|
....................................
| |
Tizennyolcadik beszélgetés
Poloskagyűjtési
verseny a debini kórházban * Hízókúrán * Húsvéti félreértések *
Forgalomirányítás a kórház folyosóján * Börtönben a lágeren belül *
Intrétyin, a volt hajóparancsnok * Kemény munka az aranybányában majd a kovácsműhelyben
-
Tehát térjünk vissza beszélgetésünk fő fonalához. Azt mondotta, hogy a vécépucolás
közben tüdő- és mellhártyagyulladást kapott...
-
Igen, említettem, hogy a fagy beállta után a segédeim helyett is nekem
kellett dolgoznom, mert ők igen gyengék voltak. Mivel én a konyhán is segédkeztem,
valamivel jobban táplálkozhattam, s így jobb erőnlétben voltam, mint ők.
Aztán nagyon meghűltem. A rabokat nemigen volt szabad beutalni a központi kórházba,
ahol egyszer engem már életre hegedültek. Ez főképpen szabad embereknek
volt fenntartva. Mégis kivívott tekintélyemnek köszönhetően újra kórházba
kerültem. A belgyógyászatra. Az első viziten ismerkedtem meg egy húsz évre
elítélt orvossal, az Isten áldja meg. Vaszilij Petrovics Vorobljovnak hívták.
A vorobéj verebet jelent, tehát ezt is onnan vettük át. Persze az orvos pártját
fogta a raboknak. Szeretője, a főasszisztens Tánya szintén elítélt lány
volt. Megkértem Tányát, mondja el a doktornak, ki s mi vagyok. Ő meg azt
mondta, hogy nyugodjak meg, amíg egy mód van rá, kórházban maradhatok. De
sajnos, volt ott egy nem ilyen kedves ember is, a kórház belgyógyászati osztályának
parancsnoka: Iszáj Ábrámovics Goréllik, egy lengyel-zsidó szabad
pártember. Karriert csinálni jött a Távol-Keletre, no meg anyagilag
is jól járt, mert a fizetések ott négyszer voltak nagyobbak, mint az orosz átlagjövedelmek.
Kapta a rendes javadalmazást, a távolsági pótdíjat, az északi sarki pótdíjat
és egy érdemi pótdíjat. Voltak, akik kimondottan anyagi meggondolásból
mentek oda. Goréllik, mint zsidó ember, roppant gyűlölte a magyarokat.
"Jobtvoj máty! Vengerszkij pop...", mondogatta. Hiába magyaráztam,
hogy jogász vagyok. Papi voltom a legnagyobb bűnömnek számított. Én itt is
igyekeztem úgy viselkedni, hogy megkedveltessem magamat. Mindenfajta körülményhez
már kiválóan tudtam alkalmazkodni. Ez a tulajdonságom azután is megmaradt.
Vorobljov doktor lelkiismeretesen gyógyított, s kezdtem lábadozni. A többiek
közül való kiválást azzal kezdtem, hogy első díjat nyertem a poloskagyűjtési
versenyben. A belgyógyászatnak volt egy áldott jó adminisztrátora: egy
szabad ember, Szimion Ivánovics. Szerencsére Goréllik főorvosként keveset
foglalkozott velem. Viszont nagyon megkedvelt Vrobljov doktor és Tánya.
Szimion Ivánovics a lepedőket, takarókat adta ki a betegeknek. Gyógyszerkiadással
nem foglalkozott. A kórházban jó meleg volt. Ha oda került az ember, az már
jó volt... Szóval poloska akadt elég, de nem annyi, mint a Szpokojnijon. Aki
összegyűjtött tíz poloskát, annak Szimion Ivánovics adott egy mahorka
szivart. Vorobljov kininnel gyógyította a tüdő- és mellhártya gyulladást,
más gyógyszer nemigen volt. Meggyógyultam. A betegség nyomában a tüdőmön
egy elmeszesedett lyuk maradt. Itthon tudtam meg, hogy ez valószínűleg
tuberkulózis nyoma lehet, de ha ez volt, ebből is kigyógyultam. Ekkor már
november volt, ismét beállott a fagy és a sarki éjszaka. Anélkül, hogy
erre valaki megkért volna, felsepertem és felmostam a nagy kórtermet. Utána
már megkértek, hogy az orvosi rendelőt is mossam fel. Felmostam másodszor,
harmadszor is. Akkor hívtak, hogy segédkezzek, tartsam a gumicsövet, míg vért
vesznek. Később már én is vettem vért. Majd leküldtek a földszintre a ruháskosárral,
majd gyógyszerért. Az osztályok zárva voltak, de fehér köpenyben szabadon
járhattam. Aztán már a kórlapokat is vezettem. Akkor már beszélni, írni
tudtam oroszul. Vasárnaponként én láttam el gyógyszerrel az egész osztályt,
mert a felcserek szabadnaposok voltak. Az orvosok megbíztak bennem, s ezt a
felcserek ki is használták. De ez nekem is jól fogott: nem írtak ki a kórházból.
Emlékszem: volt ott egy Maruszja nevű, dundi, szőke, megszabadult, de odarögzített,
száműzött ápolónő. Egyébként Szimion Ivánovicsnak is ilyen státusza
volt. Hát ez a Maruszja roppant vallásos volt, és én a vallási ügyekben ász
voltam. Sokat diskuráltunk vallási témákról. Nagyon tiszteltük egymást.
És még egy kedves orvosnőre emlékszem: Ana Kárlásovára. A Vorobljov osztálya
után az ő osztályára kerültem. Akkor már sok esztendeje nők közelében
nemigen voltam. Ez már 1949 tavaszán történt. Nekem szabad bejárásom volt
rendelőbe, orvosi szobába. Ana Kárlásová havonta egyszer behívott magához,
hogy megvizsgáljon, elvégre mint beteget tartottak ott. A kórlapomat, ha
formaságból is, de vezetni kellett. Néha megvizsgálta a szívemet, mert azért
hallatszott ott valami zörej. Egyszer megkérdezte: Hogy érzi magát, Kárl
Zigmundovics? Mit felelhettem: Ha magát látom, gyönyörűm, csak a szív
melegét érzem, nem a szívbajt, tüdőbajt... Nagyon szép, független nő
volt. Megsimogatott, s olyan kosztot írt ki nekem, amilyent csak a szabad,
fejes haldoklóknak szoktak adni. Még földiepret, tejszínhabot is kaptam....
Goréllik egyszer mint főorvos nézi a kórlapomat... Különben később ő is
megszelídült irányomba, majd elmondom, hogy miért. Szóval az orvosnővel
együtt hivatott, s megkérdezte Kárlásovától: maga bolond? Maga ennek a
nyolcvan kilós embernek tejszínhabos epret, sonkát s efféléket ad enni? Ki
fogom dobni ebből a kórházból. Azonnal írja vissza a beteget a
parasztkosztra. 1949-ben egy adott alkalomkor egyedül "uralkodtam" az
osztály fölött. Egyszercsak a folyosó végén megjelenik Maruszja, egyenesen
hozzám jött, s azt mondja: Krisztus feltámadt! Erre én azt kellett volna válaszoljam:
"Vo isztino voszkresz". Valóban feltámadt. A folyosón más senki
nem járt. Azzal nekem esett, és háromszor szájon csókolt. Így kívántam a
fehérnépet, hogy estem kétségbe. Mindenütt csókolgattam, majd
megfojtottam. Mint a nyúl, úgy menekült előlem. Maga mit csinál?
Megbolondult? Kérdezte. Bocsánatot kértem, mert azt hittem, hogy szimpátiából
csókolt meg... Valóban nem tudtam, hogy az a szokás: húsvét első napján
mindenki csókolózik. Tehát válasz helyett én nekiesetem, mindenütt
fogdostam. Aztán valahogy rendbe hoztuk a dolgot.
- Milyen más feladatokat kapott a kórházban?
-
Egy idő után odatettek őrnek a folyosóra. Ezek vagy negyven méter hosszúak
voltak, s mindenfelé szétágaztak. Jó szeme kellett legyen az embernek, hogy
rajtuk végiglásson. Goréllik szőnyeget vetetett a folyosókra, s hogy ezeket
kímélje a kopástól, nekem állandóan azt kellett kiabálnom, hogy
"popolu!" Azaz: a padlóra! A rabok jöttek ki a szobákból, mentek a
vécére, s nekik nem volt szabad a szőnyegen járni. Akkor már elég tekintélyes,
nyolcvan kilós, kemény fiú voltam. Az épület végében, ahol a folyosó
kettéágazott, ott volt a lépcső. Le, a földszintre, pincébe, és fel, az
emeletekre vitt. Ezen nagyon sűrűn járkáltak az orvosok, felcserek, nővérek,
s mindig engem kérdeztek: Ki merre ment? Ez vagy az az orvos hol van? Vagy a
felcserek merre mentek? Különösen Goréllik kíváncsiskodott sokat. Én
persze senkit nem kérdezhettem meg, hogy hova megy. Hát honnan az öregistenből
tudjam, hogy ki hol van? Gondoltam egyet: szereztem egy furnérlemezt,
eredetileg margarinos doboz lehetett. Konzervdobozból vágtam ki nyilakat, s
azokat kicsi szeggel a lemez közepére szegeztem. Így nézett ki, mint egy
falióra mánusa. A mánusokra ráírtam a neveket: Lidia Filaretovna, Ana Kárlásova,
Alexandra Sztyepanovna, dr. Vorobljov, Dr. Goréllik stb. Nekem továbbra sem
mondta meg senki, hogy hova megy, de legalább annyit le lehetett olvasni a tábláról,
hogy valaki jobbra,
balra, fel vagy lefele ment, amikor előttem elhaladt. Gorélliknek ez
tetszett. A belgyógyászati osztály mindig zárva volt. Idegent nem volt
szabad beengedni. Az ajtón volt egy leskelődő lyuk, a "volcsok", s
ha valaki kopogtatott, és ismerős volt, akkor én engedetem be, s utána újra
bezártam az ajtót. Egyszer nagy katonai küldöttség érkezett, élén
Gyerevjánko altábornaggyal. Szolzsenyicin is ír róla, csak akkor még mint
vezérőrnagyról. Ő volt akkor Jakutiának és Kolimának nem az NKVD-s, hanem
a katonai parancsnoka. Kisérettel jött: egy csomó orvossal és
katonatiszttel. Szóval csengettek, s én kérdeztem: "Kto tám?" Ki
van ott? Ő meg válaszolt: générál podkolkovnik Gyerevjánko. Tehát altábornagy.
Akárhogy követelőzött, nem engedtem be. Elrohantam Goréllikhez. Ő azt
mondta, mikor odatett, hogy nincs Isten, akit beengedjek. A kulcs nálam volt. Jött
is aztán Goréllik leizzadva. Mikor végre bejutott az altábornagy, megkérdezte,
hogy ki ez az
ember, aki őt nem engedte be? Goréllik válaszolt, hogy egy elítélt. Akkor
ő megpaskolta az arcomat: "mologyéc". Ügyes gyerek. Goréllik
elmagyarázta, hogy milyen irányító táblát találtam ki. Nagyon tetszett az
altábornagynak. Attól kezdve Goréllik jó emberem lett. Makkegészségesen
kilenc hónapig ott tartott. Tökéletesen rendbe jöttem. Rendesen felöltözve
jártam.
Egyszercsak hírnök érkezett, és szólt, hogy minden épkézláb ember menjen
ki a kórházból, mert egy uszály rakományát kell azonnal kipakolni. A pár
nyári hónap idején a Kolima folyón a Jeges-tenger felől is szállítottak
élelmet, üzemanyagot, hogy a vég nélküli télre felteljenek a raktárak.
Valami hordókat kellett az uszályról a partra szállítani. Az uszály és a
part közé gerendákat fektettek le palló gyanánt. Ezeken gurítottuk lefele
a hordókat. Egyszercsak egy hordó elszabadult, s engem betaszított a Kolima jéghideg
vizébe. Senki nem sajnált különösebben, s arról szó sem volt, hogy valaki
utánam ugorjon, a segítségemre siessen. Egy halálra szánt rabért? Nem érdemes.
Hadd vigye a víz.
S a folyó vitt is sebesen lefelé. Nyáron is vattaruhában voltunk, más ruhánk
nem is volt. El lehet képzelni, hogy az mennyire megtelt vízzel. Szerencsére
az uszály oldalán el tudtam kapni egy vaskarikát, s aztán kihúztak.
-
A belgyógyászaton nem tűnt fel senkinek, hogy egészségesen túl sokat ül a
kórházban? Említette, hogy a kórház is tele volt besúgóval...
-
Az NKVD-sek havonta jöttek ellenőrzésre. Valóban a besúgók figyelték,
hogy kit tartanak ott egészségesen. Még mindig ott volt az áruló Sámson,
egy szabad zsidó felcser, aki azelőtt két évvel "vérhasos" kínlódásaimat
okozta. Mindenütt kutatott. Goréllik is zsidó volt, lembergi, de jó ember,
voltaképpen engem megszeretett. Legalább háromszor rejtett el a halottas kamrában.
Az állandóan tele volt. Mikor ellenőrzés jött, Goréllik oda bevitt, porkócot
terített rám, halottakkal befedett, hogy ne találjanak rám. A riadók
gyakran érték egymást. Egy
lkalommal éjjel, tizenkettőkor egy NKVD-s járőr egyenesen az én ágyamhoz
jött. A szolgálatos futott Goréllik után, a lakására. De már késő volt.
Senki nem hallgatott rá. Így kerültem ki a kórházból egy Jubiléjnij nevű
"prijszkre", illetve bányába. Jubilejnijt Szolzsenyicin is említi,
tehát egy híres hely volt.
A kórházban nagyon utánam jártak. Mikor elkerültem, majdnem megsirattak.
Szerelmes voltam a főnővérbe, Anna Sztyepanovnába. A Mári Köztársaságból
származott, ahol rokonaink, a cseremiszek élnek. Ez a köztársaság a Volga középső
folyásától Észak-Keletre, Kázánytól nyugatra van. Ţ nem mondotta, hogy
cseremisz, illetve mári. Mikor hazajöttem, akkor néztem utána, hogy a márik
a cseremiszek, és hogy rokonaink. Styepánovna szép, kicsi, ágyba való nő
volt. Komszomolka, tehát repartizált lány. Mint főasszisztensnő, ő volt az
atyaisten. 1949 januárjában egyszer egy irattárba csináltam az évi mérleget.
Ő is bejött, én megfogtam, s istenesen megszorongattam. Az összes kórlap
kiesett a kezéből. Éppen bejött Kárlásova, azt sem tudtuk, hová legyünk.
De gondolom, hogy Kárlásova nem vett észre semmit. Alexandra Sztyepanovnának,
mint szabad nőnek, büntetés terhe mellett szigorúan tilos volt szóba állni
az elitéltekkel. Mégis szimpatizált. Sokat beszélgettünk. Szóval nekem e
kis epizódok miatt is érdemes volt kórházba kerülni. Kint a fehér fagyhalál,
az éhhalál, a megsemmisülés
várt reánk. Tehát kikerültem a Jubilejnij telepre, ami annyit jelentett,
hogy egy hómezőn néhány barakk, abban négy-ötszáz ember. Mint később
hallottam, négyszáz ilyen telep létezett. Az tehát kétmillió rabot jelent.
Ott először bekerültem egy jóságos orosz, Ádásinszkij
brigádjába. Én dolgoztam, ő meg soha nem volt goromba. Ő is elítélt
volt. Itt a mindennapos fagyhalál eseteket kivéve tűrhető helyzetünk volt.
Bányába jártunk. Többet aranymosáshoz nem kerültem.
Egy alkalommal, nem tudom, miért, miért nem, egy orosz katona a vesémbe ütött
puskatussal. A sorakozónál. Lehetséges, hogy nem álltam be elég hamar a
sorba. Akkor erős voltam, s a katonát fellöktem...Erre a rabok jól elvertek,
megkötöztek, s az őrök elvittek a Kholodnij nevű
bányához. Ide
tartozott a Jibilejnij, azaz a jubileum nevű bánya is. A neve azt jelenti,
hogy hideg. Tehát a főláger helye ennek a vidéknek is a leghidegebb pontja
volt. Egy hegy tetején. A nagy hideg mellett a legszörnyűbb az volt, hogy itt
szüntelenül fújt a szél. Ott, a Kholodnijon töltöttem fogságom hátralevő
részét. A láger területén bezártak egy fabörtönbe. A többi barakk is fából
volt. A lágerőrtornyon kívül a lágerbörtönt külön is őrizték. A
katona megtámadása miatt egy hónapnyi magánzárka volt a büntetésem. Még
mindig jó erőben voltam. Testsúlyom 70-75 kiló. A börtön egy hosszú
folyosóból állt, kétfelől a zárkák. Az ajtókon "kármjoskák",
etetőlyukak. Egyszercsak
a szemben levő zárkából kérdezgetni kezdtek: Ki vagy? Milyen nemzetiségű
vagy? Mondtam, hogy magyar vagyok. Erre: "Té szlisil Nagytétény?"
Hallottál Nagytétényről? Hát persze, hogy halottam. Erre megszólalt az
egyik rab: "Nohát én Tatár Miska vagyok Nagytétényből, otthon van az
én fiam, Pityuka, a feleségem, Juliska, a kocsmáros leánya. Lemaradtam az
orosz hadseregtől, ott összeálltam vagy két évre ezzel a lánnyal, megszületett
a gyermekünk, de aztán elfogtak, s 1947-ben 25 évre elítéltek". Majd
megkért, hogy énekeljem el neki azt a dalt, hogy Cigány vagyok, árok partján
születtem... Szóval ő egy orosz fiú volt, a nevét magyarosította, és
tudogatott is magyarul. Én meg elénekeltem neki a kért dalt. Nagyon meg volt
elégedve. Kért, hogy ha véletlenül hazakerülök, keressem meg a Pityu nevű
fiát.
Egyszer az etetőnyíláson keresztül egy másfél kilós kenyér került be
hozzám, az egy fél orosz kenyér. Ezzel a szöveggel nyújtották be a
kenyeret: Egyél, te magyar. Később megtudtam, hogy a kenyeret Vaszilij Nikolájevics
Intrétyintől kaptam, aki valamikor hajóparancsnok volt, s megpróbált egy
orosz hajót Japánba eltéríteni, de az orosz repülőgépek körbebombázták,
s a hajót elfogták. Mielőtt kikötött volna Japánban, visszahozták. Intrétyint
25 év raboskodásra ítélték. A homloka közepén mély ránc húzódott,
mint általában a pesszimista, erős akaratú embereknek. Kicsi, de roppant kemény,
határozott, kegyetlen ember volt. Viszont egy hónap alatt, míg a zárkában
voltam, én neki
köszönhettem, hogy még csak le sem fogytam, habár a hivatalos napi adag kevés
kenyér és víz volt. De ő mindig ellátott többletkenyérrel és kásával.
Igen különös, félelmetes hálózat volt a szervezett bűnözők szovjet
rabvilága.
Konkréten tudom, hogy létszámuk körülbelül 17 millióra tehető. A börtönbe
bezártak létszáma pedig állandóan húsz millió. Ez az Intrétyin például
aztán folyamatosan annyi bűnt követett el, hogy összesen 175 évre volt elítélve.
A lágerben is évente összeszedett vagy 25 évet. De agyonlőni nem merték.
Igen közismert személyiség
volt abban a bűnöző világban, melynek élén Sztálin állt. Ő a hatalmát
erre a rablóbandára építette, s az ő lelkén szárad 66 millió ember élete.
Mikor idehaza elolvastam Milos Mikelin, szlovén író Sztálin, a zsarnok című
könyvét, akkor sok mindent megtudtam Sztálinról. Ha azt mondotta, hogy
holnap meg kell ölni ezt vagy azt a parancsnokot, akkor az biztosan nem maradt
életben. Mikor már lejárt a zárkában töltendő egy hónapom, s jártam a bányába,
egyszer vagy két éjszakára Intrétyint is kiengedték a börtönből a nagy
barakkba. Egyébként Kholodnij egy hatalmas megsemmisítő láger volt, vagy húsz
nagy barakkal. Intrétyin a nagy szálláshelyen sok rabot összerugdosott.
Jött az őr, a "nádzirátyel", s megkérdezte, mit csinál? Akkor
azt is összerugdosta. Én azzal, hogy annakidején fellöktem azt a katonát,
olyan tekintélyre tettem szert nála, hogy engem ezért külön táplált. Tatár
Miskának köszönhettem, hogy a börtönben elterjesztette a magyar nép
jó hírét. Elmondta, hogy a magyar embereknél fehér kenyér, szalonna, bor
járja, s hogy nincs még egy olyan nép a világon. Tatár Miska az Intrétyin
fullajtárja volt, alparancsnoka.
-
Tehát a Kholidnijon végül oda került, amitől mindig is rettegett, az aranybányába.
Hogy is néz ki egy ilyen bánya?
-
Végeredményben a kőzet, amit ki kellett termeljünk, vulkanikus képződmény,
bazalt vagy szilíciumos, roppant kemény, dacit kőzet. És természetesen
aranytartalmú. Az ilyen láva földrengésekkor buggyan fel a mélyből. Így
keletkeznek a telérek, vagyis az arany tartalmú részek.
Mondottam már, hogy míg Verespatakon a szerencsétlen Székely család
egy ujjnyi telérért dolgozott, itt az oroszok két méter széles telérekre
utaztak. A telér mellé alagutat vágtak. A kitörés a földkérget fellökte,
s házfödélnyi magasságban, függőleges helyzetben, tíz, tizenkét méter
magas, hatalmas paladarabok feketére sülve tornyosultak a telérek körül, s
azt kellett nekünk fúrni, robbantani, csillékbe rakni, kihordani, s megnyitni
az alagutat a telér mellett. Ezt a ferde palát "szlányecnek" hívták.
Így ment előre az alagút száz, kétszáz méterre,
majd kilométerekre, ahogy haladtunk az időben előre. Eleinte targoncával
hordtuk ki a palát, föld nem létezett, minden meg volt sülve. Később síneket
raktak le. Előbb ki kellett hordani a függőleges irányban felágaskodott
"szlánicot". S aztán mellette kellett befúrni a bazaltba. A fúrósokat
úgy hívták, hogy "burilscsik". Aztán volt a "vozcsik", a
riznázó. Ennek kellett taszítani a kocsikat. Ez egy köbméteres, óriási súly
volt, körülbelül két tonnás szlányecpala, s kétszer annyi, ha aranyérccel
volt megrakva. Nagyon kellett ügyelni rá. Hátul volt két füle. Az út néhol
kanyarodott. Ha az ember nem ügyelt, akkor kiugrott a rizna, s amíg
visszaraktuk, nem tudtál félreugrani, a másik jött utánad, s akkor bajban
voltál. Az alagútban lejtők, emelkedők voltak. Az emelkedőn háttal kifele
kellett taszítani a riznát. Baromi munka volt. Nem egy rabot a rizna úgy
odalapított, hogy palacsinta lett belőle.
A síneket csak akkor rakták le, ha a alagút már legalább száz méternyi
hosszúságú volt, hiszen a síndarab hossza tizenkét méter. A "zábojcsok",
a vájár volt az a rab, aki vájt a nyílásban ott, ahol a fúrásnak vége
volt. Itt rakták meg a csilléket a robbantott sült palával. A bányafolyosók
megnyitásával egyidőben folyt az
aranyérc-blokkok fúrása, s a telérérc kihordása is. A bányában
egy csomó fajta beosztású ember dolgozott. A kőportól leginkább a tüdejük
károsult. Olyasmi akkor nem létezett, hogy vízsugár alatt fúrjanak. Szárazon
fúrtak. Utána megraktuk a riznáinkat, vagy vagonettáinkat telér-érccel, s
azt kivittük a bánya szélére, a bunkerbe. A bunkeren volt egy vasúti sínekből
összehegesztett rács.
Arra kellett ráfordítani, kiönteni a csille tartalmát. Azokat a köveket,
melyek nem fértek át a rács nyílásán, húszkilós kalapáccsal kellett széttörni.
Ez is igen nehéz munka volt. Ezt a "rázbivcsik", a zúzó végezte.
Robbantáskor néha többszáz kilós darabok is keletkeztek. Én csak vagy kétszer
vettem részt ilyen kőtörő munkában, de úgy látszik, nem voltam elég erős
hozzá. Inkább a bánya legmélyén rakodtam. Nagyon veszélyes helyek voltak
ezek, tele gázzal. A robbantás után a füsttől látni sem lehetett. Két
nagy elemet kaptunk, azok gurtnikkal a hátunkhoz voltak erősítve. Azokból jött
ki a zsinór acélsisakunkhoz. A sisakon a villanylámpa, s amerre fejünket
fordítottuk, oda világított. Ott lapátoltunk. Később szerencsénkre kotrógépeket
raktak be a bányába. Kupás, fogazatos gépeket. Ezek valamennyire szétterítették
a robbantott kőzetet. Így könnyebben ment a csillékbe való lapátolás. Tehát
egy embercsoport fúrt, egy rakodott, aztán voltak a vagonosok és a kőzúzók.
No meg a villanyszerelők. A bányafolyosók fúrásából kitermelt palát a bánya
szájánál külön szakadékba, nem a bunkerba öntöttük. Mikor már megvolt
az alagút, egy ilyen kitermelést a két, háromezer fős láger hat hónapig végezett
el. Ott aztán egy nagy üreg maradt utánuk mindörökre. A bányák kijáratától
egy szélesebb nyomtávú mozdonyos vonat indult el, s ez levitte a kőzetet egy
helyre, amit úgy hívtak, hogy Uszty Utyinnij. Az utká rucát jelent, tehát
magyarra ezt így lehetne lefordítani: Récéstorok. Ez talán arra utal, hogy
a nyári hónapokban esetleg a récék odáig felrepülnek. Ott dolgoztam vagy két
hétig. Itt volt a zúzda és
a mosógyár. A munka villanygéppel történt, és akkora asztalok voltak, mint
egy közepes szoba. Erre kisujjnyi vastagságban egyenletesen csorgott a víz. A
megzúzott homokot ráengedték erre a platformra, s az úgy járt, mint a szita
a háziasszony kezében. Mint egy gépi rosta. A könnyebb homok lepergett,
elmosta a víz, legfelül ottmaradt a súlyos, tiszta, sárga arany.
Egy érdekes eset velem akkor történt, amikor beraktak egy kovácsműhelybe.
Megmondtam, hogy valamikor Orotukánban kovács- és megmunkáló műhelyben
dolgoztam. Fúróvasakat gyártottunk óriási légkalapáccsal. Az acélrúdakat
a tűzben felforrósítottuk, ezután képeztük ki a lapos és hegyes végeket.
Az én feladatom főleg a fúróvasak kialakítása volt. Egyszer megjártam,
mert a tűzben robbanás történt. Egy fémszilánk bekerült a testembe, köldök
körül a hasamba, de nem mélyen. Ott is maradt, senki sem törődött vele. Azért
nem ment mélyre, mert pufajkában voltam. 1955-ben, hazajövetelem után jött
ki ez a gyutacs a testemből genny kíséretében. Mint idegen testet, vagy öt
évet hordtam magamban. A műhelyből később visszakerültem a bányába.
| |
....................................
|
