|
....................................
| |
Tizenhetedik beszélgetés
Húsz
évre elítéltbôl lett vécévállalkozó * Malachízlalás kantinmoslékkal *
Kaland az élelmiszerraktárban * Levél Erdélybe * Feltámadás a hómezôn
-
Múltkori beszélgetésünket ott hagytuk abba, hogy fahordás közben lassacskán
felélték a farkaskutya húsát. Meddig tartott a fahordás?
-
Márciusban, mikor megenyhült az idô, vége volt a fahordásnak. Valamennyi
mennyiséget fel is halmoztunk a fából. Ezután megint visszakerültem a vécépucoláshoz.
A munka nehezen ment, mert áprilisban még kemény fagyok voltak. Két méteres,
15-20 kilós vasrudakkal kellett széttörni a megfagyott ürüléket. A rúd
olyan vastag volt, mint egy colos vízcsô. Ezek a sziklafúrásnál a bányában
használt, atszögletű acélrudak
voltak, az egyik végükön laposra, a másikon hegyesre kiképezve.
A
latrinákat naponta többször ki kellett üríteni, hogy ne fagyjon bennük éppen
kôvé a bélsár. Tíz perc alatt fagyott csonttá az ürülék. Ezek a vécék
közönséges árnyékszékek voltak, mint egy falusi budi. A gyár körüli
telephez tartoztak. Rezáncov – mint mondottam - ismerte a
múltamat, s így bocsánatkéréssel fordult hozzám mikor megkért,
hogy vállaljam el ezt a munkát ismét, mert jó dolgom lesz. Éshát bármilyen
hihetetlen - belôlem ott vállalkozó lett. Éspedig vécévállalkozó, mégpedig
úgy, hogy privatizáltam a budikat. Pontosan nem emlékszem,
hogy ez a privatizálás a többi rab elszállítása elôtt vagy után
volt-e, hiszen több mint ötven év telt el azóta... Rezáncov engem azért is
szeretett,
mert az idegen országból származó rabok közül az egyetlen voltam, aki
akkor már anyanyelvi szinten beszéltem az oroszt. Szóval a vécéket kiadtam
a fiúknak takarítás végett. Én hátulról bejártam az étkezdébe, s fát
aprítottam a tűzrakáshoz. Mellettem kerültek ki az ételmaradékok a fás fészerbe,
mert ismétlem, a nagy hideg miatt a fáskamra mindenütt össze volt építve a
konyhával. Elisavéta Rezáncova mindig hozta ki nekem a fészerbe az ételmaradékokat,
s abban bizony már hús- és csontdarabok, és kenyér is volt. Amit a civilek
a tányérban hagytak. Jobb minôségű
kenyér volt, mint amit mi kaptunk. Nem számított, hogy moslékból van,
hiszen nekem már minden eshetôségre tapasztalatom volt. Hiszen - mint meséltem
– Jászberényben annakidején az ürülékbôl húztuk ki a csontokat, s ettük
le róluk a porcogókat, inakat. Aki nem ismeri az éhséget, csak az nem érti
ezt meg. Sokszor a hó alól ettünk ki, kitudja mikori halfejeket. A fáskamrában
a mosléktól meghíztam, helyrejöttem. A vécéket tehát kiadtam albérletbe.
Az ôrséggel is nagyon megbarátkoztam. Az ôrtorony alatt a kerítésen volt
egy lyuk, azon keresztül bújtam ki a vécéimhez. Az ôrrel megegyeztem:
engedje meg, hogy helyettem más is kibújjon, mert nekem bent a fáskamrában
volt dolgom. Úgyis tudták, hogy nincs hová menekülni, mert a környéken
sehol nem volt lakosság. Sem állat, sem ember nem létezett. Csak hébe-hóba
rablágerek. Tehát az esetleges szökevényre az éh- és fagyhalál várt.
A konyhán már oda jutottam, hogy a tányérokból összegyűjtöttem az ételmaradékot,
és mosogattam. S oda is
eljutottam, hogy már a vécépucoló segédjeimet is tápláltam, azokat. A gyárnak
fürdôje is volt, ahol a munkások műszak után lemosakodtak. Ez az öntôdében
volt. Mikor a vécépucolást befejeztem, ott én is lemosakodtam. A
"szakmai" ruhából ilyenkor kibújtam. Azért mondom, hogy számomra
ez egy csodálatos helynek számított. A gyárigazgató megtudta, hogy a vécéknél
és a kantinban is dolgozom. Ez neki nem tetszett. De Rezáncov úgy védett
meg, hogy elmondta: nekem védôruhám van, s mikor a konyhában segítek, akkor
tiszta ruhát veszek. Úgyhogy végül a gyárigazgató eltűrte a jelenlétemet.
A lengyel nemzetiségű szakács annyira megszeretett, hogy a konyhában is
odatett a
nagy kályha mellé, hogy ügyeljek az ételre. A kályha félszobányi nagyságú
volt. Bízott bennem a szakács, jobban mint az asszonyokban. Tizenöt szabad
asszony dolgozott vele. Egyszer ezt mondta: Te Kárl, veszek két malacot, s te
majd hordod nekik a moslékot. Karácsonyra levágjuk ôket, s az egyik a tied
lesz. A másik az enyém. A szakács lakása közvetlenül az egyik ôrtorony
mellett volt. Megvette a két malacot, s esküszöm, a malacok tüneményesen
fejlôdtek. Mert a szakács minden adag moslékba két kilónyi vajat tett bele.
Olyan moslékot vittem a malacoknak, hogy a legszívesebben mind megettem volna.
Rizskását, laskát is ettek a disznók, még meg is fűszerezte nekik az ételt.
A moslékkal közvetlenül az ôrtorony alatt bújtam ki, ahol a budik is
voltak. Eltűrték. Kijártam tehát a szabad emberek közé, sakkoztunk, kártyáztunk.
Hogy nézett ki náluk egy mulatság? Egyszer azt mondták, nahát mulassunk
egyet. A civilek akkor már jól ismertek. Általában a szakácsnál vagy a
szomszédban voltunk. Az ôr a torony alatt látta, hogy viszem ki a moslékot,
de nem volt kötelezô látnia, hogy mi történik a torony alatt. Hát inkább
nem nézett oda.
- No és hogy is volt az a mulatság?
-
Mielôtt még nekifogtunk volna mulatni, bejött az asszony, s hozott egy olyan
számológépet, amilyent a kisiskolások használnak: drótokon piros és fehér
golyócskák. Taszítja erre, taszítja arra, oszt, szoroz, összead, kivon.
Akkor versenyeztünk, hogy ki tud gyorsabban számolni, ô a számolómasináján
vagy én fejben. Én minden versenyt megnyertem. Aztán kezdôdött a mulatság.Jó
két órán keresztül orosz nótákat énekeltünk.
A szeszt tisztán ittuk, semmit nem tettek bele. A végén egyszerre fel kellett
hajtani egy nagy csuporral, s ezután öt perc alatt az egész társaság az
asztal alatt volt, s ezzel véget ért a mulatság. A két malacból disznó
lett. Az enyémet is a lengyel szakácsnak adtam, hát én mit csináljak vele?
Adott belôle tepertyűt, szalonnát. Ott nem ismerik a nálunk szokásos disznófeldolgozást.
Lesózzák a húst, cseberbe teszik.
Olyan hideg van, hogy nem kell félni attól, hogy megromlik.
1947. június elsején kerültem volt Orotukánba. 1948 nyarán már annyira
bedolgoztam magam a vendéglôbe, hogy Nyikoláj Kiszilov párttitkár is
megszeretett. Ő volt a gyár párttitkára és az étkezde fônöke. Felesége,
Lenuca volt a büféfônök. A raktárhoz csak Kiszilovnak volt kulcsa. Abban
minden földi jó megtalálható volt. Még földiepret is láttam. Konzervek,
tengeri rákok, húsok stb. És ô nem a szakácsra, hanem rám bízta a
kulcsot, mert mindenki lopott. Mikor valahová el kellett menjen, de a kamrából
valamire szükség lehetett, akkor a kulcs nálam volt. Én erre nagyon büszke
voltam, hogy ennyire karakánnak és becsületesnek tart. A raktárra, kamrára
úgy ügyeltem, mint a két szememre. A lányok között volt egy Tamara nevű
elítélt, kedves barna tatár lány. Szemet vetett rá Kiszilov, pedig szép szôke
felesége
volt, dehát milyenek a férfiak?
Egy napon azt mondta nekem Kiszilov: Kárl, van egy nagy kérésem. Zárjál be
engem, Tamarával a kamrába, s mikor dörömbölök engedj ki, de ne tudja meg
senki. Egy óriási lakattal bezártam ôket kívülrôl. Hát kavargatom
az ételt az egyik óriáslábosban. Most jut eszembe, hogy miféle nagy bogarak
mászkálnak ott, a "tárákán". A svábbogár az hatalmas és
fekete. Ez a tárákán kisebb és barna színű. A magyar neve talán pont
ruszli, persze mert az oroszoktól jött hozzánk. Hát ezzel tele volt a
konyha. Ételt tettünk le a földre, arra rágyűltek, mint a méhek az anyakirálynôre,
s mikor együtt voltak, akkor ráráztuk ôket a forró kályhára. A konyhában
jó meleg volt. A kályha két méter széles, öt méter hosszú. S amint
kavarom az egyik lábosban az ételt, bejön az igazgató, hogy az egész személyzet
innen azonnal kivonul, mert megérkezett a Dymon (Dájmon) kocsi négyezer
samottéglával, hogy a kivénhedett Martin típusú kemencét, olvasztókemencét
ezekbôl építsék újra. Az
amerikaiak hordtak oda mindent. Gépkocsikat, konyhagépeket, takarókat, s
mindent, amire szükség volt. Mert a szovjetekkel szövetségesek voltak Hitler
ellen, dehát ôk emberáldozatot nem hoztak, csak élelmet, nyersanyagot dobtak
be. Gyúrták a vidéket pokrócokkal, fegyverekkel, élelemmel.
- S végül ki kellett mennie téglát rakodni?
-
Én mind mondtam, hogy nem mehetek ki, mert kell vigyázzak az ételre, de ô még
a hátamra is ráhúzott, hogy ki kell menni leszedni a téglát. Közben még
azelôtt két kicsi kurva konyhalány észrevette, hogy Kiszilovot és Tamarát
bezártam a kamrába, de akkor én ezt nem tudtam. Szóval mind mondtam, hogy
odaégnek az ételek. De abban a pillanatban vizet hozott, leöntötte a tüzet,
félrevitte a lábosokat, s a szó szoros értelmében kirugdosott az öntöde
mellé, hogy én is segédkezzek a téglánál. Mire a téglát leszedtük, a
raktár ajtaja mögül éktelen dörömbölés hallatszott ki, ugyanis Kiszilov
berúgott. A lányok elhúzódtak, mert féltek Kiszilovtól. Kinyitottam az ajtót.
"Ggyé té bül, Kárl?
Jobtvoj máty, ggyé té bül?" Hol voltál, Károly, az anyádat, hol
voltál? Mondtam, hogy mi volt a probléma a téglával. Az igazgató
kikergetett. Kijött Kiszilov, kijött Tamara, bezártuk az ajtót. De a
két kicsi ringyó elmondta Lenucának, a feleségnek a történteket. Akkora
botrány lett belôle, hogy na. Csodálom, hogy Oroszország nem dôlt össze tôle.
Mivel Kiszilov párttitkár volt, neki ezért öt év börtön járt.
Mégpedig azért, ha valaki szabad ember egy rabbal szóba állt. Tamara rab
volt s Kiszilov párttitkár. Minden nap vitték kihallgatásra. Engem azért kínoztak,
hogy én hogy mertem bezárni Kiszilovot? De én tagadtam. De bezártad! Nem zártam
be! Mivel szabad embernek rabbal viszonyt folytatni bűn volt, ezért az NKVD
foglalkozott az üggyel. Heteken keresztül folytatódott ez a dolog. A
parancsnok azzal fenyegetett, hogy további évekre elítél. Nem volt ott törvényesség.
Például Intrétyin, akirôl a továbbiakban szó lesz, 175 évre volt elítélve.
De én váltig
tagadtam. A parancsnok hívatta a két leánykát, de én azt mondtam: azok ott
sem voltak, fogalmuk sincs arról, hogy mi történt. Irigyek a szép Tamarára,
s rosszféleségbôl árulkodnak. Mert ô a legértelmesebb lány. Lenuca , a
Kiszilov felesége egyébként fel is pofozott. A két másik lánynak a szemébe
hazudtam. A végén az NKVD parancsnok alapos gyanú miatt Kiszilovot leváltotta,
s beosztotta a kovácsműhelybe, ahol húsz kilós kalapáccsal lapította a
forró vasat egy esztendôn keresztül. Ez volt a büntetése. Lenuca, a felesége
továbbra is a büfé vezetôje maradt. Mikor az egész procedúrának vége
volt, egyszer felhívatott a fôparancsnok, a vérengzô alakulatok legfôbb
parancsnoka, akinek titokban tudtunkon kívül a kutyáját megettük. Azt
mondotta: Itt vagyunk most, négyszemközt. - És megtisztelt azzal, hogy Kárl Zigmundovicsként szólított meg. - Az Istenre kérlek,
mondd meg bezártad e Kiszilovot? - Grázsdányin májor, mondom, nem zártam
be! - Nézz a szemembe! - Nem zártam be. Amit mondtam, megmondtam. - "Vszégdá
umémnyé mnyényijé ob vengercov bülo hárosojé". Tehát: nekem a
magyarokról mindig jó véleményem volt. "Té molodec cselovek". Te
egy stramm fiú vagy. Tudom, hogy bezártad, de stramm
fiú vagy. Utasítást adok a gyárigazgatónak, hogy amíg itt vagy, legyen jó
dolgod, dolgozz a konyhán.
Lenuca késôbb megdicsért, hogy köszöni szépen, hogy ilyen kitartó voltam,
s most már az urától nem válik el. Én eleget mondtam neki: Lenuca drága,
ez férfidolog, én nem láttam semmit. Kiszilov egy év múlva került vissza a
régi posztjára, egy éven keresztül keményen kellett gürcölnie. Tönkre is
ment, mert nem volt szokva a nehéz munkához.
-
Beszélgetésünk legelején ön megmutatott nekem egy Távol-Keletrôl küldött
levelet, az egyetlent, mely onnan eljött Erdélybe. Ha jól emlékszem, a
levelet Orotukánban adták fel...
-
Orotukánban, a villanyállomáson volt egy mérnökember, neki panaszkodtam,
elmondottam, hogy ki vagyok, mi vagyok, s hogy 1944 óta otthon a szüleim
semmit nem tudnak rólam, s akkor már 1947-et írtunk. Ez az ember nagyon
kedves volt. Szerzett nemzetközi levélpapírt. Baloldalra én magyarul,
jobboldalra ő oroszul a levelet megírtuk. A levélkijuttatást roppant
kegyetlenül büntették, öt-tíz év börtönnel járt. Egyáltalán nem volt
szabad leveleznünk. Ő vállalta, hogy akár a szabadsága árán is a
levelemet kijuttatja a lágerből. Én fordítottam neki, amit magyarul írtam,
s ő orosz betűkkel a jobboldali részt megírta. Nemzetközi levelezésben, és
ilyen helyeken két nyelven kellett írni. Mikor később Sztálin halála után
kezdtek foglyokat hazaengedni, akkor is két nyelven, oroszul és angolul
kellett megírjuk a nyilatkozatokat, hogy milyen jól ment sorunk. Hogy a
legnagyobb boldogságban éltünk.Én egy levélborítékot megcímeztem Romániába:
Cluj - Kolozsvár. Liceul unitarian, dr.Kiss Elek. S ezt magyarul is ráírtam,
ő pedig ezt a címet orosz-cirill betűkkel is felírta a borítékra. A feladó:
CCCP, azaz URSS... Az ukránok erre a három C-re azt mondták, hogy "tri
szruli jédén rusz", három zsidó és egy orosz - ebből áll a szovjet
hatalom. Az ukrán partizánok szerint. Ez a mérnök biztonsági okokból a nevét
sem mondta meg nekem. Többet nem is láttam. Ezen a levélen hét pecsét van,
tehát egy hétpecsétes levél. A dátuma: 1947. szeptember 24. Ott írtam meg,
a villanyállomáson. A mérnök bélyegezte föl. Kilenc kopejka volt a bélyeg.
A levélen három orotukáni pecsét van. Valószínűleg az őrnagynak köszönhetem
azt, hogy ez a levél kijutott, mert mint mondottam, a Kiszilov ügy miatt
nagyon megdicsért. Helyben november 17-én van lepecsételve, tehát addig
vizsgálgatták. A moszkvai pecsét dátuma: 1948. február 24. Bukarestbe érkezett
február 27.-én. Kolozsvárra pedig meg csak 1949 végén, hosszú hónapok múlva.
A lényeg az, hogy ebben a levélben úgy kellett írni, hogy az élet mennyországnak
tűnjön, hogy a szovjetek eltűrjék a kimenetelét. A levelet édesanyám és
édesapám a megírástól számított tizenhatodik hónapban kapta meg, 1948
decemberében, egy püspöki látogatás alkalmával, mert a főjegyző úr. dr.
Kiss Elek, volt teológiai dékánom közben püspök lett. Neki írtam, azért,
mert a szüleimnek nem mertem írni. Gondoltam, hogy Kolozsvár nagy város, s
oda valamiképpen levelem eljut. 1948 karácsonya nagyhetén adta át a szüleimnek
a levelet. A levél így szólt: "A messze múltból tűnök elő, és
keresem fel soraimmal. Egy rossz tanítványa gondol önre mélységes
tisztelettel és szeretettel. Oly régóta nem írok és beszélek magyarul,
hogy az írás már egészen
szokatlan és nehézkes. Kedves, jó főjegyző úr, bocsánatát kérem, tudom,
hogy az ön meleg szíve nagyon fájt,
amikor otthagytuk önöket 1941. január 15.-én Zsigmond Ferenccel együtt. Azóta
közel hét esztendő telt el. Józsefi hét szűk esztendő, ez alatt én is
sokat álmodtam. Az ön lánglelke, törhetetlen küzdelme és akarata, meg nem
alkuvó akaratereje az én drága anyám rokonlelke. Őreá, az én jó apámra,
és önre gondolok életem minden pillanatában forró szeretettel. Nem voltam jó,
nem hallgattam önökre, pedig javamat akarták. Nagy kérelemmel fordulok
Nagytisztelendőségedhez. Életjelt nem adtam magamról 1945. március 4. óta.
Akkor találkoztam a húgommal Szombathely közelében. Nem tudom, szegény él-e
vagy nem, s szüleimet tudta-e értesíteni, ha élnek még. Tudatlanságban
vagyok felőlük. Sem szüleim, sem rokonaim levélben föl nem kerestem még,
ez alkalommal sem teszem. Nem akarom a már beforradt sebeket felszaggatni. Különösen
nem, ha már kibékültek a sorssal, hogy én életben nem vagyok. Így kérésemmel
a tanár úrhoz fordulok, esedezem, hogy tudja meg, mit gondolnak a jó szüleim
felőlem. Várnak-e még, vagy lemondtak rólam? Ha még visszavárnak, úgy
adja tudtukra, hogy élek és jól vagyok, épen, egészségesen egy gyárban
dolgozom, mint géplakatos. Jó helyen, jó körülmények között, a fizikai
munka amit végzek, megacéloz. Nem nehéz. Napi nyolc órai munkaidő. Minden
rendbe volna, csak tudnám, hogy ők életben vannak, s jól vannak. Drága jó
tanár úr! Legyen óvatos az értesítés körül, s csak akkor tegye, ha életben
gondolnak még engem. Ha megalkudtak a sorssal, hogy én többé nem vagyok,
maradjon minden magunk között. Nehogy az én jó anyám
lánglelke összeroppanjon, s apám meleg szíve meghasadjon. Írjon nekem a borítékon
levő címre. Szintén két nyelven. Ezt az utolsó kérésemet teljesítse, kérem
erre nagyon. Bocsásson meg, hogy zavartam. Valamikor talán kezet szoríthatok
nagy szívességéért. Mély tisztelettel üdvözli messziről: Kilyén Károly."
Mint említettem, 16 hónapig utazott a levél. Fontos volt számukra, mert
mikor 1954-ben hazakerültem, akkor tudtam meg, hogy ez a levél új erőt öntött
lelkükbe. A négy gyermek közül a családnak én voltam az irányítója,
akire a leginkább felnéztek. Egyik testvérem nem akart tanulni, a másikat az
én privát járandóságomból segítettem. Apámék felnéztek rám, mert
tizenegy éves koromtól elkerültem otthonról, s önálló életmódot
folytattam. És sajnos mégsem lett belőlem semmi. Három diploma, kettő egészen,
a teológiából meg egy fél évem hiányzik. Egyetlen bánatom az volt, hogy
az életművemet nem tudtam befejezni, s nem lettem az, amiről ábrándoztam.
Mert én úgy számítottam, hogy fegyelmem által legalább a vezérezredesi
rangig felvihettem volna. Sajnos a helyzet úgy hozta, hogy semmivé váltam. Az
az egy vigasztal még, hogy tanulságos életemet elmesélhetem. Harminc éve
kapacitálnak ismerősök, rokonok, hogy e nagy szenvedéssel teli életet
valamiképpen hátrahagyjam az utókornak.
Annakidején, amikor visszatértem a fogságból, s találkoztam volt tanárommal,
akkor már püspökkel, s megkérdeztem, hogy mitévő legyek,
akkor azt válaszolta: Ha Károlykának lennék, elvégezném a teológiát, van
még hat vizsgája, s azonnal kinevezném papnak. De én megmondtam, hogy nem érzek
elhivatottságot erre a pályára. Igenám,
de még messze van a hazatérés. Történetemmel még csak 1947-ben vagyunk, és
1954-ig még sok van hátra, s csak ezek után jöttek a legszörnyűbb, legsúlyosabb
megpróbáltatások. Orotukáni tartózkodásom utolsó szakaszában a vécépucolást
egészen magamra kellett vállalnom, mert a gyengén táplált rabok nem bírták
végezni a munkát. A tizenegy latrinában a korai fagyok beállta után az ürülék
feltornyosult. Sokat dolgoztam, a latrináknál és a konyhán is, hogy onnan se
szoruljak ki egészen. No és akármilyen hideg van, az ember ha keményen
dolgozik, megizzad. A pufajkám, mellényem felcsúszott, s a hátam izzadtan,
üresen maradt, miközben megpróbáltam felfeszíteni az ürülék-hegyeket. Kézzel
kellett feltegyem a szekérre, szerszám nem volt. Muszáj volt megcsinálni,
mert vagy elvégzed azt, amivel megbíztak, vagy megdöglöttél. Akkor kaptam tüdő-
és mellhártyagyulladást. Végtelenül sajnáltam, hogy így jártam, mert
mint említettem, amíg az a gyárigazgató, s parancsnok ott lett volna, kik
megismertek, s megkedveltek, addig kényelmes életem lett volna. Nem is beszélve
Rezáncovról és jóságos feleségéről, Elizavetáról.
- A tüdő- és mellhártyagyulladás igen komoly betegség. Kapott-e valamiféle
kezelést?
-
A betegség miatt kerültem - igen nehezen - másodszor is kórházba, de még
mielőtt arról szólnék, el kell mesélnem valamit Strébeli Sándor barátom
tragédiájáról. Hátha utódainak valamikor kezébe kerül ez a könyv, s így
valamit megtudhatnak róla. 1948 őszén jöttünk haza a gyárból a szálláshelyünkre.
Sanyi álomkóros volt, zömök, de idegbeteg ember. Amint mellettem jött az éjszakai
munkából s a sötét már be volt állva, álomkóros lévén, menet közben
elszunnyadt, kiesett a sorból az út szélére, s belezuhant egy szakadékba. A
gyár és a láger között egy olyan út volt a szakadék szélén, fel a láger
felé, mely nem egy járható autóút. Azért mentünk a szakadék oldalán,
hogy az utat rövidítsük.
Sanyi legurult a marton. Sorozatban tizenhét lövést menesztettek utána. A
menetoszlop nem állt meg. Többet soha semmit nem tudtunk meg róla. Az őr azt
hitte, szökni akar. S különben is, ott nem számított, ha egy ember meghalt.
Márpedig nem szökésről volt szó. Sokszor mikor velem beszélt, a szeme
ragadt le. Mikor ketten a szánkával hordtuk a fát, meggyőződhettem róla,
hogy milyen roppant ereje van. Én is jókötésű gyerek voltam, de ő egy valódi
teherbíró volt. Sokszor elmaradtam mögötte a fa felemelésében, fölszedésében,
vagy szánra rakásában, olyankor ideges lett, nekem esett, fojtogatott: Csak
úrral ne lenne bajom, az Isten szakasztott volna meg, maradtál volna benne anyádban,
itt fojtalak, meg mint a kutyát. Csak éppen nem fallak fel. Akkor nekem mindig
elő volt készítve néhány mahorka-cigarettám, gyufám, s mikor rájött a dühöngés,
gyorsan a szájába dugtam a cigarettát, s utána elkezdett könyörögni: Bocsáss
meg Karcsikám, ideges voltam... Nagyon sajnálom, hogy meghalt. De így haltak
meg tíz-, száz ezer számra rabtársak. Soha semmit meg nem tudtunk róluk.
Elfásultságunkban nem is érdekelt. Csak: fennmaradni...
Mielőtt végleg elbúcsúznék Orotukántól, s bevonulnék a nagy kórházba másodszorra,
az emlékekkel még mindig ott kell maradjak néhány szó erejéig. Az
idegbeteg Sanyi barátom maga ajánlotta nekem azt a módszert, amit vele
szemben alkalmaztam, hogy lecsillapítsam. Ezért mindig volt nálam nyolc-tíz
újságpapírba csavart mahorka szivar. Bár számomra már az is nagy dolog
volt, hogy abban a farkasordító hidegben a kesztyűm lehúzzam, s a gyufát
meggyújtsam. Mondottam, hogy egybeszabott kesztyűink voltak. Legtöbbször
nekem még a fát sem kellett szednem, csak a tüzet megrakjam, s ügyeljek,
hogy ki ne aludjon, a kutyahús megfőjön. A hóréteg vastagsága többméteres
volt, de a tank és a szánkó könnyen ment rajta. A tőz alatt a hó sosem
olvadt el, csak mintegy tenyérnyire besüppedt. És azonnal visszafagyott,
ahogy a tüzet eloltottuk. Aki ezt nem látta, nem tapasztalta, annak szinte
hihetetlen. Nekem is az volt, amíg nem éltem át. Érdekes volt a nagy szánkó
beeresztése a hegyen. A fát jól odakötöztük a szánkóhoz, két helyen.
Mondom, ágas-bogas, tőből kifordított borókafenyők voltak. A szánka
talpainak az orrát jól körbetekertük, ez volt az úgynevezett talpalás, a fékezéshez.
Egyikünk elől ráállt a szánka orrára, háttal a völgynek, s nyomta teljes
testsúlyával a szánka orrát be a hóba, hogy az onnan ki ne kapjon, s így a
havat túrva megfelelő fékezés legyen. A hegy óriási volt, a lejtő
hatalmas. A másikunk a szánka hátuljába kapaszkodott, a kötélbe, s fenéken
csúszva, lábait a havon
szánkáztatva szintén fékezett. S mivel csak ő látott előre, ő célozta
be a községet, tartotta az irányt. Meg kell jegyeznem, hogy a hosszú négy hónap
alatt, amíg a fahordás tartott, csak minket, a két szerencsétlen magyart küldtek
fáért. Rendesen Sanyi volt hátul, hogy a szánkát jól irányítsa, nehogy
rossz irányba, a falutól több kilométerre kössünk ki. Én elöl fékeztem.
Előre meg voltunk alkudva egy alkalommal, hogy valakinek egy jó terű fát
viszünk, hát délután is kimentünk akkor a hegyre. S valami olyasmi történt,
hogy az Isten is mentsen meg tőle...
Jó sötét volt, de a hótömeg és az északi fény meglehetősen világított.
Jól láttunk. Az idő már későre járt. Egy gübenőnél a szánka orra
kikapott s a fékezés lehetetlenné vált. A szánka óriási iramot vett fel.
Szegény Sanyi a hihetetlen gyorsaságban valahol lemaradt, engem a szánka vitt
egészen más irányba, nem a település felé, hanem befele a legmeredekebb
hegyoldalon. Sanyi elmaradt és nem tudta, mi lett velem. Gondolta, hogy abban a
sötétben, azon a meredek lejtőn, ahol a szánka több kilométert is beszáguldhatott,
úgysem találhatott volna meg, hát lemondott rólam és hazabandukolt. Otthon
elmondta, hogy Kárl Zigmundovics Kilyén valahol, kint a hómezőn meghalt. Oda
se neki. Mit számított az? Hiszen naponta négyesével-ötösével pusztultak
el az emberek. Erre valók a kolimai megsemmisítő lágerek: hogy fogyjon az
osztályellenség. Hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Sanyitól elváltam,
fogalmam sincs. Egyszercsak a szemem kinyílott, nézem a gyönyörű csillagos
eget. A szánka sehol. Én egy hatalmas horhosban fekszem. Próbálok felülni.
Sikerült. Inkább melegem van, mint fázom. A megfagyáskor ugyanis az ember először
nagy-nagy fájdalmat érez, utána elönti egy jóleső halálos meleg. Utána jön
a vég. Ezt már tudtam előző fázásaimból, amikor az ujjam begyei majd az
orrom egyik fele megfagyott. Sikerült gyorsan talpra állnom, s elindultam.
Szerencsére nem kellett erőt kifejtenem, mivel nagy hegyen voltam, s a lábaim
vittek lefele. Csak éppen arra kellett ügyelnem, hogy el ne csússzak. A kivilágított
helység, Orotukán nagy-nagy távolságban látszott. Jó kétórás menetelés
után beértem a helységbe. Elmentem ahhoz a helyhez, ahová a fát ígértük.
Sanyi több órával azelőtt már járt ott, s elmondta, hogy fa nem lesz, s én
valahol a hegyekben eltűntem. Nagyon megörvendtek, hogy életben maradtam. Lehúzták
fagyott ruháimat, filc csizmámat, dörzsölgettek, hogy magamhoz térjek. Utána
étellel is jól
tartottak, s kértek, hogy ne meséljem el, hogy miattuk jártunk pórul.
Hiszen könnyen megjárhatták volna, ha kitudódik, hogy a fejeseknek kijáró
fából akartak részesülni, azaz a raboktól parancs nélkül fát akartak
szerezni. Ezért könnyen pár év börtönt kaphattak volna. Hajnali négy óra
körül voltam náluk, mire a lágerbe beértem, öt óra lett. Már éppen ébresztő
volt, s így minden szépen eltussolódott. Sanyi szabadkozott, hogy egy darabig
próbált keresni, de hasztalan. Gondolta, szegény Karcsi! Jobb előbb, mint később,
annyi szenvedés után elpusztulni. A lágerben ez általános nézet volt.
Hiszen tudtuk, hogy megsemmisítő lágerben vagyunk. Mégis mindig bíztam, s
igyekeztem FENNMARADNI!
Orotukánba gonosztevőket nemigen vittek, mert a gyárban, gépekben, vagyonban
kárt tehettek volna. Ide inkább kisebb büntetésű rabokat
hoztak. A gonosztevőket vitték egyenesen a hómezőkben nyíló bányákba, a
vad helyekre. Ha nincs Mohnács doktor, akkor a maximális ítéletemmel én
csakis a bányába kerülhettem volna. A szerencsém az volt, hogy mikor 1947. május
31-én a kórházból kiengedtek, addigra a bányák már megteltek. Október
15.-e nagy esemény volt. Történelmi esemény: eltörölték a jegyrendszert.
A civileknek úgynevezett própuszokra adták a
kenyeret, vagyis igazolványra. Engem szeptemberben beosztottak egy szabad
mester mellé, a vasmegmunkáló műhelybe segédmunkásnak. Közvetlenül a
mester keze alá kellett adjam a megmunkálandó darabokat. Igyekeztem megbecsülni
magamat. Szeretett. Miután eltörölték a jegyrendszert, beállított egy kenyérrel.
Addig ő sem tehette. Ez olyan magasabb tepsiben sült, tipikus orosz kenyér
volt. Hogy a folyékony, silány massza ne ragadjon oda a tepsihez, azt bekenték
valami repceolajjal, de inkább gépolajjal. A kenyér háromkilós volt. A
mesterem ideadta: "Ná mágyár! kusáj!" Nesze magyar, egyél. Kérdeztem:
Mennyit ehetek belőle? Ameddig jóllaksz. A háromkilós kenyeret megettem.
Tudnál még enni? Kérdezte. Igen, mondom. Elment, s ismét hozott egy
kenyeret. Azt hittem, rögtön meghalok
a boldogságtól.
S vártam, hogy adja ide, de nem adta... Ha én most odaadom neked a háromkilós
kenyeret - mondotta -, és mind megeszed, bélcsavarodásban meghalsz. Ezt nem
akarom. Két óra múlva levágott egy nagy darabot, s ideadta. Három falásból
lenyeltem. Kétóránként adta ide darabokban a kenyeret. A munkaidő leteltéig
mind megetette velem. Aki soha nem érezte a gyomrában az éhség marását,
annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent éhezni.
| |
....................................
|
