|
Honvágy
Írtam a potymai lágerben 1947-48
között
Drága Hazám! könnyem hull ha megszólítalak.
Méltó vagyok-e Hozzád?
Kérlek ne tekints hűtlen fiadnak!
Elvittek, mert szerettelek, nem elhagytalak!
Drága Hazám! nézz el esendőségem felett,
Kínoz a honvágy! nyugalmat seholsem lelek
Üzenek a széllel dörgő fellegekkel,
Megbocsájtást kérek Tőled kisírt szemeimmel.
Hisz Te Vagy az én Anyám, szülém édesanyja
Nincs világom nélküled, sorsom így akarja?
Beszélek a csillagokhoz, félő, hogy tán már
elborult aggyal!
Társalgok tegeződve a Holddal, a Nappal,
Keserű a poharam, keserűbb a kenyerem zamatja,
Hazavágyom! a torkomat sírógörcs szorítja
Mintha követ nyelnék hajnal éhgyomorra,
Nem lesz érzem imámnak soha foganatja!
Képzeletem ibolyát szed nem jön rám az álom!
De rájövök, hogy nincs szebb ország
Rajtad kívül ezen a világon!
Megérzem ha tavaszodik lent a Kárpát völgyben,
Orgona és muskátliszag van a levegőben!
Ha jön a nyár gondolatim búzakalászt lenget,
Aratóknak dalaitól egész határ zengett!
Drága Hazám! eszem elhagy! érzem elveszítlek!
Amikor az ősz beköszönt a holdbéli tájon
Emlékeim szőlőbe visz a présházat vigyázom!
Megindul a hangos szüret tele vidámsággal,
Nincs szebb ország! elhitetem az egész világgal!
Megérett már a dió is, reped a burokja,
Prés alatt a szőlőleve fülembe bugyogja,
Szép Vagy gazdag drága Hazám! honfi szívem elvan
ragadtatva!
Lehullt a hó itt van a tél
Mit hozhat számomra?
Nincs itt karácsony! beigli, mák, dióval.
Több telet már nem remélek, lassú a szív alig-alig
ketyeg.
Ha megáll majd? amit rég várok már,
Akkor hazamegyek!
Elviszem a honfilelkem szép magyar Hazámnak!
S megköszönöm, hogy magyarnak szült - az
Édesanyámnak!
Völgyi József
Fogadalom
Mindennapom ünnepnap lesz, hogyha hazatérek!
Egy száraz darab barna kenyér kalácsként lesz étek.
Verjen meg a nagy Úristen, hogyha többet kérek.
Az élet nagy iskolát ad! leckéje egy tragédia, dráma,
Tegnap még valaki voltam, senki vagyok máma!
Átkozott légy mostoha sors, szennyes véres bűnös
kezed
Semmi mást nem lehet várni csak rosszakat tetőled?
Széjjel zúztad ifjúságom bohó szép világát,
Rámtetted a rabkölöncöt Krisztus keresztfáját!
Tele könnytől, kínos úton csörgő béklyómat húzom
Ki tudja, hogy meddig bírom?
Nagypéntek, egy új nagypéntek! Húsvétot már nem
remélek
Felsikolt bennem a lélek! Miért? Meddig? Vagy míg
élek?
Nem! én már többet nem remélek nem is kérek.
Szívem az ver! Még sem élek!
A végső erőm összeszedve öklömmel
A sorskereke küllőibe vágok,
S a mindentől megváltó halál! Terád várok!
Völgyi József
Potyma, 1947.
Karácsony estélyén... Karácsony estélyén halvány mécses mellett
Remegő kezekkel írom én levelem.
Szemem könnyben úszik a betűt alig látja,
Mert tudom szegény édesanyám fiát
hazavárja,
Sírva visszavárja.
Remegő kezekkel levelem megírtam,
De ami itt bent fájt bele mégsem írtam,
Hogy az én bánatkönnyem ne epessze szíved,
Hisz Anyám fiad nemsokára együtt lesz majd
véled,
Újra csókol Téged.
Völgyi József ; Zenéjét szerezte: Berkes Bandi c.
prímás a lembergi lágerben * * * * *
Völgyi József
Hazám Hazám! szeretlek mint fát a kisbimbó
melyen kihajtott az ágad.
Te adsz szívembe büszke érzést
s nemesre buzdító vágyat!
Te vagy a cél! az álmok álma!
mely hevíti lelkemet,
Te vagy az örömöm, s bánatomban
megosztom véled a könnyemet!
Szívemmel ésszel létakaratommal
Teérted küzdök én szüntelen,
Az élet harcán bús napokban,
a Te szent képed van énvelem!
Áldom a múltat mely nevedre
tanított annyi szép dalon
S hiszek egy mégszebb nagy jövőben
egy új ezredévi hajnalon!
A hármas bérc és négy folyónak
aranykalászos térein,
Büszkén tekinthess mindég végig
nagy Ősök méltó vérein!
Vesszen a korcslelkű! mely ha meggyalázza
imádott, drága szent nevedet!
Legyél Te bálvány! amit a hívő rajongva, áldva
emleget!
Hazám! Szeretlek! s minden érzésem,
amely szívemben fellobog - Tiéd!!
S ha kell magamtól mindent, -
ami drága nekem, érted én mindent,
de mindent, szívesen eldobok!
* * * * *
Rab karácsony
Elült a szél a késő éjszakában.
Homály borítja földünk bús egét.
Kihalt a táj, csupán egy néma tábor
Mereszti félve száz villanyszemét.
Körötte semmi zaj: a zord vidékre
A téli éj mogorva csendje ült;
Pihenni tért már régen árva népe:
Az elgyötört had rég elszenderült.
A nagy barakkot néma csönd borítja,
S a fáradt, csüggedt foglyok álmait
Csupán az őrnek lépte háborítja,
Ha olykor-olykor a barakkba nyit.
De csitt: az egyik csöndes, szűk sarokban
Gyakorta éled félénk, gyönge zaj -
Sugárzó szemmel, boldog-izgatottan
Suttogni kezd két árva rab magyar.
Az ő szívük felömlő sóhajára
Betölti most barakkjuk halk zugát:
E két ember ma szívrepesve várja
A bűnös föld megváltó Krisztusát.
Mit szívük mélye mindig féltve rejtett,
Ma újra hallják áhítatuk szavát,
S eszükbe jutnak régen elfelejtett
Kedves, vidám Karácsony-éjszakák...
S szemüknek megtört, halvány csillogása
Csodás, sugárzó fénnyé változik:
Mély csönd borul, a zsúfolt, szűk
hodályra -
A két magyar csöndben imádkozik.
Az ég urához esdeklő imájuk
Magasra száll hitüknek szárnyain,
S szívük mélyén az apró gyertyalángok
Sziporkázó szent fénye lobban ím...
Te durva őr! Az ünnep éjfelében
Hiába harsan káromló szavad:
Magyar raboknak meggyötört szívében
Ma este minden, minden út szabad!
S a Krisztus Úr a tiszta téli éjben
Halkan kopogtat két szív ajtaján,
S könnycsepp ragyog a két magyar szemében
Csöndes, csodás Karácsony-éjszakán.
Galgóczy Árpád
Cseljábinszk, 1948.
Sóhaj
Elmerengve járok, hazafelé vágyok
S egy csodára mely lemossa rólam ami átok.
Magasított őrház, kerítés, tüskésdrót.
Mindennel elkéstem nem kérdem miért volt.
Nézem a madarat a száguldó felhőket,
Istenem ők szabadok de irigylem őket!
Húznak délnyugatnak Hazám felé mennek,
Egeknek nagy Ura, vajon mit üzenjek?
Megkérem a muzsikáló május éji szellőt,
Odahaza egy ablaknál húzzon egy kesergőt.
Húzza el, hogy a két szemem itt mindig könnyben
ázik,
A testem sem pihenne itt, meghalni!? Csak magyar
földbe vágyik!
Völgyi József
Lemberg 1953.
Egy jó bajtársam halálára
1992-ben
Egykor messze idegenben
távol a Hazától
balsorsunkban szenvedtünk
sok igazságtalanságtól!
Zord rabságban számkivetve
föl az égre néztünk,
hazatérést jobb napokat
csak onnan reméltünk!...
Hazajöttünk, nem borítja
testünk idegen föld
keservesen megbűnhődtük
a múltat s jövendőt!...
Bajtárs voltál, az maradtál!
te szegény világ „vándor”!
de sokat is beszélgettünk
népünk igazáról!
Magyar földben nyugszik tested
magyar rög hull rája
saját neved, nem rabszámod
került a fejfádra!...
Bajtársaid fájó szívvel
búcsút veszünk tőled
az egek fehér hómezején
még találkozunk Veled!...
Isten Veled!
Emlékül szeretettel:
Völgyi Józseftől
| 