Stern Zoltán középmagas, vékony, mozgékony ember. Dús ősz haja, és nagyon fiatalos szeme van. Nem tudom leírni a lakóhelyét, ugyanis az ungvári Heszedben találkoztam vele. Bár a nyugdíjkorhatárt már régen betöltötte, Stern Zoltán még mindig ügyvédként dolgozik, és rendkívüli népszerűségnek örvend Ungváron. A napirendje igen sűrű, ezért nehezen tudott időt szakítani az interjúra. A Heszed a munkahelye, azaz a városi ügyvédi kamara közelében van, és azért találkoztunk ott a lakása helyett, hogy ne pazaroljuk az időt az utazásra. Lassan beszél, alaposan mérlegelve minden egyes szót. Úgy tűnik, ez a szokása a szakmájából ered. Lehet, hogy elbeszélésének azon része, mely a sztálini lágerekben töltött évekről szól nem tűnik majd teljesnek, de Zoltánnak nagyon nehéz volt életének erről a szakaszáról beszélni, és mivel megkért rá, nem kérdeztem őt túlságosan részletekbe menően. Úgy vélem, hogy a Zoltán által elmeséltek is elegendőek lesznek ahhoz, hogy elképzeljük, milyen szörnyű is volt mindez.

Apai nagyapám és nagyanyám Kárpátalján, Szolyva járás Kopár falvában születtek és éltek. Ez egy kis falu volt, összesen mintegy 30 család lakta, ebből kevesebb, mint tíz volt zsidó család. Nagyapámat Stern Nuhimnak [Nachumnak] hívták. Az 1860-as években született. A születési helyét nem ismerem, mint ahogy a nagyanyám születési helyét sem. A nagyanyám nevére nem emlékszem. Néhány évvel fiatalabb volt a nagyapámnál. Amikor én ismertem a nagyapámat, már nem dolgozott. Ha jól emlékszem, a nagyapám fuvarozással foglalkozott. A nagymama háztartásbeli volt. Szegények voltak. Csak néhányszor láttam őket életemben, és alig emlékszem rájuk. Nem tudom, hogy nézett ki a nagyapám. Nagyanyámból csak annyira emlékszem, hogy nem volt magas, és a fején mindig sötét kendőt viselt. A családjukban négy vagy öt gyerek volt. Egyiküket sem ismertem. Apám sosem mesélt gyermek- és fiatalkoráról. Apámat Stern Mojsének [Mózesnek] hívták. Nem tudom pontosan, hogy mikor született, de valamikor az 1890-es években született. Apám szülei vallásos emberek voltak. Kopáron nem volt zsinagóga, és nagyapa sábeszkor és a zsidó ünnepeken a szomszédos Galambosba járt, ahol volt egy imaház. Ott csak a férfiak gyűltek össze, a nők otthon imádkoztak. Apám szüleinél otthon megtartották a sábeszt és a zsidó ünnepeket, és kóserek voltak. Erről részletesebben nem tudok beszámolni – sok mindent elfelejtettem már. A családban egymás között jiddisül és magyarul beszéltek.

A nagymama 1939-ben halt meg. Kopár közelében, Galambos faluban temették el egy zsidó temetőben zsidó szokás szerint. Nuhim nagypapa egy évvel később halt meg 1940-ben, és a nagymama mellé temették. Ma már nincs meg ez a falu, nincs meg nagypapa és nagymama sírja sem. Kárpátalján nagy áradások szoktak lenni, és van, hogy egész falvakat elmosnak. Ez a sors érte el Galambost is, és utána már nem építették újjá. A lakosai egyszerűen más helyre költöztek. Ugyanez a sors érte utol Kopárt is.

Sokkal jobban ismertem édesanyám szüleit. Kárpátalján, Szolyva megye Kishídvég nevű falvában éltek. Nagyapám, Eisdorfer Kaszke Kishídvégen született az 1850-es években. Hogy honnan származott a nagyanyám, azt nem tudom. Az 1860-as években született. Eisdorfer Rózának hívták. A zsidó neve Rejzl volt, a lánykori nevét nem tudom. Nagyapának éltek valami rokonai is Kishídvégen, de senkit nem tudok most felidézni.

Kaszke nagypapa középtermetű, zömök ember volt, fekete, őszülésnek induló nagy szakállal. Otthon kipát viselt, az utcán kalapot. Pajesza nem volt. A kárpátaljai falvakban csak a hászidok viseltek pajeszt. A nagymama kistermetű volt és vékony. Egyszerűen öltözködött, úgy, ahogy általában a falusi parasztasszonyok öltözködnek. A fején mindig sötét kendőt viselt.

A nagypapának volt egy vízimalma. A gabonaőrlésért cserébe a parasztok pénzzel is, liszttel is fizettek. A vízimalomnak köszönhetően a nagypapa a nagymamával viszonylag jómódúan élt. A nagymama, miután férjhez ment nem dolgozott, háztartásbeli volt.

Édesanyám Eisdorfer Mira az 1890-es években született. Nem ismertem anyám összes testvérét, még azt sem tudom, hogy hat vagy hét testvére volt-e. Anyám legidősebb bátyja, akinek a nevére már nem emlékszem, az 1920-as évek elején elutazott Galántára, egy nagy üdülővárosba a Csehszlovákiába. Ott egy étteremben helyezkedett el, és családot is alapított. Többre nem emlékszem vele kapcsolatban. A második báty, Kálmán, úgy két-három évvel volt idősebb anyámnál. Kishídvégen lakott. A magyar fasiszták lőtték le 1942-ben. Részleteket nem tudok. A legfiatalabb fiútestvér, József az 1930-as évek elején munkát talált Vára faluban, amely majdnem a magyar határnál fekszik. Ott voltak valami emberek, akik emigránsokat vittek ki illegálisan Palesztinába. 1933-ban Józsefet autóval, Hollandián keresztül Palesztinába vitték. Ott élte le az életét, és 1985-ben halt meg. Amikor az 1990-es években az USA-ban voltam, megpróbáltam felkutatni a családját Izraelben, de nem sikerült. Még két lánytestvérét ismertem anyámnak, nem tudom, idősebbek vagy fiatalabbak voltak-e nála. Egyikük, Szima, a férjével Kishídvégen lakott. Két gyerekük volt, egy fiú és egy lány. A fiát a fasiszták megölték, a lánya pedig, akit Ruhlnak [Ráhelnek] hívnak, most is él az USA-ban, találkoztam vele és a gyerekeivel Amerikában. Még egy lánytestvére volt anyámnak, Rivka [Rebeka], aki férjhez ment és Szolyva járásban a férjével falujában telepedett le községben, nem messze a magyar határtól. Mindannyian meghaltak a II. világháború alatt.

Édesanyám szülei vallásos emberek voltak. Kishídvég nem volt nagy falu, de nagyobb volt, mint Kopár. Körülbelül 60 porta volt, ezek közül 15 volt zsidó család é. A zsidók a faluban többnyire kézművesek voltak: szabók, cipészek, kovácsok, szíjgyártók. Voltak kereskedők is. Kishídvégen nem volt zsinagóga, de volt egy imaház. A nők négyszer egy évben mentek az imaházba: Peszáh, Ros Hásáná, Jom Kipur és Purim alkalmával. A férfiak sábeszkor és a többi ünnepnap is jártak az imaházba. Hétköznapokon a nagyapám reggel és este otthon imádkozott. Gyermekeiket vallásosnak nevelték. Anyám tudott írni és olvasni jiddisül és héberül, ismerte az imákat. Nem tudom, hol kapott vallásos oktatást. A fiúk a héderben tanultak, a lányok pedig általában magántanárnál, aki házhoz jött. De ezt nem tudom biztosan. Otthon ünnepelték a sábeszt, és megtartottak minden zsidó ünnepet. Kóser volt a háztartásuk. Egymással jiddisül és magyarul beszéltek.

A szüleim házasságközvetítőn keresztül házasodtak össze. Abban az időben így jöttek létre a zsidó családok. Gondolom, az esküvőjük hagyományos zsidó esküvő volt, más akkoriban nemigen volt. Az ilyen kis falvakban a zsidók tartották a tradíciókat. Egymással szoros közösségben éltek, mindenki szem előtt volt. Az emberek tartottak a szóbeszédtől, a szomszédok ítéletétől.

Esküvő után a szüleim Kishídvégen telepedtek le, az apám vett egy kis vályogházat. A vályogtégla volt a legelterjedtebb építőanyag Kishídvégen. A legtöbb ház a faluban vályogból készült, csak a gazdag emberek engedhették meg maguknak, hogy fából és kőből építsenek házat. A házban két szoba volt. Az egyik, a nagyobbik volt apám boltja. A másik volt a lakószoba. Volt még egy konyha egy nagy kemencével. Anyám a kemencén főzött, és a kemence fűtötte be a konyhát.

A bolt kicsi volt, inkább csak boltocskának hívnám. Apám egyedül dolgozott ott, néha anyám vagy valaki az idősebb gyerekek közül segített neki. A választék nem volt túl széles: petróleum, só, liszt és kenyér. A kenyeret apám a pékségből hozatta és árusította. Nem volt valami nagy bevétele, a kis bolt éppen csak arra volt elegendő, hogy ne haljunk éhen. A család nagy volt. Anyám összesen 12 gyermeket hozott világra. Öten csecsemőkorukban meghaltak, h etenét nőtt ünk fel. Mindannyiunknak volt magyar neve, ez szerepelt a hivatalos iratokban, akkor ez volt a szokás. A rabbi saját születési anyakönyvi kivonatot adott ki, abban voltak a zsidó nevek. Zsidó szokás szerint minden fiút körülmetéltek. A legidősebb közöttünk Vili volt, 1914-ben született. A zsidó neve Joszl [Joszef] lett. Utána következett a nővérem Jolán, aki 1917-ben született. Jolán zsidó neve Hanna volt. 1919. szeptember 1.-én születtem én. A zsidó nevem Iszakhár. Utánam következett 1921-ben Miki öcsém, a zsidó neve Mekhl [Mikháel]. A másik két öcsém és a húgom jóval fiatalabbak voltak Mikinél, 1928-ban, illetve az 1930-as években születtek, hogy mikor, arra nem emlékszem pontosan. A két öcsémet Jankelnek és Hermannak hívták, a húgomat Szimának.

A házunk körül csak egy kis darabka föld volt. Épp arra volt csak elég, hogy a fészer és az istállóól elférjen rajta. Sem kert, sem veteményes nem volt a ház körül. Az apai nagyapámnak, Eisdorfer Kaszkének sok földje volt, és ő adott 1500 m2-t, amin krumplit termesztettünk a családnak. A család nagy volt, anyámnak mindig azon kellett törte a fejét, mivel etessen minket. Eleinte anyám egy Csehazlovákiából származó kecskét tartott. Ez a fajta kecske az átlagosnál több tejet adott, és finom is volt. Aztán beszereztünk egy tehenet, lett otthon házi készítésű tej, vaj, túró. A tehenet az istállóólban tartottuk, az udvaron. Az istálló egy része ólle volt kerítve, ott tartott anyám baromfit: csirkét, libát. Háztáji nélkül nem tudtunk volna megélni.

Az apám vékony, középtermetű ember volt. Nem volt sem szakálla, sem pajesza. Pajeszt és kerek fekete kalapot Kárpátalján csak az ortodox hászidok viseltek Apám fekete jármülkét viselt, amit a helyi dialektusban srámának [strájmli] hívtak. Anyám, miután férjhez ment parókát viselt. Majdnem minden férjes asszony parókában járt. Néha az anyám kendőt hordott a fején.

A szüleim vallásos emberek voltak. Apámnak volt tálesze és tfilinje. Szombaton és az ünnepnapokon elment az imaházba, hétköznap pedig otthon imádkozott. Otthon mindig megtartottuk a szombatot és megünnepeltük a zsidó ünnepeket. A szüleim nem voltak fanatikusan vallásos emberek, de szigorúan betartották a zsidó hagyományokat. Tudomásunk volt róla, hogy Ukrajnában és Oroszországban az 1917-es forradalom után már más volt a helyzet, a vallást nem ismerték el, és az emberek nem gyakorolhatták szabadon a vallásukat. De nálunk az osztrák-magyar fennhatóság idejében is, és a csehek alatt is szabadon gyakorolhattuk a valllást. A zsidók mind tartották a hagyományokat

A kárpátaljai zsidók nem voltak üldözésnek kitéve az Osztrák-Magyar Monarchia idejében 1918-ig, és később sem, amikor Kárpátalja a Csehszlovák Köztársasághoz került. Éppen ellenkezőleg, a cseh [azaz csehszlovál] közigazgatás alatt a zsidók még több jogot is kaptak, mint amennyi korábban volt nekik. A zsidók betölthettek állami tisztségeket és birtokolhattak nagyvállalatokat. A vallásosságot elismerték. Csehszlovákiában demokrácia volt. Beneš, Csehszlovákia elnöke tisztelte a zsidókat. Igazi demokrata volt, és amiben csak tudott segített a zsidóknak. Munkácson élt Spiró rabbi [Spira Lázár]. Beneš elnök Spirót a tudományok doktorává avatta.

Otthon egymással csak jiddisül beszéltünk. Kishídvégen általános volt, hogy a zsidók az anyanyelvükön beszéltek. A városokban, például Munkácson, sok zsidó magyarul beszélt még a csehek alatt is, mert a szüleik megszokták a magyart és a gyerekeik tőlük tanultak. De én ezt mindig is elleneztem, szerintem ha zsidó az ember, beszéljen jiddisül. Emellett mindannyian jól ismertük a cseh nyelvet is.

Sajhet nem volt a falunkban. Hetente egyszer a szomszédos Galambosból jött át. A falu minden zsidója várta az érkezését, ha nem jött a sajhet, akkor senki sem evett húst. A zsidók közül senki sem vágta le maga a baromfit. Levágás után anyám még hat órán keresztül áztatta a húst, és csak ezután számított kósernak.

Otthon mindig megtartottuk a szombatot. Péntek reggel anyám két napra előre megfőzött. Szombaton még az étel felmelegítéséhez sem lehetett begyújtani a kemencébe, ezért a cserépfazekat a sólettel berakta a kemencébe. Másnap ebédkor kivettük a fazekat, és még meleg volt. Mindig volt gefilte fisch és bárhesz. Az egész család összegyűlt péntek este. Anyám meggyújtotta a gyertyákat, és elmondta az áldást rájuk. Aztán közösen imádkoztunk, apám áldást mondott a bárheszre, majd mindenki leült vacsorázni. Másnap apám nem dolgozott. Elment az imaházba, és mikor hazaért, felolvasta a hetiszakaszt a Tórából, és történeteket mesélt a zsidó történelemből.

A peszáhi előkészületek jóval az ünnep előtt elkezdődtek. Kishídvégen volt egy zsidó család, aki minden falubeli zsidót ellátott macesszal. Előre meg kellett rendelni a maceszt, és ők tudták mennyit kell sütni, hogy mindenkinek elég legyen. A maceszt az egész család sütötte, ami jó néhány emberből állt. Peszáh előtt anyám egy-kétszáz tojást készített elő. A ünnep nyolc napja alatt ugyanis sok tojást használtunk a különböző felfújtakba, süteményekbe. A csirkét, libát elvittük a sajhethez. Aztán anyám kisütötte belőlük a zsírt. A Peszáh alatt végig ezzel a zsírral főzött. Anyám a libát sütötte, a csirkét pedig főzte. Peszách alatt minden nap apróra tördelt macesszal tálalt húsleves és főtt csirke került az asztalra. Kenyeret nem ettünk, csak maceszt. Anyám mindig sokat sütött: volt lekváros-mazsolás rétes és aprósütemény. Peszáh előestéjén a padlásról lehoztuk a húsvéti edényeket. Ezt a készletet csak ekkor használtuk, két Peszáh között egy ládában volt fent a padláson. Apám vezette az első és a második szédert is. A bátyám és én tudtunk héberül, fel tudtuk tenni neki a hagyományos kérdéseket [a má nistánát]. Négy pohár bort kellett inni szédereste. Volt egy borral teli pohár az asztalon Illés próféta számára. A széder alatt a ház ajtaját nyitva hagytuk, hogy be tudjon jönni a házba.

Ros Hásánákor mindannyian az imaházba mentünk. Anyám ilyenkor ünnepi bárheszt készített, és mindig volt az asztalon szeletelt alma és egy tálka méz. Az almaszeleteket a mézbe kellett mártogatni és úgy kellett megenni, hogy a következő év édes és boldog legyen. Jom Kipurkor a felnőttek egész nap böjtöltek. A kisgyerekek fel voltak mentve a böjt alól, de a felnőttkor elérése után (fiúknál 13, lányoknál 12 éves kor után) engesztelőnapon kötelező volt a böjt. Hanukakor anyám minden nap eggyel több gyertyát gyújtott meg a hanukiján. Az első nap meggyújtotta a sámeszt, és ez az egész ünnep alatt égett. Minden vendég pénzt adott a gyerekeknek. Arra, hogy hogyan ünnepeltük meg Purimot és Szükeszt, már nem emlékszem.

Amikor hatéves lettem, beírattak a szolyvai héderbe. Kishídvégen nem volt héder, de a szüleim fontosnak tartották, hogy zsidó nevelést kapjak. Előttem ugyanebben a héderben tanult a bátyám, Vili. Kishídvég hét kilométerre volt Szolyvától. Kishídvégről Szolyvára vonattal lehetett eljutni. A diákjegy nem volt drága, 10 cseh koronába került. A szüleim minden hónapban adtak pénzt a jegyre. Megesett, hogy nem jegyet vettem a kapott pénzből, hanem édességet. Az ellenőrök ezen az útszakaszon ritkán ellenőrizték a jegyeket, így hát gyakran blicceltem. Csak akkor kellett jegyet vennem, ha jöttek az ellenőrök. Reggel elmentem a héderbe és délután mentem haza. Aztán hétéves koromban egy négy éves cseh elemi iskolába iratkoztam be Kishídvégen. Délelőtt tanultam, ebéd után pedig Szolyvára utaztam. Akkor már nem a héderben tanultam, hanem a rebbétől vettem magánórákat. Tanultam írni és olvasni héberül és jiddisül, és a Tórát és a Talmudot tanulmányoztam. A cseh iskolában nem sok zsidó gyerek volt, hiszen Kishídvégen csak 15 zsidó család lakott. Mind a diákok, mint a tanárok jóindulatúan viszonyultak hozzánk. Az iskolában jó tanuló voltam Amikor befejeztem az elemi iskolát, Kishídvégen nem tudtam a tanulmányaimat folytatni. Szolyván volt egy cseh állami iskola, ahol ötödiktől nyolcadikig volt oktatás. Azoknak, akik a munkácsi Kereskedelmi Akadémián szerettek volna továbbtanulni, még egy évet kellett tanulniuk az iskolában, ez amolyan előkészítő év volt. A szüleim albérletet fizettek nekem Szolyván egy zsidó családnál. A háziasszony főzött és mosott rám. Hétvégente hazautaztam Kishídvégre. Egészen a bár-micváig jártam a rebbéhez órákra Szolyvára.

Tizenhárom évesen a szolyvai zsinagógában volt a bár-micvám. Egy rövid beszéddel, egy úgynevezett dróséval készültem. A Tórából kellett egy szakasz elmondanom és kommentálnom. Az egész család eljött az ünnepélyes eseményre. A szüleim hoztak magukkal vodkát és harapnivalót, hogy megvendégeljenek mindenkit, aki akkor a zsinagógában volt. Nem emlékszem, hogy miről szólt a drósém, a bár-micvám más kapcsán vált emlékezetessé számomra. Miután a zsinagógában körbekínáltuk az embereket, maradt valamennyi vodka, és a szüleim engem bíztak meg vele, hogy vigyem haza. El is indultam vele hazafelé, csak nem értem el vele hazáig… Attól fogva a mai napig szinte egyáltalán nem iszom alkoholt.

1930-ban a család nagy tűzesetet élt át. A házunk mellett volt egy üzem. Ott tűz ütött ki, és átterjedt a mi házunkra. De a tüzet időben sikerült eloltani, és a károk nem voltak jelentősek. Ám az 1932-es árvíz teljesen tönkretette a házunkat. A falusi elöljáróság úgy döntött, hogy megemeli az utca szintjét. Körülbelül félméternyi földet hordtak az utcákra, és a házak a föld szintje alá kerültek. Amikor tavasszal jött az ár, a folyó vízszintje megemelkedett, és a víz beömlött a házakba. A kőházak kibírták, de a mi házunk vályogból készült, és két óra alatt elmosta a víz. Átköltöztünk Eisdorfer nagypapához, anyám apjához. Azok az emberek, akiknek tönkrement a házuk, beperelték az államot. Az állam beismerte a bűnösségét, hiszen minden azért történt, mert megemelték az utca szintjét anélkül, hogy árkot csináltak volna, ahol a víz lefolyhatott volna. Elég szép összeget kaptunk kártérítés gyanánt. Csakhogy ez a pénz nem volt elég az építkezéshez, mert az új háznak magas alapzatot kellett csinálni, hogy ne árassza el újra a víz. A szüleimnek kölcsönt kellett felvennie a bankból. Az új nagy téglaház ugyanazon a helyen épült fel, ahol a régi állt, hiszen más földterületünk nem volt az építkezésre. Az új ház 1934-ben készült el. A házban volt egy nagy helyiség az üzletnek is. De a szüleimnek nem sikerült visszafizetni a kölcsönt a banknak. 1936-ban a bank kilakoltatott minket a házunkból és meghirdette a házat. Az utcára kerültünk, de a helyi kommunisták elérték, hogy a családunknak legalább azt engedjék meg, hogy a házat körbevevő fedett verandára visszaköltözzön. A kommunisták segítettek visszahordani a holminkat. A csehek alatt a kommunista párt nem volt betiltva. Majdnem két hónapig laktunk a verandán. Értesítettük a történtekről Joszifot, anyám bátyját, aki Palesztinában élt. Joszif hozott pénzt és kiváltotta a banktól a házunkat, sokkal kisebb összegért, mint amennyibe a megépítése került. Visszaköltöztünk a házunkba.

Kilenc osztályt végeztem Szolyván, és 1936 szeptemberében felvettek a munkácsi Kereskedelmi Akadémiára. Az akadémia épülete még ma is áll. A Kereskedelmi Akadémia nagy hírnévnek örvendett, és a végzősöknek nem volt nehéz munkát találniuk, magasan képzett szakembereknek számítottak. Bekerülni az akadémiára nem volt könnyű. A mai oktatási rendszerben az akadémia középfokú kereskedelmi szakképzésnek felel meg, de mai szemmel nézve is magas színvonalú volt ott az oktatás. Sok Szovjetunióból érkezett emigráns dolgozott ott, egyetemi tanárok, akik az 1917-es forradalom után kiépült szovjethatalom elől menekültek el. A szaktárgyakon kívül tanultunk idegen nyelveket, és gép-, és gyorsírást. Végig kitűnő voltam. A tanulás könnyen ment, és szívesen segítettem a lemaradóknak, korrepetáltam őket. A mi csoportunkban jó néhány zsidó volt, és voltak csehek, magyarok és ukránok is. Sem a diákok, sem a tanárok nem tettek különbséget zsidók és nem zsidók között. Abban az időben egyáltalán nem volt antiszemitizmus. Előttem ugyanezt az akadémiát végezte el a bátyám, Vili, és egy gyárban helyezkedett el közgazdászként. 1938-ban a magyarok elfoglalták Kárpátalját [lásd: első bécsi döntés]. Munkácsot 1938-ban lett foglalták el. Akkor még az akadémián tanultam. Magyarország a fasiszta Németország szövetségese, és maga is fasiszta ország volt. 1939. március 15.-én a magyar csapatok elfoglalták Szolyvát. Hazamentem a szüleimhez. Nem sikerült befejeznem a negyedik, utolsó évet. A Kereskedelmi Akadémia részleget nyitott Szolyván, és úgy döntöttem, hogy ott fejezem be a tanulmányaimat. Ebben az időben már sok hivatalos tisztséget németek töltöttek be. Amikor elkezdtem órákra járni, a terembe lépő tanárt „Heil, Hitler”-rel kellett köszönteni – ezt a németek képviselője rendelte el az akadémia vezetésének. Befejeztem az akadémiát, könyvelő és közgazdász képesítést szereztem.

Amikor a magyarok teljes Kárpátalját elfoglalták [lásd: Kárpátalja elfoglalása], zsidótörvényeket vezettek be [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és mindenféle módon üldözni kezdték a zsidókat. A zsidóknak nem lehetett üzletük vagy vállalkozásuk, semmi olyat nem birtokolhattak, ami a tulajdonosnak bevételt hozhat. A zsidó tulajdonosoknak el kellett adniuk vagy átadniuk a tulajdonukat nem zsidóknak. Aki ezt nem tette meg, attól az állam mindent elvett, és aztán a saját belátása szerint járt el ezzel a tulajdonnal. Apám kénytelen volt átadni az üzlet egy ukránnak. Apám ott maradt nála dolgozni, és ugyanazt a munkát végezte, amit korábban, de csak nyomorúságos fizetést kapott érte. És ez nem csak az én apámmal történt meg, hanem minden zsidóval. A hadköteles korú férfiaknak hetente kellett jelentkezni a csendőrségen. Hetente egyszer a Kishídvégtől hat kilométerre levő őrparancsnokságra jártam. Volt, hogy a bejelentkezés nyugodtan zajlott, de olyan is volt, hogy a csendőrök kigúnyoltak, még meg is vertek. Mindez így ment 1940 augusztusáig. Akkor úgy döntöttem, hogy megszököm, átmegyek a határon. Nem sok választásom volt. 1939 szeptemberében a fasiszta Németország elfoglalta Lengyelországot. Rengeteg lengyel menekült ment át a falunkon, és tőlük hallottunk a fasizmusról, és arról, hogy bánnak a németek a zsidókkal. A lengyel menekültek útja a Szovjetunió felé vezetett, ott reméltek menekülést a fasizmus elől. A fasiszták Csehországot is elfoglalták. [Csehszlovákiát az 1938-as müncheni egyezményben feldarabolták, a cseh részt a németek Cseh-Morva Protektorátus néven annektálták, Szlovákia pedig fasiszta bábállam lett. – A szerk.] nem maradt más, mint a Szovjetunió. Bár eljutottak hozzánk hírek arról, hogyan éltek az emberek a Szovjetunióban az 1917-es forradalom után, sajnos csak a hivatalos propagandához – az újságokhoz, rádióadásokhoz – fértünk hozzá. Ezek alapján a Szovjetuniót minden nemzetiségnek egyenlő lehetőségeket kínáló országnak, az általános szabadság és igazságosság országának képzeltem el. Emlékeztem, hogyan segítettek nekünk a kommunisták, amikor a bank kidobott a házunkból. Ha már akkor tudtam volna az igazságot a Szovjetunióról, és tudtam volna, mit csinálnak ott a fasiszták elől menekültekkel, akkor persze nem mentem volna el. De ezeket mind csak később tudtam meg, amikor a saját bőrömön tapasztaltam meg. Életem során négy balsors sújtott le rám: tűzvész, árvíz, a sztálini lágerek, és a szovjetunióbeli élet.

Nem árulhattam el a szüleimnek, hogy át fogok szökni a határon. Anyám mintha megérezte volta a rosszat: mindig sírt és azt mondogatta: „Ne menj el…”. Megegyeztem a kísérővel, aki a Szovjetunióba tartó menekültek csoportjait kísérte át a határon. A falu, ahol gyülekezni kellett, 30-40 kilométerre volt Kishídvégtől. Már nem emlékszem a nevére. 1940. augusztus 20-án mentem el otthonról, és még csak el sem köszöntem a szüleimtől. Ez azóta is bánt. De akkor azt terveztem, hogy amint megvetem a lábam a Szovjetunióban, magam után hívom a családtagjaimat. A falunkból velem együtt jött még három ember. Még volt három Szolyváról, a többit nem ismertem. Az erdőben a megbeszélt helyen 54 ember gyűlt össze. Zömében fiatalok. Voltak idősebbek is, a feleségükkel, néhányan még gyerekekkel is. De ők kevesen voltak, inkább fiatalok voltak, fiatal zsidók, bár volt néhány ukrán is. Augusztus 21-én éjszaka az erdőn keresztül elértünk a szovjet határhoz. A kísérő elvitt minket a határig, megmutatta nekünk a túloldalra vezető utat, és visszafordult. Átmentünk a határon, és lefeküdtünk egy kicsit aludni. Még sötét volt, mikor úgy döntöttünk, hogy megkeressük a határőröket. És ezzel kezdődik a történet, a nagy történet. A határőrök maguktól ránk találtak. Nagyon örültünk, amikor megláttuk őket, de az örömünk már az első szavaik után elszállt: „Vigyázz, sorakozó, minden lépés balra vagy jobbra menekülésnek számít, a menekültekre tüzet nyitunk.” Ezeket a szavakat soha nem fogom elfelejteni. Ekkor kezdődött el az én másik életem, 1940. augusztus 21-én.

A Lvov körzetben Szkoléba, egy táborba toloncoltak minket. 1.500-2.000 ember gyűlt ott össze. Semmiféle vádat nem emeltek ellenünk, egyáltalán nem értettük miért tartóztattak le minket, senki semmit nem magyarázott el. A tábor egy nagy istállóban volt elhelyezve. Háromszintes priccseken aludtunk. Enni naponta egyszer kaptunk. Az edények és a kanalak fából voltak. Három hónap múlva Szkoléból Sztrijbe szállítottak minket egy börtönbe. Nem egyszerre vittek át mindenkit, hanem szakaszokban. A 300 emberből álló szakaszunkat nagyszámú őrizet kísérte. A sztriji börtönben néhány hónapig voltunk. Sok ember volt, és minden nap újabb egységek érkeztek. Ebbe a börtönbe főleg a szökevények kerültek. Nem csak a kárpátaljai menekültek, hanem lengyelek, ukránok is. 1941 telén tehervonaton szintén nagyszámú őrizettel a Poltava körzetben található Sztarobelszkbe szállítottak minket. Hét napon keresztül utaztunk a vonattal. Útközben szintén csak naponta egyszer adtak enni. Sózott heringet adtak, de vizet nem. Sztarobelszkben is volt egy tábor, egy nagy tábor. Ott már több ezer ember volt. A tábort egy volt kolostorban állították fel, és a kolostor épületeiben is csináltak néhány barakkot. A táborban kárpátaljai, lengyel és ukrán rabok voltak. Néhány hónapig voltunk ott, nem emlékszem pontosan, mennyi ideig. A tábori őrizet igen nagyszámú volt. Nem dolgoztunk, hanem csak ültünk a priccseken a barakkban, és mászkáltunk a táborban. Ekkor már börtönruhát adtak ránk. 1941. június 11-én tehervonatokba raktak minket. Az útvonal: Sztaroberlszk – Vlagyivosztok, a Vlagyivosztok melletti Nahodka öböl. Amikor a vonat Irkutszkban áll tomásozott, a beszélgetések foszlányaiból, amit a vagon rácsos ablakán keresztül hallottunk, megtudtuk, hogy a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ez június 22-én vagy 23-án történt. A vonat elért Vlagyivosztokba, és ponyvás teherautókon tovább szállítottak a Nahodka öbölbe. Néhány napig maradt ott a szakasz. Innen a Dzsurma nevű gőzhajón a Kolimán [lásd: Gulág] található Nagajevo öbölbe vittek minket, szintén szigorú őrizet alatt. A hajóút 9 órát tartott. Többségünk nem volt hozzászokva a gőzhajóhoz, és tengeribetegséget kaptunk. Ez nagyon kínzó volt, és az egész útból csak ez maradt meg. Nagyon hideg volt, és mi börtönruhában voltunk. Nagajevo öbölből gyalog szigorú őrizet alatt vittek tovább egy fegyenctovábbító állomásra Magadanba. Ott osztották el az embereket a Gulág lágereibe. Az elosztó táborban körülbelül két hetet töltöttünk. Mintegy 400 rabot, köztük engem is, őrzött teherautókon Moljákba, egy nagy félkész lágerbe vittek. Néhány nap múlva innen az Objegyinyonnij bányába szállították, egy teherautókkonvojban. Ez már 1941-42 tele volt. Voltak olyan barakkok az Objegyinyonnij bányában, amik annyira ne voltak még befejezve, hogy még tetejük sem volt, csak két vagy háromszintes priccsek és benzinkályhák. Minden barakkban több mint 100 ember volt, és egy-egy benzinkályha a barakk két végében. Sorban melegedtünk a kályhák mellett. Nagyon hideg volt, ruhában aludtunk. Egy éjszaka alatt minden fogoly két-háromszor ment melegedni a kályhához. Éppen itt, az Objegyinyonnij bányában halt meg a legtöbb rab az éhségtől és a hidegtől. Dolgozni innen nem küldtek.

1942 elején Masaryk, Csehszlovákia elnöke, aki Beneš után lett az elnök, együttműködésről és kölcsönös segítségnyújtásról szóló egyezményt kötött a Szovjetunióval. Kárpátalja azon lakói, akik a cseh hatalom alatt születtek, csehszlovák állampolgárnak számítottak. Masaryk ügyünk felülvizsgálatáért folyamodott és emberi bánásmódot kért számunkra. Ekkor vittek át minket a már felépített Moljákba. Az életfeltételek ott már teljesen mások voltak: a láger fűtve volt, az élelmezés is jobb volt, dolgozni nem kellett. Ott már lehetett élni. Három hónapig etettek rendesen, valamennyire felépültünk. Három hónap múlva, amikor egy kicsit már kipihentük magunkat, úgy döntöttek, hogy most már tudunk dolgozni. Attól fogva dolgozni küldtek minket. Moljákon aranykitermelés folyt. Voltak felszíni bányák felszíni kitermeléssel, és voltak bányák a föld alatt. A kőzet aranyban gazdag volt, aranyrögök is akadtak. Egyszer találtam egy aranyrögöt. Ezért pénzjutalmat adtak, de kinek is kellett az, hogyha még kenyeret sem lehetett rajta venni, pedig abból nem volt elég. De a lágerben nem voltak üzletek, a láger területén kívülre meg nem engedtek, és hová is mehettünk volna, rongyosan, iratok nélkül…

1942 nyarán engem és más rabokat kihívtak a bánya igazgatójához és bejelentették, hogy szigorított lágerben letöltendő 3 év szabadságvesztésre vagyunk ítélve az államhatár illegális átlépéséért. A telep igazgatója csak ekkor kapta meg az iratainkat, pedig már bezárásunk harmadik évében voltunk. Ez még elég enyhe ítéletnek számított a Szovjetunió büntető törvénykönyvének 80. paragrafusa alapján. Ha az embert kémkedéssel vádolták, akkor az ítélet 5 év szabadságvesztés volt. Ha pedig valakinek külföldön voltak rokonai, akkor ezért 8 évtől terjedő szabadságvesztés járt. De én azok közül voltam, akinek azt mondták: „Illegális határátlépésért 3 év”, és kész. Hogy vajon hogyan állapították ezt meg kihallgatás nélkül, bíróság és nyomozás nélkül, azt senki sem tudja.

Moljákból 1942 végén egy másik bányába, Burhalába vittek. Ott több bánya is volt: az Észak-Gornij, a Kelet-Gornij, Szuszumán, Jágodnij, már egy kicsit el is felejtettem őket. Különböző bányákba osztottak el minket. A munka ugyanolyan volt, mint Moljákban. 1943-ban sok foglyot, akik csehszlovák állampolgárok voltak, engem is beleértve, kivezényeltek a magadáni elosztó lágerbe, ugyanoda, ami kolimai utunk kiindulópontja volt. Én voltam közöttük az egyetlen zsidó, a többi zsidót valamiért nem hívták. Összegyűjtöttek minket, és egy hosszú névsort olvastak fel. Az összes csehszlovák állampolgárt kiengedték, és a csehszlovák légióba küldték, amit Buzlukban alakítottak meg. Sztálin így állapodott meg Masarykkal. Felolvasták a névsort, de az én nevem nem volt benne. Engem otthagytak az elosztó lágerben, és két-három hét múlva ismét a Burhala bányába küldtek anélkül, hogy bármit is megmagyaráztak volna. Ezután rendszeresen bejelentkeztem a lágerparancsnokhoz, magyarázatot kértem. Három év szabadságvesztésre voltam ítélve. Már rég letelt, és senki sem jelentette be nekem a büntetéshatáridő meghosszabbítását. De nem engedtek szabadon. És senki semmiféle magyarázattal nem szolgált. Leveleket írogattam az összes vezető szovjet személyiségnek és pártvezetőnek Sztálintól kezdve Beriján és Kaganovicson át egészen Molotovig... Mindenkit sorra vettem. De senkitől sem kaptam választ. 1943-tól 1947-ig dolgoztam a Burhala bányában. Természetesen a munkáért semmit sem fizettek, az élelmezés rettenetes volt­; orvosi ellátás nélkül, félelmetes körülmények között éltünk hatalmas alig fűtött barakkokban, amelyikben 100-200 fogoly volt. Rettenetes hideg volt. A nyár csak néhány hétig tart, épp hogy elolvad a hó, egy kicsit felmelegszik a föld, és megint jön a fagy, akár mínusz-40 fokra is süllyedt a hőmérséklet.

Mindez idő alatt semmit sem tudtam a közeli hozzátartozóimról. A raboknak nem volt joguk levelezni. Egyszer véletlenül elém került egy újságpapír darab, amin az állt, hogy a Kárpátalját felszabadító szovjet csapatok keresztülvonultak Kishídvég községen. Ebből a papírdarabból tudtam meg, hogy a falunk megvan, nem pusztult el a háború alatt.

1947. január 30-án magához hivatott a lágerparancsnok. Zavart volt, és azt mondta, hogy kijutott neki már belőlem, mert az ítélet szerinti már lejárt az időm, de még mindig a lágerben vagyok. Elküldtek a telepre, a bánya személyzeti osztályára a z papírokért. Az utat nem ismertem, csak körülbelül magyarázták el, hogy át kell kelnem egy hegyszoroson, befordulni néhányszor, és így jutok el a telepre. Leírhatatlan érzés volt – sok év után először mentem egyedül, fegyveres kíséret nélkül, szabadon! Azt hiszem, akkor még a hideget sem éreztem.

A személyzeti osztályon kiadták a szabadulási papírjaimat, és az írásbeli utasítást, amely szerint a Burhala bányában kell továbbdolgoznom, most már alkalmazottként. A szabadulási papírokon a szabadulás napjaként 1947. január 30. volt feltüntetve. Visszatértem a bányába, most már az irodába, a főmérnökhöz. Megkérdezte, hol akarok dolgozni. Azt feleltem, hogy haza szeretnék menni. Elmagyarázták nekem, hogy csak Kolimán lakhatok mindaddig, amíg nem szereztem meg az engedélyt Kolima elhagyására. Ismertem néhány lágerből szabadult zsidót, akik Magadánban dolgoztak cipészként, szabóként. Kolimát az engedély nélkül lehetetlen volt elhagyni, e nélkül az igazolás nélkül még vonatjegyet sem adtak voltak, és pénzem sem volt. Az istállóba osztottak be, de ott alig két hetet dolgoztam. Aztán megint behívtak az irodába. A személyzeti osztályon megnézték az irataimat, ott pedig az állt, hogy kereskedelmi akadémiát végeztem Munkácson. A bányában levő boltba osztottak be segédmunkásnak, és megígérték, hogy nemsokára átminősítenek eladóvá. Az üzletben négy eladó dolgozott. Ez a bolt a bérmunkások számára volt fenntartva. Jegyre árultuk a húst, kolbászt, vajat, cukrot. Két hónapig segédmunkásként dolgoztam az üzletben, aztán az üzletvezető t átirányították a Jagodnij bányában lévő üzletbe, engem pedig kineveztek az ő helyére. Az üzlettől nem messze, a bérmunkások számára fenntartott munkásszállón laktam. Amikor kineveztek üzletvezetővé, külön szobát adtak a szállóban. Fizetést kaptam, teli volt a hasam. Mindenki jól fogadott, a bánya igazgatójától kezdve a főkönyvelőig. Közben folyamatosan írtam a leveleket Moszkvába, amelyekben teljes szabadulásomért és Kolima elhagyásáért folyamodtam. Választ soha nem kaptam, tulajdonképpen nem is tudom, hogy a levelek elmentek-e egyáltalán Kolimát vagy sem.

1947 decemberében behívtak a bánya irodájába, és közölték, hogy engedélyt kaptam Kolima elhagyására. De télen nagyon nehéz volt elhagyni Kolimát, mert a folyók befagytak, és csak a vezetőség számára fenntartott hivatalos repülőgépek közlekedtek. Kutattam a lehetőségeket, hogy mégis elhagyhassam Kolimát, és néhány nap múlva a bánya igazgatója, aki szabadságra készült a családjával, felajánlotta, hogy utazzak velük. Tudta, hogy melyik paragrafus alapján ítéltek el, tudta, hogy nem vagyok bűnöző, nem vagyok gyilkos. Számomra nagy szerencse volt ez az ajánlat, mert így nem a teherautó platóján, -50 fokos fagyban kellett a 700 kilométerre lévő Magadánig utaznom, hanem egy fűtött autóbuszban mehettem. Ez 1948 februárjában volt. A hivatalos igazoláson, amit kiállítottak ez állt: „Eltávozhat a lágerből és a szárazföldkontinensre [azaz kontinensa Szovjetunió európai részére] utazhat”. Vinyica megyébe, a Voronyovi ctsa nevezetű településre küldtek. Magadánból Jakutszkon keresztül Novoszibirszkbe repültem. Habarovszkon keresztül közelebb lett volna Novoszibirszk, de a Habarovszkba tartó repülőgépre 24 órát kellett volna várni, és én türelmetlen voltam. Novoszibirszkből vonattal utaztam Moszkváig. Nagyvárosokban nem telepedhettem le, de átutazhattam rajtuk. Egy napot Moszkvában töltöttem, onnan pedig vonattal Vinyicába utaztam. Vinyicában egy szegény zsidó családnál vettem ki szobát. Néhány nap múlva a helybéli rendőr eljött hozzám, és azt mondta, hogy Voronyovicába kell utaznom. Hogy ez a rendőr hogyan tudta meg, az egy talány. Amint látja, az információs rendszer remekül működött a Szovjetunióban. Elutaztam Voronyovicába. Egy egyedülálló idős asszonynál vettem ki szobát. Munkát kellett keresnem, de én csak arra tudtam gondolni, hogy haza szeretnék jutni. Vorovonyicából felhívtam a kishídvégi tanácsot, és kértem, hogy keressenek valakit a Stern családból. Megbeszéltük, hogy mikor telefonálok legközelebb. Amikor másodszorra telefonáltam, a készülékhez Stern Bélát hívták. Ő nem a mi családunkból származott, csak névrokon volt. Beszéltem vele. Elmondta, hogy a családomból senki sincs Kishídvégen, de nem bocsátkozott részletekbe. Megígérte, hogy küld nekem pénzt a hazaútra, és azt mondta, hogy mindent elmesél, amint megérkezem. Én közben leveleket írogattam Ki jevbe, és próbáltam elérni, hogy engedélyezzék hazatérésemet, hiszen Kárpátalja már szovjet fennhatóság alá tartozott, Ukrajna része lett. Helyben is próbáltam engedélyt szerezni. Fogadott a megyei végrehajtó bizottság elnöke Vinyicában, és a KGB-nél is próbálkoztam. De választ sehonnan sem kaptam.

Egész voronyovicai tartózkodásom alatt, ami néhány hónapig tartott, egy helyi étteremben étkeztem. Az étterem olcsó volt, és én takarékoskodtam, hogy elég legyen a pénzem a hazaútig. Magányos voltam, és szerettem volna valakivel beszélgetni. Gyakran szolgált fel ugyanaz a pincérnő nő, egy fiatal nő. Elmeséltem neki, hogy haza szeretnék utazni, és éppen levelet és pénzt várok. Később kiderült, hogy ez a nő KGB besúgó volt. Egyszer az étterembe, ahol ebédeltem, eljött egy KGB tiszt, igazoltatott és elvitt a kerületi rendőrőrsre. Néhány óráig bent tartottak, aztán ellenőrizték az irataimat, elnézést kértek, és hazaengedtek. Egész életemben az ő figyelő szemük előtt voltam, minden lépésem ellenőrzésük alatt volt. Nemsokára megérkezett a hazautazási engedély. 1948 októberében indultam el Kárpátaljára. Kolimát februárban hagytam el, hazaérni pedig csak októberben, majdnem 8 hónappal később sikerült.

A pénzből, amit Stern küldött nekem, vettem egy jegyet Lvovig. Egy kopejkám sem maradt. Lvovban kárpátaljai ismerőseim segítettek, így tudtam jegyet venni Ungvárig. Ungvárra érkezvén jelentkeznem kellett a helyi KGB-nél. Előre szóltak nekik, és már vártak engem. Ungvárról elindulva, a falunk irányába tartó teherautókat intettem le, a hátralevő körülbelül 60 kilométert így tettem meg. Egy garasom sem volt. A falubéliek örömmel üdvözöltek engem, enni adtak, és segítettek eljutni Stern Bélához, aki Szolyvára költözött. Stern úgy kezelt, mintha családtagok lennék. Elmesélte, hogy 1944-ben a fiatal férfiakat magyarok munkaszolgálatra vitték a frontra, a Kárpátalján maradt zsidókat, nőket, gyermekeket és öregeket pedig koncentrációs táborokba küldték. Kevesen jöttek vissza. Voltak, akik visszajöttek, de az én családomból senki. A szüleim, a nővérem, Jolán, a két öcsém, Jankel és Herman és a húgom, Szima az auschwitzi német koncentrációs táborban haltak meg 1945 februárjában. Akkor azt hittem, hogy a két bátyám, Vili és Miki is meghalt. Néhány év múlva tudtam meg, hogy túlélté kték. Amerikaiak szabadították fel őket a koncentrációs táborban. Mindkét bátyám, tudván, hogy Kárpátalja szovjet terület lett, úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba megy. De akkor azt hittem, hogy az egész családom meghalt. Sterntől megtudtam, hogy anyám szülei 1942-ben haltak meg. De azt nem tudta, hogy Eisdorfer nagypapa és nagymama hol lettek eltemetve.

Úgy éltem Sternnél, mintha a saját családomnál lennék, enni adott, segített a ruházkodásban. Így töltöttem el nála egy hónapot. Ideje volt munkát keresni. Ismerősöknél véletlenül találkoztam egy ifjúkori barátommal, akivel együtt tanultam a munkácsi Kereskedelmi Akadémián. Akkoriban, amikor ott tanultunk a kereskedelmi akadémián, segítettem neki a tanulásban. Munkácson lett ügyész. Megkérdezte, hol szeretnék dolgozni. Azt feleltem, hogy bármilyen munkát kész vagyok elvégezni. A barátom jó kapcsolatban állt Andrasko őrnaggyal, az ungvári megyei ügyésszel, és tudta, hogy az ügyészségen gondnokot keresnek. A barátom felhívta Andraskot és megkérte, hogy vegye fel Stern Zoltánt. Felutaztam Ungvárra, és elmentem az ügyészségre. Az őrnagy megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, és mondtam, hogy gondnokként szeretnék dolgozni. Andrasko gondolkodott egy kicsit, majd azt mondta, hogy nem leszek gondnok. Azt gondoltam, hogy ez a lágermúltam miatt van, és szedelődzködni kezdtem. De az őrnagy így folytatta: „Nem gondnok leszel, hanem ügyészségi nyomozó.” Ellenkeztem. Először is, büntetett előéletű vagyok, és ezt még nem törölték el. Másodszor, miféle jogász vagyok én? Az őrnagy azt mondta, hogy nem tekint büntetett előéletűnek, és felvett ügyészségi nyomozónak az ilosvai kerület ügyészségére. A kollégák nagyon barátságosan fogadtak, állandóan segítettek, amíg nem ismertem ki magam. Néhány hónap alatt betanítottak, és aztán már tudtam, hogyan kell végeznem a munkám. Az ilosvai kerületből átkerültem az ungvári kerület ügyészségére, szintén nyomozóként. Jelentkeztem a lvovi egyetem jogi karának levelező tagozatára. A munkahelyemen kiállított papíron, amivel továbbképzésre irányítottak, rajta volt a megyei főügyész aláírása, így akadály nélkül felvettek az egyetemre. A szabadságom alatt vizsgáztam le, és kaptam meg a feladataimat a következő szemeszterre. Kitűnő tanuló voltam. A tanárok nagyon jól viszonyultak hozzám. Kárpátalján antiszemitizmust én sosem éreztem. Mindig emberien viszonyultak hozzám. És nem csak hozzám. Antiszemitizmus itt nem volt mindaddig, amíg túlsúlyba nem kerültek a Szovjetunióból áttelepülők. Az antiszemitizmus azon megnyilvánulásai, melyekről tudok, mind tőlük származtak.

1952-ben az Ukrajnai Főügyészségen valahogyan megtudták, hogy élnek testvéreim az Egyesült Államokban. A szovjet emberekre nézve abban az időben veszélyes volt, ha rokonuk volt külföldön, pláne, ha egy kapitalista országban, bár semmiféle kapcsolatot nem tartottunk fenn egymással. Ezért nem csak elbocsáthatták az embert a munkahelyéről, de akár súlyosabb szankciókat is alkalmazhattak ellene. Engem a főügyészségi utasítás alapján bocsátottak el. Ez áll a munkakönyvemben: „az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság főügyészének utasítására”. Annak ellenére, hogy a munkahelyem elveszítése nagy csapás volt számomra, örömmel töltött el a tudat, hogy a bátyáim, Vili és Miki élnek. Erről a KGB munkatársai tájékoztattak, de persze semmi részletet nem tudhattam meg, abban az időben nem is levelezhettem velük, ez túlságosan veszélyes lett volna, annál is inkább, hogy korábban elítélt voltam.

Addigra már sikeresen elvégeztem három évet a jogi karon. Úgy döntöttem, hogy kihasználom a váratlan munkanélküliségemet, és átmentem nappali tagozatra. A negyedik és ötödik évfolyamot nappalin végeztem el, bejártam az előadásokra. Lvovban az egyetem kollégiumában laktam. Én voltam a csoport legidősebb diákja. A diákok és a tanárok barátságosan és tisztelettel közeledtek felém. Még amikor az ügyészségen dolgoztam, azt ajánlották nekem, hogy lépjek be a pártba, azt mondták, hogy karrierszempontból előnyös lenne. Tagjelölt lettem, majd 1953-ban az egyetemen felvettek a pártba. A pártgyűlés, amelyen felvettek a pártba, az egyetem aulájában zajlott. Körülbelül 600 ember volt ott, professzorok és diákok. Röviden elmondtam az életrajzomat. A beszédem után a teremben csönd állt be. Aztán odajöttek hozzám az emberek, kezet fogtak velem, vállon veregettek. Természetesen azt is elmondtam, hogy zsidó vagyok. Nem hallgattam el, hogy zsidó vagyok, én soha életemben nem próbáltam ezt elrejteni. Minden kérdőívbe beleírtam, hogy zsidó vagyok, máskülönben magamat alacsonyítottam volna le. Nem kellett nagyon színlelnem, amikor beléptem a pártba. Az igazat megvallva, a kommunizmus eszméiben sok jó dolog van. Az már egy másik kérdés, hogy mit csinált ezekből az eszmékből Sztálin és az utódai. Én ezt a saját életemen tapasztaltam meg. Mindaddig, amíg el nem kerültem a Szovjetunióba, nem tudtam elképzelni, mi zajlik ott. Moljákba érkezésem előtt 1.500 vagy 1.600 lágerlakót lőttek le. Rengeteg ember halt meg. És nem ez volt az egyetlen láger, amelynek foglyait egyetlen nap leforgása alatt kivégezték. Egyrészről én ezt összekapcsoltam Sztálin nevével, másrészről viszont mégsem hittem el, hogy egy hatalmas ország vezetője ennyire kegyetlen lehet. Hiszen, bárhogy is volt, a második világháború alatt az emberek Sztálin nevével mentek a csatába, milliók hittek benne feltétel nélkül. Persze, az emberek tudtak bizonyos dolgokról, de sok mindent nem tudtak, sok mindent pedig nem akartak észrevenni.

Jól emlékszem az 1953 januárjában zajló orvosperre. Akkor sok zsidó származású diákot zártak ki a lvovi egyetemről, és zsidó tanárokat is elbocsátottak. Engem nem zártak ki. Nem tudom miért, de nem zártak ki. Később, amikor munkácsi orvos barátaimmal beszéltem, elmesélték, hogy sok orvost nem csak elbocsátották, de lágerbe is küldtek. Aztán 1953-ban, Sztálin halála után szabadon engedték őket.

Sztálin 1953. március 5-i halála nem volt számomra olyan nagy csapás, mint a szovjet emberek többségének. Én mindenre kicsit kívülállóként néztem, és többet fogtam fel, mint azok az emberek, akik a szovjethatalom alatt születtek és nőttek fel. Az lágereket megjárt embereknek viszont nem volt sok illúziójuk. Tisztában voltam azzal, hogy Sztálinnak tudnia kellett arról, mi történik az országban, az ő áldása nélkül mindez nem történhetett volna meg. Ráéreztem erre, és Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson mondott beszéde tovább erősítette meggyőződésemet a sztálini rendszer bűnösségében. Annak köszönhetően, hogy a XX. pártkongresszus elítélte Sztálin személyi kultuszát, 1962 októberében rehabilitáltak. A lvovi megyei bíróság vizsgálta ki az ügyemet, és megállapította, hogy a fasiszta Magyarországon zsidóüldözés áldozata voltam, és a szovjet határ átlépése nem volt bűncselekmény.

Az egyetemet 1954-ben fejeztem be. A barátaim, akik a kárpátaljai megyei végrehajtó bizottságban dolgoztak, már előre kérvényt küldtek az egyetemre, hogy majd oda helyezzenek. Tanulmányaim befejeztével az egyetemről a kárpátaljai megyei végrehajtó bizottságba irányítottak. A végrehajtó bizottság protokoll és jogi osztályának vezetője lettem. Három és fél évet dolgoztam ott, nagyon jó kapcsolatban voltam a vezetőséggel. Még személyi kiegészítést is kaptam a fizetésemhez az ukrajnai minisztertanácstól. A bértáblázat szerint a protokoll és jogi osztály vezetője 690 rubelt keresett, de nekem a minisztertanács plusz 300 rubelt ítélt meg a jó munkámért. Ez akkoriban rengeteg pénz volt, kevesen kerestek ennyit a Szovjetunióban. Lakásom akkor nem volt, egy szobát béreltem, és a megyei végrehajtó bizottság kiutalt egy egyszobás lakást is.

A házunkba, amiben a háború előtt laktunk, a helyi általános iskola két osztálya került. A helyi vezetés pénzt különített el a ház felújítására, de az iskola igazgatója eltulajdonította az összeget, és vett rajta magának egy házat a szomszéd faluban. Ezután azt javasolta nekem, hogy jelentsek be igényt a házunkra. A ház tulajdonosai a szüleim voltak. A szabályok szerint kiállítottam a ház öröklési papírjait. Nem állt szándékomban az iskolásokat elkergetni, és a kerületi bizottság elnöke azt javasolta, hogy adjam el a házat az iskolának. Fizetni csak a biztosítási érték felmérése alapján tudtak volna, körülbelül feleannyit, mint amennyit ért. Beleegyeztem a feltételekbe. Csakhogy ebből az összegből le kellett volna számítani a meg nem történt felújítás költségeit. Az iskola igazgatója, tartva attól, hogy a bizottság felméri a házat, és rájön, hogy semmiféle felújítás nem történt, beszélt egy ismerős újságíróval. Az írt rólam egy cikket, hogy én ki akarom rakni a gyerekeket és az iskolát a házamból. Persze, ha kivizsgálták volna az ügyet, bebizonyosodott volna az ártatlanságom, de nem indított vizsgálatot akkor senki. A párt megyei bizottsága úgy döntött, hogy megszabadul a konfliktus okától, azaz tőlem, eltávolít a megyei végrehajtó bizottságból. Arra kényszeríttettek, hogy saját jószántamból mondjak fel, máskülönben büntetőjogi alapon bocsátanak el. Egy vádat kitalálása igazán semmiség volt. A főnököm, a megyei végrehajtó bizottság titkára nem akart tőlem megválni, de a párt megyei bizottságával nem tudott szembe szállni. Otthagytam hát a megyei végrehajtó bizottságát, és az állami hivatali alkalmazottak szakszervezetének megyei bizottságának titkáraként helyezkedtem el. Néhány évig dolgoztam ott.

Még amikor ügyészségi nyomozó voltam, megismerkedtem Martinnal, aki akkor a megyei ügyészség elnöke volt, és később az ügyvédi kamara elnöke lett. Ő jól ismert engem abból az időből, amikor kollégák voltunk. 1965-ben rábeszélt, hogy lépjek ügyvédi pályára. Megfogadtam a tanácsát. Azóta ügyvédként dolgozom. Nem bántam meg a döntésemet. Kielégít a munkám. Az emberek jönnek hozzám, és én megvédem őket. A múlt évben az „Ukrajna kiváló jogásza” címet adományozták nekem. Kárpátalján egyedül én kaptam az ügyvédek közül ilyen elismerést. Az „Ukrajna kiváló jogásza” címet viselők között van egy rendőrezredes, aki jó barátom, vannak ügyészek és bírók, de ügyvéd egyetlen egy van: én. Az erkölcsi megbecsülésen túl ez a cím 85 hrivnya kiegészítést jelent a nyugdíjamhoz, melyet 2004 január elsejétől fogok megkapni. Ez a kiegészítés is számít nekem, mert megtakarított pénzem nincs. A nyugdíjam annyi, mint a legtöbb ukrán nyugdíjasé: 157 hrivnya. Számomra a vagyont az emberek jelentik: a barátok, akikből hosszú életem során nem kevésre tettem szert, és azok a jó emberek, akikkel összehozott az élet. Ungváron sokan ismernek engem, tisztelettel és bizalommal fordulnak hozzám. A barátaim között vannak zsidók is, ukránok is, magyarok is. Az ember nemzetisége számomra közömbös, a lényeg az, hogy rendes, jó ember legyen. A többi engem nem érdekel. De azért úgy alakult, hogy több zsidó van a barátaim között. A zsidók mindig is közel álltak hozzám. Nagyon aggódom a zsidókért, mindig fáj látnom az antiszemitizmus megnyilvánulásait.

Az évek során lélekben zsidó maradtam. Hittem Istenben, imádkoztam otthon minden reggel. A zsidó hagyományokat tartani, zsinagógába járni, a zsidó ünnepeket otthon megünnepelni nem állt módomban, mert állami intézményekben dolgoztam, a párt tagja voltam. Az állam küzdött a vallás ellen, a hívő emberek üldözésnek voltak kitéve. Ha valaki engem meglátott volna a zsinagógában, a legjobb esetben csak a munkahelyemet és a pártkönyvemet veszítettem volna el. De büntetett előéletem miatt az ügy rosszabbul is végződhetett volna. A munkahelyemen a szovjet ünnepeket tartottam meg, ez kötelező volt.

1961-ben feleségül vettem egy ukrán lányt, Goncsarenko Praszkovját. Közös ismerősöknél vendégségben ismerkedtünk meg. Praszkovja akkor az ungvári egyetemen tanult a filológia karon. A feleségem jóval fiatalabb nálam. 1936-ban, egy Szumszka megyebeli faluban született, melynek a nevére nem emlékszem. A szülei egyszerű kolhozparasztok voltak. Miután befejezte az iskolát, Praszkovja az ungvári egyetemre jelentkezett. Gyermekkora óta tanítónő szeretett volna lenni. Körülbelül fél éven keresztül találkozgattunk, aztán összeházasodtunk. Az esküvőnk a kor szellemének megfelelő volt: polgári ceremónia az anyakönyvi hivatalban, este pedig a közeli rokonoknak és barátoknak rendezett vacsora. Miután összeházasodtunk, a feleségem felvette a Stern nevet. Az első fiunk, Jevgenyij 1962-ben, a második, Viktor 1964-ben született.

Az egyetem befejezése után a feleségem egész életében tanítónőként dolgozott. Ez nehéz munka. De ő nagyon szerette a gyerekeket, a gyerekek pedig őt. Még ma is néha odajön hozzám az utcán egy-egy ember, és azt mondja, hogy a feleségem volt az első tanára. Nem tagadom, nekem ez nagyon jól esik. Az 1970-es években az iskolai vezetés indítványozta, hogy Praszkovja kapja meg a „kiváló tanár” címet. Ekkor az ukrán feleségem a maga bőrén tapasztalta meg az idegengyűlöletet. A megyei népoktatási osztály vezetőjének nem tetszett a tipikus zsidó névként hangzó Stern, és nem továbbította a kérvényt Ki jevbe. Ez csak néhány évvel később jutott a tudomásomra.

Igyekeztem a fiaimnak a zsidó vallás, a zsidó hagyományok alapjait átadni. Sajnos, ez akkor nagyon távol esett az ő világuktól. A fiaim úttörők, komszomoltagok voltak, a Szovjetunióban nőttek fel, és ennek az országnak a törvényei alapján éltek. Nem érezték magukat zsidónak, szovjet emberek voltak. Azokban az években otthon semmiféle vallási ünnepet nem tartottunk meg, sem a pravoszláv, sem a zsidó ünnepeket. A szovjet ünnepeket szintén nem tartottuk meg. Csak a mi és gyermekeink születésnapját ünnepeltük meg, az asztalnál a barátaink gyűltek össze, zenét hallgattunk, beszélgettünk. A szabadság alatt az egész családdal Kárpátalja-szerte utaztunk, néha pedig elmentünk a tengerhez a Krím félszigetre.

Az iskola befejezése után Jevgenyij, aki tanár szeretett volna lenni, mint az anyja, felvételizett az ungvári egyetem matematika szakára. Az egyetem elvégzése óta általános iskolai matematikatanárként dolgozik. Nagyon jó tanár, és szeretik a gyerekek.

Viktor szintén az ungvári egyetemen tanult, történelem szakon. Miután befejezte, egy általános iskolában helyezkedett el. De a bátyjával ellentétben, az iskolai munka nem bizonyult az ő hivatásának. Amikor ezt Viktor megértette, felvételizett az ungvári egyetem jogi karára. Tanulmányai befejeztével ügyvédként kezdett dolgozni. Elég jó a szakmában, és erről nemcsak mint apa tudok nyilatkozni.

Mindkét fiam házas, négy unokám van. Jevgenyij felesége zsidó. Két fiuk van: Jevgenyij, aki 1984-ben született és Alekszandr, aki 1987-ben született. Mindketten Izraelben tanulnak jelenleg. A Szochnut által szervezett oktatási programon keresztül kerültek oda. Jevgenyij már befejezte az iskolát, most egyetemen tanul. A kisebb még iskolás. Sportol, mesterfokozatra jelölték vívásban. Mindkét unokám nagyon elégedett ek izraeli életével, sokszor írnak nekem, hívnak telefonon. Előttük nagy lehetőségek állnak, és én ennek nagyon örülök. Jevgenyij a feleségével emigrálni készül Izraelbe. Persze én nem nagyon szeretném, hogy elmenjenek, mert hiányozni fognak. De megértem őket, hiszen ott vannak a gyerekeik, ott van a jövőjük. Jevgenyij és a felesége héberül tanulnak egy tanfolyamon. A fiam már elég jól beszéli a nyelvet. Rám már csak az marad, hogy arra kérjem az Istent, Izraelben béke és nyugalom legyen. A fiatalabb fiam, Victor felesége ukrán, nekik is két fiuk van: Szergej, aki 1987-ben született, és Andrej, aki 1994-ben. Mindketten iskolába járnak.

Amikor az 1970-es években megindult a tömeges zsidó kivándorlás Izraelbe, én ahol tudtam, segítettem az elutazóknak, de magam nem mentem el, és most sem áll szándékomban. Én ezen a földön születtem és nőttem fel, szeretem Kárpátalját, és nem tudom elképzelni, hogy más országban éljek. Nem olyan egyszerű minden t szálat elszakítani, és elmenni. De ezt minden embernek magának kell eldöntenie, ebben nem lehet tanácsot vagy parancsot adni.

Az 1980-as évek végén elkezdődött a peresztrojka. Először szkeptikusan álltam hozzá, nem hittem a pozitív változásokban, a totalitárius berendezkedést megingathatatlannak hittem. Aztán a változásokat a saját életemben is érezni kezdtem. A peresztrojka tényleg olyan szabadságot adott nekünk, ami a Szovjetunió lakói számára szokatlan volt. Lehetett végre a KGB-t őól való félelem nélkül levelezni a külföldön élő rokonokkal és barátokkal, meglátogatni őket és meghívni magunkhoz. Ilyen nem fordulhatott elő a szovjethatalom évei alatt. A sajtóban, a televízióban elkezdtek olyan dolgokról is beszélni, amiről korábban az emberek még suttogva és közelállókkal sem nagyon mertek beszélni: a Szovjetunióban zajlott megtorlásokról és a törvénytelenségekről. Valóságos információ-lavina zúdult ránk nyomorúságos szovjetunióbeli életünkről és jogfosztottságunkról. Sajnos, sokan megpróbálták mindezt nem meglátni és meghallani, hiszen a Szovjetunióról, a kommunista pártról és sok minden másról alkotott elképzeléseik omlottak össze. Persze, nehezebb lett a megélhetés, megjelent a munkanélküliség, csökkentleesett az életszínvonal. De számomra az volt a legfontosabb, hogy több szabadságot kaptunk. Az antiszemitizmus is enyhült a peresztrojka alatt. Már nem nyomoztak a hívő emberek után. Felkutattam az Egyesült Államokban élő két bátyámat. Mindketten New Yorkban, Long Island-on laknak. Nagyon megörültek, amikor hírt kaptak felőlem. Azt hitték, hogy meghaltam. Azóta öt alkalommal voltam náluk vendégségben. Mindketten házasok, gyerekeik, unokáik vannak. Amikor kikerültem hozzájuk, már mindketten nyugdíjasok voltak. A bátyáim a zsidó hitközség tagjai. Az idősebb testvérem, Vili nagyon vallásos. A veje, az idősebb lányának a férje rabbi, Izraelben él, és a jeruzsálemi egyetemen tart előadásokat. Vili otthonában minden zsidó hagyományt követnek, kóser háztartást vezetnek, tartják a sábeszt, megünneplik a zsidó ünnepeket - mindent előírás szerint csinálnak. Sábeszkor az egész család elmegy a zsinagógába. Miki, az öcsém kevésbé vallásos, de ő is jár a családjával zsinagógába. Nemrégen a bátyám komoly műtéten esett át. Izgatottan várom az öcsém minden telefonhívását, hogy milyen hírekkel szolgál Viliről. Hiszen már nem fiatal, 89 éves. Én nem tudok telefonálni az Egyesült Államokba, túl sokba kerül.

Az USA-ban sok jó dolgot láttam. Itthon hozzászoktam ahhoz, hogy a gazdag emberek többsége tisztességtelen, a vagyonát lopással és csalással harácsolta össze. Az USA-ban viszont jótékonykodnak a milliomosok, segítenek a szegényeken. De egészében véve nekem mégis úgy tűnt, hogy az emberek ott kevésbé nyitottak és nem olyan barátságosak, mint nálunk, és az emberek közötti kapcsolatok is formálisabbak. Szerintem jobb itt élni. Annak ellenére, hogy a bátyáim megpróbáltak rávenni, hogy költözzek hozzájuk, én sosem akartam emigrálni az USA-ba. A munkám is nagyon jó, és az emberek is tisztelnek. Azt hiszem, ez pótolhatatlan.

A másik engem nagy örömmel eltöltő jelenség az, hogy a peresztrojka után felélénkült a zsidó élet. Ungváron rögtön megnyílt egy zsinagóga, bár akkor még nagyon kevés zsidó járt oda, főleg idősek. De Ukrajna függetlenné válása után a zsidó ifjúság közeledni kezdett a zsidó identitáshoz. Most már nincs olyan, ami korábban előfordult, hogy sábeszkor a zsinagógában nem volt annyi ember, amennyi a minjánhoz kell. Én zsidó vagyok, voltam, és leszek. Az utóbbi években minden sábeszkor és a zsidó ünnepeken elmegyek a zsinagógába. Otthon is minden nap imádkozom. Arra kérem az Istent, hogy a bátyáim egészségesek legyenek, hogy én és a hozzám közelállók egészségesek legyenek, hogy legyen béke Izraelben, és nálunk, Ukrajnában.

Sok minden megváltozott nálunk az utóbbi időben. Ebben nagy szerepe van a Heszednek, ami 1999-ben nyílt meg Ungváron. A Heszed a gyerekektől az idősekig minden zsidót segít. A Heszed sokaknak a túlélésben segít a mostani nehéz időkben, támogatja a betegeket, a rászorulókat, az öregeket. De nagyon fontos, hogy a Heszed nem csak a testünknek ad eledelt, de a lelkünknek is. A Heszedben sok klub, szakkör és stúdió működik. Bárki, kortól függetlenül, találhat magának tetsző foglalatosságot. Nekünk öregeknek pedig fontos még a társalgás lehetősége. Amíg még dolgozom, emberek között vagyok, és nem szenvedek az egyedülléttől. De azok az emberek, akik már nem dolgoznak, korábban minden idejüket otthon töltötték, és az emberi szó hiánya gyakran jobban fájt nekik, mint a betegség. Most, a Heszednek köszönhetően, az öregek összegyűlnek, beszélgetnek. Vannak számukra érdekes előadások, irodalmi és zenei események. A zsidó ünnepeket is együtt ünnepeljük meg a Heszedben.

Fordította: Jagodics Edit