4. FEJEZET

A rabszolgamunka fenntartása komoly szervezést követelt, hogy a rabokat a szükséges munkahelyekre szállítsák és aztán elpusztítsák őket. A transz-szibériai vasútvonal bizonyult a legfontosabb szállítási eszköznek, mely a rabokat a kijelölt helyekre szállította a különböző vasúti elágazásokon keresztül. A legkeletibb pont Vlagyivosztok volt, ami egy átmeneti gyűjtőpontul szolgált a kolimai „etápok” előtt. Itt a szárazföldi út véget ért, és az egyedüli szállítás észak felé Kolimára a Japán és az Ohotszki- tengeren volt lehetséges. Egy különleges flottát szerveztek csakis rabszállítás céljára, melynek Vlagyivosztok volt a kiinduló pontja.

A flotta minden egyes hajója, mint például a Dzsurma, a Szovlatvia, a Dalsztroj, a Dekabriszt és a többiek, a belsejükben sok-sok ezer üldözött embert szállítottak a pusztulásba. Ezeket a hajókat szándékosan úgy építették, hogy a lehető legnagyobb embertömeget tudják szállítani. . Soha a rabszolgaszállító hajók történelmében nem voltak ilyen zsúfoltak a rakterületek, még az afrikai rabszolgákat is emberibb módon hozták Amerikába az 1700-as években.

Egy tipikus rabszolgaszállító hajó volt például a Dzsurma. A belseje négyemeletes, fából épített priccsekből állott, az ötödik hely a padlón volt. Minden priccsen öt ember feküdt, és csakis lábbal befelé csúszhattak a helyükre, hogy a fejük ne a hajó fala felé legyen, mert levegő hiány miatt megfulladtak volna. Ha nem volt elég priccs, akkor a priccsek és a bejáratok közé gyömöszölték az embereket. Az út hattól tizenegy napig tarthatott.

A emberek szükségleteiket egy 200 literes hordóba végezték melynek „parása” volt a neve, és a tartalmát néha a tengerbe öntötték. Nem volt ritkaság, hogy a hordó színültig megtelt az emberi ürülékkel, ami a bűzt csak fokozta. Volt egy külső illemhely is, de oda csak egyenként engedték fel a rabokat. Emiatt állandóan hosszú sorok várakoztak és a sor igen lassan haladt. A külső W.C. szöges drótokkal volt körülkerítve, hogy a rab ne ugorhasson a tengerbe, különösen mikor Japán közelében hajóztak.

Ezen a hajón, az élelmezés mindig hiányos volt, akárcsak a szovjet börtönrendszerben. Mikor az egész ország éhezett, a rabszolgák élelmezésének a gondja a legutolsó volt vezetőség fejében. A hajókon az ételadagok sokkal kisebbek voltak egy általános börtöni porciónál. Az út alatti élelmezés egy kisebb kenyéradagból, savanyú káposztából és egy vödör vízből állott, amit ötven ember között kellett elosztani. (A fordító nem kapott vizet hat napig. Bien György). Itt is érvényesítették azt a nézetüket, hogy aki nem dolgozik, azt nem kell élelmezni.

A szellőztetés külön probléma volt. A levegő csakis úgy juthatott be, ha nyitva hagyták a rakodó térség tetején a tolóajtót. Ez a levegőmennyiség alig volt elegendő és mindenki a fulladás  érzésében szenvedett. A nyílást mindig bezárták, mikor Japán közelében hajóztak. Az ilyen bánásmód miatt rengetegen elpusztultak az út alatt. Voltak különböző más előre nem látott okok a pusztulásra. (Az fentebb leírtnak minden szava igaz, a fordító is átélte B.Gy.) 

A Dzsurmának kijutott jócskán ezekből a tragédiákból. Robert Conquest KOLIMA című könyve megőrizte az utókor számára ezeket a történeteket. Ez a beszámoló mutatja, hogy milyen kis értéknek számított az ember a szovjet vezetőségnek. Az alábbiakban felsorol egy pár történetet.

A Dzsurma egyik késő őszi útján történt, hogy a jeges tengeri Ambartcsik kikötőjébe tartott és elakadt a jégben, mert a nagy hideg a vártnál előbb érkezett. Mivel nem tudták kiszabadítani, az egész 12 ezres emberi szállítmány a rakodótérben maradt. Nem akartak segítséget elfogadni a közelben lévő amerikai „Arctic” időjárás jelző hajótól, mert féltek, hogy kitudódik hogy mit szállít a hajó. Az egész szállítmány éhen halt, vagy megfagyott. Tavasszal kiszabadították a jégpáncélból, és a hajó folytathatta hivatását, amire építették.

Egy másik esetnél, a nyílt tengeren a közönséges rabló elitéltek „blotnojok" vagy "urkák”, a rakodótérben tüzet gyújtottak. Erre az őrség az egyszerű megoldást választotta, és bezárták a felső tolóajtót. Így az egész emberi szállítmány megfulladt, de a tüzet eloltották és a hajó újra kész volt rendeltetését folytatni.

    Robert Conquest említ egy másik szerencsétlenséget a Szovlatvia hajón. Ez főleg litvánokat szállított, valamint dinamitot. Ezt a hajót a rabok felrobbantották, mikor célba értek. Ez is egy történet, ami a szovjet titoktartás ellenére nyilvánosságra került

      Egy lengyel forrás is jelent egy másik katasztrófát a Dzsurmával. 1941-ben egy nagy vihar közben a priccsek a rakodótérben összeomlottak sok ember halálát okozva. 8000 ember volt a hajón közöttük 3000 lengyel.

Minden bizonnyal a flottának a  többi hajója is hasonló megpróbáltatásokon ment keresztül, de a hír nem jutott el a külvilághoz. A szovjet titkosrendőrség nem engedett ki semmi hírt a fagyott Kolimáról, a „fehér halál” színhelyéről.

/Az Indigirka nevű hajó a harmincas években szenvedett balesetet Magadan és Vladivostok között. A hajó parancsnoka nem engedte felnyitni a fedeleket. 2500 elítélt közül 30 tudott valahogy megmenekülni.  Forrás : Vladimir Petrov, Soviet Gold (1949, pp 403-6)
-webmester/