|
....................................
| |
Huszadik
beszélgetés
Csodálatos
tünemény a bánya mélyén * A kutyák eledelének elrablása * Nemi erőszak
egy férfi ellen * Lopott kanál a herezacskón * A közfürdőben
-
Milyen körülmények között fogadták, amikor a kórházból visszakerült a
Kholodnijra?
-
A munkát ott befejezték, ahol kórházba kerülésem előtt dolgoztunk, s ahol
Sikov megölte Gángálovot... De mielőtt tovább mennénk, eszembe jutott még
egy érdekes ember, akivel a Jubiléjnij-i korszakomban találkoztam. Egy temesvári
villamosmérnök volt, úgy hívták, hogy Mátics Antal. Ezek az emberek,
akiknek ott hasznosítható szakmája volt, egészen másképpen éltek, mint
mi. Míg ő átment a gyűjtőlágereken, súlyos gyomorbajt kapott, vérzett a
gyomra. De később, a megsemmisítő lágerben, a sok éhezéstől úgy helyre
jött, hogy egészségesen tért haza. Ő a bányában a villamosberendezéseket
ellenőrizte, s az őrök az ilyeneknek még egy kis pluszélelmet is juttattak.
Otthon, az őrök lakásaiban is megfordult. Megjavította a villanyhibásodásokat.
Szóval csaknem ötven év távlatából fel-felbukkan egy-egy ismerős arc, de
a leginkább a Golubov bájos, kedves arca maradt meg. Valami úri gyerek
lehetett. Félbarna, középtermetű ember volt. Valamivel magasabb, mint én
aki akkor 172-173 centi voltam, most már csak 169 vagyok. Szóval mikor a
Kholodnij-ra visszatértem, utána egy másik, nagyobb, lennebb levő alagútban
dolgoztunk. Akkorra a föld gyomrában már valóságos kiépített városrész
volt. Nyugodtan lehetett volna kilométereket sétálni. Az én alapmesterségemet
nem felejtette el a bányavezetőség, a brigádosok. Íj fúrást indítottak,
s mikor odakerültem, már elég mélyen voltak, valaki más végezte helyettem
a munkát a brigádból. De valahogy specializálódtunk bizonyos munkákra.
Ahogy visszakerültem, megint egy magányos sötét lyukban találtam magamat.
Ott töltöttem napi 11-12 órát. Mikor éppen nem volt dolgom, akkor a lámpát
is eloltottam, hogy ne fogyjon az elem, mert akkor nem tudtam volna eleget tenni
kötelességemnek, s akkor bizony az embert megrugdosták, ha nem tudta elvégezni
műszak végére annak a több köbméternyi robbantott anyagnak a lapátolását.
Nagyon kellett igyekezni. Érdekes dolog volt egy ilyen kút. A szélessége –
mint mondottam - nem érte el a három métert. Persze nem úgy kell elképzelni,
mint egy levakolt, sima falú kutat. Fél méternyire is kiálltak falából a
sziklák. Nagyon veszélyes dolog volt, a fél köbméternyi őrtartalmú edény,
ami az acélrúdon lipinkázott, beleakadt ezekbe a kiálló sziklákba - amikor
törmelékkel megrakva felfele haladt. Ha csak egy darab kőzet visszahullott,
az is a 120 méteren olyan sebességet vett fel, hogy egymaga fülsiketítő
zajt csapott.
Felette a nagy bányaőr felsokszorosította ezt a zajt, az ember majd belesüketült.
Ahhoz, hogy átszakítsa az ember sisakját, elegendő lett volna egy gyufanagyságú
darab is, annyira felgyorsult. Ezek nem gömbölyű, hanem éles kiszögellésű
törmelékdarabok voltak, nekiütődtek a szikla falának. Mivel megvolt a veszély,
hogy ezek agyonüssék a lent lapátoló embert, mint amilyen én voltam, a fúrósoknak
kiadták a parancsot, hogy minden egyes fúrás befejezése előtt egy úgynevezett
oldalfúrást is alkalmazzanak, ahová - a szikla falában - egy ember elfér.
Ezt oroszul "nisának" mondták. Ebbe az oldalvájat fülkébe kellett
behúzódni, amikor a zsinórgombot megnyomtam, s ebből fent tudták, hogy meg
kell kezdeni a "bágyá" felhúzását. Egyszer megtörtént, hogy
elakadt, s egész tartalma visszazuhant. A nisák két méterenként voltak. Ez
volt a mi védelmünk.
Egy alkalommal, mikor jelt adok a felhúzásra, hallok egy enyhe finom sistergést.
Gondoltam - mi lehet ez? Csendes hang volt. Odafordítom a fejem a lámpással,
s egy gyönyörű csomagolású cigaretta csomagot láttam meg. Gondoltam,
kibontom, ha robban is, mindegy. Az ember ott rá volt készülve, hogy az élete
csak percekből áll. Hosszú, szőrős cigaretták voltak a dobozban. Utána még
egy cirregést hallottam, s a cigaretta után egy doboz gyufa is aláhullott. Az
első gondolatom ez volt: Van Isten! Ezt a Jóisten küldte nekem. Rágyújtottam,
akkor már jött vissza a "bágyá", a libegő tartály. Mikor
teljesen leereszkedett, láttam, hogy egy gyönyörű nő van benne...
-
Nem tudom, ha valaki olvassa az ön élettörténetét, nem mondja-e azt, hogy
ilyesmi nem létezik...
-
Nem álmodtam. Ez valóságosan megtörtént. A nő derékig kilátszott a liftből,
ugyanis az fél méter széles és egy méter hosszú volt. Szóval félköbméteres.
A fiatal nő elmondotta, hogy Leningrádban végzett, s most gyakorló mérnöknő.
Ő engem már figyel egy ideje, hogy mikor felküldöm a liftet, s ráérek,
lent énekelni szoktam. Azt mondotta: oly gyönyörűen visszhangzik az az ének,
hogy ilyen szépet ő még
soha nem hallott. Hát én ott lent azt énekelgettem, hogy: A kanyargó Tisza
partján, ott születtem. Mert valahogy el kellett teljen a föld gyomrában az
a tizennégy óra úgy, hogy valahogy ne bolonduljak meg. A mérnöknő fentről
napok óta hallgatta a nótát, s mikor lejött hozzám, még egyszer el kellett
énekeljem. Akkor ott ő főnök volt. Leningrádról az egyetemről ide
repartizálták. Az általam énekelt dal szövegét le kellett fordítanom. Így
megtetszett neki, hogy egy pár héten keresztül, amíg még ott dolgoztam,
minden áldott nap lekerült hozzám egy doboz cigaretta, gyufa. Élelemhez is
hozzájuttatott. Ennek az Antonyina Szergejevnának köszönhetem azt, hogy
amikor 1952. decembere körül az a fúrás befejeződött, akkor áttetetett
engem a szellőztető, bányaventillációs részleghez. Kikérdezett, hogy
milyen tanulmányaim voltak, mihez értek. És azt is kérdezte, hogy szépek-e
a magyar lányok? Mert ő Leningrádban feltett egy kérdést egy világlátott
tanárnak, hogy hol vannak a legszebb nők, s ő azt válaszolta, hogy a
legszebbek a japán nők és a magyarok, de a magyaroknak szebb a járása. Én
mondottam, hogy nekem is szépek a magyar lányok, de én már kilenc esztendeje
nem láttam őket...
A járásukra igaz nem nagyon figyeltem föl. Persze én ott poros, mocskos
voltam, úgy tönkre voltam menve, hogy szóba sem jöhetett holmi agresszivitás,
szemtelenség, eszembe sem jutott, hogy oda vetemedjem. A mérnöknő tehát ellátott
cigarettákkal, még néha élelemmel is, és még egy ízben lejött hozzám.
Mint mondottam a bánya nagy mélységben volt, olykor 800 méterrel a föld
szintje alatt. A mérnöknő három ventillátor kezelését bízta rám. Nem
volt az nagy dolog, bekapcsolni, kikapcsolni... A bányaalagútban tíz méter
hosszú, összehajtható, vízhatlan, a levegőt át nem engedő, 50 cm átmérőjű
csövek voltak elhelyezve. Olyanok, mintha egy óriási marhabél lett volna
kipucolva. Hasonlatosak a tűzoltó csövekhez, de azok csak hat-nyolc centi szélesek.
Mindeniknek a végén vaskarikás szerkezet volt, s így szépen egymásra
lehetett szorítani őket. Mikor az alagút nyolc-tíz méterrel előbbre
haladt, akkor a már meglevő csövet meg kellett hosszabbítani a "zábojig",
azaz a vájat végéig, hogy az emberek ne fulladjanak meg bent a "zábojban".
Aki ott bent dolgozott, az volt a "zábojcsik". Tehát kinti friss
levegőt juttattunk be a bánya mélyébe. Számomra ez úri munka volt. Váltásonként
mindössze egy-két csövet kellett összeillesszek. És ezt a
mérnöknőnek köszönhettem. Mivel a lágerkoszt igen silány volt, s például
a bányában a tizenkét-tizennégy órás műszak alatt egyáltalán nem adtak
enni, megint bekerültem az OKÁ-sok, a szerencsétlen, legyengült, negyvenkilósok
közé. Megint hordtuk ki a halottakat.
Egyszer szóltak az őrök, hogy menjünk ki fát aprítani a laktanya végéhez,
ahol a kutyapajta volt. Ott tartották a vérebeket. Nemegyszer egy orosz rabtársammal
egész nap ott főrészeltünk. Hidegnek hideg volt, de azt már úgy
megszoktuk, hogy fel se vettük. 1952-ben már alig jött valami utánpótlás,
mert Sztálin már rengeteg embert elpusztított. Akkoriában Sztálin már büntette
a mestert, vagy mérnököt, ha egy olyan rab elpusztult, aki addig kibírta a
munkát s a klímát. Olyant is hallottam, hogy valakire halálbüntetést rótt
ki, amiért egy szikladarab egy rabot agyonütött azok közül, akik a bányában
dolgoztunk. Ezek megsemmisítő lágerek voltak, de aki megmaradt, azt megbecsülték,
hogy még valamit kihozzanak belőle. Szóval az orosszal kint fűrészeltünk a
kutyáknál, s a katonák hozták a kutyáknak a nagy csebernyi ételt. Hát az
az étel olyan volt, hogy én olyasmit a lágerben nem láttam. Abban az ételben
szalonnadarabok, haldarabok voltak, fókahús, rozmár, puliszka... Kiválóan
tartották a kutyákat, mert a legnagyobb segítségükre voltak a szökevények
felkutatásában. A bajtársammal szereztünk egy hét-nyolc milliméteres,
hosszú drótot, beleakasztottuk a cseber fülébe, s a csebret a kerítés mögül,
a fészerbôl kihúztuk. Odahúztuk magunkhoz. Nem akarok túlozni, de egy
vedernyi moslékot megettünk. Kemény harcot folytattunk a fennmaradásért.
Emlékszem egy Horváth Lacika nevű páncélos hadnagyra, az tizenhárom csajka
moslékot tudott meginni. A csajkája egyliteres volt. Elment a konyhára, s ott
kért moslékot. Persze az inkább mosogatólé volt. A fiú álltól ágyékig
csupa has volt. Persze vele nem Kolimán találkoztunk. Én rengeteg lágeren átmentem,
míg kijutottunk Kolimára. Valamelyik átmeneti lágerben voltunk együtt. Volt
olyan láger, melyben egy hónapot is eltöltöttünk átmenetileg. Horváth
megvolt vagy 190 centi magas, szervezetének nagy szüksége volt az
élelemre. Édesapja egycsillagos tábornok, vezérôrnagy volt Pécsen.
Lényeg az, hogy mi a kutyák eledelével nagyon jóllaktunk. Tehát a szellôztetô
berendezés mellett nagyon könnyű dolgom volt. Mikor lejárt a műszak, egy sípolás
jelezte, hogy abbahagyhatjuk a munkát.
Egyszer jöttem kifele az alagútból, s találtam egy haldokló fiút. Mikor
odafordultam, hogy lássam a lámpással, mi van vele, akkor láttam, hogy a földön
fekszik, s a nemi szerve át van kötözve tôbôl. Akkor amikor megtaláltam, még
magánál volt, de két nap múlva meghalt. Nekem még el tudta mondani, hogy három
debella fehérnép megtámadta. Ezek már felszabadult nôk voltak, akik egyáltalán
nem javultak meg a börtönben. Ezek jól éltek, s férfihiányban szenvedtek.
Nem tudom pontosan, mit dolgoztak a bányában. A villanyszerelékeket ellenôrzô
férfi egymagában andalgott, megszólították. Mikor én megtaláltam, a férfi
igen szenvedett, úgy el volt kínozva, hogy alig jött ki hang a torkán.
Teljesen el volt kékülve. Nemrég történhetett vele az eset. Az egyik nô leültette:
Gyújts rá! Leült melléje a nô is, s addig macerálta, míg fiú begerjedt.
Ugye erôs fiatalember volt, ôk nem azt a táplálékot ették, amit mi. A nô
magára húzta a fiút. Ez a nô elôrejött, s a másik kettô meg el volt bújva...
Esküszöm, ezek valóságos történetek, nehogy valaki azt gondolja, hogy most
találom ki ôket. Ennek a történetnek a következményét a saját szememmel
láttam. A nô sokkal aljasabb tud lenni, mint a férfi. Igaz, jobb lelkű is
tud lenni, mint a férfi. Érzelmeiben azonban sokkal ingatagabb: mindent oda
tud adni, de könnyen gyilkol is.
Mikor hazakerültem, s összehozott a sors egy-egy osztályvezetô nôvel, maguk
a beosztottjai fohászkodtak, hogy pusztulna már el, s jönne egy férfi osztályvezetô.
Egy férfi mindig nagyvonalúbb, nem kicsinyes, intrikus, rosszindulatú.
Szóval mikor elvégezték, a másik két nô is elôrohant rejtekhelyérôl,
hogy nekik is jusson a férfiból. Mikor a fiú befejezte a dolgát, hogy a
merevedést meghosszabbítsák, átkötözték egy spárgával a szerencsétlent,
s a másik kettô is kielégült rajta, többször is egymásután, amíg
kellett. Én kioldottam a spárgát, de a fiú két nap múlva meghalt. Pont
akkor kerültem oda, mikor a két nô elszaladt.
Még vissza kell térnem a kutyákhoz... Ahol vágtuk a fát, ott rengeteg fókaszalonna
volt kiteregetve. Az úgy néz ki, mint egy rossz nagykabát, mikor elbontják,
s kiveszik belôle a viselt vatelint. Nos ehhez a vatelinhez hasonlít: ritka és
mocskos. Egy kolduson levô nagykabátfoszlányhoz hasonlított. Ritka volt,
mint egy méhkaptárnak, méhkeretnek, viaszkeretnek a darabja. Benne a zsiradék.
Fogtuk magunkat, s egy-egy ilyen szalonnát a meztelen hasunkra rátekertünk, s
arra visszavettük a mellényt, vissza a pufajkát, a "buslátot".
Mikor átmentünk az ôrségen, nem vettek semmit észre. Nem vetkôztetett le
az ôr, csak megtapogatott. Tudta, hogy a vérebeknél jártunk. A motozást
oroszul "smonnak" hívták. Sokszor teljesen meztelenre vetkôztettek,
és végigtapogattak. Kést meg egyebet kerestek. Bementünk a barakkba. Elôvettük
a szalonnát, s szépen egy tálba kicsavartuk. Egy-egy szalonnából lett
egy-egy fél veder olaj. Nem olyan mint a disznózsír, hanem folyékony, sötét
színű, rettenetesen büdös, halszagú zsiradék jött ki belôle. Az evôedényünk
az úgynevezett "bánki" literes konzervdoboz volt. Ez gurtnin örökké
az övünkön függött. Hordtuk magunkkal. Mert a barakkban semmit nem lehetett
hagyni. A tolvajok mindent elloptak. Ruhád is csak az volt, amit viseltél. S
panaszkodni nem volt kinek. Ha valakinek eltűnt a kapcája, lopott egy másikat,
az is egy másikat, s így tovább, míg valakinek tényleg nem maradt. Ha
panaszkodtál, megmagyarázták, hogy ha valami hiányzik, lopni kell. Szóval
kicsavartuk a fókaszalonnákat, s lett belôle egy veder olaj. Egy nem éppen
tele konzervdoboznyit kivettem, s egybôl megittam. A zsírra rettenetesen ki
voltam éhezve, mert azt sosem kaptunk. A többit elosztottam, s a többiek egy
perc alatt elfogyasztották. Ami megmaradt a fókaszalonnából, az olyan volt,
mint egy kicsavart mosogatórongy. Azt bedobtuk a latrinába.
-
Elôzetes beszélgetéseink egyikében említette, hogy kint, a Távol-Keleten még
találkozott egy Kálmán Kálmánovics nevű magyar rabbal...
-
Igen. Az ô esetével kapcsolatban beszélnem kell az olyan fajta motozásokról,
amikor teljesen csóréra levetkôztettek mindenkit, az embernek még a fenekébe
is belenéztek, bocsánattal legyen mondva. Kálmán Kálmánovics magyar fiú
volt, a vezetéknevét elfelejtettem. Személyesen soha nem beszéltem vele,
mert nem voltunk egy barakkban, csak hallottam, hogy ô is ott van a lágerben,
s hogy magyar fiú. Ugyanis, azt hiszem, már mondottam, egyik barakkból a másikba
átjárni, s egyáltalán a lágerudvaron nekünk sétálni tilos volt. Az ôrök
mindent elszedtek az embertôl, csak azt az úgynevezett "bánocskit"
hagyták meg, a konzervdobozt, amibôl ettünk, vagy amibôl a bányában vizet
ittunk, mert enni a bányában nem adtak. Mikor egyszer egy ilyen meztelenre
vetkôztetett ellenôrzésre kellett mennünk, akkor került ez a Kálmán
kellemetlen helyzetbe. Mikor odakerültél az ôrség elé, meg kellett mondjad
a teljes nevedet, s hogy milyen büntetésed van. Hányadik paragrafus szerint
ítéltek el. Az enyém az 58-as paragrafus volt, annak a 11-es alpontja,
valamint a kettes alpont. A kettes: diverzió, a 11-es: fegyveres felkelés.
Természetesen én nem állítom, hogy a halálbüntetést nem érdemeltem meg,
mivel az ukránoknál akaratomon kívül ténylegesen a szovjetek ellen
harcoltam. Viszont nekünk akkor, mikor az ukrán partizánokkal voltunk,
egyetlen célunk volt: hazajutni. Hogy a többi társammal, akikkel akkor együtt
voltunk, mi lett, nem tudom. Csupán egyikük, Lóska Kálmán özvegyétôl
kaptam egy levelet, melyben értesített, hogy Kálmán 1990. június 26-án
halt meg. Megírta, hogy férje hazakerült Kolimából, még 1949-ben, és más
lágerben volt 1953-ig. Valószínűleg nem volt halálra ítélve, s így nem
került ki a megsemmisítô lágerekbe. Az özvegytôl tudtam meg, hogy társaimból,
akikkel az ukránoknál voltam, egyedül én kerültem ki Kolimába.
Szóval ott hagytam abba a Kálmán Kálmánovics történetét, hogy ellenôrzésen
voltunk az ôrségnél. Ő jóval elôttem sorra került, de mikor én odaértem
az ôrséghez, azok még mindig ôt röhögték. Elnevezték Pádlá Pádlovicsnak.
A pádlá ringyót jelent, tehát úgy hívták, hogy ringyók ringyója... Azért
csúfolták, mert ôk még nem hallottak ilyen nevet, hogy Kálmán Kálmánovics.
De a fô ok amiért röhögték, nem annyira
a neve volt, hanem az, hogy valahonnan egy kanalat szerzett magának, s hogy az
ôrség ne találja meg nála, s ne vegye el tôle, a kanalat a herezacskójára
kötötte, s a bányába is azzal járt. Mikor aztán levetkôztették, természetesen
a kanalát elvették, s azután nem volt nyugta. A kanál arra kellett neki,
hogy ha valamiképp moslék közelébe jutott, azzal halássza ki a moslékban
maradt magvakat, valami ételmaradékot...
Szóval rémes helyek voltak ezek a gyűjtőtáborok. De amikor ott voltam,
bennem nem tudatosult így, hogy az haláltábor. A Szolzsenyicin könyvébôl
tanultam sokat, utólag orientálódtam, hogy én hol is voltam. Annak illusztrálására,
hogy micsoda álnok egy állam volt ez a Szovjetunió, szeretném elmondani,
hogy mi volt kiírva a lágerekre: "Trudu u Szovjetszkom Szojuze jészty gyélo
csesztyi, doblesztyi i gérojsztvá!" Minden láger bejárata felett volt két
rúd, azon egy drótháló, rajta ez a felirat. Tehát: A munka a Szovjetunióban
a becsület, az erényesség, a hôsiesség ügye! Éppen mint Ceausescu alatt,
hogy: Éljen Románia Szocialista Köztársaság! Meg egyebek...
Ott mindig ez a felirat fogadott, mikor a bányából visszaértünk a lágerbe.
- Valamikor, valahol mosakodtak-e egyáltalán ezekben a lágerekben?
-
A fürdôzés is egy veszedelmes dolog volt. Mondottam már, hogy levetkôzve
csak a kórházi idôszakaim idején voltam. Kholodnin kaptunk a barakkban
egyetlen pokrócot, az alatt levetkôzve az ember megfagyott volna. A tetvetlenítés
miatt havonta egyszer elvittek fürdeni. Ezen a Kholodnin a fürdô egy
horhosban levő nagy barakkban volt, ott fogtak fel hólevet. Nagy hegyen
kellett lemennünk odáig, négy kilométeres útszakaszon. Téli idôszakban
természetesen csakis sötétben mehettünk, mert állandóan sötét volt. A nyári
hónapokban az örök világosság, illetve az örök naplemente felséges látvány
volt. Már említettem, hogy a nap soha nem jár olyan magasan, mint nálunk,
hanem a nyári
idôszakban egy parabola szerű pályát tesz meg minden nap. Télen nem látni
a napot. Ilyenkor a hómezô világít s az északi-sarki fény, amit mi sokáig
amerikai fényszóróknak véltünk. Felséges látvány az északi-sarki fény.
Tehát egy hónapban egyszer lementünk a fürdőbe. Ott egy barakkban
meztelenre kellett vetkőzni. A szőrcsizmát is letettük. Szerencsére ott
soha eső nem esett, tehát a csízmánk soha nem ázott be. A ruháinkat berakták
egy óriási kádba, persze anélkül, hogy megjegyezték volna, hogy melyik
ruha kié. S akkor ráengedték a gőzt a ruháinkra: a "válenkire"
azaz a csízmára, a pufajkákra - a "rubaskára", az ingre,
nadrágra. A kapcát "portyánkinak" nevezték, a bakancsot
"botyinkinak". De olyasmit ritkán kaptunk - a nyári hónapokban. Aztán
meztelenül átmentünk egy másik terembe, ott következett a borotválás. Fel
kellett állni a nagy padokra, egyszerre ráfértünk nyolcan-tízen. Rengeteg
borbély meg borbélynő volt. Terpeszállásba kellett állni, s úgy szárazon
leborotválták az ágyékunkat, hasunkat, fejünket, hónaljunkat. Meg kellett
fogni a holmikat, s félrehúzni, hogy nekik alkalmat adjunk az eljárásra.
Mint az állatokkal, úgy bántak. Mint egy csirkegyárban, ahol szalagon futnak
a csirkék, s egyik asszony a belét nyúzza ki, a másik a fejeket vágja le, a
harmadik egyebet tesz velük. Így leborotválva aztán ráütöttek a fenekünkre:
"Igyi!" "Pomojszá kholodnoj vodoj!" Eredj, mosakodj meg
hideg vízzel. Nem volt más, csak hólé. Akkor megmosakodtunk, úgy ahogy
tudtunk, megmostuk az ágyékunkat, arcunkat, s ennyi volt az egész. Mikor
onnan kikerültünk, már dobták felénk a ruhánkat. Ritkán jutott vissza az
emberhez az addigi inge, pufajkája, sapkája. Kinek milyen szerencséje volt.
Bizony megtörtént, hogy nekem is két bal csizma jutott, de ott erre nem
voltak tekintettel. Szerencsére ezeket a "válenkiket" úgy csinálták,
hogy mindenkinek jó legyen, s csak nagy nehezen lehetett megkülönböztetni a
jobblábast a ballábastól. Hogy szóba állj valakivel, s követeld a magad
dolgait, ilyen nem létezett. Ilyesmiért esetleg olyant sóztak rád, hogy a hátgerinced
eltörhetett. Nem volt ellenkezés. Felöltöztél és máris mondták: "Dáváj,
dáváj! Pobisztréé, pobisztréé..."
Gyorsabban, gyorsabban. Állandóan hajtottak, mint az állatokat. S akkor:
"Sztánovityszjá popjáty!" Tehát sorakozni ötösével és:" Ságom
márs!" Lépésben előre. Azaz: indulj! Persze nem tudtunk elindulni,
minden megfagyott rajtunk. Nagyujjnyi vastagságú nadrágunk volt - vattázott.
A gőztől minden ruha teljesen átázott. A sapkát is gyorsan fel kellett
tenni, mert két perc alatt jég volt. Az őrség hajszolt. Semmiképpen sem
engedte meg, hogy valaki keresse a saját holmiját. Rab - rab. Úgyis mindenkin
fehér folt volt. Minden rabnak volt egy lágerbeli száma. Az enyém talán
76458. De már nem esküszöm meg rá. Azt tudom, hogy öt jegyű szám volt.
Ezt felfestették egy akkora fehér rongyra - fekete festékkel - amekkora a hátunkon
elfért. Ezt rávarrták a pufajkára, s akinek volt, a mellényére, azaz a
"nagrudgynyikra" is. Egy másik ugyancsak fehér rongy, melyen szám
volt, a nadrágunkra is került, a jobb combomon éktelenkedett. Persze biztonsági
okokból volt így, hogy messziről látszódjon: rabok vagyunk, mert itt a
szabad embereknek is ugyanilyen vattaöltözéke volt, s szökés esetén
azonnal felismerték a rabot. Balga, aljas kommunisták. Ugyan biza hogy szökhettünk
volna innen? Hacsak nem Alaszkába. De a Bering-szoros vize 75 kilométer széles
volt. Télen pedig oda eljutni expedíció nélkül amúgy is lehetetlen lett
volna. Szóval a fürdés után, mikor felöltöztünk, annyira jeges volt
rajtunk a ruha, hogy moccanni sem bírtunk. Akkor az őrök puskatussal egyet a
horgasínunkra húztak, a jobbra és a balra is. Így a jégpáncél
megroggyant. S elindulhattunk. Rendkívül fárasztó volt, főleg a bányában
eltöltött műszak után. Egy fürdés órákba telt. A karunkat sem tudtuk
mozdítani, azon is jeges volt a ruha. A barakkban aztán úgy dőltünk el,
abban a jeges ruhában, a pokrócot magunkra húztuk, s elaludtunk, mint az állatok.
Gondolkozásra nem volt időnk, csak vegetáltunk.
| |
....................................
|
