattak. Le az
inget, a gatyát, félrevették a matracot, párnát. Nálam is megtalálták a
matrac alatt, a kapcarongyban a tíz-tíz darab kenyerecske- meg
szalonnadarabot. "Jobtvojmáty!" Mondotta az egyik felcser, s hívta a
másikat is. Nézd meg, ezek mit csinálnak? Gyűjtik az élelmet. És az egész
készletünket elvitték. Ez volt szívünk legnagyobb fájdalma. Nagy lelki
akarattal gyűjtöttük össze azokat a kincseket. Nem mertük megmondani, hogy
karácsonyra tettük félre, hanem azért, hogy egyszer mi is jóllakjunk. Azt
mondta az őr: "Zá utrá
bugyét
gyén, i bugyét piscsá!" Azaz holnap is lesz nap és élelem. Tehát állambácsi
majd gondoskodik a holnapi napról. A párt gondoskodik az élelemről. Tilos
volt bármit is félretenni. Hiába könyörögtünk, hogy hagyják meg az élelmet,
mert ötvenszer annyit is meg tudnánk enni. Kánupsz lett létére kiválóan
beszélte az orosz nyelvet. Egyszer elment az ételelosztóba, s hozott egy kilónyi
kenyeret. Mind megette, s mély sajnálatomra, bánatomra még azon éjjel nagy
kínok között, bélcsavarodásban meghalt. Orvos nem jött hozzá. Minek?
Nagyon értékes ember volt, sokat veszítettem vele, mert amíg életben volt,
értelmes dolgokról beszélgettünk.
-
Milyen kilátások voltak a kórházban? Meddig lehetett ottmaradni?
-
Havonta egyszer a kórházparancsnok is bejött, és akkor volt a nagyvizit,
hogy lássa, milyen állapotban vagyunk. Az osztályorvosok kísérték, tucatnál
több orvos végezte a nagyvizitet. Ilyenkor meztelenre levetkőztünk. Az első
dolog újra az volt, hogy megkékült, megsárgult bőrünket a farunkon két
ujjal megcsippentették, s ha levált a csontról a bőr - mint mondottam -,
akkor megkaptuk a dicséretet, hogy "porávláétszjá". Javul az állapotunk.
Meghallgatták a szívműködésünket, mást nem csináltak. Nyilvánvaló,
hogy a kórházi kezelésnek egyetlen célja volt: újra munkaképes állapotba
hozni a foglyokat. Csontváz szerű társaság állt sorba az orvosok előtt, a
nagy kórteremben. Mikor az én szívverésemet is meghallgatták, és nem találtak
semmi bajt, akkor megértettem, hogy egy hónap múlva elmehetek a kórházból.
Ráütöttek a farunkra, hogy "igyi ná mészto", menj a helyedre.
Nappal volt, de örök sarki éjszaka. Csak az egyetlen villanykörte szerénykedett
a hatalmas terem plafonjáról. Végiggondoltam a helyzetemet, s tudtam, hogy a
következő nagyvizit után, tehát január végétől ki fognak küldeni
dolgozni. Ott január volt a legkegyetlenebb hónap, hetven fokos hidegek
voltak. Ebben az iszonyú hidegben sok rabnak az első levegővételtől a tüdeje
megpattant, elesett, s pár perc alatt csonttá fagyott. Akkor még nem, de a következő
télen már megtapasztaltam, hogy mit jelent a hetven fokos hideg. Mikor az
ember a kicsi dolgát végezte, a nagy hidegben borzasztó dolog volt a kesztyűt
lehúzni, a nadrágot kigombolni. Ujj nélküli vattakesztyűnk volt, ötujjas
ksztyűben ki sem bírtuk volna azt a hideget. Ezek
olyan emberi dolgok, muszáj úgy elmeséljem, ahogy volt. Alig tudtuk elővenni
a pisilőnket, ha meg elővettük, akkor ugyanazon a helyen nem tudtuk egyből
elvégezni a dolgunkat, mert ahogy vizeltél, azonnal bokáig, vagy még fennebb
érő jégcsap keletkezett. A kevés folyadék pillanatok alatt fölfagyott.
Nagyon sok bányász szilikózisban szenvedett, azoknak állandóan köpni
kellett. Kiköpéskor, amikor a flegma földet ért, már koppant. Persze nem
mindig volt hetven fokos hideg. Dolgozni "csak" hatvan fokos hidegben
vittek ki. Amikor a kórházban lejárt a decemberi nagyvizit, intenzíven
kezdtem gondolkozni azon, hogy miként mentsem a bőrömet. Említettem már,
hogy én inkább ökumenikus alapon vagyok vallásos. Az úgynevezett panteizmus
híve vagyok. Azt tartom, hogy Isten mindenütt jelen van. Gondolkoztam azon,
hogy miként tudnék megszabadulni, de arra nem emlékszem, hogy imádkoztam
volna, fohászkodtam volna Istenhez, hogy mentsen meg. Sosem gondoltam arra,
hogy meghalok, hanem bíztam abban, hogy megmaradok. És nagyon-nagyon akartam,
hogy
hazakerüljek. A haláltól nem féltem sem itthon, sem a fronton, sem a fogságban.
Minden erőmet azért vetettem latba, hogy
FENNMARADJAK.
Ezt a könyvet egyedül szerettem volna megírni, de régebben nem mertem, nem
lehetett, s most már nem lettem volna képes. Hiába, eljárt felettem az idő....
Nos mitévő legyek, gondoltam. Ha kivisznek a hetven fokos hidegbe, esetleg a tüdőm
megszakad. Akkor eszembe jutott: egyszer teológus koromban hallottam, hogy
Angliában, az Oxfordi Unitárius Teológián mi is történt egy teológussal.
Angliában Oxfordban és Manchesterben létezik egy-egy unitárius teológia, főiskolák,
és van bölcsészeti karuk is. Minden évben Erdélyből is vittek oda egy, két
hallgatót Amikor hazajöttek, meséltek. Többek között egy indiai hallgatóról
hallottam érdekes dolgokat. Akkor India angol gyarmat volt.
Természetesen az egyetemen sok féle náció megfordult. Az egyik ilyen
hindu egyetemistát morálisan sokat kínozták. Ezek lelki emberek, érzékenyek.
Saját maguk irányítják a lelkivilágukat, gyakorolják a fakírságot. Ez az
ifjú elhatározta, hogy meghal. Illetve a fakírságot próbálta
élete
megmentésére felhasználni. A fakírok képesek a szívverésüket leállítani,
tetszhalált szimulálni, vagy teljesen tetszhalottnak lenni. Szerintük az élet
csak átmenet. Gondoltam: én is megpróbálom, hátha el tudom játszani a
tetszhalott szerepét, vagy legalább is egy szívritmus zavart tudnék előidézni
magamnak. Más megoldás nem maradt. Mikor bekerültem a kórházba a harmincöt
kilómmal, hát persze, hogy rettenetes étvágyam volt, így hamar helyrejöttem.
Sürgősen tenni kellett valamit. Éjszaka, mikor mindenki aludt, hanyatt fekve
felhúztam mind a két lábamat, elővigyázatból fejemre húztam a takarót, s
elkezdtem légzési gyakorlatokat végezni. Magyarán elkezdtem fakírkodni,
hogy megváltoztassam a szívritmusomat. Ötször beszívtam a levegőt, s elzártam
az útját, nem engedtem ki. Ez így ment hosszú éjszakákon át. Rettenetes
kitartással gyakoroltam, de úgy, hogy senki ne vegye észre, mert mint tudjuk,
a szocialista rendszerben minden második
ember besúgó volt. Idehaza is, hát még a lágerben...Közben figyeltem a
pulzusomat. Három hét után éreztem, hogy a szívem ver: egy, kettő, három,
négy, öt... s aztán leáll. És állt. Nem tudom, mennyit, de egy, két
percet biztosan. Minél többet gyakoroltam, annál több ideig nem vettem levegőt,
s nem vert a szívem sem. Semmi rosszullét nem állt elő. Ettől tökéletesen
tudtam enni, menni, létezni, beszélni, de a szívem az ötödik dobbanás után
meg sem moccant. Január utolsó napjaiban megint jött a nagyvizit. És utána
a feljavult embereket a bányákba irányították Előbb felküldték őket a
harmadik emeletre, aminek az OP nevet adták, azaz "ozdrovityélnij
punkt", tehát egészségesedők szállása, helye. Ide jöttek kintről
azok, akiket mi kupecnek hívtunk: a bányaemberek, bányamérnökök, igazgatók.
A harmadik emeleten jó koszt volt: napi egy kiló kenyér. Mint a hízó disznóknak.
Amikor a kupecek megjöttek, megint meztelenül sorba kellett állni, s akkor
szemlélték a rabokat... Ahogy a székelykáli vásáron láttam, mikor vizsgálták
a marhákat. Néztek erről, arról, megcsípték a fenekedet, megfogták a
karodat, izomzatodat, megnézték a fogaidat, tehát teljesen úgy bántak velünk,
mint az eladó állatokkal. Amennyiben lehetett, ép portékát szerették
volna. Persze ingyen kapták a munkaerőt. Még meneteltettek is, sorban
futtattak, leguggoltattak, felállíttattak, leültettek, válogattak.
Szóval mielőtt még felkerültem a harmadik emeletre, nálam beállt a
ritmuszavar, ami félig-meddig súlyos állapotot jelentett. Nagyviziten az
orvosigazgató maga is mindenkit végighallgatott. A fenekünk már nem kék
volt, hanem sárga. Csak egy komoly szervi baj miatt maradhattunk vissza a kórházban.
Amikor a kórházigazgató meghallotta a szívverésemet, odakiáltotta Máriát,
az osztályvezető orvost.
Kérte az igazgató a kórlapomat, dehát persze abba semmiféle szívbaj nem
volt beleírva. Akkor nagyon leszidta a doktornőt, és kérte, hogy többet
ilyesmi ne forduljon elő. Nekem meg kezdték adni a digitálist, valériánákat.
Én pedig kegyetlenül tovább folytattam a légzési
gyakorlatokat, mert még csak január végén jártunk. Emellett tökéletesen
jól éreztem magamat, pedig már biztos voltam benne, hogy néha
két percre is leáll a szívverésem. De nem fejeztem be az előbb az indus
hallgató történetét... Mikor ő tetszhalált szimulált, a többi hallgatót
nagyon lehordták, átcsoportosították, őt is máshova osztották be, hogy többet
ne háborgassák, ugyanis néhány nap múlva aztán magához tért. Hát én is
valami ilyesmit szerettem volna elérni.
-
Tehát a januári nagyvizitkor sikerült a csel. Februárban következett az újabb
próbatétel. Mi történt ekkor?
-
Február végén a vizsgálatkor újra a régi helyemre küldtek, tehát nem kerültem
fel a harmadik emeletre. Márciusban leálltam a gyakorlattal. Gondoltam, március
végéig nem lesz újabb szelektálás. Viszont már féltem attól, hogy a
gyakorlat következtében egyszer a szívem végképp leáll, s akkor nem értem
el semmit. Végeredményben ez egy nagyon veszélyes játék volt. A célom csak
az volt, hogy télvíz idején a négy fal között maradjak. Márciusban a szívem
még imitt-amott rosszalkodott. Április végére már normálisan működött,
nem észleltem kihagyásokat. Áprilisban föl is vezényeltek a harmadik
emeletre, a kereskedők elé. Mint mondottam, ott jó kosztot kaptunk: egy kiló
kenyeret és harminc centis "szilodkákat", azaz heringet. Vitamin nem
volt, de adták a "sztlánikot", a borókafőzetet. A kórházban nem
hólevet, hanem rendes vizet ittunk. A hal nyers volt, de nem számított. Már
oda is eljutottam, hogy a fejét nem ettem meg. Ilyesmi addig a fogságban még
nem fordult elő. Addig fejestől, farkostól, belestől ettem meg a halat. De
aztán arra gondoltam: nem lesz jó, ha jönnek a kupecek, hogy túl jó állapotban
legyek. Akkor kezdtem újra a fogyókúrát, azaz nem ettem meg a kenyeret és a
halat. Eldugtam azokat, ami nem volt éppen könnyű dolog, mert állandó
katonai felügyelet alatt voltunk, s az úgynevezett "nádzirátelek",
őrök figyelték, hogy megesszük-e az adagunkat. A hal és kenyér mellett főzeléket
kaptunk, ami abból állt, hogy a katonáktól megmaradt káposztahulladékot rántás,
só zsír nélkül megfőzték. Ezt muszáj volt megenni, mert amikor adták, az
őrök a hátad mögött álltak.
Itt, a kórházban nagyon ritkán magyar emberekkel is találkoztam. Például
egy Kovács Sándor nevű, nagyszőlősi csendőrparancsnok
törzsőrmesterrel. Tüdőbajos volt. A tüdő- és szívbetegeket nem
vitték munkára. Megbeszéltük vele, hogy mindig kint, a latrinán, a törökvécénél
találkozunk. Én a kenyér és hal porciómat beszorítottam a gatyám korca és
a bőröm közé. A hal sokszor a fuszulykámig leért. Sanyi mellettem pisilt,
s közben átvette tőlem a halat meg a kenyeret. Ő nyugodtan hízhatott, úgysem
vitték munkára.
Kását is kaptunk, jó adagot. Zsír és só nélkül készült, de nem számított.
A legjobb ételnek éreztük. Ez az éhség relativitása, nem az insteiné. A felügyelők miatt a levest és a főzeléket
muszáj volt megennem. De a latrinában, amikor senki sem látta, a két ujjamat
bedugtam a torkomba, az ádámcsutkámat birizgáltam, hogy az ételt kihányjam.
Úgyhogy 21 napos éhségsztrájkot hirdettem magamnak. Sanyi nemsokára
meghalt, más senkim sem volt ott. Tíz nap után már nem kellett ledugjam a
torkomon az ujjamat, mert ha csak kimentem a latrinára, s megnyomtam a hasamat,
egyből kiment belőlem az étel. De hadd szakítsam itt meg kórházi kálváriám
elbeszélését, hogy elmondjam, milyen súlyos következményekkel járt utólag,
különösen hajlott koromban ez a sok életmentő fakírkodás, próbálkozás,
amin átmentem. Egész szervezetemre igen károsan hatottak a zaklatások, az örökös
nyugtalanság, az elviselhetetlen zaj. Ez ugyan már 1929-ben, diákkoromban
elkezdődött, és tartott egészen 1954-ig. A horkolások, vízcsepegések, az
örökös hangszórózás, rádiózás annyira az idegeimre ment, hogy most már
az óraketyegést sem bírom elviselni. Mikor 1954-ben hazajöttem a fogságból,
s arról volt szó, hogy be kell költöznöm Marosvásárhelyre, hogy valami
munkába álljak, eleve elöntött a veríték arra a gondolatra, hogy valamiféle
tömbházlakás vár rám. Inkább a halál, de azt nem. Inkább készen álltam
arra, hogy építsek egy kalibát Marosszentgyörgyön túl, Tófalván, az erdő
mellett, s onnan járjak be dolgozni, semhogy az életben még egyszer közös
lakásba költözzek. Előbb tizenkét évet laktam az unitárus kollégium
bentlakásában. Utána egy évet Pesten a katonai főiskola bentlakásában.
Onnan azonnal kikerültem a frontra, majd jó kilenc évet a szovjet börtönökben,
lágerekben töltöttem. Szóval lelki beteg voltam, s azonnal rám jött az
allergia, ha közös lakásra, közösségre gondoltam. Szegény jó édesanyámmal
fogságom után addig jártunk, amíg két temető között a mostani lakásom
helyét megtaláltuk, s ide építettem magamnak házat. Már a terv elgondolásánál
is a fő szempont az volt, hogy hova kerül majd az én ágyam, olyan helyen,
ahova a legkevesebb zaj jut be. A tervezőmérnöknek ebből kellett kiindulnia.
Házam háta mögött van a református, előtte meg a katolikus temető. Végre
csendes szomszédaim vannak. Én a halottakat megszoktam. Akik a szovjet
megsemmisítő lágerekben velem voltak, azoknak a kilencven százaléka
meghalt.
A másik lágermaradvány a szívvel való gyakorlatozás eredménye. Sajnos a
szívem rosszalkodik. Mikor hazajöttem, erősebb voltam, még bírtam. De jó két
évtizede újra előállt a ritmuszavar. Hol kihagy, hol gyorsan ver. Gyógyszerrel
élek. A bányában szerzett szilikózis a harmadik nyomorúság. Nehezen kapok
levegőt. De a legnagyobb baj a tönkrement emésztés. Semmi gyomorsavam nincs,
s az emésztőcsatorna fölmondta a szolgálatot. Addig öklendeztem, éheztem,
hogy most ha nem veszek gyógyszert, azonnal ételmérgezést kapok.
Amíg rájöttem, hogy mi bajom van, ülve aludtam. Írtózatos fejfájás gyötört.
Olyan, hogy azt fekvő helyzetben nem tudtam elviselni. Egész nap ülve szunyókáltam,
s reggel úgy mentem dolgozni. A nagy fejfájás biztos jele az ételmérgezésnek.
Ma is könnyen visszaadom, amit megettem, végül ez segített rajtam. Minden
nyomot hagy az ember életében. Miután kiderült, hogy nincs gyomorsavam, és
az az oka az állandó ételmérgezésnek, azóta magam keverem magamnak a
pepszint. Könyvekből megtanultam, hogyan kell pótolni a gyomorsavat. Így
tudok élni.
| |
....................................
|
