/Rózsás János írása/

   Ahogy idősödik az ember, annál többet időznek gondolatai a régmúlt emlékeinél. Felidéződnek a gyerekkori, visszahozhatatlan élmények, emlékképek. Időnként megpróbálja a mai kor felfogása szerint értékelni az akkori történéseket.
   Magyarországon az 1930-as évek eleje nagyon sötét, kétségbeejtően nehéz korszak volt a kisemberek számára, falun és városban egyaránt. Az ország trianoni megcsonkítása, az 1919-es véres kommün után jött az 1929-1933-as gazdasági világválság, mely az ország lakosságát végképpen hihetetlen nyomorba taszította.
   Hat-hét éves voltam akkor, és mit sem tudtam a nagyvilág dolgairól. Arra emlékszem, hogy Újpest külvárosában laktunk. Egy nagy füves udvar körül legalább húsz földszintes, szoba-konyhás lakás sorakozott. Hozzánk hasonló szegény családok tengették benne az életüket. Alig valakinek volt állandó munkahelye.
   Családunk is a nincstelenség határán vergődött, de még sikerült nagy nehezen megkapaszkodni. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is vacsora nélkül kellett volna lefeküdni, vagy tízórai nélkül az iskolába menni.
   Ha a közeli vágóhídon olcsó belsőséget lehetett venni, riadóztatták egymást az asszonyok. Együtt mentek sorba állni, a szomszéd öregasszonyra is gondolva, aki nem tudott velük menni.
   Szegény jó apám minden munkát megfogott, amit csak lehetett, hogy a családot megmentse a nélkülözéstől. Két iparos szakmában volt segédlevele : a villanyszerelő és a szobafestő mesterséget tanulta ki. Hol egyik, hol a másik szakmája hozott valamit a konyhára. Aztán a hétvégeken, ha módja volt rá, egyik-másik duna-parti kiskocsmában pincéri teendőket is elvállalt. Jó hangja volt, szépen mandolinozott. Ha a vendéglőben jókedvű társaság jött össze, dalolt és muzsikált nekik, miközben a csapos kalapozott a számára. Ez is jelentett néhanapján egy maroknyi aprópénzt.
   Ha akadt valamilyen alkalmi munka, kereset, a szüleim a viaszos vászonnal terített konyhaasztalon, a 15-ös  villanyégő fényénél számolgatták a rézpénzeket, a lO-20 nikkel filléreseket. Ha netán sikerült egypengősöket is egymás mellé rakni, kisimultak a redők anyám homlokán, és lehetett tervezgetni.
   Felejthetetlen élményem a koldusok, kéregetők serege, kik szinte egymás kezébe adták a kilincset a sötét kapualjban.
   Néhány jellegzetes, többször visszatérő kéregető emlékét még ma is őrzöm. Nagyon szerettem, ha megjött egy barna arcú sovány férfi, aki olasz áriákat énekelt, szépen csengő tenorján. édesanyám azt mondta, hogy ügyvéd volna az illető. Aztán jött két férfi. A fiatalabbik egy szögekkel kivert deszkát helyezett el az udvar közepén, a másik ledobta szakadozott ingét, és meztelen felsőtesttel hanyattfeküdt rajta. A cingárabbik társa egy-két pillanatra a mellére lépett. Majd körüljárták az ajtókat. Állítólag tanárok voltak. Időnként megjött két Erdélyből menekült orvos. Az egyik hegedült, a másik mandolinozott, és énekeltek hozzá.
   Voltak még mások is, akik csupán könyörgő szemmel jártak körben a téglajárdán, meg-megállva az ajtók előtt. Emlékszem egy világháborús katonára, kopottas szürke katonaköpenyére. Műgégéje volt, szólni nem tudott, csak a torkára mutatott. Őt anyám soha sem engedte el üres kézzel.
   Hogy miből tellett a napi tizenöt-húsz kéregetőnek, mutatványosnak, nem tudom. Hol itt, hol ott nyomtak a kezükbe egy-egy réz kétfillérest vagy egy darab kenyeret. Volt, ahol egy tányér levest nyújtottak ki az ajtón. Mindent hálásan megköszöntek.
   Télen aztán a kiadós havazás jelentett a munkanélküliek számára egy kis kereseti lehetőséget, ha időben jelentkeztek. A kéregetőink is megritkultak. A hómunkásoknak egy napra hatvan fillért adtak, az éjjeli műszakban egy pengőt. Mindegy volt, hogy valaki a kocsiúton lapátolt vagy az utcai lámpák imbolygó fényénél a csúszós háztetőkön egyensúlyozott. Nem járt veszélyességi pótlék, de általában inkább a fiatalabbat küldték a tetőre.
   Ahogy kutatok emlékeimben, nem emlékszem, hogy a kis lakásunkban fáztunk volna. Apámnak valahogy mindig sikerült a tüzelőre valót biztosítani. A szén viszonylag olcsóbb volt, mint a tűzifa. A vágott fát zsákban hordta haza apám a szomszédos fatelepről. Néhanapján anyám engem is elküldött aprófáért, a piaci kosarat a karomra akasztva. Tíz fillérért adtak vagy tíz-tizenkét hasábot, gondosan lemérlegelve. A fonott kosár fülét az egyik kezemből a másikba váltogatva cipeltem hazáig, hogy legyen mivel az ebédet megfőzni.
   Mindentől függetlenül se a felnőttek, se mi gyerekek nem éreztük tragikusnak az életet. Körülöttünk mindenki szűkösen élt, és ez természetes állapotnak tűnt. Mivel láttunk nálunk szegényebbeket, valahogy még módosnak is éreztük magunkat.
   Elmondok egy döbbenetes esetet. Egyszer, november elején édesapám valahová munkát ment vállalni. Magával vitt, hogy ne lábatlankodjam otthon. Ahogy egy nagy füves réten keresztül mentünk, távolabbra elhanyagolt, mállott falú földszintes házakat láttunk. A rét közepén észrevettem egy ruhásszekrényt, egy ágyat és egy katonaládát. Mellette egy velem egykorú kislány egy szőrlabdát dobált a levegőbe és el-elkapdosta, ránk ügyet sem vetve. Mezítláb volt, egy ruhácskában. A hó ritkás pelyhekben hulldogált alá, de a fűben nem is látszott, csak a csípős szél kavarta a levegőben.
   Értetlenül kérdeztem édesapámtól: miért vannak ezek a bútorok kint a fűben? Elmagyarázta, hogy ez egy nincstelen család holmija, akik a havi két pengős lakbért sem tudják megfizetni az ínséglakásokban, és kilakoltatták őket. A szüleik, a nagyobb testvérek biztosan munka vagy kölcsön után futkosnak, a kislány vigyáz a család holmijára.
   Ez az eset több mint hatvanöt éve történt, de még ma sem hagy nyugton a gondolat: vajon mi lehetett a sorsa azoknak az ágrólszakadtaknak?
   Ahhoz az újpesti házhoz azonban nem csak ilyen nyomasztó emlékek fűznek. Talán nem az időbeli távolság szépíti meg azokat az időket, de nem emlékszem családi perpatvarra abban a házban, sem a szomszédok veszekedésére. Hogy valaki másiktól ellopott volna valamit, az elképzelhetetlen volt. Igaz, a nyitott konyhaajtókon keresztül szinte egymás szeme láttára zajlott az életük. Mindenki ismerte a másik holmiját, használati tárgyait. A kölcsönkért tepsi vagy nagylábos mindig visszakerült a tulajdonosához.
   Nyári vasárnapokon, a korai mise után felszedelőzködtünk két három családdal együtt, és kosarakba rakott elemózsiával elgyalogoltunk a közeli Szunyog-szigetre kirándulni. Az is elfordult, hogy az aquincumi ásatásoktól ne messze, az országút túlsó oldalán lévő római kori aréna romjaihoz rándultunk ki. Mi gyerekek csodálkozva hallottuk az idősebbektől, hogy ez valamikor egy cirkusz volt, ahol az oroszlánok megették a keresztényeket. De aztán hamar elpárolgott a megilletődés, és birtokunkba vettük a kör alakú romhalaz egyik másik páholyát, kineveztük várnak, és nagy hajkurászás közben a kőfalak között rabló-pandúrt játszottunk. Időnként odaszaladtunk az egyik tágas páholyban a fűre letelepedett szüleinkhez, hogy harapjunk valamit, és kipirulva futottunk tovább.
   Apám a mandolinján játszott, a szomszéd borbély bácsi szájharmonikázott. A családok vidám nótaszó mellett vízzel felhígított olcsó bort ittak. Elnéző mosollyal nekünk is odanyújtottak belőle egy-egy zománcos bögrével.
   Máskor nagynéni, vagy egy nagymama felügyelete mellett időnként hét közben lejártunk a Dunára fürödni. Csak a part mentén lubickoltunk, beljebb nem merészkedtünk. Szerettük, ha nagyobb hajó haladt el a folyó közepén, és verte a hullámokat a part felé.
   Számunkra az ilyen kirándulások jelentették a nyaralást, és egy szál klottgatyában ugrándozva nagyon boldogok voltunk. Sőt, nekem volt egy igazi gumilabdám is, amelyik pattogott a földön, nem úgy, mint a többiek tömött szőrlabdája.
   Az iskolában nem volt versengés, kinek milyen ruhája van. Vagy kinőtt kabátka feszült rajtunk, vagy az idősebbektől örökölt holmi lötyögött csontos vállainkon. A drága jó tanító néni, - hogy a szüleink is tudjanak róla, - értelmünkbe véste a mondást: Szebb a foltos, mint a rongyos! Vagy azt is mondta: Ki a fillért nem becsüli, az a pengőt nem érdemli! Azt nem mondta a tanító néni, hogy mosakodásra megfelel a mosószappan is, mert azt sem tudtuk, hogy létezik még szagos szappan is, amivel a kezünket, fülünket tisztára moshatnánk.
   Amikor ezeket a réges-régi emlékfoszlányokat felidézem, eszembe jut egy nem olyan régen keletkezett fogalom: "megélhetési bűnözés". Nem tudok vele mit kezdeni.
   Az nem csak valószínű, de biztos, hogy azokban a ködbeveszett időkben is volt bűnözés, de az emberek a hétköznapjaikban nem igen találkoztak vele. Nem volt beszédtéma, nem volt az élet természetes velejárója. Nem kellett félni senkinek, se nappal, se éjjel.
   Annyit azonban biztosan tudok, hogy az én gyermekkorban nem volt szégyen a munka. A tanult emberek sem szégyellték megfogni a lapát nyelét vagy utcát söpörni, netán tolni a talicskát, húzni a kiskocsit, ha azzal becsületesen megkereshették azt a kis pénzt, amivel a holnapba vetett reménységüket hosszabbíthatták meg.

1998. február

Tartalomjegyzék