1937 és 1952 között Conquest szerint
Kolima 3 millió áldozatot emésztett fel, főleg a Szovjetunió népeiből.
A lengyelek vesztesége szám szerint csak egy töredéke volt, de az ismeretes,
hogy 5% élte túl. Például 1940–41 között 12,000 lengyelből mindössze
583 maradt életben. Úgy tűnik, hogy a vérengzés 1942-ben volt a legnagyobb. Az alanti kivonatok a rabok beszámolóiból lettek kiválogatva:
"...Nem volt különös, ha 2-3000
fős munkacsoport kellett ahhoz, hogy száz ember
munkáját elvégezzék...
...1944-ben 3000 katorzsnik (lábláncos
munkás) a Maxim Gorkij lágerből csak 500 maradt annyira egészséges,
hogy lehetséges volt őket áthelyezni egy másik lágerbe...
...3000 lengyelből senki nem maradt meg
egy csukcsi lágerben...
...Maldják-ban az én csoportomból, mely 20
emberből állt 16 meghalt...
...A Komszomolec Prijszken 436 emberből
46 élte túl...
...A 10-es OLP magadáni lágerében 500
lengyelből 130 maradt meg...
Ezzel
kettős célt értek el : az aranytermelés közben elpusztították a
politikailag ellenséges elemeket. Azt is kell tudni, hogy sok magas rangú
kommunista is itt lelte halálát. Azon mindenki keresztül ment, hogy mielőtt
elpusztult volna nehéz munkát kellett végeznie a bányákban, éhezett és
betegség kínozta.
A híres Kirov-perben, Iván
Zaporozsec Kolimára lett küldve, ahol aztán 1937-ben kivégezték. Itt lelte
halálát Rheingold Berezin aki a sarki lágerek első igazgatója volt.
Igazságtalanul azzal vádolták, hogy a japánoknak akarta átadni Kolimát.
Garagin, akinek a terrorja felülmúlta az elődeiét, eltűnt valamelyik északi
lágerben. A legnagyobb abszurdum az volt, hogy Garagin utódját is eltették láb
alól azzal a váddal, hogy sok rabnak a halálát okozta az aranymosási
lázban.
Több más igazgató, mint Gakájev, Drjábkin és Nikisov is hasonló sorsra
jutottak.
Hatalmas állami vállalkozás volt ez, ami
embermilliók "bevonásával" hihetetlen véráldozatok árán működött,
hogy még több és több aranyat termelhessenek. Először egy pár tonnát termeltek, de a csúcs
ember- áldozat közepette elérték a 400-500 tonnát is. Gyakorlatilag az volt
a mérce, hogy hány ember pusztul el egy kiló arany termelése közben.
A nácikkal való háború kitörése után,
mivel a szovjet haderők hatalmas veszteséget szenvedtek, a szovjet vezetőség
rákényszerült, hogy átnézze a kolimai rabszolga lágerek helyzetét. Mivel
az emberi utánpótlás leszűkült, komoly változtatást rendeltek el.
Az
1937-1942
ig tartó rabszolga módszereket megszüntették, ami végre komoly javuláshoz
vezetett. Ennek köszönhetően a halálozási arány számottevően kevesebb lett. Ez
azonban nem jelentette azt, hogy a Szovjetunió megszűnt rabszolga tartó
állam lenni, csupán
a módszerek finomodtak valamelyest.
1945-ben a háború megnyerése után egy más
rabszolga-helyzet jött létre. A leigázott országokból új ember tartalékok
voltak felhasználhatók. Az új lágerlakók németek, románok, ukránok, japán
hadifoglyok és ironikusan a lengyel ellenállás azon tagjaiból kerültek ki, akik a nácik
ellen harcoltak, karöltve a Szovjetunióval.
(Az író megint nem említ
magyarokat. A fordító). Velük töltötték fel az elpusztult elődeik
helyét, de ők már toleránsabb állapotokat találtak, mint akik előzőleg
voltak a kolimai rabtáborokban. Sokan közülük letöltötték a 10 éves büntetésüket
és további politikai változások következtében visszatértek hazájukba.
(Ezzel a fordító nem tud egyet érteni. Bien György)