Tisztelt Ünneplő Közönség,
Kedves Bajtársak, Sorstársak !
Évente egyszer összejövünk itt, a szovjet katonai bíróságok által a második világháború végén vagy azt követően golyó általi halálra ítélt, kivégzett, valamint a sokévi kényszermunkára a Gulag szibériai táboraiba elhurcolt és ott elpusztult sorstársaink emlékére felállított emlékmű előtt, hogy lerójuk tiszteletünket az ártatlan áldozatok szimbolikus sírhelyén.
Emlékezzünk a több mint ötven évvel ezelőtti eseményekre, hogyan is történt mindez? Miért kellett a magyar népnek a világháborús emberveszteségen túl, amikor a csatazajt állítólag a békés alkotómunka zaja váltotta fel, még mindig több tízezres emberáldozatot hozni, a legalkotóképesebb korosztály kényszermunkára történt elhurcolásával?
A bolsevista megszálló hatalom, mely mint jól tudjuk, a saját népét, nemzeteit sem kímélte a szovjet proletárdiktatúra hatalomátvétele óta, már a háborús események során megkezdte a katonai elhárítás szerveivel a számára nemkívánatos elemeket összeszedni a Kárpát medencében, főként a magyarság és a népi németek soraiból. Kik voltak ezek a nemkívánatos elemek? Talán veszedelmes fasiszták, kémek, terroristák, diverzánsok, ahogy aztán a koholt vádiratokban mindezt a terhükre felrótták a szörnyű ítélethozatal előtt? Nem, többnyire egyszerű emberek, akiket a rosszindulat vagy balsorsuk a kezük közé juttatott. Talán a 15-16 éves lányok, az ugyancsak fiatal, leventekorban levő fiúk háborús bűnösök voltak? Nem, de a rabszolgatartó társadalom munkaerő utánpótlására számba jövő ártatlan áldozatok. Mert hiszen a szovjet lágerekben az embertelen élet- és munkakörülmények között olyan nagy volt a halandóság, hogy nem csak birodalom belül, de a megszállt országokból is kellett az emberanyag a kihullottak helyére.
És ugye milyen jól hangzott az indoklás: a bűnös magyar nép soraiból ki kell emelni a veszedelmes elemeket, a hazai kommunista kormány egyetértésével, hogy a megtisztulás után megindulhasson a békés alkotómunka.
Ezt valahogy másképpen is meg lehet indokolni, még ha egyesek nem is szívesen hallják : azáltal, hogy a hadifoglyok túlnyomó többségét visszatartották jóvátételi kényszermunkára, azután 1944 decembere és 1945 márciusa között több tízezer fiatal férfit és nőt hurcoltak el a donbassi szénbányákba, malenki robotra, majd további több tízezreket ítéltek el háborús bűnösként sokévi kényszermunkára - arra törekedtek, hogy a legalkotóképesebb korosztály megtizedelésével megtörjék a nemzet gerincét, és a hatalomra került magyar moszkoviták az országot erkölcsileg és anyagilag háborítatlanul kiszolgáltassák a megszálló szovjet hatalom érdekeinek, a népgazdaság értekeivel együtt.
És akkor a nemzettel megünnepeltették a felszabadulást, el akarták hitetni, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember, amikor a hazai internálótáborok, börtönök zsúfolásig teltek tisztességben megőszült emberekkel. Az irracionális ötéves tervekkel tönkretették mezőgazdaságunkat, lezüllesztették az ipart, meghátrálásra kényszerítették az értelmiséget. Ráadásul meghamisították a történelmet, nemzetünk nagy egyéniségeit kizsákmányoló despotáknak tüntették fel, és szerintük a történelem igazán ragyogó lapjait 1917-ben kezdték írni Lenin és Sztálin keleti birodalmában.
E rövid visszatekintésben sok mindenre nem terhetek ki, csak szomorúan állapítom meg: a több mint negyven éves ideológiai lélekmérgezés mélyen áthatotta a magyar társadalmat, és még mindig, amikor látva látjuk, hogy az eszme megbukott, hogy gazdasági rendszere életképtelen, amikor a leleplező munkák, tanulmányok sora jelenik meg mind Oroszországban, mind nyugaton, de nálunk is, - képtelen erőre kapni az egészséges közgondolkodás.
Éppen ezért emlékeznünk kell, és emlékeztetnünk kell a történelem elhallgatott, letagadott és meghamisított igazságaira, és legalább egy évben egyszer leróni kegyeletünket azon névtelen áldozatok előtt, akik amiatt veszítettek életüket Szibéria hómezőin, mert hazaszeretetre és istenfélelemre nevelt magyarok voltak, és tovább tudták volna adni az utánuk következő nemzedékeknek azt az erkölcsi tartást, melyet ők is elődeiktől örököltek. Ők azok a kihullott láncszemek, aki hiányoznak a nemzet öntudatának, erkölcsi tartásának töretlen folytonossága érdekében. Feltétlenül szükséges, hogy az ifjabb nemzedék jóakaratú, jóérzésű képviselői az egészséges nemzeti önazonosságuk tudatában átvegyék a jobbító törekvéseket, begyógyítsák a nemzet tudatán esett mely sebeket minden lehetséges eszközzel, szóban és írásban, példamutatásban, azon a helyen, azon a poszton, ahová a sors állította őket.
És akkor mi, hírmondónak életben maradt, egyre öregedő, elerőtlenedő volt Gulag rabok azzal a megnyugvással távozunk az élet színpadáról, hogy minden vészen és pusztuláson át lesz magyar jövendő, lesz Magyarország a Kárpát medencében a jövő században, a harmadik évezredben is!
Adja a magyarok Istene, hogy így legyen!
