|
....................................
| |
Tizenhatodik
beszélgetés
Egy
csupor dohánylé * Az orotukáni bányagépjavító gyárban * Egy áldott jó
ember * Az ifjú rabból bácsi lesz * Kutyaáldozat az éhség oltárán
-
Lette-e valami közvetlen, pozitív eredménye az önsanyargatásnak?
-
Mielőtt újra a válogatókupecek elé
kerültem volna, át kellett még esnem a kórház második emeletén. Rettegve
gondoltam arra, hogy számomra a neheze még hátravan, hiszen addig bányában
még nem dolgoztam, csak aranymosásnál. Végső kétségbeesésemben kitaláltam
egy másik módot arra, hogy magamat betegnek mutassam: megfőztem egy csomag
mahorkát. Nagyon sokáig, kemény tűzön főztem, majd a levét egyből
megittam. Körülbelül egy csupornyi dohánylevet küldtem le a torkomon. A
mahorka a rabok számára készült dohánygyökér és -szár őrleménye
volt... Egyébként a lágerekben általában mindig hiányzott valami ahhoz,
hogy dohányozhass: amikor volt mahorka, akkor éppen hiányzott a "gázéta",
amibe belecsavard. Ha volt "gázéta" és mahorka is, akkor meg nem
volt "szpicski". A gyufát nevezték így. Mikor mindened megvolt,
akkor általában az őr nem engedett rágyújtani. Valami mindig cikkben vagy
cakkban volt. Szóval térjünk vissza az orvosi rendelő elé, ahol hosszú
sorban bebocsátásunkra vártunk. Igyekeztem a mahorkát éppen azelőtt
meginni, mielőtt bekerülök. Tehát amikor rám került a sor, inkább
beestem, mint bementem az ajtón, ugyanis elájultam. Félrevittek, lefektettek
egy mellékszobában, ahol várni kellett a vizsgálatra. Közben rám jött a
hasmenés, elmentem a latrinára. Elmeséltem már azt, hogy annakidején, a
vonatom, Omszktól Harkovig nem ürítettem tizenhárom napon át, s ezután a
székelésnél aranyeret kaptam, elhasadt a végbelem. Nos akkor, ettől a
mahorkától, s attól, hogy utolsó nap megettem minden élelmet, hasmenést
kaptam, és azzal együtt sok vért is ürítettem. Tehát most az aranyerem segített
ki. Mellém került egy Sámson nevű, már kétszer szabadult besúgó. Amikor
meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, gyorsan felvitt a fertőző osztályra.
De nem sajnálatból, hanem gondoskodásból: hogy ne dőljön ki a bányába
való munkaerő. Jól emlékszem, hogy a fertőzőn egy Alexander Szákhárovics
nevű orvos volt a szolgálatos azon az éjjelen, amit először ott töltöttem.
Nem fertőző szakorvos volt, csak ügyeletes. Én nem voltam egészen tisztában
azzal, hogy a vérhas milyen tünetekkel jár, de mikor az orvos bal felől
megnyomta a hasamat, összehúzódtam, hogy fáj. Szóval eltaláltam: azt
hitte, hogy vérhasom van. Azonnal beutalt a fertőzőre. Ott egy nagydarab, idős
szanitéc fogadott, s mindjárt kikérdezett. Németül beszélgettünk.
Szerencsémre intelligens, rokon nép fia volt: észt származású. Ő is rab
volt, éjszakai ügyeletben. Befektetett egy sarokágyba. Elmeséltem neki, hogy
ki vagyok, mi vagyok. Ő pedig elmesélte nekem, hogy az osztályvezető orvos
Mohács doktor, egy Németországban tanult zsidó orvos, aki szintén húsz évet,
tehát a maximális
büntetést kapta. Reggel jött Mohács, sztetoszkóppal megvizsgált.
Neki is bevallottam, hogy nincs vérhason, hogy mit tettem azért, hogy ne
vigyenek bányába. Arra kértem, ha lehet, mentsen meg, hogy legalább májusig
ott maradhassak. Elmondtam, hogy teológus, hivatásos tiszt, joghallgató
voltam. Németül beszélgettünk, hogy mások ne értsék. Szóval ottmaradtam.
Fenn kellett tartani a vérhas látszatát. Ott is sok önkínzáson mentem át.
Az osztályra bejárt az a besúgó felcser, zsidó, valami Sámson, aki direkt
nyomozott. És nemcsak ő tette ezt. Elvégre az egész szovjet állam a besúgásra
épült. Sokszor a teámba beletettem a nyúlós, sós halat, az úgynevezett
"kámcát". S ezt a kotyvalékot undorral lenyeltem, hogy valamiképpen
hasmenést tudjak kiváltani. Egy hónapig szenvedtem így. A gazember besúgó
a latrinára is utánam jött, és figyelt. Tavasz közeledett, a jég már
leolvadt az ablakról. Egy alkalommal az orvos áttett a régi helyemmel átellenben
levő sarokba, a napos oldalra. Április vége volt. Szóval Mohnács doktor
gerinces ember volt. Én annakidején zsidóellenes nevelésben részesültem.
Hitler nyomán olyan volt a magyar hadsereg szelleme. De Mohnács doktor, amikor
azonos sorsunk volt, a végtelenségig kiállt mellettem. A napos oldalon, az én
ágyam melletti ágyban feküdt égy Száár Augusztin nevű, szintén észt
ember, aki egyszerűen éhen halt. Már válságos állapotban került az osztályra.
Amikor én fekete kenyeret kaptam, neki hoztak két kis szelet fehér kenyeret,
olykor dzsemet is, azzal, hogy úgyis meghal. Már nem tudott táplálkozni.
Amit kapott, azt általában én ettem meg. A kórházban rettenetesen
elszaporodtak a pócegerek. Egyszer - emlékszem -Száár nyúlt az éjjeliszekrényéhez,
s a két kis fehérkenyér darab beesett az éjjeliszekrénye mögé. Gyorsan nyúltam
utána, de a tekergő pócegér elevenebb volt, mint én. Elkapta s elvitte a
kenyeret. Száár Augusztin rá két napra halt meg...
-
Meddig sikerül kitolni a lábadozási időszakot a fertőző osztályon?
-
Az állapotom javulgatott. Eljött a június elseje. Május végén, a vizit után
felkerültem a harmadik emeletre.
Könyörtelenül rám mondták: kifele, munkára! Június elsején, másodikán
jöttek utánunk a kupecek. Olyankor általában a bányák már tömve voltak.
Így sikerült, hogy nem bányába, hanem egy gyártelepre kerültem. Kolimának,
ennek az egy, két millió négyzetkilométernyi tartománynak egyetlen gyára
volt. Ez az Orotukán folyó mellett terült el. Az Orotukán a Kolima folyó
keletről nyugatra haladó egyik mellékfolyója. Magát a helységet szintén
Orotukánnak hívták, 6-700 kilométerre lehetett Magadántól, északra. Oda
kerültem egy bányagépeket gyártó és javító egységbe. Tehát mégiscsak
nagy szerencsém volt, hogy a szívritmus zavarral, hasmenéssel, hányással a
kórházban novembertől júniusig kihúztam. Így éltem túl az első súlyos
telet. Amikor hazakerültem, sokat kerestem a térképen ezt az Orotukánt.
Gyermekkori jó barátom, Kovács Ferenc doktor hozott nekem egy nagy szovjet térképet,
három és fél négyzetméteres, s azon felfedeztem. Szolzsenyicin A gulág
szigetcsoport című világhírű könyvében azt írja, hogy Orotukánban székelt
a Kolimai Politikai Főparancsnokság . Itt volt az egész észak-kelet-ázsiai
mintegy 400 láger politikai vezetősége. Az NKVD. Azt írja még, hogy ott
irtották az embereket. Ezt én nem tagadom. A gyilkos parancsok innen röppentek
szét. De Szpokojnij után nekem Orotukán a mennyország volt, ahol a háromezer
szabad munkásnak civil étkezdéje volt, fűtött műhelyekben dolgoztak, s az
öntödének fürdője is volt. Orotukán egy mesterségesen kialakított, nagy
település volt, lakói oda beutalt, repartizált emberek. Ezek árnyékában
én is jobban éltem. A gyár neve, ahova kerültem, oroszul így hangzott:
"szévérovosztocsnij remontnij závod-gornovo obogátyityélnovo oborudovánijá",
tehát észak-keleti bányajavító gépgyár. Új gépeket ott nemigen gyártottak,
de létezett egy hatalmas, modern öntöde, megmunkáló műhely, kovácsműhely.
Rabok nemigen dolgoztak benne, csak néhány leány, akik az irodákat sepregették,
és egy, két olyan rab, mint én. Az üzem a rengeteg északi sarki bánya gépeinek
javítását végezte. A munkások a gyár környékén levő barakktelepeken
laktak. Hogy a nagyfőnök lakása ott milyen lehetett, azt nem tudom. De a félszabad
emberek családot alapítottak, barakkban laktak. Az oda helyezett orvosoknak,
mérnököknek a szolgálati idejét állandóan meghosszabbították.
- Meddig sikerült önnek ennél az üzemnél maradnia? Mivel foglalkozott a gyárban?
-
1947. június elsejétől 1948. december közepéig voltam Orotukánban. Emberi
körülmények közé kerültem. Az úgynevezett "elektrosztánciján",
vagyis a villanytelepen dolgoztam. Ott inaskodtam, s eleinte jó is volt, de
amint a tél, a hideg közeledett, egyre nehezebb lett a munka. A gépek, dinamók
mellett volt egy üres helyiség, ott voltak az olajjal telített hordók. A
hideg beállta után ezekben az
olaj csonttá fagyott. Ezeket a hordókat kellett szétvágni vasvágóval,
kalapáccsal, ez volt a feladatom. Sokkal könnyebb egy vasat elvágni, mint a
csonttá fagyott gépolajat. Akárcsak a fagyott agyagba, amiről már beszéltem,
ebbe is beleragad a szerszám. S nem halad benne. A sziklának, a kőnek is van
egy bizonyos rugalmassága, de ennek semmi. Ezenkívül a kezünk fagyott le.
Bent, a hordós helységben lehetett egy 25-30 fokos hideg. Az olajat tíz-húsz
kilós, fagyott darabonként vitték a kályhára, olvasztani. Tehát az előnyök
ellenére ez volt az egyik legnehezebb munka, amit ott, a Távol-Keleten végeztem.
Egyhónapi ottlétem után megint rabokat toboroztak a bányába. Akkor én már
eléggé szabadon éltem. Az egyik orosztól kaptam egy vadonatúj
"gimnasztyorka" nevű katonainget. Kedveskedni akart vele. Az ing nem
a lágeré volt. A bányákba a lehető legkevesebb ruhával indítottak el. A
ruha kellett a többi rabnak. Egy katona aztán el akarta venni az ingemet. Fellöktem.
Az hanyatt esett, s a fejét beverte egy barakk oldalába. Engem meg lefogtak, s
bedobtak egy disznópajtába. A lágert körülöttem felszámolták, a rabokat
elvitték egy bányába. Én reggelig ottmaradtam, a pajtában. Reggel előállítottak,
s elvittek a lágerparancsnok elé. A gyár maga tovább működött, hiszen
abban szabad munkások dolgoztak, mi, rabok csak segédmunkások lehettünk. A
parancsnoknak megmondtam, hogy azt az inget azért akartam megőrizni, hogy
valamiképpen az egészségemet megvédjem. Hogy továbbra is dolgozni tudjak.
Nagyon megértő volt. Akkor velem együtt még néhány lány is ottmaradt,
hogy legyen aki mosson, takarítson. Máskor, a fogságom idején nőket nem láttam,
de ott volt egy kisebb női láger. Barakkjukat a férfiakétól szögesdrót-kerítés
választotta el.
-
Tehát akkor ön ottmaradt a gyárban?
-
Igen. Hadd szóljak egy roppant rendes emberről. Alexander Sztyepánovics Rezáncovról,
a gyár adminisztrátoráról. Feleségét Elizavetának hívták. A gyár többi
vezetőjét nem ismertem. Az étkezdében mintegy háromezren kosztoltak. Az étkezde
főnökét Kiszilovnak hívták, a többi nevét elfelejtettem. Az oroszoknál
az úr vagy nagyságos asszony megnevezés még a civileknél is nehezen megy,
akkor jöttem erre rá, amikor később úri emberek közé kerültem. A grófokat,
grófnőket is úgy nevezték meg, hogy: keresztnév, apai név, családnév. Ha
ezt a három formát egyszerre használta valaki, az már a tisztelet jele volt.
Mikor visszakerültem a gyárba, Rezáncov nagyon megörvendett nekem, hogy
maradt legalább egyetlen férfi rab. Egyszer ezt mondta: Kárl Zigmundovics,
tudom, hogy te pap voltál, katonatiszt voltál, de más munkát nem tudok adni
neked, mint vécépucolást. A lágeren kívül van tizennégy vécé, azokat
kell kipucolnod. Nyár van, olvadás. Ne szégyelldd, ne félj. Jó dolgod lesz.
Adott nekem egy úgynevezett "brézéntovájá ogyózsát", tehát egy
vízhatlan vászonból készült ruhát és gumicsizmát. Ezeket csak szolgálat
közben használhattam. Hát elvállaltam, mit tehettem volna? A lágeren kívül
az emberek még egy kis élelmet is adtak. Az árnyékszékek tartalmát az
Orotukán folyóba kellett kihordani. Volt egy fehér lovam, és egy "hrábárkám",
azaz kordélyom vagy valami olyasmi. Kétkerekű, kibillenő saréta. Jól
teleraktam, majd a lovat belehajtottam az Orotukánba, egyet löktem a sárétán
a lábammal, s félreugrottam. A sáréta tartalma kifordult, akkor kissé
bennebb hajtottam, s a kordélyt kiöblítettem. A ló már úgy megszokta ezt a
műveletet, hogy nekem bele se kellett mennem a folyóba. Annyira bevitte a kordélyt,
hogy azt a víz ellepte. Szeptember közepén aztán lassan beállott a tél.
Egyszer hivat Rezáncov, s azt mondja, hogy neki kellene két ember, aki kijárjon
a hegyekbe, s fát hordjon be a település szabad lakóinak. Itt ismerkedtem
meg Strébeli Sándorral, aki a háború előtt a csepeli Ganzmávag szakembere
volt. Az orotukáni üzemben egy hatalmas gépet kezelt, négyméteres, tüzes
vasrudakat szabdalt fel. Nélkülözhetetlen ember volt. Az egyetlen magyar,
akivel Orotukánban találkoztam. Azért tudott ott megfenekleni, mert szükség
volt a szaktudására. 1947. januárjában, februárjában hatalmas, kemény tél
szakadt a nyakunkba. A civileknek fa kellett. Sanyit meg engem kivettek a gyárból,
és Rezáncov adott kettőnknek egy hatalmas gyalogszánkót, hogy azzal menjünk
ki a hegyre, s a hó alatt keressünk kúszó borókafenyőt. Ezek disznótök
szerűen kígyóztak a sziklák repedéseiben, így védekeztek a viharok ellen.
Ágaik vagy kiálltak a hóból vagy nem. Ha a hó megroppant halina szerű, rénszarvas
szőrből ványolt csizmáink alatt, akkor tudtuk, hogy borókafenyő van
alatta. Persze olyasmit, hogy fejsze nem adtak a kezünkbe. Egy őr
elkísért az utolsó kunyhóig, vagy szabad szállásig, s ő ottmaradt. A
munka végeztével, mikor a szánkót megpakoltuk, hozzá kellett
visszatérni. A gyalogszánkóra fél köbméternyi fa fért fel. A borókafenyőt
"sztlániknak" nevezték.
A hegyet csupa hó borította. Ott erdő nem volt. Mint mondottam, a fák csak a
völgyben tudtak megélni, ott is csak a vörösfenyő, ebből csináltuk a
barakkokat. Mikor a borókát megtaláltuk, akkor vattakesztyűnkkel kezdtük
kidolgozni az egy, két méteres hóból, hogy valamiképpen a tövéhez hozzáférjünk.
Akkor Sanyival a vállunkat alátettük, s gyökérből kiroppantottuk. Majd
feltördeltük, hogy rakodni
tudjunk. A szánkón elöl és hátul két vastag kenderkötél volt. Az ágakat
úgy tördeltük, hogy azokból egy hatalmas zsúp legyen, hogy szállítani
lehessen. A gyártól úgy négy, öt kilométerre voltunk. Egyébként
novemberben, amikor kezdtünk kijárni, gyönyörű látvány tárult elénk. A
Kalema folyó fentről úgy nézett ki, mintha egy óriási lávacsík volna. Az
egész kilométernyi széles folyót pára borította, mintha forrt volna. A
vize valószínűleg fagypont körül lehetett. De mégis víz volt. Párápja tíz,
húsz méternyi magasságig felemelkedett. Persze decemberre tökéletesen
befagyott. Fent, a hegytetőn sokkal melegebb volt, mint lent, a völgyben. A
hideg levegő oda beszorult és megült. A folyó körülbelül ezer méternyi
tengerszinti magasságban folyt, és mi körülbelül kétezer méternyi magasságban
jártunk. Egy röghegység volt. Örültünk, ha minél magasabb helyen találtuk
a fát, mert fent sütött a nap, lent meg köd volt. Kettőnk napi normája egy
köbméter fa volt. Egyszerre tehát felet szállítottunk, így naponta két
utat kellett megtennünk. Be volt osztva, hogy sorban kihez kell vigyük a fát:
a főkönyvelőhöz, az igazgatóhoz, a lágerparancsnokhoz, politikai
parancsnokhoz... Hónapokon keresztül végeztük a fahordást, mert különösen
erős volt a tél. Egyetlen alkalommal láttam egy háznál kinti hőmérőt. Mínusz
negyven fokot mutatott.
Eljött az 1948-as esztendő is, harmincéves lettem. Annyira el voltam fásulva,
annyira nem gondoltam ott sem anyára, sem apára, sem testvérre, sem
Istenre... Csak a harcra a fennmaradásért. Szabad időnk soha nem volt. A
napok egybemosódtak, soha nem tudtam, milyen nap van. Nem is gondoltam az idő
múlására, amíg egy napon egy hároméves kislány az agyamba fricskázott. A
főkönyvelő hároméves
gyereke. Fát vittünk nekik. Az asszony egy-egy tál kását hozott nekünk a
kócerájba. Hiszen ilyen, magunkfajta rabokat a házba nem engedtek be. A kása
jól esett, a lágerben olyant nem ettünk. Egyébként az oroszoknál ez a fő
eledel. Rizsből vagy zabból készülhetett, amit ott ettünk. A legjobb ízű
a zabkása volt. Az úgynevezett "oszrámájá kásá". Míg az ételt
ettük, üldögéltünk a faágakon, odajött a kislány. A fáskamra közvetlenül
a lakásból nyílt, hogy ne kelljen télen kimenni a házból, amikor fát
vittek be. A gyerek azt mondta nekem: "Gyágyá! Kák tébé závut?"
Bácsi, téged hogy hívnak? Akkor nyilallott belém: Istenem, hát bácsi
lettem. De azért lélekben nem fogadtam el, hogy megöregedtem. Sanyi élelmesebb,
talpraesettebb ember volt, mint én. Otthon nem az egyetemeket járta, hanem
egyszerűbb, keményebb fizikumú ember volt. A fahordás idején különösen
felerősödött, de azelőtt is mint gépészt a civilek jól táplálták. Még
az is megtörtént, hogy halkotletet kaptunk. Őrölt halhúsból bécsi
szeletet. Sanyi nagyon bírta a munkát. Egy 240 kilós sínt egyszer négyen
emeltek fel a vállára, s ő fogadásból száz méterrel arrébb vitte. Nagyon
erős volt, de idegbeteg. Álomkóros. Sanyi rájött, hogy ha fortélyoskodunk,
jobban fogunk keresni. A második fordulónál úgy odaverte a szánt, hogy szétment.
S akkor mentünk Rezáncovhoz, hogy: parancsnok polgártárs... Mert a raboknak
nem volt szabad az elvtárs szót használni, csak a "grázsdányin",
polgártárs szót. Szóval mondtuk, hogy szerencsétlenül jártunk, beestünk
egy szakadékba, s a szánka összetörött. S akkor eladtuk a fát olyan szabad
embereknek, ahova nem kellett menjünk. Ezeken a
helyeken nagyon jól jártunk, mert jóllakattak, s még dohányt is kaptunk.
Úgyhogy minden harmadik, negyedik nap Sanyi egy szánkót összetört. Rezáncov
áldott, jó ember volt, soha nem tette szóvá a csalásunkat. Ha kiderül,
kaphattunk volna pár hónap szigorított zárkát vagy verést.
-
Innen, a gyárból volt-e valami rálátásuk a világra? Tudták-e például,
hogy merre haladtak a történelmi változások?
-
Nem. A világtól teljesen el voltunk zárva. Sem papírt, sem ceruzát, sem újságot,
nyomtatot betűt nem láttunk. Rádió sem volt. A
hangszórókból csak irányított ricsajzene szólt. Minket, rabokat
teljesen élőhalottként kezeltek, vagy inkább mint valami ökröket,
melyeknek megadták az életben maradáshoz szükséges élelmet. Fogalmam sem
volt, hogy mi az az Orotukán. Azt láttam, hogy nem sziklák között vagyunk,
hanem olyan helyen, ahol házak vannak, villany világít, s a házakban a férfiak
mellett asszonyok, gyerekek élnek. Makadám húz át a településen, s
mellette Küküllö nagyságú víz siet észak felé...
Végül is az illegális faeladást csak néhányszor mertük megismételni,
mert az ilyesmiért még tíz év fogságot pluszban rád sózhattak. Sokszor
találkoztam olyan kolhozparaszttal, aki csak azért kapott tíz év fogházbüntetést,
mert a kolhozból elemelt egy kenyeret. A Szovjetunióban állítólag nem létezett
egyetlen "tiszta" család sem, vagyis olyan, amelyből valamely családtag
ne ült volna börtönben. Ez általános szabály volt. A szabadult de odarögzített
emberek is állandóan kockáztatták a szabadságukat.
Mi csak kimondottan "arisztokrata" kommunistáknak szállítottunk fát,
a kiváltságosaknak. Ezért nem adtak semmit nekünk. Kijárt nekik, mint az ökörnek
a járom. A szabadoktól kaptunk némi élelmet, mint mondottam. A kétszeri szánkóút
annyira lefoglalt, hogy az étkezdébe sem igen tudtunk menni ételt kunyerálni.
Szóval állandóan éhesek voltunk. Az őr egy idő után már a helység széléig
sem járt velünk. Tudta, hogy két boldogtalan, megvetett "zápádnyik",
nyugati fogoly vagyunk, akik nincs hova elszökjenek. Átvett minket Rezáncovtól,
kivitt a gyárból, s ezzel elbocsátott: "Vékhogyi ná szopku!" Azaz
mars ki a hegyre! A lakatlan terep, az irdatlan, lakosság nélküli tartomány
minden
őrségnél jobban
biztosította azt, hogy hazajövünk.
A lágerkoszt Orotukánban sem volt különb, mint másutt.Naponta háromszor
kaptuk a nyers, sós halat. Harminc százaléka só volt. A kenyeret normára
adták. A bányászoknak napi egy kilót, nekünk itt hatvan dekát. Reggel
harminc, délben húsz, este tíz dekát. Hogy ne terheljük meg éjszakára a
gyomrunkat... Az egyéb étel nem nagyon számított. Egy-egy kanál lötty,
egy-egy kanál kása naponta egyszer.
Kilenc esztendő alatt semmilyen más ételt nem kaptunk, kivéve a kórházat.
No és a C vitamin pótlására a sztlányikot. A skorbut, az ő nyelvükön a
"cinga" ellen, hogy a fogaink ne hulljanak ki, és testünk ne
rothadjon széjjel. Legfennebb a kásafélék váltakoztak. De ezek soha olajat
vagy zsírt nem láttak. Egyszerűen sótlan vízben valamit megfőztek. Mondtam
már, hogy hígak voltak a kásák. A zabkása azért emlékeztetett a tojásrántottára,
mert mivel szegények voltunk, édesanyám gyermekkoromban a tojást felhígította
tejjel, hogy többnek
látszódjon. Persze ez sem volt egyéb illúziónál. Tehát a kórházi időszakon
kívül soha nem kaptam krumplit, paszulyt, borsót, lencsét, laskafélét,
semmilyen húst, zsírt, olajat, vajat, szalonnát, se zöldséget, se gyümölcsöt.
Ilyenformán pusztult el a raboknak kilencven százaléka. De a Dalsztroj és a
többi hadihajó gyúrta az utánpótlást, s a "paradicsomban" folyt
a tisztogatás a legzseniálisabb postarabló, a "nagy" Sztálin útbaigazításai
alapján. Szóval Orotukánban lényegében a fahordás idején is szabályszerűen
éheztünk. Amint mentünk kifele, a településen gyakran találkoztunk egy
nagy-nagy farkaskutyával. Szabadon járkált, senkit sem bántott. Mindig kint
csavargott az utcán. Így saccoltuk, hogy lehet vagy ötven kiló. Sanyi
kezdett nagyon udvarolni neki, meg is simogatta. A kutya ezt nem is bánta. Egy
ideig a reggeli kenyéradagjának egy részét is neki adta. Nagyon megbarátkoztunk
vele. Én mondtam, hogy rosszul teszi, ha megvonja magától a falatot. Az a
kutya bizonyára nem éhezik. Légy észnél, mondtam, meg ne lássam többé,
hogy odaadod a kenyérporciódat... De ő úgy válaszolt, hogy én csak bízzam
rá a dolgot, tudja ő, mit csinál. Sanyi amikor bent dolgozott a gyárban, és
a darut kezelte, naponta másfél kiló kenyeret kapott. Roppant felelősségteljes
munkája volt. Erős, középtermetű, zömök ember volt. Még mindig kitűnő
erőben.
Szóval a kutyával erősen megbarátkoztunk, már néha a hegyre is elkísért.
Minden nap egy kicsit tovább jött. Egy reggel erősen nagy köd ereszkedett
le. Tíz méternél tovább nemigen lehetett látni. Összetalálkoztunk a kutyával.
Az úton senki nem járt. Sanyi megsimogatta, s odaadta a kenyéradagját. A
kutya szépen jött utánunk a hegyre. Egyszercsak Sanyi hirtelen ráugrott,
elkapta a torkát, s kezdte fojtogatni. Írtó ereje volt, de a kutyának is.
Sanyi rám ordított: Rohanj már ide, s fogd meg a hátsó lábát, mert mindjárt
kivájja a belemet. Odarohantam. Sanyi a kutyán feküdt, a torkát szorította.
Teljesen lemellyesztette Sanyiról a pufajkát, az inget, s tényleg már a hasába
is belekarmolt. Vagy tíz perc kellett még, s a kutya megdöglött. Sanyi akkor
elővett egy komoly kést, amit az öntödében csinált, s ott rejtegetett.
Mivel ilyen ködös nap volt, megreszkírozta, hogy kihozza a gyárkapun. Nem tévesztendő
össze a gyárkapu a lágerkapuval. A láger a gyártól jó két kilométerre
volt. Oda kést bevinni vagy onnan ilyesmit kihozni lehetetlen lett volna. Azt
csak a "vorok", rablók tudták volna megtenni, s nem ilyen közönséges
halandók, mint mi, "zápádnyikok". Sanyi a harc után a ruháját úgy,
ahogy rendbe szedte, s a kutyát bevonszolta egy kisebb mélyedésbe, majd
kezdetlegesen megnyúzta. Utána egy jó darab húst lekanyarított belőle. A
helységtől már jó messzire jártunk. A kutyát beásta a hóba, s a helyet jól
megnézte, hogy oda visszataláljunk. Kiértünk egy olyan helyre, amelyről
tudtuk, hogy ott máskor
is találtunk fát. Én mint tűzfelelős hamar egy kis tüzet raktam. Persze
Sanyi is segített. A már otthon előkészített mahorka szivarból egyet a szájába
dugtam, hogy idegessége csillapodjon. A száraz borókafenyő hamar lángra
lobbant. Itt kint a természet felett már korlátlan urak voltunk. Minél
fennebb mentünk, a hideg is annál szelídebb volt. Nemsokára jó parázs
lett. Sanyi a húst, ketté vágta, s rátette a parázsra. Nemsokára kész
volt a finom kutyapecsenye. Jót ettünk belőle. Sajnos sót elfelejtett hozni,
másnap már azt is vittünk magunkkal. Hogy jól laktunk, kedélyünk
megnyugodott, s megbeszéltük, hogy most már én is megértettem, miért
adogatta a kenyeret a kutyának.
Ezután naponta jártunk a kutyahúsra. Mintegy hónapon keresztül igen jól éltünk.
A kenyérporciónkból is vittünk ki egy adagot a hús mellé. Attól nem
kellett tartanunk, hogy a hús megromlik. Hadházi Sándor, egykori tanáromról
tudom, hogy a Léna folyó jegébe fagyva több tízezer éves maszatodon testét
találták meg és ásták ki, s húsát a legelőkelőbb párizsi vendéglőben
szolgálták fel. És miután hazajöttem,
egy másik esetről is olvastam, hogy éppen ott, Kolimán egy kilencven évvel
a kiásás előtt jégbe fagyott gőtét találtak, s azt sikerült feléleszteni.
Sanyinak a "busláját", pufajkáját, mellényét összevarrogattuk.
A nyomokat szépen eltüntettük. A "vorok" néha viccelődtek velünk.
Az egyik azt mondta: Azért jó itt nekünk, mert az egész esztendő nyárból
áll. Csupán a tél tart tizenhárom hónapig. Nekik könnyű volt viccelni,
mert nem dolgoztak, csak a mi porciónkat is elették előlünk. A konyhából
a fullajtárjaik ami csak jobb falat volt, azt mind nekik adták. Jó volt hát
nekünk a kutyahús is. A településen, a táborban nagy ribillió támadt.
Mindenki a kutyát kereste, dehát nyilván nem találták meg. Miután Sanyi
megfojtotta, akkor tudtuk meg róla, hogy a helyőrség-parancsnoké, illetve az
NKVD-vezetőé volt. Ha
megtudják, hogy mi a kutyát megettük, egészen biztosan agyonlőttek
volna.
| |
....................................
|
