|
....................................
| |
Huszonegyedik beszélgetés
Szolzsenyicin
a megsemmisítő lágerekről * Sztálin halála *Nyilatkozat a "kitűnő"
lágerekről * Hízókúra Magadánban *
Hőség
a sok didergés után
-
Távol-keleti megpróbáltatásai történetének lassan a végéhez érünk.
Mielőtt elválnánk a végtelen hómezőktől, kérném mondjon néhány szót
a barakkok belső életéről, törvényeiről.
-
Ötven-hatvan méternyi, ácsolatlan, girhes-görhe építmények voltak. A
gerendák hézagai mohával kitömve, plafon, padlás nem létezett. A priccsek
hézag nélküli, közös fekvőhelyek voltak. A barakknak egyetlen bejárata
volt, ablaka egy sem. A kályha körül általában senki nem feküdt. A
melegebb helyekre a rablók kerültek, mert nekik volt hatalmuk. Minél szerencsétlenebb
volt valaki, annál közelebb került az ajtóhoz. A főtés abból állt, hogy
a barakk közepén volt egy ötszáz literes benzines hordó. Mint mondottam,
ide mindenkinek naponta egy darab fát kellett bevinni. A Kholodnijon egy
barakkban négyszázan voltunk. Minden barakkban volt egy úgynevezett napos, általában
beteg ember, aki arra ügyelt, hogy a tőz ne aludjon ki. A hordót a barakk közepén
hasra fektették, s az alján egy ajtót létesítettek. A padlózat fából
volt, azt vastagon belepte a mocsok. A hordó hátsó aljába egy lukat vágtak,
azon jött ki a kürtő, a kályhacső. Abba illesztettek a fenekére állítva
egy másik hordót, mely "rajta ült" a lefektetett hordón, és ezt
mindig teleraktuk hóval, mert más víz nem létezett. Nyáron is hólevet
ittunk. Ha az ember felment a hegytetőre, ott mindig kéznél volt az örök hóréteg.
A patakban is hólé folyt. Itt feketeáfonya termett. Gyümölcse csodálatosan
hamar beérett. A fekete áfonyánál még fennebb termett a piros áfonya. Ezt
"jagodának" nevezték. Ha ilyesmit találtunk, annak nagyon megörültünk,
mert roppant kívántuk a gyümölcsöt. A barakkban a vízért állandóan
sorba álltunk. Annak a négyszáz embernek a kályha nem olvasztotta elég
gyors ütemben a havat. Hosszú sorokat álltunk végig ahhoz, hogy konzerves
dobozunk belemerüljön a hólébe, s kiszűrjünk egy kortyintásnyi vizet. Ez
borzasztóan fontos volt, hiszen állandóan a harminc százalékos sótartalmú
heringet vagy más sós halat kaptunk.Soha ott olyasmit nem láttam, hogy a
barakkokban kicserélték volna a matracot. Ezek száraz fűvel voltak megtömve.
Egyeseknek párnája is volt, oroszul "poduská". Egyéb semmi nem
volt a barakkban. Amikor munkára mentünk, vagy hazajöttünk, mindig megszámoltak.
Ilyenkor is ötösével kellett felsorakozni. Ha
valaki meghalt, azt az úgynevezett smasszerek vitték ki. Ha a bányászok
megcsinálták a napi normát, akkor naponta egy kiló kenyeret kaptak. Aki nem
dolgozott, annak csak harminc deka járt. A kenyérhez jött a sós hal, a hólé
és a tea. Tehát normára dolgoztunk, grammra ettünk, ötösével sorakoztunk,
kétezrenként mentünk Ázsiába... Olvasás, művelődés nem létezett. Vécépapír
nem volt, papír sokszor még a mahorkára sem jutott. A tolvajok és a szukák
állandóan harcban voltak egymással. Sokszor verekedésre, késelésre is sor
került. Rengeteg gyilkosság történt a viszálykodás miatt, de ennek
semmilyen fenyítő következménye nem volt. Így tartották fenn a politikai
egyensúlyt, hiszen a felnőtt lakosság 25-30 százaléka örökké a börtönben
ült. A tolvajok és a szukák az őrökkel egyenrangúak voltak, vagy sokszor
parancsoltak nekik. A rablóknak nagyon tetszett a lágerélet, mert nekik kint
sem volt jobb, sőt itt ingyen enni kaptak, és hatalmuk volt. Sokszor más
rabok élelmét is elvették. Teljesesen szabad kezet kaptak. Élet és halál
urai voltak. Az észak-keleti sarki vidéket USZVITL-nak nevezték, azaz
"uprávlényij szévérnovosztocsnik iszprávityélnikh trudovikh lágerej",
vagyis észak-keleti javító
munkatáborok főparancsnoksága. Ennek vezetősége Orotukánban
volt.
- Tehát történetünkkel még mindig a lágerben vagyunk.
-
Szeretném feleleveníteni, hogy Szolzsenyicin híres könyve második kötetének
századik oldalán ezt írja: "Kolimát kedvem volna szinte teljesen
kihagyni ebből a könyvből, Kolima páratlan jelenség a szigetvilágunk
tartományai között, s méltó arra, hogy külön örökítsék meg." Erről
még Sálámov írt egyet s mást, de ő csak tíz évre volt elítélve, és
nagyjából jól ment sora, mert Magadánban felcserként dolgozott.
Szolzsenyicin is csak tíz évre volt elítélve. Kolima tulajdonképpen Észak-Kelet-Ázsia
egyik óriási tartománya. Alaszkánál, a Csukcs-félszigettel végződik, határa
a Bering-szoros. Szolzsenyicin híres regénye II. kötetének 319. oldalán még
ezt írja: "A volt orotukániak, akik túlélték, egyhangúan azon a véleményen
vannak, hogy akkor inkább a gázkamra." Persze itt Orotukán alatt mind
Kolimát, annak központját kell érteni. Egy másik helyen, az első kötet
hatodik oldalán ezzel kezdi a könyvet: "Kolima pedig a legnagyobb és
leghírhedtebb sziget volt, a kegyetlenség sarkvidéke abban a gulág-országban,
amely földrajzilag szétszórt ugyan, mint szigetcsoport, de eszmeileg egy
kontinenssé forrt össze, s ebben a szinte soha nem látott, fel nem fedezett
országban lakik a rabok népe. Voltak olyanok, akiknek sejtelme sem volt a létezéséről,
s a teljes igazságot csak azok tudták, akik ott jártak." A hetedik
oldalon pedig: "Az az idő is eljön, amikor a szigetvilág egész atmoszférájával
s lakóinak csontjaival olyannak fog látszani belefagyva a jéglencsébe, mint
valami valószerűtlen triton."
Az első kötet 474. oldalán írja: "Mert csak eljön annak is az ideje,
hogy emlékműben fogják megörökíteni szigetvilágunk olyannyira titkolt,
szinte már kiradírozott történtét. Az én lelki szemeim előtt egy másik
emlékmű is ki szokott rajzolódni, valahol Kolimában. A bérc ormán egy
gigantikus Sztálin. Akkora, amekkorának ő maga szokta álmodni magát. Bajsza
szárnyai több méteresek, fogsora méltó a lágerek
generalissimusához, egyik keze a gyeplőt tartja, másik a korbácsot lendíti,
hogy végigverjen a fogaton; a fogaton, mely emberek százaiból áll, kik ötösével
vannak befogva, úgy húzzák az igát. A Csukcs-félsziget szélén, a
Bering-szoros közelében valóban impozáns látványt nyújtana egy ilyen
szobor." A második kötet 172. oldalán pedig ezt írja: "Sálámov lágerélménye
hosszabb és keserűbb volt az enyémnél. S tisztelettel elismerem, hogy neki,
s nem nekem jutott osztályrészemül közelebb jutni az állatiasság és a kétségbeesés
poklához, mely felé egész lágeréletünk sodort bennünket."
Most, nemrég olvastam Sálámov könyvét, a Kolimát, és nevettem, hogy
milyen jó élete volt az enyémhez képest, mikor Sálámov tanfolyamra járt,
és felcsernek képezték ki.
-
Hogyan és mikor következett be a Kholodnijon a kínszenvedések vége?
-
Nekünk ott fogalmunk sem volt arról, hogy Sztálin hány éves. Mikor halálának
híre odaért hozzánk, a táborban 1953. március negyedikét írtunk. Egyébként
Budapest számára március ötödikén halt meg, mert ott, a Távol-Keleten tíz
órával hamarabb kel fel a nap, mint Magyarországon. Mikor a halálhír odaért,
a munkát egy percre abba kellett hagyni. El lehet képzelni, hogy milyen végtelen
örömmel állítottam le a ventillátorokat. Mikor aznap felkerültem a bányából,
láttam, hogy a kis komszomolszkák, akik a KISZ-eseinknek felelnek meg, még
maga Antonyina Szergejevna is verték magukat a földhöz, s úgy sírtak, hogy
meghalt az istenük. Az ő szemszögükből Sztálin nagyobb volt az Istennél.
Hullott a könnyük, és jajveszékeltek. Ennyire meg volt fertőzve az a
szerencsétlen társadalom. Az ellenkező póluson szintén a végletekhez közeledett
az én örömöm.
- Ezután a hír után minden egy csapásra megváltozott?
-
Néhány hónapig semmi egyéb nem történt. Ugyanúgy mentünk dolgozni a bányába,
mint addig. Végezetül június 17-én, amikor visszaértünk az éjszakai váltásból,
persze világosságban, hiszen akkor éppen az örök nyári éjszaka tartott,
szóval aznap azt mondták nekem: menjek be az őrségre. Azt hittem, hogy újra
esedékes a teljes levetkőztetéssel járó átkutatás. Erre ugyanis csak néha
került sor. Mikor bementem az őrségre, azt mondták, menjek tovább a
teljhatalmú tiszthez. Ő is egy közönséges barakkban székelt, csak nem
rabok voltak benne, hanem ott dolgozott a láger NKVD-s kapitánya. Gondoltam:
most már valami nagy baj történhetett. Mikor valakit ilyen helyre behívtak,
akkor ott megint rásóztak vagy húsz, huszonöt évet. Sokszor megtörtént,
hogy ítélethozatal nélkül, csak úgy, egyszerűen több évvel meghosszabbították
a rabok büntetését.
Elsőnek, egyedül mentem be a lágerparancsnokhoz, mert abban a lágerben, ahol
akkor tartózkodtam, én voltam az egyetlen külföldi. Legalább is én így
tudtam. Más barakkokba, mint amiben laktunk, nem volt szabad átmenni. A magam
barakkjából is csak az alvószomszédaimat ismertem közelebbről. A felügyelőknek
persze szabad volt közlekedni.
Szóval amikor bementem a politikai parancsnokhoz, még nem tudtam, hogy miről
van szó. Bent szétnéztem, hosszú, kocsmai asztalt láttam, mellette ült három
piros lampaszos, magas rangú tiszt, tábornokok. Az asztal két végén két
ezredes ült. A kapitány, a politruk, másik oldalán az őrnagy, aki a lágert
adminisztrálta. Természetesen az egész táborrendszer militarizálva volt. A
brigádosunk hadnagy
volt, de ő nem jött le a bányába, hanem a civil brigádosunktól átvette a
norma teljesítéséről szóló jelentést. A középen ülő, legmagasabb rangú
tiszt elkezdte a kérdezést: Hogy hívnak? Mióta vagyok ebben a táborban?
Megmondtam. Mikor láttam, hogy emberségesen szólnak hozzám, megérdeklődtem,
hogy milyen alapon kérdeznek... Tábornok polgártárs, így szólítottam meg
a kérdezőt, mert mint mondottam, nekünk nem volt szabad használni az elvtárs
szót. Szóval megkérdeztem azt is, hogy milyen alapon tartanak itt, mint
idegen állampolgárt. Levelet nem írhatok, semmit nem tudnak rólam odahaza.
Akkor a tábornok azt válaszolta, hogy : Jól van, Kilyén, erről még tárgyalunk
Moszkvában...Mikor ezt maghallottam, mintha agyonvágtak volna. Az öröm belém
hasított. Mert ez azt jelentette, hogy én életemben Kolimából még elérhetem
az onnan 14 ezer kilométerre levő Moszkvát. Vlagyivosztok és Moszkva között
vasúton a távolság kilencezer ötszáz kilométer. Ezt a távolságot a
gyorsvonat tíz nap alatt tette meg. Nakhodka-Magadán 2700 kilométer. Magadántól
északra, Kholodnij körülbelül 1800 kilométer...
Elmondtam, hogy mikor kerültem fogságba, hogyan ítélt el az ungvári hadbíróság.
Kérdezte, hogy a büntető törvénykönyv melyik
paragrafusa szerint ítéltek el? Mondtam, hogy az 58-as cikkely 2. és
11. alpontja értelmében. A 2-es alpont a diverzió, a 11-es fegyveres felkelés
a szovjet hatalom ellen... Megcsóválta a fejét. Azt is elmeséltem, hogy
teljesen ártatlanul estünk bele ebbe a vétségbe, nem volt
mit csinálni. Elég megértőnek mutatkozott, de nem egyébért, hanem azért
mert már 1946-ban még Sztálintól követelték a hadifoglyokat. Meséltem Lóska
Kálmán barátomról, aki a kilencvenes évek elején halt meg. Van egy levelem
tőle. Ő csehszlovák állampolgár volt. Kivitték mint hadifoglyot, de a cseh
kormány követelte a foglyokat. Egyedül Magyarország nem állt ilyen
szempontból a sarkára. Lóska Kálmán felesége írta meg nekem, hogy
1950-ben, mikor kitört a koreai háború, Kálmán Moszkvában már útra készen
volt, hogy Szibériába menjen. Tehát ő akkor csehnek vallotta magát, és
jobban járt. Mi, magyarok utolsónak szabadultunk ki. A magyarok ádáz ellenségeknek
számítottak, mert végig kitartottunk a német katonai elkötelezettség
mellett. Jóval később tudtam meg, hogy a lágerben voltak más nemzetiségű
rabok, talán még amerikaiak is, csak a japánokat vitték haza még 1946-ban,
persze mint hadifoglyokat, mert azok nagyon strammul viselkedtek. 1946. márciusában
háromezer japán miatt nem tudtunk kimenni dolgozni, mert ők megtagadták a
munkát. Moszkvából kellett kijöjjenek magas rangú tisztek. Végül hazavitték
őket. Besúgók segítségével próbálták kiszedni belőlük a szervezők
nevét. Véresre szurkálták őket, de senki egy nevet el nem kotyogott. Nagyon
kemény nép a japán. Tehát japán rabot nem láttam Kolimán. Más minden náció
volt.
- Hogyan zajlott tovább a kihallgatás és mi lett az eredménye?
-
A tábornok azt kérdezte tőlem, hogy milyen bánásmódban részesültem? Emlékszem,
hogy az őrnagy, aki a komisszió bal oldalán ült, sápadtan az arca elé
tartotta két kezét, hogy vajon én most mit fogok mondani? Jól megnézett. Tény,
hogy ő nem volt rossz ember. Inkább a politikai vezetőktől tartottunk. Az Úristen
adta azt a gondolatot, hogy így válaszoljak: nem volt rossz dolgom. Akkor még
azt kérdezte,
hogy vettek-e el tőlem valamilyen értéktárgyat? Megmondtam, hogy volt egy
1701-ben készült aranyozott, ezüst cigarettatárcám, melyet egy fogolytól
kaptam Máramarosszigeten egy marék dohányért... De én arra nem tartok igényt.
Kérdezték, hogy milyen volt a koszt? Erre azt válaszoltam, hogy ha valaki
megcsinálta a normáját, akkor elfogadható... Mert az őrnagy mind
integetett, hogy vigyázzak, mit beszélek... Viszont aztán egyszerre kitört
belőlem: polgártárs, most ne erről beszélgessünk, hanem arról, hogy mikor
engednek haza? A válasz újra az volt, hogy erről Moszkvában tárgyalunk. Kérdezték
még,hogy vertek-e meg, és hogy milyen követelésem van a szovjet állammal
szemben? Megmondtam, hogy nincs semmi követelésem, csak nagyon szépen arra kérem
őket, hogy engedjenek haza. Újra Moszkvát emlegette a tábornok, meg azt,
hogy vegyem tudomásul: Kolimából az út hazafele vezet...
Azelőtt nyolc évvel jól mondotta Kovács Karcsi bácsi Magadánban, hogy amíg
Sztálin él, addig onnan haza senki nem kerül. Ez akkor az eszembe villant, s
így is volt, mert Sztálin nem vette figyelembe a nyugati hatalmak követeléseit.
Akkor már Málenkov vette át a vezetést, és New Yorkban leült tárgyalni a
nagyhatalmakkal. Végül azt kérdezték, hogy megerősítem-e aláírásommal
mindazt, amit elmondtam? Hát persze, hogy megerősítem. Nyomtatványokat
tettek elém. A bal oldalukon angol szöveg volt, a másikon orosz. Ugyanezek a
témák voltak felsorolva nyomtatásban, hogy nem vettek el tőlem semmit, hogy
nem vertek, hogy jó bánásmódban részesítettek, és megfelelő munkakörülmények
voltak... Én aláírtam. Viszontlátásra, mondták, s én azzal kijöttem.
Egy kis hadnagy volt a brigádosunk, ő csak bent a bányában foglalkozott velünk.
Mikor kijöttem, ő mondotta: Kilyén, mentek haza. Gyere velem. Többé nem mész
vissza a barakkodba, hanem külön nektek kiürítettünk egy barakkot, s ezután
ott lesz a fekvőhelyed. Ugyanolyan barakk volt, mint a többi, csak gyönyörűen
kitakarították. Gyolcslepedő alul, felül, tollpárnák, amerikai plédek.
Tiszta ing, tiszta
gatya,
teljesen új vattaruha. Általában nyáron is vattaruhában jártunk, mint a székely
ember a harisnyában. Nyáron sem ment fel a hőmérséklet 12-15 fok fölé.
Munkára sem kellett többé kimenni. Vártuk a következő parancsot. A többiek
is kezdtek szállingózni, lettünk vagy tucatnyian. Nemsokára beraktak egy autóba,
levittek Magadánba. Körülbelül 1800 kilométert mehettünk. Egy nap és egy
éjjel utaztunk. Persze a nap állandóan az égen volt, hol fennebb, hol
lennebb.
Magadán már akkor egy nyolcvanezer lakosú város volt. 1946 nyarán, mikor
fogságba kerültem, még csak pár barakk volt ott. Mire
kiraboskodtam magamat, már egy város létesült. No ott még sokkal
jobb körülmények közé kerültünk. Körülbelül két hónapig kegyetlenül
etettek mindenféle jó étellel. Hogy a fenekünkön és a hátgerincünkön
valamiképpen a bőr elváljon a csonttól. Hogy ez élet visszatérjen az
emberekbe. Még injekcióztak is, csakhogy meghízzunk, hogy elküldhessék a fényképünket
New Yorkba, hogy lássák: micsoda gyönyörű, jól táplált ifjú generáció
ment innen haza. Mint oroszul kitűnően beszélő ember segítettem a nyilvántartásban,
az élelemelosztásnál, a gatyák, ingek elosztásánál. Vadonatúj ruhát
kaptunk. Szeptember első napjaiban kivittek a kikötőbe, és ott feltettek egy
gyönyörű, nagy luxus személyszállító hajóra. Nem olyan, mint a Dálsztroj,
amely halálraítéltekként szállított minket, s lefele hozta az aranyat, más
ércet Kolimából.
Annakidején, mikor minket felszállított a Dálsztroj, olyan hírek
terjedtek el, hogy visszafelé jövet szénnel volt megrakva, és egy kikötőben
felrobbant ez az óriási hajó. Mindenesetre + ha lehet így mondani + nekünk
akkor szerencsénk volt, mert utoljára minket szállított fel épségben. Ott,
a luxushajón a szemem, szám elállt. Minden kilincs fényesre volt sikálva, rézkilincsek
voltak. Öntött fémből mindegyiken rajta volt a Hermann Göring neve. De a kéményen
már ezt írta: Iljics Lenin. Tehát a hajó oldala le volt festve, és a hajó
Leninről volt elkeresztelve. Azután tudtam meg, hogy ez a luxushajó Bréma és
Rio de Janeiro között közlekedett régebben, de aztán az oroszok elzabrálták
a németektől. Ugyanúgy, ahogy kivitték Németországból a gyárakat, múzeumokat.
Az oroszok úgy vélték, hogy ha legyőzték Németországot, akkor ami abban létezik,
az minden az övék. S mit ad Isten: egyedül utaztam egy kabinban, melyben egy
függőágy volt, s egy nagy mentőgumi. Csodálatosan meleg volt a kabinban.
Levetkőzhettem és ábrándozhattam: bár ez az éjszaka legalább újévig
tartana, vagy egyenesen örökké. Íjra nagyon jó kosztot adtak. Amikor
annakidején teherhajóval kivittek a bányákhoz, az út két hétig tartott.
Most visszafelé öt napig utaztunk. Az Ohoczky-tengeren keresztül, a La
Perousse-tengerszoroson át lehoztak a Japán-tengerhez. Vlagyivosztok kikötő
a Japán-tenger partján van. A vlagyivosztoki kikötőben rögtönzött sínpárok
voltak, s azokon szerelvények, melyekbe minket azonnal beraktak. Vlagyivosztok
már eléggé meleg vidék. A 48. szélességi fokon fekszik, míg Budapest a
47-48. szélességi fokon. És különben is meleg ősz volt. A vagonok ugye a tőző
napon hosszú ideig minket vártak. A pléhtetők átforrósodtak. Mi pedig
fentről jöttünk, a nagy hidegből. Ahhoz voltunk hozzászokva. Ezúttal
viszont nagy kín volt számunkra a meleg. Meztelenre vetkőztünk. A vagonban
nagy kádak voltak, tele vízzel. Persze ezek ivóvíznek voltak odakészítve.
De volt, aki a nagy meleg ellen a fejét is beledugta. Sőt olyan is, aki belemártózott.
Őt jól elvertük, mert a vizet mind kinyomta.
Egyéb nem volt a vagonban, csak "vodé, vodé, vodé", követeltük a
vizet. Nagy forróság volt. Ahol raboskodtunk, ilyenkor már 0 fok körül járt
az átalaghőmérséklet, és éjszaka akár mínusz tíz fokig is lement
szeptemberben. Az oroszok tudták, hogy minket életben és jól kisuvikszolva
kell hazajuttatni. Még jó, hogy balzsammal be nem kentek. A nagy hajók máshonnan
is szállítottak rabokat. Egy vonatra
valóan összegyűltünk. Pár napig vártuk, amíg a vonat egészen megtelt.
Egymással még mindig nem nagyon beszélgettünk, mert tudtuk, hogy minden második
ember besúgó. Csendben ültünk, és még mindig a nagy bizonytalanság és az
óriási reménység keveredett bennünk.
Nagy öröm volt számomra, amikor megláttuk az első varjút. Kint, északon
egyáltalán nem láttam madarat. És örvendeni tudtam, amikor annyi év után
megláttam az első kukoricaszárat. Csodálatos élmény volt... Aztán
megindultunk hazafelé. A transzszibériai vasúton jöttünk. Mikor mentünk
arrafelé, akkor Kázánon, Szverdlovszkon keresztül haladtunk. Az Ural nem
olyan meredek hegység, mint a Kárpátok, de azért ott is vannak hegyek. A
mozdony füttye újra hajódudához hasonlított. Ugyanazon az útvonalon jöttünk
haza. Megkerültük a Bajkál-tavat, majd Irkutszkot, Krásznojárszkot,
Novoszibirszket, Omszkot érintettük. Ott volt a súlyos aranyér-problémám,
ami végig kísértett, és megmaradt bennem emlékeivel.
Omszkban vonatunk kettévált. Onnan kiépítették az Uralból jövő másik
vasútvonalat. Petropavlovszk, Cseljabinszk, Zlátouszty, Ufa - az Ural déli részén.
Éjszaka bevittek Kujbisevbe. Láttam kiírva a város nevét, ezért tudtam tájékozódni.
A cári Oroszországban ezt Számárának hívták. Éjszaka átjöttünk a Volgán.
Láttuk az óriási víztároló fényeit. Az éjszakában a hatalmas víztömeg
visszaverte a város fényeit. Előbb azt hittem, hogy valami tengeren
megyünk keresztül. De nem, ez mesterséges víztároló volt. A Volgát
felduzzasztották vizi erőműnek.
Reggelre egy helységbe érkeztünk. A nevét nem láttam, de mikor már bent
voltunk a lágerben, megmondták, hogy Potymának hívják. Azon a nyáron,
amikor mi ott jártunk, a volt rabtábort pionírtáborrá változtatták. Sétányai
le voltak aszfaltozza, őszi rózsák szegélyezték. A szovjetek ekkor azzal az
úzbencei módszerrel éltek, amit Nyírő ír le regényében. A román szolgabíró
a saját disznóságait elsimítandó azt mondta Úz Bencének: Hátsimitsukel!
Szóval borítsunk fátylat a múltra.
| |
....................................
|
