6. fejezet

A távoli múltban egy költő melankolikus balladába foglalta a rabok tragédiáját. Ennek több változata volt, és sokan dúdolták. A lengyel író, Anatol Krakoviecki, visszaemlékezik az első pár sorra:

"Az Ohotszki-tenger partján élek
Ahol a távol kelet végződik,
Az élet nagyon nehéz és nyomorúságos
Mert egy települést kell építenem..."

A „nehéz és nyomorúságos” kifejezés itt hideget, betegséget, és éhséget jelent, ami a rabszolgák kolimai életet leginkább jellemezte. Ami a „települést” illeti, az nem volt más, mint maga a láger az aranymosás szerszámait beleértve. Sok egyéb más vers is volt írva arról hogy a rabok hogy szenvedtek (éltek), de mindegyik a hideget és a havas hegycsúcsokat említi, ahol a halottak örök nyugalmukat lelik.

A kemény munka és nyomorúság „jutalma” az étel adag volt, ami az  egyes rab termelésétől függött. Nyáron, mikor a termelés a csúcsán volt, el lehetett érni napi 600 gramm kenyeret, háromszor egy nap egy híg levest és egy darab sós heringet. A kevesebbet termelők csak 400, vagy 200 gramm kenyeret kaptak naponta. Télen minden adag le lett szállítva beleértve a levest is. A téli munka  főleg hóeltakarításból állott és földkotrásból, hogy az aranylelő helyeket tavasszal újra könnyen meg lehessen találni.

A láger katonai vezetése természetesen az őrség dolga volt, viszont a belső rend fenntartását a közönséges bűnözőkre bízták. A politikai rabokat kizárták ezekből a pozíciókból. Az őrség gondolkodási menete szerint a rablók és a köztörvényesek "biztosították"  a terrort. Minden valamirevaló láger-beli vezetőtől csak rettegni lehetett. Ezek látták el a szakács, kenyérvágók, barakk felügyelők, és brigádvezetők munkakörét.

Ezek voltak felelősek, hogy kihajtsák a népet munkára reggelenként, és hogy kipréseljék mindenkiből a lehető legnagyobb teljesítményt. Botok, vasak használata nem volt ritkaság. Ha nem teljesítette valaki a normát, lecsökkentették az adagját, és plusz munkát adtak neki. Sokszor az ilyen büntetetés a rab halálához vetetett, de a pribékek ezért soha nem voltak felelősségre vonva.

Persze a fő cél mindig az aranybányászat volt. Az útépítés és annak a karbantartása az ingoványos tajgában csak másodrendű.Voltak aztán „különleges” lágerek (OLP), melyeket kizárólag kintről irányítottak.

Az OLP lehetett egy aránylag emberséges láger, de ugyanakkor lehetett egy intoleráns brutális munkaláger is. Például volt Magadánban egy OLP láger, ahová azokat a lengyeleket vitték, akik nem voltak hajlandók dolgozni. Két és fél hónap alatt a népesség 75% elpusztult. A közönséges bánya-lágerektől mindenki félt, mert az éhínség, a hideg és a nehéz munka igen sok áldozatot követelt. Az útépítési láger tűnt a legtoleránsabbnak, habár igen nehéz munka volt.  

Krakoviecki egy útépítő láger munkásairól ír :

"....Az aranymezőkről ideküldtek egy hosszú embercsordát. Ezeket munkára hajtották, mint az állatokat a nyár folyamán. Az állatok biztosan nem mozdultak, vagy megdöglöttek volna, de az ember többet bír ki. Ezek élő csontvázak voltak és érthetetlen, hogy még mindig élnek. Csupa csont és bőr, minden túlzás nélkül. Ezek a teljesen testileg és lelkileg tönkretett emberek már nem kellenek a bányákban, mert a termelésük nulla. Ezért használják ezeket főleg útépítésre"