5. FEJEZET

         A hatalmi gépezet minden igyekezete az arany gazdaságos kitermelésére irányult. A korszerű munkagépek hiánya miatt a munka hajcsárai a rabszolgák számát igyekeztek gyarapítani. Ez a számítás biztosította a legolcsóbb termelést az adott helyzetben. Az fő gondolat mindig az volt, hogy a vállalat önfenntartó legyen és hogy nagy hasznot hozzon az államnak.

A DALSZTROJ termelése ekkorra elérte a csúcs fokozatot. Eduard P. Berezin, aki az első igazgató volt, tisztában volt vele, hogy csak jól táplált és jól ellátott munkaerő lehet biztosíték a termelés fokozására. E a gondolattól vezérelve Berezin aránylag elfogadható állapotokat biztosított a raboknak. Hal és kenyér volt elegendő,  és a szállásviszonyok bár primitívek voltak, védelmet biztosítottak az elemek ellen. Sok rabnak biztosítottak báránybőr bundát, szőrmesapkát és csizmát. Ezt az időszakot a rabok később „Kolima aranykorának" nevezték. Ez azonban véget ért, mikor Berezin eltűnt valamelyik lágerben, amit saját maga építetett

Az utóda Pavlov egy tipikus Sztálin-féle  „apparátcsik”, követte a titkos rendőrség (NKVD) politikáját, vagyis a "nemkívánatos elemek" elpusztítását. Pavlov alapozta meg a „terrort a terrorban” Kolimán, ami 1937-1942-ig tartott és valamivel gyengébb formában ment 1952-ig. Az ő vezetése alatt egy másik szervezet is létrejött a GULÁG vezetőségben, ami kizárólag az észak-keleti lágerek közigazgatása volt és félig önállónak lehetett tekinteni. Más szóval a DALSZTROJ -nak volt alárendelve és USWITL volt a neve.( Az észak-keleti javító lágerek felügyelősége).

Az USWITL igazgatóit gyakran cserélték. Mindegyik túl akarta szárnyalni az előzőt, és többet akart kipréselni a rabokból. Az első és legszadisztikusabb igazgató Garanyin volt és azt az időszakot „Garansiná-nak” nevezték, vagyis  Garanyini szadista idők

Az utódai sem voltak sokkal jobbak. Egyik sem próbált a rabok helyzetén javítani. Wisnioviecki, Gakájev és Drjábkin - Kolima brutális vezetőinek bizonyultak, mindig csak követeltek, de sohasem adtak.

Kolimának ezt a történetét azok a lengyel rabok hozták nyilvánosságra, akik annak a különös politikai fordulatnak voltak a szerencsés résztvevői, akiket egy szovjet-lengyel Londonban kötött szerződés értelmében  kiengedtek Kolimáról. 1941-ben, miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, ezáltal Lengyelország és a Sz.U. ugyanazon az oldalon találták magukat, harcolva a szövetséges haderőkkel. Így akarva akaratlanul szövetségesek lettek. A londoni szerződés az összes lengyel rab szabadságát biztosította. Nem teljesítették maradéktalanul a szerződésben foglaltakat, de utóvégre egy nagy számú csoportot elengedtek - már akiket életben talált ez a lehetőség. Ők elhagyták a Szovjetuniót és  Közel-Keletre távoztak

Akkor sem az angol sem az amerikai szervek nem hallgatták ki a volt lengyel rabokat.  A lengyelek beszámolóit a Nyugat semmibe vette, és csak propagandának minősítette a Szovjetunió ellen, melyet a kommunistaellenes lengyelek terjesztenek. Körülbelül tíz évvel később az angol kémelhárító szervek kikérdeztek egyes lengyel személyeket a régebbi „viszontagságaikról”, nem tudni pontosan miért?

Visszatérve az USWITL szervezetre, hogy eredményesebben működjenek, felosztották több kisebb részlegre. „Ucsasztok” volt a környék központja, ahol a környék igazgatója székelt. Ezeket kisebb részekre bontották mint „prorabsztvo”. Ezek több bányát tartottak felügyelet alatt.

Legkisebb egységei az egyedüli lágerek voltak. Ezek határozták meg az egész vállalkozás sikerét vagy kudarcát.  Az ilyen láger létezését és mindennapi életét érdemes jobban megismerni.

Alapjában véve egy lágert építeni a tajgában nem volt egy drága, vagy komplikált művelet és mindig egy aranylelőhelyen épült. Kezdettől fogva a láger egy önfenntartó intézmény volt, mindig támaszkodván a rabmunkára akik építették a barakkokat az erdőből hozott fákból a lehető leggyorsabban.

Úgy kezdték,hogy egy bizonyos számú rabot ledobtak a tajga megfagyott vadonában. Ez általában a rövid nyár elején történt. Az emberek első dolga az volt, hogy drótkerítést állítsanak fel és barakkokat építsenek maguknak, az őrségnek, és a lágerfőnöknek. Egy másik rabcsoport ugyanakkor primitív aranymosási módszerekkel elkezdte a termelést. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a munka rögtön elkezdődött. A rabok szükségleteire csak a legvégén gondoltak a felvigyázók. A buzdító táblát is kitették, hogy „a hazának kell a nemesfém”. Szándékosan nem említették az arany szót. Ezeket a lágereket „Prijszk”-nek nevezték. Például a Prijszk Pioner 400- 500 kilométerre volt Magadántól egy hegyekkel körülvett völgyben. Alább egy történetet innen:

1941 nyarán egy lengyel csoport érkezett oda. Nagy rémületükre felfedezték, hogy alig volt egy pár lélek életben. Főleg lágervezetők és azoknak a segédei voltak találhatók, mert azok több élelemhez és jobb szálláshoz, valamint jobb ruházathoz jutottak. Ekkor még mindig nem volt rendes tető a rabok barakkjain, a konyha ebédlő csak félig volt elkészítve, és az „orvosi rendelő” a bejáratnál volt egy kamrában. A szögesdrótok és az őrtornyok mind a helyükön voltak, és az őrök szállásai be voltak rendezve minden kényelemmel, ami az ottani helyzetben lehetséges volt.