|
....................................
| |
Huszonkettedik beszélgetés
A
potymai gyűjtőtáborban * A rezányi vasúti kaland * Moszkván át a román
határ felé * Marosvásárhelyi változások * Hazaérkezés
-
Beszélgetésünk fonalát ott szakítottuk el a múltkor, hogy az átforrósodott
vonattal megérkeztek egy Potyma nevű helységbe. Milyen sors várt ott a
rabokra?
-
Potymában már nemzetiségek szerint szortírozták a rabokat. Volt külön
lengyel, amerikai, francia, román, magyar barakk. Én természetesen a románoknak
fenntartott barakkba kerültem. Akkor még pontosan nem tudtam, hogy Erdéllyel
mi a helyzet, de a szovjetek nagyon jól tudták, hogy az én Marosvásárhelyen
Romániához tartozik. Potymában nekikezdtek az orvosi vizsgálatoknak. A
barakkok másként néztek ki, mint a Távol-Keleten. Vakoltak, meszeltek
voltak, padlásuk és ablakaik voltak. És ajtók, melyeket ki lehetett nyitni
és be lehetett csukni, nem pokróc helyettesítette ezeket, mint Kolimán.
Ekkor láttam, hogy a rendes raboknak, akik nem kerültek ki, a megsemmisítő lágerekbe,
mégis más sorsuk volt, mint nekünk. Tehát azokra gondolok, akikről Kolimán
úgy mondották, hogy a Mátyeriken vannak... Szóval a kontinensen. Mert a szegény
tudatlan orosz valóban azt hitte, hogy szigeten vagyunk. Pedig csak azért mentünk
Kolimába hajóval, mert a Jakutföldön keresztül Irkutszktól odáig nem létezik
szárazföldi út. Valójában mi is azt hittük, hogy szigeten vagyunk. Pedig a
szárazföld mellett hajóztunk. Utóbb tudtuk meg, hogy nem sziget volt az,
hanem Eurázsia masszív része, annak az észak-keleti csücske. Ezért mondották
az oroszok, hogy onnan a szárazföldre többet vissza nem térsz. Ezt a hitet
bennünk fenn is tartották.
-
Miként zajlottak Potymában az orvosi vizsgálatok?
-
Minden nap intenzív orvosi vizsgálatra vittek. Én oroszul úgy beszéltem,
mint magyarul. Megtudtam, hogy a tüdőm bal, alsó részén van egy dió nagyságú,
elmeszesedett lyuk. És tenyérnyi nagyságban le van ragadva a mellhártyám. Látták,
hogy van kivel beszélni, hiszen kint felcserkedtem. Amit még fölfedeztek, az
a szívritmuszavar, de ennek csak elenyésző nyoma volt. Viszont az is kiderült,
hogy lambriózisom van. A lambria az epét és a májat megtámadó, szabad
szemmel nem látható féreg. Az akrikinin nevű, citromsárga gyógyszert adták
ellene. Attól az egész arcom, bőröm, szemem, mindenem tiszta sárga lett. De
ki is gyógyítottak a lambriózisból. - A potymai táborban voltak még olyan
foglyok, akik Kolimából jöttek vissza? - Onnan nagyon kevés ember tért
vissza. Az én barakkomból egyedül én voltam ott. Potymán kaptam háromezer
rubelt. Ekkora összeget még megközelítőleg sem kapott egyetlen rab sem.
Akkoriában a Szovjetunióban egy magas szakképesítésű munkás átlagfizetése
nyolcvan rubel körül mozgott. Bizonyára már akkor elvégezték a számításokat,
hogy az aranybányában milyen óriási hasznot hoztunk a szovjet államnak.
Hiszen ha egybevesszük a nyolc év alatt azt a rengeteg munkanapot... S naponta
ötven gramm arany. Vegyünk csak kétezer munkanapot. Ha leszámítjuk az úgynevezett
továbbító lágerekben töltött időt, akkor mondjuk nyolc évnyi effektív
idő marad. Ez megduplázódik, mert ugye naponta 16 órát dolgoztunk. Hacsak kétezer
munkanapot számítok, az akkor is száz ezer gramm arany, vagyis az száz
kilogramm. Ígyhát nem voltak valami nagylelkűek velem szemben a szovjetek, még
akkor sem, amikor háromezer rubelt adtak Potymában.
- Mihez tudott kezdeni ott ezzel a pénzzel?
-
Hát voltak olyanok, akik semmit sem kaptak, s az ilyenek a pénzesebbek közelébe
húzódtak. Potymában egy barakkba kerültem egy Benedekfi Ferenc nevű
torboszlói volt csendőrrel, aki egy darabig ítélet nélkül raboskodott.
Semmi bűne nem volt, csak annyi, hogy csendőrként teljesített szolgálatot.
Valamikor 1949-ben ítélték el, amikor a maximális büntetés már 25 év
volt, ő ennyit kapott. Mint szintén Maros megyei atyafi, rögtön mellém szegődött,
más társunk ott nem volt a mi vidékünkről. 1991-ben, amikor kint voltam az
unitárius marosküküllői egyházkör közgyűlésén Nyárádszentmártonban,
odajött hozzám egy ravai ember, egyházi gondnok, s azt mondja: ő emlékszik,
hogy Kolozsváron katonatiszt voltam, s ő az én századomban szolgált.
Benedekfi Feri mesélte neki, hogy én még életben vagyok, s azt is, hogy Feri
volt az én csicskásom. Hát csicskásom nem volt, csak tisztelte a rangomat,
és a pénzem is sokat számított Potymán, ugyanis a lágerben voltak úgynevezett
"lárok", elárusító helyek, afféle bazárok, s azok tele voltak áruval.
Ferit megtettem pénzügyminiszteremnek, s míg ott voltunk, szerencsésen el is
költötte a pénzemet. Mert amúgy is közölték velünk, hogy a határon nem
szabad áthozni semmiféle írást vagy pénzt. Körülbelül jó két hónapot
töltöttünk ebben a táborban. December első napjaiban újra bevagoníroztak.
Feri értelmes, jó fiú volt. Vett nekem egy inget. A darabjai valahol még
most is megvannak. Piros-fekete kockás flanel ing volt. Nagyon előrelátó,
lelkiismeretes embernek ismertem meg. Nem is egy, hanem két inget és egy pár
cipőt vett nekem. De azt nem húztam fel, hazahoztam. Az oroszok egyetlen rend
ruhát adtak nekünk. Aztán a többi pénz mind élelemre ment el. Hiszen annyi
kiéhezett ember gyűlt ott össze. Így aztán még jobban felerősödtünk.
Mikor innen vagonba ültünk, a fegyveres őrizet már elmaradt mellőlünk. A
katonák velünk jöttek, de nem géppisztoly, csak pisztoly volt náluk. Egy
ezredes is velünk volt, és még mindig tehervagonban utaztunk. Elhagytuk Potymát,
majd következett egy Penza nevű város, utána Rezány. Itt megálltunk. Néha
a szerelvényt félrehúzták egy vakvágányra.
-
Mikor huzamosabb ideig állt a vonat, leszállhattak a vagonból? Tehát már
szabad emberekként mozoghattak?
-
Éppen Rezányban leszálltam. Azelőtt tíz rubelért vettem egy vasutastól
egy jobb vattasapkát, hogy semmi pénzem ne maradjon. Előre mentem a
mozdonyvezetőhöz és szóba elegyedtem vele. Nem is sejtette, hogy nem vagyok
orosz. Megkérdeztem, hogy mennyit áll a vonat? Azt válaszolta, hogy legalább
egy fél órát. A pályaudvarok ott óriásiak. Velem utazott egy gyulafehérvári
román mérnök és két román
paraszt. Futva mentünk a sínek között, hogy elérjünk a büféig. Ők is
akkor szabadultak, a Szovjetunió Európai részében raboskodtak. A mérnök
valamennyire tudott oroszul, a két paraszt egyáltalán. A sapkámat eladtam
egy másik vasutasnak. Tizenöt rubelt adott érte. Ezen a pénzen vetünk egy sört,
meg "bullocskit", az kalácsocskát jelent. Olyan buktaféleség.
Mindegyikünknek jutott kettő-kettő. Pucoltunk vissza... S hát nem kapjuk a
vonatot. Már alkonyodott. Hát ez szörnyű helyzet volt. Én viszont roppant
hamar tudok alkalmazkodni. Akárkivel állok szemben, ha paraszttal, ha
miniszterrel, meg tudok szólalni az ő sajátságos nyelvén. Valami sínjavító
munkástól kérdeztük meg, hogy hova lett a vonatunk? Hát öt perce ment ki
az állomásról. A két román paraszt majd összetörte a sínen a fejét, úgy
verték oda, s ordítottak, mint a sakálok. Azt már tudtuk, hogy ha egyszer
lemaradsz a vonatról, akkor megint esztendőkbe telik, míg feljuthatsz egy másikra.
Nem volt mit csinálni, fogtam magamat, s visszamentem velük az állomásra. Elég
jól nézhettem ki, harminchat éves voltam akkor. Bementem a forgalmistához, s
elmondtam, hogy jártunk. Egy kicsi nő volt ott, piros sapkával a fején. A többiek
nem jöttek velem, kint vártak. Előjött a kis nő. Rima féle volt, azaz
ringyó. Azt kérdezte tőlem: erősen meg van ijedve? De én kivágtam magamat,
hogy életemben soha nem féltem semmitől, még tőle sem ijedek meg. Akkor
furcsa ajánlattal állt elő, hogy ne menjek haza, maradjak vele, neki úgy
sincs férje. Miért mennék haza arra az aljas Nyugatra? Nyet kultur, buta
nyugatiak. Ő hozzám jön feleségül, s el van intézve... De lehet, hogy nem
is volt rima, csak heccelődött velem. Kimentem az épületből, s mondtam a többieknek,
hogy milyen ajánlatot kaptam. A három román ember sivalkodni kezdett. A kis
orosz nő az ajtóban állt, s a válaszomra várt. Persze megmondtam neki, hogy
nem maradhatok ott, de tudni szeretnénk, hogy miként juthatunk haza. No jó,
mondta, a következő állomáson megállítom a vonatotokat. Innen tizenhét
kilométerre van a következő állomás. Most, két perc múlva indul egy
vasutasvonat a második vágányról Moszkvába. Üljetek be, elvisz, s amikor
megáll a vonat, jobb felöl, a második vágányon lesz a ti szerelvényetek, s
arra gyorsan szálljatok át...
Így is lett. Persze a
nő részéről biztosan nem volt ez egy komoly házassági ajánlat. Inkább szórakozott
rajtunk, mert rettenetes pofákat vághattunk. A vasutasvonaton a kicsi nő rábízott
a vasutasokra. Aztán azon a tizenhét kilométeren keresztül azok is próbáltak
meggyőzni minket, hogy nem érdemes hazamenni, mert ott, a Szovjetunióban van
a Paradicsom, a jó élet. Ne csináljak ilyen marhaságot, ha már
ilyen jól tudok oroszul. Mondtam, hogy főiskolám is van, hát ettől el
voltak ájulva.
Mikor megálltunk, ahogy a kicsi nő mondta, jobboldalt leugrottunk a vonatról.
Sötét volt, világítás majdnem semmi. Ott állt a másik vonat. Tudtuk, hogy
a miénk a mozdonytól számított ötödik vagon. Akkor egy következő vagon
alatt átmásztunk a túlsó oldalra. Éppen számolták meg a mi vagonunkban
levőket, én a vagon alól kibújtam, s már meg is számoltak. Nem vették észre,
hogy nem a mi vagonunkból
szálltunk le. Nagyon csodálkozott az őr, hogy az előbbi számolásnál néggyel
kevesebben voltak abban a vagonban. "Jobtvojmáty!",
Én meg azt mondtam:
megvoltunk akkor is, csak te nem tudsz számolni. Nem volt meg... Megvolt... Na
valahogy aztán belenyugodott. Akkor azért számolták az utasokat, mert híre
ment, hogy négyen lemaradtak, csak nem tudták, hogy melyik vagonból.
Moszkvában vagy nyolc órát álltunk, kint, az egyik állomáson. Akkor láttam
a Lomonoszov egyetemet. A vagonból leszálltunk, de nem engedtek be a városba.
Az egyetem viszont egy dombon van, jól látható, óriási épület. Ennyire
emlékszem Moszkvából. Négyszer jártam meg Moszkvát, de mindig csak az állomásokon
tartózkodtam. Aztán elindultunk hazafelé. Még egyszer megmondták, hogy
semmiféle jegyzet ne legyen nálunk. Nekem volt egy jegyzetfüzetem, abba emlékezetből
írtam fel dolgokat, már Magadánban, visszafele jövet, mert mint mondottam,
azelőtt erre nem volt lehetőség. Magadánban vettem egy noteszt és irónt,
hiszen ott segédkeztem a nyilvántartásban.
Emlékezetből jegyeztem fel az élményeimet. Ha ez a notesz meglenne, jó
volna...
-
Hol lépték át a román-szovjet határt?
-
Ungheni-Iasi-nál hoztak át. A Prut túlsó felén volt a vám. Már román határőrökkel.
Leszálltunk a vonatról. Az állomás mellett volt egy italmérés. Egy Bozsán
nevű kolozsvári cigány is velünk volt, magyarul beszélt. Akkor már nem őriztek
minket. Bozsán a kocsmából ellopott egy kis hordónyi pálinkát. A
tulajdonos keresni kezdte a hordót. De a vonat túlsó oldalán, ahol agyagos
strekk volt, mi egy perc
alatt elfogyasztottuk a pálinkát. Hát egy szerelvénynyi emberről volt szó.
A hordót Bozsán visszaadta, de a pálinka már nem volt meg. De nem volt mit
kezdjenek velünk, hiszen idegen állampolgárok voltunk. Menni kellett.
Az ezredes, aki kísért minket, megmondta, hogy ha valakinél valamilyen
feljegyzés van, azt nem adják át a román hatóságnak, hanem visszaviszik.
Nem volt mit tennem, a noteszemet a pálinkaivás helyén egy tölgyfa tövében
elástam. Ott maradt. ătjöttünk a Pruton. A románok részéről újra kezdődött
a gorombáskodás. Az uraságból megint kicsöppentünk. Majdhogynem lökdöstek.
Éjszaka volt. Ha nem lett volna az a pálinkalopás, akkor még világosságban
újraindultunk volna, de a kocsmáros nagy ribilliót rendezett. A magas
rangú
tiszt, aki velünk
volt, valahogy lecsillapította. A románok levittek Bukarestbe. Így négy óra
alatt szaladtunk le Iasi-ból. Bevittek a Vacaresti-i börtönbe. De én ma sem
tudom, hogy ez Bukarestnek melyik részében volt. Jilavát tudom. Minket azért
nem vittek Jilavára, mert ott a súlyos elítéltek voltak. Miránk pedig
szabadság várt. A bukaresti börtönben kását főztek nekünk. Tele volt lófoggal,
lócsontokkal. Egy szegény, Popescu nevű főhadnagy, aki már bele volt
zavarodva a fogságba, ordított, hogy neki lófogat meg lópatát ne adjanak. A
lényeg az, hogy elég mocsok ételt adtak. Börtönélet. Nem úgy ment
dolgunk, mint a hazafele vezető úton, a Szovjetunióban.
Tehát végül is 1953. december nyolcadikán léptük át a határt. De a végleges
szabadságomat csak 1954. január harmadikán kaptam vissza. Ez az orosz fogság
folyamodványa volt, amennyit még fogva tartottak. Később tudtam meg, hogy
miközben én Bukarestben tartózkodtam, egy szekuritátés főhadnagy kiment a
faluba, elment Kolozsvárra, a teológiára, a Ferencz József Tudományegyetemre,
az életutamat tehát
alaposan átvizsgálták. Hogy kiféle, miféle vagyok. Idehaza, a falumban aztán
a párttitkár elmondta, hogy a szekus kint, a mezőn találta meg őt, s megkérdezte,
hogy mit tud erről a Kilyén Károlyról? Dehát ő sokat nem tudott rólam,
mert 24 éves voltam, amikor kimentem a frontra, tehát nagy bűneim nem
lehettek. Politikával nem is foglalkoztam. A fajtámat roppant szeretem, de pártokba
soha nem akartam belépni.
Ezen vizsgálódások eredményeképpen például a fogságban egy közelemben
levő Musat nevű őrnagyot elvittek, mert annak valami bűne volt a román királyi
rendszer alatt, s a Popescu nevű főhadnagyot is elvitték. Ezeket újra elítélték.
Egy Rosu nevű honvéd is így járt, mert annakidején lovastól, feyverestül
átszökött a magyarokhoz. De én január harmadikán szabadultam. Ugyanabban a
pufajkaöltözetben engedtek el, szerencsére tél volt. Emlékszem, hogy
behivattak a vacaresti-i börtönirodába, s tudomásomra hozták, hogy immáron
mindenféle felügyelet nélkül elengednek. Kibeszélhetetlen volt az örömöm.
Kilenc év után végre szabadnak lenni. Hát ez nem is lehet igaz!
Vajon én, egyedül, anélkül, hogy a fegyveres őr a hátamban volna, el
tudok indulni? Fognak-e vinni a lábaim? Mielőtt kezembe nyomtak volna egy
fekete cipót, és sós, füstöletlen szalonnát, az orrom alá dugtak egy
nyomtatványt, hogy írjam alá. Kérdem: megint mi akar ez lenni? Ebben a papírban
az van lefektetve, hogy ha a börtön kapuján való kilépésem után valakinek
+ legyen az szülő, testvér, feleség, ismerős vagy barát + ha csak egyetlen
szót is elkottyantok a Szovjetunióban átéltekről, tapasztaltakról, látottakról,
s
egyáltalán arról, hogy el voltunk ítélve, akkor azonnal visszavisznek a börtönbe.
A napvilágot többet nem látjuk meg. Tehát értsük meg: mi soha nem voltunk
elítélve, hanem jószántunkból visszamaradtunk a Szovjetunióban, és saját
kérésünkre ott dolgoztunk. Ezzel elkísértek a kapuig, hogy az őrség
kiengedjen, és elindultam a már alkonyodó Bukarestben. A kezünkbe nyomott
menetlevelen is ez állt: Prizonierat in URSS 28. III. 1945 - 3.I.1954. Semmi
okmány nincs a kezemben arról, hogy el lettem volna ítélve. Ezért nem
mertem Ceausescu bukásáig semmit leírni ezekről a dolgokról. Megbélyegzett,
megjegyzett ember voltam.
Este elindultam a gyorssal, és reggel érkeztem meg Marosvásárhelyre. Kilyén
Sándor bácsit kerestem, az Ifjúsági mozi helyén volt rádióüzlete a Mészáros
közben. Ő bérelte annakidején a mozihelyiséget. Mikor annakidején, 1940
karácsonyán légátuskodtam Marosvásárhelyen, akkor Sándor bácsi nagyon büszke
volt rám, hogy neki negyedéves teológus öccse van. Végtelenül rendes,
szorgalmas, ügyes ember volt. Dehát mikor megérkeztem, az üzlete helyén már
a mozit találtam.
Szégyelltem magamat, hogy gyalog menjek haza. De pénzem nem volt. Még mindig
abba a rettenetes, északi sarki ruhába voltam felöltözve. Megtudtam, hogy Sándor
bácsi 1949-ben meghalt. Az üzletét elvették, emiatt szívinfarktust kapott.
A Mészáros közben kis üzletek voltak, ott érdeklődtem utána.
Marosszentgyörgyre már annakidején is járt autóbusz. Nem tudom, hányas
lehetett. Erre felültem, s mondtam a
kasszásnőnek, hogy engem el kellene fuvarozni, de pénzem nincs. Mondtam,
hogy tizenhét ezer kilométerről jövök. Egészen a szentgyörgyi fürdőig
vittek el. Mikor később már állásban voltam Marosvásárhelyen, ez a Szávuly
Józsefné, amíg buszon dolgozott, tőlem soha nem vett el viteldíjat. A fia
KISZ-titkár volt, de kiábrándult a rendszerből, és később az egyik legádázabb
ellensége lett. Alárendeltem is volt a Minszki Lajosról elnevezett fémárugyárban.
- És a szentgyörgyi fürdőtől hogyan jutott el Iklandig?
-
Onnan már gyalog mentem, hát tíz kilométer már semmi, ha tizenhét ezer
kilométerről hazajöttem. Olyan vígan meneteltem, hogy éjfélre már otthon
voltam. Beértem a faluba. Vaksötét volt. Akkoriában falun nem létezett
villanyvilágítás. Hó volt. Már a házunkra sem emlékeztem jól, csak a két
templomtoronyra. Azokat a falu végéről még sötétben is megláttam. Azokhoz
igazodtam. Mindössze hét,
nyolc méterre vannak egymástól. Mikor az egyik pap hangosabban beszélt,
hangja a másik templomba behallatszott. A faluba két úton lehet felmenni, s a
kettő a házunk előtt találkozik. Nem voltunk gazdagok, de apám jómódú
volt, szép jószággal rendelkezett. Majdnem két holdunk, azaz majdnem egy
hektár belsőségünk volt. Elmentem a házunk előtt. A szívem hevesen vert.
Nem mertem bemenni, gondoltam: ha él apám vagy anyám, nehogy éjszaka, attól,
hogy én bemegyek, valamelyiknek a szíve megszakadjon. Elhaladtam a ház előtt,
s mentem a Lókötő felé, így hívják a falu felső felét. Ott valamikor tényleg
valódi lókötők is laktak. Szegényebb telep volt, becsületes emberek lakták.
A cigányságnak csak a patak hegy felöli részén volt szabad építkezni. Így
éjszaka egy órakor a verandán bekopogtam a papékhoz. Filep Andor volt az
unitárius lelkész. Minden egyébnek jó lett volna, csak nem szónoknak. A
retorika a gyenge oldala volt. Roppant okos, intelligens embernek ismertem meg.
A papi lakot jól ismeretem. Mielőtt elmentem, Bandival tegeződő, jó barátok
voltunk. Belülről kérdezték, hogy ki az? Mondtam, hogy Kilyén Károly...
Akkor hallottam, hogy utasítja Ellát, a feleségét, hogy gyorsan gyújtson lámpát,
mert valami nincs rendben. Bandiéknak két lányuk volt, fiúk egy sem. Sajnos
akkor éppen az egész család spanyolnáthától szenvedett. A pap bebugyolálva
került elő. Azt mondja: No végre megjöttél, már régen vártunk. A felesége
összeszidta, hogy milyen blazírtul fogadott. Féltek, hogy engem is megtöltenek
bacilusokkal. Lázas volt az egész család. Szüleim felől érdeklődtem, hogy
élnek-e, halnak-e? Megtudtam, hogy mind életben vannak, s fiútestvéreim sem
haltak meg a háborúban. Megkértem Bandit, hogy szép tapintatosan értesítse
a családomat, de úgy, hogy az ne járjon súlyos lelki következményekkel. Jól
felöltözött, s elment. Míg visszajött, a feleségével beszélgettem. Mikor
megjött, elmesélte, hogy azt mondta nekik: Marosvásárhelyen van egy
fogolyszerelvény, és látták Karcsit a marhavagonban. Elmentek, hogy
keressenek szánkót. Ez az 1954-es év harmadik éjszakája volt, szombatról
vasárnapra virradó éjszaka. A faluban éppen lakodalom volt. Második
unokatestvérem, Kilyén László nősült. Elindultam Bandival. Bementünk a házunkba.
Anyám a széken ült. Mikor meglátott, nem tudott magához térni. Csak
rettenetesen, artikulálatlanul visított. Most is előttem van, ahogy azt
mondja: Karcsi, ez nem igaz.... Jaj, fogjanak meg! Letérdeltem eléje,
simogattam, mondogattam, én vagyok, édesanyám...
Bandi sürgősen elköszönt. Kérdeztem édesanyámat: a többiek hol vannak?
Mind elmentek szánkóért. Egyszer aztán jöttek vissza, hogy mindjárt jön a
szán... Hát persze erre már nem volt szükség. Apám is magához tért. Közben
megjöttek a fogatok, mert Zsiga bátyám és édesapám is fogadott egyet. A
fogatosoknak adtak egy pohár pálinkát, s elküldték őket, vissza a
lakodalomba.
Elbeszélgettünk, négy óráig mondtuk... Egyszercsak a verandán megjelent a
falu népe. Menyasszonyostól, vőlegényestől, cigánybandástól odajött a
lakodalmas menet. Mózsi bátyám volt násznagy. Emlékszem jó gazdaember
volt, örökké bíró. Azelőtt rengeteg katonai kincstári ruhám volt: tiszti
ruha, katonaruha, cipők, csizmák, nadráganyagok. Tizenkét hálóinget,
tizenkét pizsamát, két láda pisztolylőszert, két hadipisztolyt hagytam
itthon. Kardot, mindent elvittek az oroszok. Az ég világán semmi ruhám nem
maradt. Ami volt is, az öcsém mindent elviselt. Hanem a cipőt, amit a fogságban
vettem, felhúztam, s úgy: vattanadrágban, vattaruhában lementem a
lakodalomba. Jártam
én is a csárdást
reggelig. Most is úgy emlegetik a faluban, hogy Kilyén Laci akkor nősült,
amikor Karcsi hazajött a fogságból. Tehát ez egy roppant nagy esemény volt.
Ami ezután következett, az már hasonlatos sok-sok embertársam életéhez,
kik megpróbáltunk úgy-ahogy boldogulni az egyáltalán nem "fényes"
kommunista években...
------------------------
VÉGE
| |
....................................
|
