|
....................................
| |
Tizenkilencedik beszélgetés
Fagyhalál
és temetkezés * Gángálov szörnyű halála * Sikov üveget eszik *
Ideggyulladás miatt harmadszor is a kórházban
*
Egy orosz püspök története * Golubov - egy ember a rabok között
-
Milyen volt az a bánya, ahova másodszor került?
-
Tehát ez már nem felszíni, hanem hegy alatti bánya volt. 873 méter mélyen
helyezkedett el. Több lift segítségével engedték le az embert a mélybe.
Folyosók haladtak egymás fölött. Ahogy haladt a kitermelés, úgy haladtak a
munkával egyre mélyebbre. Lent már egészen meleg volt, úgyhogy ingben
lehetett dolgozni. A levegő gázzal volt telítve. A legnagyobb szenvedést,
mint mondottam, az a mínusz ötven-hatvan fokos hideg okozta, amelyben menetelnünk
kellett, amíg a barakkoktól eljutottunk a bányáig. Három, négy kilométeres
lehetett ez az útszakasz. Útközben a fagy és a hóvihar pusztította az
embereket. Így meneteltünk a sorban, hogy egy hosszú kötéllel egymáshoz erősítettük
magunkat. Negyven ember - mindegyik rátekerte a kötelet a bal karjára. Mikor
jött egy széllökés, egyszerre sok vagonnyi hókristályt emelt fel, s akkor
az betemette hol az egész sort, hol csak egy részét. Aki teljesen betemetődött,
azt a kötélnél fogva húztuk ki a hó alól. Általában
a bányába való kimenéskor három, négy emberrel kevesebb ért a
munkahelyre, mint ahányan elindultunk. Mert ennyien
megfagytak útközben. Nem tudom, ki szedte össze a holttesteket.
Annyira elállatiasodtunk, hogy nem is érdekelt. Ma én, holnap te... A parancs
úgy szólt, hogy mínusz ötven fokig lehet kivinni az embereket, a rabokat, de
hatvan fokig vittek ki. Gyilkos dolog volt közel a felszínhez dolgozni, mikor
a hegynek már a túlsó fele is ki volt fúrva. A szélvihar átsüvített a
hegyen... Meneteléskor csak úgy tudtunk létezni, hogy egy kapcadarabot kifúrtunk
három helyen, s a sapka alá behúztuk. Így védtük a fagytól, hótól az
arcunkat. Egyik lukon keresztül szuszogtunk, a másik kettőn néztünk előre.
Maguk a hókristályok az embert szétszaggatták volna, mint a puskaserétek,
mikor vihar volt, ha az arcunk nem lett volna beborítva. Történt olyan eset
is, hogy aránylag enyhe időben mentünk ki, s nem volt védőkapca arcunkon.
Utána szél kerekedett. Ez nagyon kellemetlen volt. Különösen az orr és az
arcélek voltak veszélyeztetve. Fülünkön sapka volt. Fagyáskor a testbe először
beáll egy rettenetes fájdalom. Kibírhatatlanul fáj az orr vagy az arccsont.
Ha a tüdő fagy meg, akkor összeesel, és szinte észrevétlenül halsz meg.
Mikor a fájdalom elmúlik, akkor olyan forróság fog el, mintha leforráztak
volna. Azután kell vigyázni nagyon, mikor a forróság már beállott. Mert a
fagyott részek kezdenek nemsokára rózsaszínűvé válni, majd elfehéredni.
Abban a fázisban már nem érzed, hogy valami baj volna az illető testrészeddel.
Ahogy egymáshoz kötözve mentünk, mindig figyeltük az utánunk jövőket. Ha
láttuk, hogy baj van, akkor a szabadon maradt jobb kezünkkel dörzsöltük a másik
arccsontját, orrát hóval, hogy azokon a részeken valahogy megindítsuk a vérkeringést.
A lágerben mindenféle náció fiával találkoztam. A legkevésbé a németek
és az észtek bírták a megpróbáltatásokat. A legkeményebbek voltunk mi,
magyarok és románok. Tehát minél mostohább körülmények között nőtt
fel valaki, annál jobban el tudta viselni a keserű sorsot.
Ha valakinek megfagyott az arca, hallani lehetett, ahogy végig elhasadt.
Sistergés szerű hang volt, tehát az arc, mint egy görögdinnye, szétment.
És soha többé meg nem gyógyult. Ugyanis a fagyás ugyanazt a folyamatot végzi
el, mint a sütés vagy főzés, de keményebben
roncsol. Tehát ez ellen nagyon kellett védekezni. Nekem, mint
mondottam, az egyik orrcimpám fagyott meg. Ez nem volt nagyon komoly
dolog. A bányában előfordult, hogy nem volt villany. Olyankor két óra
hosszat jöttünk föl a létrákon. Ez őrült fizikai teljesítményt követelt.
A Kholodnij egy igen komoly aranylelő hely volt, és emellett egy nagy temető.
Azt a sok embert, aki ott minden áldott nap meghalt, el kellett temetni. Ha
kint halt meg, akkor nem volt baj. Ottmaradtak a hóban. De ha a lágerben halt
meg, akkor több baj volt a holttesttel.
- Ha valaki nagyon beteg lett, de még nem pusztult el, akkor a Kholodnijon
mihez kezdtek vele?
-
Itt is megvolt az a lehetőség, hogy bekerülj úgynevezett OKÁ-snak. Mint
mondottam, ez a marazmatikussá vált emberek feljavító, feldúsító élelmezésére
szolgáló fektető volt. Az ilyen helyre kerülő személyeket használták aztán
fel a lágermunkára. A barakkbejáratok elől elseperték a havat, a barakkban
fát raktak a tűzre, telehordták a kályhán levő hordót, amelyben a hó
megolvadt, és ivóvíz lett belőle. Külön kategóriát képeztek a szabók,
csizmadiák, szakácsok. Ezek voltak a legerősebb, és leggazemberebb hóhérok.
Innen került ki a láger belső őrsége is, azokat szukáknak hívták. De
ezek is rabok voltak. A szukák az okásokat lesoványodott, leírt, semmi
embereknek tekintették.
Hogy a halottak ne maradjanak a lágerben, az okások kivitték a holttesteket a
mezőre. A lágerben gyalulatlan deszkából összeszegeztünk egy koporsó félét.
Rákötöttünk egy kötelet, s húztuk, de nem nagyon volt erőnk hozzá. Pár
száz méter után elfáradtunk, ráültünk a koporsóra, s az őr jóvoltából
rágyújtottunk egy mahorka szivarra. Aztán húztuk tovább. Végül a hóban
ástunk egy gödröt, s oda a ládákat betettük.
Ottmaradtak a hó alatt. Nyáron viszont nem láttam ezt a helyet, ahova a
holttesteket hordtuk. El lehet képzelni, milyen látványt nyújtottak. Ilyen
temetések állandóan voltak, tehát az okások nemigen unatkoztak. Egy igen
groteszk okás élményem a káposztabesózáshoz főződik. A raboknak a káposztából
az a zöld levél jutott, amit hulladékként eldobtak a katonaságnál... Emlékszem,
Kolozsváron gyermekkoromban volt egy akrobata, Strohschneider, aki a mostani
Avram Iancu, akkori Széchenyi téren szerepelt motorkerékpárjával. A téren
építettek neki egy hat, hétméteres átmérőjű, s ugyanolyan magas kerek építményt
fosznideszkákból, az úgynevezett "halálfalt". Ő lent körbe
megindult a motorkerékpárjával, és a centrifugális erő következtében öt,
hat méter magasságig is feljött, s hatalmas sebességgel száguldott körben
a kerek építmény belső falán. Mi meg felülről néztük. Egyébként ő kötéltáncos
is volt, s azt hallottam, hogy bezuhant a Niagara vízesés alá, és ott lelte
halálát... Hát ugyanilyen építmények, nagy kádak szolgáltak a lágerben
a káposztalevelek besózására is. Kívül, a láger mellett voltak. Az
oldaluk sima volt, a tetejükig csak létrával lehetett felmenni. A katonai
kantintól kihozták a káposzta mocskát, a leveleket, torzsákat. Már feketék
voltak, mire hozzánk érkeztek. Azt kellett mi, az okások feldaraboljuk, s kosárban
a hátunkon fölvigyük a létrákon, s bedobni a kádba. Okás koromban nekem,
és társaimnak jutott az a szerencsétlen feladat, hogy a kádban megtapossuk a
káposztamaradékot. Vagy ötödmagammal tapostam. Egy üzbég, fekete képű
NKVD-s volt az őrünk. Mikor a káposztafelhordás befejeződött, minket a kádban
hagyott, kívülről, belülről elvette a létrát, s kiadta a parancsot, hogy
amíg visszajön, mi maradjunk ott, bent. S addig a szecskázók szecskázzanak.
Aztán csak estefelé jött vissza. Mint mondottam, a lágerben állandóan
divat volt a hasmenés. S akkor ebben a helyzetben nem volt mit tennünk, a kád
szélén elvégeztük a dolgunkat. Mikor az őr visszajött, a többi káposztát
is felhordatta, s azt is betapodtuk. Télen pedig mindenestől megettük.
- Az okás periódus után még visszakerült a bányába?
-
Természetesen. Ha nem fordultál fel, mehettél tovább dolgozni, míg
egyszercsak tényleg feldobtad a talpadat. A Kholodnijon töltött időszak számomra
egyik legszörnyűbb mozzanata egy Gángálov nevű rabhoz főződik. Meséltem
volt, hogy a lágerbörtönben ismerkedtem meg Intrétyinnel. Egyszer kijött a
börtönből, s végigpofozta a többi rabot. Intrétyin politikai rablógyilkos
volt. Nem tűrte, hogy valaki a
kommunista államot kiszolgálja. Nagyjából azokat verte meg, akikről kiderült,
hogy besúgók voltak. Ilyen szempontból korrekt ember volt. Kicsi ember, de
nagy hatalommal rendelkezett. Én azért nem kaptam ebből a kezelésből, mert
a Jubilénnyijen fellöktem a katonát. Ekkor történt, hogy Gángálov rabló,
egy "vor" átállt, elárulta az ellenzéki szervezetet. Intrétyin
megkérdezte a barakkban, hogy ki hajlandó Gángálovot eltenni láb alól?
Vornak lenni azt jelentette, hogy tagja vagy a bűnözők szövetségének, és
ez azzal járt, hogy nem dolgoztál, jól éltél. Intrétyin megígérte, hogy
aki megöli Gángálovot, azt megteszi valami kisebb főnöknek, s többet nem
kell dolgozzon. A piszkos munkát egy Sikov nevű rab vállalta. Sikov velem egy
brigádban dolgozott, Gángálov volt a brigádparancsnokunk. Nekem akkor a bányában
az volt a feladatom, hogy lent, a mélyben az új fúrást végeztem. Megkezdtük
a fúrást, mintha egy kutat ásnánk, s akkor a telérben le kellett fúrni egy
olyan száz, százhúsz méter mélységbe, hogy aztán onnan lehessen oldalt
haladni az új bányaalagúttal, a telér mellett blokkot vágtunk. Minél
lennebb fúrtunk, annál szélesebb volt a telér. Én a legtöbbször
egymagamban azzal a kútásással foglalkoztam. Illetve a robbantott telért én
raktam a liftbe. Egy ilyen lyukban egyszerre csak egy ember fúrhatott. Nagyon
kemény munka volt, mert ott nem létezett az úgynevezett "szkriper",
ami félrehúzza a törmeléket. Lapátolni kellett, s a hely szűk volt. Egy fél
köbméteres, tömör öntvényedénnyel dolgoztam. Oroszul "bágyá"
volt a neve. Három ujjnyi vastag acélkötélen eresztettek le engem a lyukba.
Előbb egy fúrós ment le,
egcsinálta a lyukat, s akkor utána a mérnök felrobbantotta. Ezek
szabad szakemberek voltak. Aztán nekem kellett a robbantott törmeléket lapátolni.
Ez így tartott heteken keresztül. Mikor az edény megtelt, volt rajta egy
csengőzsinor, megnyomtam, s akkor felhúztak. Ez a lift nem
vezetősíneken mozgott, hanem lipinkázott.
Így nyolcvan kilométernyi mélységben dolgoztunk abban az időben,
amikor Intrétyin
megmondta, hogy meg kell gyilkolni Gángálovot, mert áruló. Mert a
kommunista állam mellé szegődött. Valami rettenetes élmény
következett ezután, de szerencsére ott már az ember mindenhez hozzáedződött.
Mikor lementünk a bányába, én is tudtam, hogy Sikov megkapta a parancsot.
Lent nem volt szabad beszélgetni. Olyan esetet is tudok, hogy Intrétyinnek a lágerparancsnok
hozta be az italt. Leereszkedtünk egyik liftből a másikba, a harmadikba,
negyedikbe. 780 méter ereszkedés hét, nyolc átszállást jelentett. Láttam,
amikor Sikov a szabad gépészmestertől, aki a villanymotort kezelte, a fát
hasogatta, megkapta a fejszét, s bedugta a pufajkája alá. Tudtam, hogy mi következik.
Váltáskor mindig Gángálov ment le elsőként, mert ő volt a brigádvezető.
Először is ellenőrizte, hogy mennyire sűrű a füst, hogy nem fulladok-e
meg, ha leereszkedem. Ugyanúgy megnézte a "zábojt", a régi alagút
végét, ahol a brigád zöme dolgozott, és azt is, hogy a fúrósnak megvan-e
a helye a még munkában levő blokkban. Ha nem, akkor a mesternek mondta, hogy
az üreget tágítani kell, mert a fúrós nem fér be. Gángálov tehát előbb
az én "kutamba" ereszkedett le, hogy engem otthagyva aztán vigye és
ossza el a brigádot. Utána jött fel a "bágyá", hogy engem
levigyen lapátolni. Sikov odaállt a luk mellé. Mint mondottam, ez egy ingó,
lógó lift volt. Ügyelni kellett arra, hogy a szegélye ne akadjon bele az üreg
falába, kiálló sziklavégekbe, mert akkor ez kifordította. Mikor a lift feljött,
s Gángálov ki kellett volna szálljon belőle, Sikov valósággal lenyakazta.
Kiemelte a bágyából, s vagy nyolcba feldarabolta, s a teste darabjait visszahányta
a mélybe. Semmi baj! Ezért később egyáltalán nem vonták felelősségre.
Összesen egyhavi "kárcert" kapott. Ezután nekem kellett lemenni
abba a kútba, amelybe Gángálov maradványait ledobták. Össze kellett szedni
a sok csontot, agyvelőt, húscafatot a nyolcvan méteres mélységben. Csak a
sapkámon levő nyomorult elemlámpa világított. Azt hittem, aznap soha nem
telik el az a tizenkét óra, amit ott kellett eltöltenem. Ugyanis itt két váltásban
dolgoztunk. A barakkból való kijöveteltől a bemenetelig így is 16 óra telt
el, mert a többi időt az úton töltöttük el.
Végigcsináltam a műszakot. Előbb összeszedtem a Gángálov maradványait,
beletettem a bágyába, követ pakoltam rá, csengettem, felhúzták. Saját
kezemmel kellett megfogjam a teste darabjait. Ijesztő dolog volt, dehát már
annyi mindenen keresztül mentem. A lényeg az, hogy a munka ment tovább. Mikor
hazaértünk, jelentették, hogy egy személy hiányzik. Meg kellett mondani,
hol van, és Sikov így kapott egy hónap magánzárkát. Később én már nem
voltam ott, de mesélték, hogy mi történt, amikor Sikov és Intrétyin is
visszament a börtönbe. Ez a magánzárka egy gerendákból készült disznópajta
szerűség volt. Sikov nagyon el volt keseredve, mert éheztették. A zárkában
ablak gyanánt volt egy gerendák közé beékelt üvegdarab, hogy némi fény
kerüljön a zárkába. Egy ilyen üvegdarabot összerágott és lenyelte.
Gyomorvérzést kapott. Ordított. Az őrség szabadkozott, hogy éjjel nem tudják
kórházba vinni. Intrétyin azt mondta az őrnek: vagy kórházba viszed, vagy
meghalsz. Ha Sikov meghal, akkor egyetlen őr s a lágerparancsnok sem marad életben...
Erre aztán elvitték Sikovot, és megmentették.
- Mint előbbi beszélgetésünkkor mondotta, a Kholodnijról még egyszer bekerült
a kórházba. Ez hogyan történt?
-
1952-ben újra rettenetesen le voltam rongyolódva. Lelkileg már nem
szenvedtem, ilyesmi számomra már nem létezett, csak görcsösen ragaszkodtam
az élethez. Mikor
hazajöttem, orvosi könyvekben olvastam, hogy az egyoldalú táplálkozás
miatt előállhat egy bizonyos
idegbetegség, de mérgezés is okozhatja, tehát a forrasztás közben a kovácsműhelyben
beszívott gőzök is okozhatták... Így kerültem be harmadszor a kórházba.
Diagnózis: "podosztrij polinevrit". Az idegrendszer egy részének a
gyulladása. A dolog úgy kezdődött, hogy észrevettem, nem tudok felállni.
Szörnyű fájdalmaim voltak. Nem tudtam felhúzni a csizmámat. Még kanalazni
sem voltam képes. Kimondhatatlanul fájtak a kezeim, lábaim. Ennek a hatalmas
bányaközpontnak orvosa is volt, egy ukrán orvosnő. Máshol csak felcserek
voltak. Könyörögtem az orvosnőnek, hogy küldjön kórházba, mert
rettenetesen szenvedek. De ő azt válaszolta: értsem, meg, hogy minket nem
szabad kórházba küldeni. Ő szabad ember volt. Az ilyen magamfajta bénákat
agyonlőtték, hogy ne terhelje a kincstárat. Erre vártam hát. Mégis kiváló
orosz tudásommal, és sorsom felvázolásával meggyőztem, hogy beutaljon. Az
ideggyógyászaton lefektettek. Így hat héten keresztül moccanni sem tudtam.
Etettek, ágytálaztak stb. De a jó orosz tudásommal megnyertem az ápolónőket,
orvosnőket, például Lidia Filaretovnát... Ebből a korszakból még emlékszem
egy zsidó orvosra, dr. Sáfránra, a főorvosra, aki 25 évre volt elítélve;
vagy doktor Toporkovra, akit nemegyszer repülővel vittek Moszkvába nagy
kommunista vezérek súlyos betegségeinek gyógyítása végett. Toporkovnak köszönhetem,
hogy kigyógyított ebből a súlyos idegbetegségből. Őt is, mint annyi más
társát ártatlanul Zsdánov meggyilkolásáért
ítélték el
1948-ban. Nem tudom, milyen gyógyszerekkel kezelt. Emlékszem arra is, hogy
akkor a kórházban egyszer még rózsaszínű tengeri rák konzervet is kaptam.
A szomszédom nyitotta fel, s a számba adogatta. Csodálatos íze volt. Sokat
beszélgettem az orvosokkal, s mikor már mozogni tudtam, újra segédkeztem.
Ebben odáig is eljutottam, hogy hátgerincvelőből lumbálpunkciót is csináltam.
A harmadik és negyedik ágyékcsigolya között kell beszúrni a tőt, s
kivenni egy kis velőt...
Az orvosok igen megvetően beszéltek a nyugatiakról, a "zápádnyikokról".
"Nyet kultur", mondogatták. Tehát mi, nyugatiak kulturálatlanok
vagyunk. Lidia Filaretovna mondotta nekem: maguknál az egész ország tele van
kuplerájokkal, mert olyan az a nyugati erkölcs. Ezek a
beszélgetések az orvosi szobában zajlottak le. Akkor én azt válaszoltam
neki: maguknál pedig az egész ország egy kupleráj. Toporkov nem volt jelen
ezen a beszélgetésen, csak hét másik orvos. Erre, amit mondtam, rémülten
elrohantak, hogy Kárl Zigmundovics megőrült. Ilyen beszédekért golyó járt.
Nem akartak belekeveredni. Számukra természetesen Magyarország is Nyugatnak
számított, mint minden, ami az Uralon túl volt. Az Uraltól mi hét,
nyolcezer kilométerre voltunk. Toporkovval keveset beszélhettem, ő egy nagyon
tekintélyes ember volt. A többi orvossal is keveset társalgott, inkább csak
utasított. Ő nem politizált, pedig elítélt ember volt. De a többi hét,
nyolc orvossal gyakran politizáltunk. Én mondtam nekik, hogy úgyis megbukik a
kommunizmus, mert nincs értelme. Mikor ilyesmit mondtam, azzal válaszoltak,
hogy "szumásedcsij". S elmenekültek. Azaz: esztelen bolond.
-
A kórteremben volt-e valaki olyan kezelt, aki közelebb állt önhöz, akivel
összebarátkozott?
-
Az ideggyógyászaton egy szobában feküdtem egy érdekes emberrel: Timofej
Metodovics Szivoráksá püspökkel. Ukrán ember volt. Valahonnan a Don környékéről
származott. 1918-ban ortodox papként a vörös terror ellen elmenekült a Távol-Keletre.
Ott Kolcsákék és az egyéb intervenciós seregek sokáig tartották magukat.
1920-21-ben végleg győzedelmeskedett az októberi forradalom. Akkor családostól
átmenekült Mandzsúriába.
Két fia közül az egyik bevonult a Mandzsúriát megszállva tartó japán
hadseregbe. Őrnagy lett. A másik fia Hongkongban egy angol kereskedelmi hajó
parancsnoka lett. Ő meg Mandzsúriában, ahol sok orosz település van, papságot
vállalt egy orosz egyházközségben. Nagyon érdekes dolgokat mesélt. Például
egy reggel, amikor kiment a házuk kapuján istentiszteletre, a ház előtti sáncban
egy mózeskosarat talált, a sáncban folyó víz hozta, megakadt a híd alatt.
Benne kis didergő csecsemő volt. Visszaszaladt vele a házba, hogy felmelegítsék.
Ebből a bébiből lett a legkedvesebb cselédjük, egy ferdeszemű kislány.
Elmondta a kínai bírónak az esetet, de ő azt válaszolta: ezen nincs mit
csodálkozni, mert annyi gyermek van, hogy nincs mit kezdeni velük. A leányokat
általában a vízre teszik, hogy vigye el a víz. A kislányt Maruszjának
nevezték el. Amikor a püspököt elfogták, már húszéves volt. Egyszer a püspököt
katona fia kivitte a japán hadsereg lövészterére. Az öregúr távcsővel nézett
át a túlsó hegyoldalra, ahova a lövedékek becsapódhattak. Ott szaladgált
három kínai. Mondotta a fiának: az Istenért vigyázz! Emberek vannak ott. A
fia azt válaszolta: annyi kínai van, hogy boldog lesz a falu, ha néhányuktól
megszabadul. Szivoráksá az orosz bevonuláskor fogságba esett. 25 évre elítélték.
Már annyi idős volt, hogy ez életfogytiglani börtön jelentett. Egy másik
érdekes dolgot is elmesélt. Egyszer lélekszakadva rohant be a felesége: Te,
Timofej, a kertünk végében, a mezőn egy koporsó van. Szalad a pap, s látja,
hogy a koporsó fedele nincs teljesen lezárva. Lehajol, bekukkint. Hát látja,
hogy valaki hanyatt
fekszik benne, s pislog. Szent Isten! Gyorsan a bíróhoz. Jön a bíró.
Legyint. Csak a szomszéd tette ki elaggott apját. Nem lehet már hasznát
venni. Még van vagy két napja, aztán majd eltemetik. Nagyon sokat köszönhetek
annak, hogy egymás mellett feküdtünk. Én bejáratos voltam az orvosokhoz, a
tálalóba is, és kedveztem neki, ahogy tudtam. Ő meg szép orosz nyelvre tanított
engem. Ő magyarázta el, hogy milyen gazdag az orosz nyelv kifejezésekben. A
kommunista elméletről is sokat tanultam tőle. Például azt, hogy a
kommunizmusnak három alaptétele van: 1. "Bogá nyét. Mátéria éto
vszjo." Isten nincs. Az anyag minden. 2. "Csélovécsésztvo do vszévo
doigyot." Az ember mindent el tud érni, tehát nincs számára meghódíthatatlan
terület. 3. "Iz nyicsto nyicsévo nyé bugyét." Semmiből valami nem
lesz. Filozofálgattunk, hogy ezek szerint a kommunizmus önmagát öli meg.
Mert ha Isten nincs, akkor a harmadik tétellel tökéletesen fejbe verték az
elsőt. Mert ha semmiből semmi nem lesz, akkor nem jöhetett volna létre a világegyetem.
Így tökéletes öngyilkosságot követett el a marxi ideológia ezzel a három
alaptétellel. Akkor én már 34 éves voltam. Nagyon búsultam, hogy mi lesz
velem? Nem azért, mert meghalok, attól soha nem féltem.
Kérdeztem tőle: mi lesz velem, Timofej Metodovics. Ki tudja, meddig kell itt
ülnöm. Mikor fogok én megnősülni, családot alapítani? Azt válaszolta,
hogy: Kárl Zigmundovics, a maga feleségét még bölcsőben ringatják. Maga
ne féljen attól, hogy negyvenévesen nősüljön. Az én feleségem is húsz
évvel fiatalabb, mint én. És nagyon szép életet éltünk. A szexuális életről
is beszélgettünk, mint minden egyébről.
Mondotta, hogy az ő házasságukban is sokszor előfordult, hogy színházba, társaságba
mentek, s mikor hazaértek, megkívánták egymást, de másnapra hagyták az
együttlétet. A vágy fokozódott. Úgyhogy ha kéthetenként éltek házaséletet,
akkor az csodálatos dolog volt. Nem habzsolták egymást, hanem beosztották a
szerelmet, s így sokáig tartott. Mikor hazajöttem, s ezt meséltem fiatal, vérmes
menyecskéknek, lehülyéztek engem. Tehát Szivoráksá ott azzal vigasztalt,
hogy a szexualitásnak van egy lelki oldala is. Az elodázástól a házaspár vágya
úgy megnőtt, hogy a fizikai gyönyör utolérhetetlen volt. Soha nem volt
problémájuk ilyen szempontból. Azzal vigasztalt, hogy még nem vagyok
semmiről lemaradva. S az Isten valóban megsegített. Hazakerülvén amikor másodszor
nősültem, olyan lányt vettem el, aki tizennyolc évvel volt fiatalabb, mint
én. Hát majdhogynem beteljesedett Szivoráksá püspök mondása. Az egyik
gyermekem ötven évvel fiatalabb, mint én, és Budapesten óvónő. Mint
mondottam, a rablógyilkosok között, a lágerben nem volt akivel szóba állni.
Azért néha akadt egy-egy politikai fogoly, nem rablóvezér. A lágerben a
Szovjetunió 160, vagy mennyi nációjából sokféle akadt. Ahogy egy burját-mongol,
csecsén, vagy cseremisz, mordvin a száját kinyitotta, ugyan oroszul beszélgettünk,
de pontosan meg tudtam mondani, hogy milyen nemzetiségű.
- Gondolom, az ideggyógyászati kezelésnek is vége szakadt egyszer. S vissza
kellett menni a bányába...
-
Hat hét alatt Toporkov doktor úr rendbe tett. Két hónap múlva az NKVD-sek
ismét visszavittek Kholodnijra. A lágerben katonatisztek feleltek értünk.
Szerencsére ezek nem voltak politrukok, politikaiak. Ők nem jöttek le a bányába,
hanem ők voltak a brigád patrónusai. Ők is büntetésből voltak itt. A háborúban
látták a nyugati életet, s azért szigetelték el őket ide, hogy ne
fecsegjenek tapasztalataikról.
Kholodnijon, a barakkban volt egy rabtársam, akiről meg kell emlékezzek:
Anton Ivanovics Golubov. Orosz volt, civilben nem tudom, mivel foglalkozott.
Roppant értelmes ember volt, tőle tanultam két szép orosz nótát. Ha sikerült
vele összekerülni, akkor suttogva énekeltünk. A
rablók nem nézték jó szemmel azt sem, ha beszélgettünk. Szörnyű
állapot volt, hogy kilenc esztendőt úgy kellett leélni, hogy a bányában
dolgoztál, vagy a priccseden ültél, és hallgattál, hogy ne vegyék észre:
te nem vagy az a bűzös szavú ember, mint ők, a rablók. Legfőbb rabló volt
a VOR. Ő a szovjet hatalmat nem ismerte el. De ettől függetlenül Sztálin
ezekre alapozta a hatalmát. Ezek voltak az ő botoslegényei. Ezeknek az
alparancsnokai, fullajtárjai voltak a "blotnojok", utánuk jöttek a
"zsulikok" vagyis a csirkefogók. Tulajdonképpen ezek verték agyon a
politikaiakat. De ezért soha nem vonták őket felelősségre. A rablók
negyedik fajtája volt a szuka. Szó szerint vettük át, nösténykutyát
jelent. Ezek a vorok szerint árulók voltak. Akik a rablók országos szövetségéből
kiálltak. Ezek elvállalták, hogy a lágerben valamilyen munkát végezzenek.
Szabók, borbélyok, egyebek lettek. Tudok egy beregszászi emberről,
Citovszkinak hívták, aki nem volt orvos, de a fogság idején annak adta ki
magát, és főorvos lett belőle. Hogy hány ember halt meg a keze alatt? Nem
számított.
Szóval a húsz millió tolvajon állt az egész rend. A katonák fizikailag nem
fenyítettek, hanem ezt rábízták ezekre, és ők a legnagyobb kegyetlenséggel
tudtak fenyíteni. Nekik az ételt a konyhából fel kellett hordjuk a barakkba.
Ha olyan helyen voltak, még nőt is bevihettek a lágerbe. Tudok olyanról is,
aki egy nővel élettársi viszonyt folytatott. Nem ott kint, az Északi Sarkon,
hanem átmeneti táborokban. Ahol én voltam, ott nő nem létezett. Az északi
sarki viszonyok már kibírhatatlanok voltak a női szervezet számára. A
fizikum szerint a foglyokat úgy osztályozták, hogy első, második, harmadik
kategóriájú ember és a speciálisak. Csak a speciálisakat vitték az Északi
Sarkra, és én ezek közé
tartoztam. Ez nemcsak
a külső fizikumra, hanem a belső szervek épségére is vonatkozott. Huszonöt
éves koromban, amikor elítéltek, fiatal, edzett ember voltam. Visszatérve
Golubovra... Mellettem aludt. Mikor lehetett, suttogva beszélgettünk.
Egyetemet vagy főiskolát végezhetett. Leszoktatták ott az embert arról,
hogy megismerje egymást. Ott csak állati sorban volt szabad élni. Egyáltalán
nem bírták azt, hogy valaki egy értelmes kérdést tegyen fel. Egyetlen cél
volt, hogy a mindennapi kenyér meglegyen, s megérjük a holnapot. A Golubovtól
tanult egyik dal szövege a következőképpen szólt, és elmondom azt a fordítást
is, amit 1993, március 27-ének éjjelén, fogságba esésem negyvennyolcadik
évfordulóján
én magam készítettem.
O té sztyép, té sztyép,
Oh sztyeppe, jaj sztyeppe!
Puty
dálok lezsit,
Járható út nincs is.
V-étoj
sztyépé gluhoj
Ez eldugott sztyeppén
Zámérzál
jemscsik.
Haldoklik a kocsis.
Zámérzájá
tám,
Fagyván haldokolva,
Csujá
szmértnij csász,
Nincsen mellette más,
On
továrissu
Csak a falubéli
Ottdaval
nákáz.
Hőséges, jó bajtárs.
Té
továriss moj
Kedves, jó bajtársam,
Nyépopomij
v-zlá,
Bocsáss meg nekem.
V-étoj
sztyépé gluhoj
Ezen a vad sztyeppén
Szkhoronyi
ményá.
Temessél el engem.
A
konyéj mojk
Lovaimat vidd el
Ottdáj
bátyuski,
S add át jó apámnak,
Pérédáj
privet
Csókjaimat küldöm
Rodnoj
mátuski.
Az édesanyámnak.
A
zséné szkázsi
A feleségemnek
Szlová
pecsálnijé,
Mondj kedves szavakat,
Pérédáj
kolcó
Add át a jeggyűrűt,
Obrucsálnojé.
S ne bánkódjék sokat.
A
éscsó szkázsi
És azt is mondd neki,
Puszty
nyé pécsálitszá,
Hogy hamar felejtsen:
Puszty
igyot szdrugim
Esküdjék meg mással,
Obvincsáétszá.
S ne gyászoljon engem.
Az
orosz sztyeppén valóban a távolságok óriásiak. A postakocsi pedig fogalom
volt. Ma is előttem van Golubov arca. Mert olyan kevés embert láttam az állatok
között. Az ember sokkal aljasabb tud lenni az állatnál. Szörnyen ki tud
vetkőzni önmagából. Nem hiszem, hogy Istennek létezne aljasabb teremtménye,
mint az ember. Ha olyan körülmények közé kerül, mint amilyenek között én
voltam.
Ennyi legyen emlékül Golubovról, akiben odakinn megláttam az embert. A többi
mind aljas gazember volt. Állat.
| |
....................................
|
