3. FEJEZET

A moszkvai Arany Monopólium igazgatói hamarosan rájöttek, hogy a kolimai aranytermelés előrehaladott formáját amerikai segítség nélkül nem fogják tudni elérni. Egy geológus  és technikus csoport Kaliforniába utazott, hogy megismerkedjen az amerikai bányászati módszerekkel. Ellátogattak néhány bányába és sikerült amerikai mérnököket is szerződtetni. Mindössze ennyi volt az amerikai közreműködés.

       Miután nem voltak képesek idegen technológia  alkalmazását elsajátítani, rabszolga munkát kezdtek használni, melynek utánpótlását a szovjet belügyi szervek biztosították. Ekkorra az országban már katasztrofális állapotok uralkodtak. 1929-ben Sztálin elkezdte a magángazdaságok kollektivizálását, ami azt jelentette, hogy a kis földtulajdonosok és parasztok nem birtokolhattak földet és nem adhatták el a terményeiket. Akik ellenálltak, brutális elbánásban volt részük. Sokat kivégeztek, de többszázezret elhajtottak a Szovjetunió messzi tartományaiba hogy egy soha ki nem fogyó munkáskéz-forrást teremtsenek.

Sztálin különösen a gazdagabb parasztokra vadászott, akiket „kulák”-nak nevezett. Ez a csoport nem volt hajlandó a kollektivizálásban részt venni, és ezért a biztonsági szervektől brutális megtorlásokat szenvedtek el. Volt néhány nyílt forradalom, de főképpen passzív  ellenállást tanúsítottak. Szétrombolták a szerszámaikat, felégették a földeket és lemészárolták az állatállományt. Az állam ezután lezárta az üzleteket és raktárakat, amivel hatalmas éhínséget okozott.

Emiatt elégtelen volt az élelemtermelés a lakosság számára, és így egy soha nem látott mesterséges éhínség keletkezett. A legtöbbet Ukrajna népessége szenvedte. A legutóbbi kijevi ukrán adatok szerint legalább félmillió ember pusztult el éhen. Más források viszont hárommillióra taksálják az éhen haltak számát. A rendőri megtorlások és tömeges letartóztatások, valamint az egész népcsoportokra kiterjedő  deportálások még tovább rontották a viszonyokat. Az ukrán történelemírók szerint az üldözés kizárólag az ukrán népcsoport ellen irányult, azonban nyilvánvaló, hogy más csoportok ellen is irányult ez a pogrom. 

Évszázadok óta Ukrajnában nagyszámú lengyel lakosság élt, akik a forradalom után is ott maradtak. A lakosság teljes, vagy részbeni eltűnése Kamenyec-Podolszk, Vinnyica, Zsitomir és Kijev városaiból, valamint több lengyel csoport felfedezése Kazahsztánban és Üzbegisztánban arra enged következtetni, hogy tömegével deportálták a lengyeleket is. Hozzá kell tenni, hogy az ukrajnai területen a szegénység mindig nagyobb volt, ezért itt többen támogatták a kommunista elveket, és innen került ki Sztálin igen sok híve. Eugenia Ginzburg „Forgószél” című könyve szerint a rabtáborok őrségei is innen lettek toborozva.

            A kulákok, ukránok és lengyelek üldözésével a folyamat nem ért véget, a megtébolyodott szovjet rendszer a Munkatáborok Közigazgatásán (GULÁG) keresztül a Szovjetunió többi népcsoportját is kárhozatba küldte. Üzbég, tatár, német, grúz, örmény, türkmén, mongol, lett, észt, litván, kínai, koreai,   afgán, finn és számtalan más faj és nemzet lett a GULÁG-ba száműzve. A 30-as évek közepén a sztálini koncepciós perek és tisztogatások teljes erővel tomboltak. A hatalom célja az volt, hogy elpusztítson minden ellenséget vagy kihívást, és totális uralmat gyakoroljon a népe felett. Az hogy a terror által hatalmas tömegben "keletkezett" rabszolga munkaerő, egy számukra kedvező "mellékterméke" volt a folyamatnak. Senki sem volt biztonságban az üldözéstől a Szovjetunióban, függetlenül a nemzetiségétől. Sőt, az idegeneket ellenségnek minősítették. A háborús évek alatt igen sok szerencsétlen idegen került szovjet ellenőrzés alá. A számuk attól függött, hogy éppen melyik ország, vagy nemzet ellen voltak az üldöztetések irányítva. A következő táblázat - mely 1997-ben vált nyílvánossá -  a szovjet levéltárból való, a  GULÁG lágerlakók "NEM OROSZ" létszámát nemzetiség szerint közli : (Pohl 1997).

tatár, üzbég, kozák, zsidó, német, lengyel, grúz, örmény, türkmén, lett, finn, azeri, tadzsik, kirgiz, baskir, burját, litván, észt, román, perzsa, afgán, mongol, kínai, japán, koreai. (Valami érthetetlen okból nem jegyez magyart. A fordító). Ez több millió embert foglal magába.

Számos öreg bolsevistát is a lágerekbe küldtek, akik nem voltak teljes lojalitással pártjuk felé. Őket is előbb mindenféle kitalált vádakkal elítélték, sokukat kivégezték. A Vörös Hadsereg tisztikarának több mint 70%-át így vesztette el. Milliószámra küldték az egyszerű, hétköznapi embereket is a száműzetésbe, legyenek azok bűnösek vagy bűntelenek. Kolima aranymezőihez kellettek az ingyen munkások. A kivégzések és elitélések legyenek azok oroszok, vagy külföldiek, a második világháború környékén érték el a tetőpontjukat.
Pohl (1997).

Elérkezett az idő, hogy a kolimai gazdagságot kiaknázzák. Először csak egy úgynevezett „kultúrbázis” volt fenntartva, ami alapjában véve Nagájevó kikötőjén keresztül Magadán ellátására szorítkozott. 1932-ben Edward Petrovics Berzin átnevezte DALSZTROJ-nak és hamarosan kibővítette a munkaterületet. Berzin irányítása alatt Kolima egész régiója egy olyan /gyors fejlődést mutató/ határmenti régiója lett a Szovjetuniónak, ahol az egész gazdaság az olcsó rabszolga munkaerőre volt alapozva. Rövidesen az eredeti 13 kilométeres utat északra kiépíttette 1034 kilométerre, ami Magadánt összekötötte Ambartcsikkal, mely egy  jeges tengeri kikötő. Több ezer munkatábor épült az út mellett, melyek főleg aranybányák voltak.

A termelés központja Magadán lett. Ez a kis északi sarkkör alatti halász helység, ahol eredetileg evenisz törzsek laktak és adták a város nevét ami jelentése :„tengeri dűne”, hamarosan egy nyüzsgő büntető kolóniává vált. Többszázezer rabszolgát hoztak Kolimára évente és  ezeket szétszórták az egész területen, hogy aztán halálra dolgoztassák őket. Ebből kifolyólag az eredeti 165 házból (nem számítva a lágereket) egy fél évszázad alatt Magadán lakossága 160,000 -re duzzadt és így egy fontos bányászati-, gyáripari-, kultúr-, és halászati központtá vált.

A szovjetek által kiadott könyvek közül, mint pl. a ” Magadán” a várost egy gyönyörű modern , zsibongó, haladó és mindenekelőtt szabad városnak nyilvánítja. Ebben az egész ismertetőben egy szó sem esik a rabszolga munkásokról akik az életüket adták a város építéséért. Ez az északi modern város nem akar emlékezni a múltra és nem szégyelli a múlt bűneit.

Egyetlen egy mondat, vagy bekezdés sem emlékezik meg a számtalan szovjet és más rabokról, akik itt éltek és elpusztultak. Köztudomású, hogy voltak japán hadifoglyok is itt a második világháború után. Az  1950-60-as években megszüntették a rabszolga táborokat és egyben kitörölték a meggyilkolt rabszolgák és hadifoglyok emlékét a történelemkönyvekből, iskolákból és a levéltárakból. Ennek  ellenére vannak régebbi szovjet archívumok, ahol valami világosságot vetnek a múltra, de Kolima tagadása a mai napig folytatódik.

Sztálin népüldözése folytán a korai 30-as években kezdtek a rabszolga munkások érkezni Kolimára, hogy a természeti kincseket egy hatalmas termelő apparátussal elkezdjék kiaknázni. A teherhajók (Vagy inkább halálhajók. A fordító.) kizárólag rabszállításra lettek berendezve, hogy egyirányú útjuk után a szállítmány rabszolgamunka közben megfagyjon a messzi hideg északon. Csak igen kevesen tértek vissza  hazájukba és a legtöbbjük rokkant állapotban élte le életét. Igen soknak a végtagjai fagytak le, de a legtöbb szerencsétlen a "permafrosztban" fekszik tömegsírokban, vagy kövek alatt névtelen sírokban. Tavasszal az emberi maradványokat az áradás hömpölygeti a Jeges tenger felé. Lelkük örök nyugalmat talált a hegyormok között, melyeket „szopka”-nak neveztek a rab hagyományok.

A második világháború kitörése folyamán 1939-ban, miután a szovjet hadsereg elfoglalta Lengyelország keleti részeit, újabb rabszolga munkaerőre tettek szert Sztálin pribékjei. Valami két millió lengyelt mozdítottak el erőszakosan otthonukból és száműzték őket Szibéria tajgájába, vagy Kazahsztánba. Ezek vagy favágó, vagy rabszolga bányász munkát végeztek az elhagyatott messzi, hideg északi tartományokban. 15,000 lengyel tisztet megöltek Katyn és Miednoje erdőiben. A furcsa északi sarki földrajzi nevek bekerültek a történelmi szótárba és ma már a lengyel mártírság jelképei. 

A bekebelezett országok is bőven adtak rabszolga emberi munkaerőt a GULÁG szolgálatába. Litvánia, Lettország és Észtország követték a lengyelek tragikus sorsát, odaadván életüket a kizsákmányolók hasznára. (A szerző megint nem említi a magyarokat. A fordító)