9.
Alig telt el egy hónap, mikor megindult a híráradat, hogy Sztálin magas vérnyomásban megbetegedett. A barátom este már szinte tombolt örömében. Úgy gondoltam hiábavaló az öröme, hiszen mit számít egy ilyen erős embernél egy kis magas vérnyomás, de ő állította, hogy ebből már soha többet nem fog meggyógyulni. Hát persze mindezt se én, se a többi ott lévő magyar nem vette komolyan, mert akkor már direkt megkért, hogy mondja a többieknek is. Akkor 15-en voltunk ott magyarok. Azt minden lágerben való rab tudta, hogy onnan szabadulás csak Sztálin halálával várható. Mit tesz Isten, a Sztálin megbetegedéséről szóló bejelentést követő mintegy két hét után a kolhoz duda 1953. márc. 9-én reggel azzal a hírrel kezdte, hogy Sztálin meghalt.

Azt a reményteljes föllélegzést, amit az egész rabtáborban érezni lehetett, nem lehet elmondani. A nadzorokon éppen ennek az ellenkezőjét lehetett látni. A szovjet elítéltek mondták, hogy egy részük mehet vissza a kolhozba, ahonnan jött. A tisztek többnyire közömbösen fogták föl a dolgot, nyilván arra számítva, hogy a hadseregben megmaradhatnak. Kivétel volt a politikai tiszt, aki élet és halál ura volt a lágerben, még akkor is, ha ő hadnagy volt, a lágerparancsnok pedig őrnagy vagy kapitány. Sztálin halálát követően elég rövid időn belül, ha jól emlékszem Kicájev nevű embergyűlölő alak volt ez a politikai tiszt. Valószínűleg egy teljesen primitív lelkületű ember, sakál természettel, szemei gyilkoltak, ha. ránézett valakire. Ha rá lett volna bízva, meg voltunk győződve arról, hogy perceken belül a láger összes elítéltjét golyószóróval kiirtotta volna. Ennek, de minden politikai tisztnek meg is volt az oka arra, hogy félelemmel tekintsen a jövő elé. Erre a legfőbb okot az szolgáltatta, hogy Sztálint követő SZKP főtitkára Málenkov lett, akinek első dolga az volt, hogy kíméletlenül ostorozott és elítélt minden a sztálinizmust jellemző embertelen barbárságot, melyeknek kizárását tűzte ki célul, valamint a Szovjet gazdasági életnek - melyet akkor romhalmaznak nevezett - megreformálását.

Azt már tudjuk, hogy az akkor még túl erős sztálini baloldal Málenkov törekvését megakadályozta, ill. őt leváltotta. Úgy április végén, május elején lehetett, mikor egy tábornoki komisszió járta végig az egész láger területét. Ezt követően volt, hogy az egyik nadzor megsúgta, hogy ez a komisszió a foglyok hazaszállításának az előkészülete miatt járt itt.

Így történt az, hogy májusban, mintegy 30-40 fő szovjet állampolgárt tettek szabaddá. Ez időben kelt szárnyra, hogy elsőként az osztrák, másként a lengyel majd a magyar foglyok szabadulnak. Minket a körzetben lévő kisebb, de már kiürített női lágerba vittek, ahol új zsávoly ruhába öltöztettek, és már a rabszámozás lekerült a hátunkról. Kb. egy hetes vegetálás után bevagoníroztak minket, mintegy 150 főnyi magyart, akit az ottani lágerkörzetből gyűjtöttek össze. Pár napos utazás után Lemberg város szélén lévő üres laktanyába raktak, ahová aztán az egész nyár folyamán érkeztek kisebb-nagyobb magyar csoportok a Szovjet legkülönbözőbb távoli területeiről. Ebben a lembergi gyűjtőtáborba már gyenge nadzori felügyelet mellett az ellátás jobb, a szovjet katonai kosztot megközelítő volt.

Az már köztudott. hogy 1953. nov. hó végén Csapnál adtak át minket - úgy 1500 főt - a magyar hatóságoknak. A magyart azért írtam kis betűvel, mert ezek az ávósok sokkal bizalmatlanabbak voltak hozzánk, mint már a szovjetek. Ez csalódást és kiábrándulást okozott mindannyiónknak. Itt most vissza kell térnem a mardóviai 16-os végső lágeremhez, vagyis a nekem sokat jelentő bécsi nagykövet barátomhoz. Mint előbb említettem abban fogadtunk, hogy aki előbb szabadul az köteles a maradónak egy pajka kenyerét odaadni. Nos, ő pár héttel korábban ment el, és annyira rendes volt, hogy a pajka kenyeret még fél marék mahorkával is megtoldta. A búcsú szinte testvéri volt.

4. fejezet

Eszembe jutnak bécsi nagykövet barátom mondásai, amelyek akkor nekem találgatásoknak, esetleges jóslásoknak tűntek most, évtizedek múltán 1992-ben már a Szovjetunió múltjáról lehet beszélni. Megpróbálom valamennyire sorba szedni a most már bebizonyosodott, ténnyé vált mondásait:

Azzal kezdem, amivel ő a szovjet második világháborús általuk kikiáltott győzelmét, következményét a Szovjetunió jövőt illető bukásának nevezte. A szovjet létezését követően egészen a második világháború végéig, mit tudott a vasfüggöny mögé zárt szovjet polgár, a nép a világ dolgairól? Annyit és azt, amit évtizedeken át a szovjet parancsuralmi rendszer tálalt és etetett velük. A jámbor, tudatlan néptömegeket naponta táplálták a vezetékes rádión, sajtón keresztül, nem mással, mint a szovjet ipar, mezőgazdaság hatalmas sikereivel, és hogy a szovjet nép micsoda kiváltságos helyzetben él, hogy ingyen kapja az orvosi ellátást és a gyógyszert. Jól megérdemelt munkája nyomán ingyen üdülhet, gyermekeit ingyen iskoláztathatja. Az állam kényelmes, gépesített munkahelyet biztosít dolgozóinak. Munkája után minden létszükségletet megkap, minden dolgozó nyugdíjra jogosult, a munkanélküliség ismeretlen. Egyszóval mindent, ami jó, azt a szovjet állampolgár az államtól megkapja. Bezzeg ott nyugaton, a kapitalizmusban, a fasiszta világban sok ezrek munka és kereset nélkül nyomorognak, azokkal pedig, akik munkába vannak a kizsákmányoló burzsuj két-három ember munkáját végezteti el egy emberrel, a bére pedig könyöradomány. Templomok előtt, utcák sarkain. rongyokba bugyolált emberek koldulják a betevő falatra valót. Állandóak a sztrájkok, mert a dolgozók a megélhetésükhöz való betevő falatot sem kapják meg, a nyomorgó dolgozókat a burzsuj kapitalisták kizsákmányolják. De eljön az idő, amikor mi, tettre kész kommunisták őket is felszabadítjuk a kapitalisták karmai közül.

Az ilyen és ehhez hasonló tájékoztatással kitömött egyszerű fejek ellcnvéleménnyel nem is találkoztak, mert a művelt népréteget vagy elpusztították a forradalom alatt és után, vagy disszidált, a kis megmaradt réteg meg már úgy meg volt félemlítve - börtönbe vagy szabadon -, hogy hangját se hallatta.

A szovjet hatalmi gépezet torzításai ellenvéleményt nem tűrtek, erre a jól szervezett terrorisztikus intézmények éberen vigyáztak, minek folytán a széles tömegek a hatalom teljes kiszolgáltatottaivá lettek.

Az ámításra, hazugságra épített egész ideológiájuk, amit a jámbor tömegek jórészt hittek is - mert amit az újságok, meg a kolhozduda nap mint nap fuvolázott a fülükbe az csak igaz lehet - hivatalosnak tűnt. Igen ám, de jött a háború minden nyomorúságával. A szovjet katonák idővel átlépték a nyugati határokat, és egyre inkább haladtak nyugati irányba. Az elfoglalt, meghódított területeken látottak, tapasztaltak egyre inkább meggyőzték őket arról, hogy hiszékenységükkel milyen gyalázatos módon éltek vissza. Akiknek a szavaiba vakon hittek, az mind csak szemfényvesztés volt. Egyre világosabbá vált, hogy nyugaton a legegyszerűbb dolgozó is fejedelmi módon él ahhoz képest, ahogy ők odahaza.

A háború végén aztán hazatérve a nyugaton szerzett tapasztalataikról, elégedetlenségeikről beszélni nem igen volt tanácsos, mert a díjazott besúgók nem kíméltek se barátot, se rokont, aminek a vége lágeri kényszermunka. A megfélemlítettség ellenére a szovjet nép szinte minden rétegében, főleg a nyugaton jártak körében morajlott, zsongott már az elégedetlenség. Mindinkább nyilvánvalóvá vált a becsapottság, a félrevezetettség. Hiába igyekezett a hatalom különböző nyugtató mesékkel, mint pl.: nyugaton azért élnek jobban az emberek, mert helyettük gyarmatokon, rabszolgasorban élő színes bőrűek dolgoznak, nem vált be. Hiába szónokoltak, a hitelük már nem volt, nem lehetett a régi.

Teltek-múltak az évek, de a szovjet emberek életkörülményei mit sem változtak. Miközben már egy új generáció lépett a színre, akik már túl az analfabétizmuson, legalábbis az általános iskolát jó 90%-ban elvégezték. Jelentős számú réteg felsőbb iskolákat, egyetemeket is végzett még akár külföldön is. Ezeknek a fiataloknak látókörük, igényeik megnövekedtek, a lehetőségek viszont ehhez messze elmaradtak, ami az életvitelt illeti, hacsak nem pártvonalon sikerült kikötnie.

A hatalmi gépezet tévedése ebben nyilvánult meg elsőként. Azt ugyan jól gondolták, hogy az iskolázatlan, alulművelt emberekkel világuralmi hódítást elérni nem lehet, ezért a nép műveltségi szintjét, ha kötött, irányított eszközökkel is, de folyamatosan emelni kell. Ez eddig bölcs elgondolás is volt, de egy valamiről megfeledkeztek, hogy az iskolázottabb, műveltebb ember igénye ezzel párhuzamosan nő. Növekedett azzal is, amit a nyugaton járt katonák láttak, tapasztaltak, hoztak magukkal, és az otthoni környezetükben akár miben óvatosan és csöndben, de terjedtek. Az elégedetlenség az életkörülmények korlátok közé szorítására és a kiszolgáltatottságra irányult.

Hiába látja már a vezetés egy-egy képzettebb rétege, hogy a szovjet gazdaság a demagóg politikának alárendelve csak összeroppanáshoz vezethet, minden próbálkozásuk a vénhedt. ortodox kommunisták ellenállásába ütközik. Mivel a mindenkori pártfőtitkár hozzájuk állt közelebb, így minden változtatást megakadályoztak.

Kezdeti időkben az egész szovjet hatalom kialakulásában nagy szerepe volt a zsidóságnak. Ugyanis a cárizmus művelt rétegeinek egy része disszidált, más részét kivégezték, bebörtönözték vagy, mint osztályidegen, csak alsóbb rendű foglalkozáshoz juthatott. Így aztán a szervezésbe a kevésbé vagyonos, de -képzettebb, iskolázottabb zsidóság jutott vezető pozíciókhoz. Ennek alapján aztán szép lassan az egész unió területén zsidó értelmiség jutott vezető szerephez. Ők gondoskodtak aztán arról, hogy más országokban beszervezzék a kevésbé tehetős zsidók családok fiataljait, akik képzettségükhöz megfelelő pozíciókhoz nem, vagy csak nagyon nehezen juthattak. Megfelelő anyagi juttatás mellett kommunista ideológiai kiképzésben részesültek, hogy aztán saját országukban, ha kellett föld alatt vagy párton belül jó anyagi biztosítás mellett szervezzenek.

A beszervezés elsőrendű területe a proli, napszámból élő és gyári munkás réteg, természetesen a szocialista demokrata pártok házatája. A szovjet pártapparátus kezdettől fogva igen nagy anyagi energiát fordított a külföldön létre hozott legális vagy illegális kommunista pártok finanszírozására. Ebben évtizedeken át Franciaország foglalta el az első helyet, ahová szinte számlálhatatlanul juttatott pénzt és aranyat. A második világháború után további nagy anyagi ráfordítással szinte az egész világot, de főleg Ázsiát és Afrikát vette célba az ideológiája átterjesztésére, mint elmaradottabb szűz területet. Ott, ahol az életszínvonal az övékéhez hasonló, csak ezek a médiumok azt nem tudják meg. Ezek a főleg gyarmati területek mutatnak nagyobb lehetőséget az ígéretekre. ámításra épített hódítási tervre.

A kommunizmus világuralmi törekvését megálmodó hatalmasságok több ponton is tévedtek:

Uralomra jutásukkor minden ország, nemzet esetében a képzett szellemi kapacitást kiiktatták, ha kellet, kiirtották, életkörülményeit, ha másképpen nem, erőszakkal a béka fenekére süllyesztették. Pártszerveződés során a proletár népréteg jutott elsősorban a bizalom körében függetlenül az erkölcsi, képzettségi minőségétől az, aki minél nagyobb hangon volt képes szapulni a burzsujokat, átkozni a kapitalizmust, pláne a fasizmust. Mindezt minél kitartóbban tette, fűszerezve a "Hej, proletárok egyesüljetek!"-kel, meg hogy "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - annál inkább megbízható káderré válhatott. A kommunista párt irányítómagja elsősorban a Szovjetunióból importáltatott, ahol már korábbi időkben megfelelő ideológiai képzésben, tanulmányokban részesültek, hogy az általuk hatalomba vett területen szervezzék és kíméletesnek látszó módon, fejtsék ki "áldásos'' tevékenységüket. (Ami áldatlan, azt bízzák a proli káderekre!).

Eltusolhatatlan bűn, egy nagy harakirinek minősül egy agrár ország mezőgazdaságának szétzúzása, különösen egy elvesztett háború után, és az ország szolgáltató ellátásának minősülő kisipar, kiskereskedelem megsemmisítése. Mindez együtt az ország gazdasági helyzetének ellehetetlenüléséhez vezetett. Pedig a mindenható párt részéről nem hiányzott az "ésszerű" próbálkozás. De hiába nevezett ki kolhoz, Tsz. elnökének, vagy igazgatójának megbízható kádersusztert, vállalat. vagy gyár igazgatójának hasonlóan megbízható párthű borbélylegényt, a gazdálkodás nem, de a korrupció, a lopás, a csalás élénken működött. Miért is ne, hiszen ebben a főnökség járt az élen. A káderek kiválasztása általában a lágygerincűekből került ki. A felsőbbség részéről mindent elfogadó, helyeslő példánynak kellett lenni. Ilyen magatartás mellett aztán bármilyen elkövetett ballépésében, de bűnében is meg lett védve, hiszen jó elvtárs, amit bizonyított az előzetes politikai képzés során.

Kiváltképpen a kezdeti időkben, a mindenható párt első emberei voltak, akik úgy álltak bárminemű, akár gazdasági kérdéshez, mint amit csakis ők tudnak a legjobban. Mert ugyebár a párt vezénylete alatt kisarjadt ideológiai bajnokoktól ez természetesnek is tűnhetett. Sajnos ezt legtöbbje magáról el is hitte, mert hiszen alapjában véve korlátolt buta volt. Így születtek aztán a hatalmas költségekkel járó gazdasági, sőt ésszerűtlen, blőd beruházások, melynek nyomorúságát az ország lakossága viselte.

Az 56-os forradalom szinte törvényszerű bekövetkezése, annak a szovjet részről

való eltiprása. ezen válságos idők nyomán az ország gazdasági helyzete mélypontjára süllyedt - mindehhez hozzájárult az is, hogy a szovjetek az ország javait, kezdettől fogva szipolyozták.

A Kádár kormány ennek a gazdasági ellehetetlenülésnek ellensúlyozására (a következményekkel nem törődve) nyugati, nyilván zsidó magánbankoktól éveken át folyamatosan kölcsönöket vett fel, aminek feltétele volt, hogy megnevezett hittársa sértetlenségét ennek fejében biztosítsák. Nem, mintha a visszafizetés, vagy a kamatok alól mentesítve lett volna a kormány. (Éppen ezért háborognak ma egyes képviselők. Szerintük ezeknek a kölcsönöknek a visszafizetését a jelenlegi kormánynak meg kellene tagadni).

A vasfüggöny mögé zárt szovjet nép, a világ dolgairól annyit és úgy tudott évtizedeken át, amennyit a szovjet parancsuralmi rendszer tálalt a számukra. Az pedig nem volt más, mint az, hogy a szovjet nép milyen kiváltságos helyzetben él: ingyen gyógykezelés, üdülés, iskoláztatás stb. Kényelmes munkahelyek, a munkanélküliséget nem ismerik. Munkája után minden.életszükséglet, mint élelem, ruházat az állam gondoskodik, egyszóval minden, ami jó, azt a szovjet állampolgár az államtól megkap. Bezzeg ott nyugaton a kapitalizmusban, sok ezrek munka és kereset nélkül nyomorognak. Templomok előtt, utcasarkokon koldusok könyörögnek alamizsnáért. Állandóak a sztrájkok, mert a szolgáltatásokhoz a keresetük nem elég. A burzsuj kapitalisták kizsákmányolják a dolgozókat.