| |
Az alakulatunk 1944-ben először
június 31-én vagonírozott be Érsekújváron, onnét a Kárpátokban az
Ökörmezőn vagoníroztunk ki, július
4-én délben. Akkor a front a Kolamia térségben volt. Kivagonírozás után
megkaptuk az ebédet és azonnal lóra ültünk és megindultunk a Kárpátok
lejtőin a front irányába. Kétnapi
menet után egy lengyel faluba szállásoltunk el. Másnap már mentünk is
bevetésre. A Komáromi 22-es gyalogezred és a 6. Komáromi tüzérezred
támogatásával 2 napi heves harcok után kénytelenek voltunk a Kárpátokig
visszavonulni, Komoricsi Dolina térségébe és itt megvetettük a lábunkat
egészen novemberig. De addigra a huszárezred a felére zsugorodott. Majd
összevágtak bennünket a Rimaszombati 7-ik felderítő
huszárosztállyal, de már azok is megfogytak, úgyhogy kivontak bennünket a
harcokból és útnak indítottak a Felvidéken keresztül Kassa, majd
Sátoraljaújhely, Érsekújvár felé. December 9-én érkeztünk
Érsekújvárra, az öreg lovassági laktanyába. Mikor odaértünk bizony nagy
volt a meglepetés, minden más volt, mint a nyáron. A kapuba két
árpádsávos katona állt őrségbe.
Aki oda bement onnét nehezen szabadult ki. Ott volt a magyar honvédség minden
fegyverneme. Civil is bőven vagy 300 fő.
A szobákban már egy ágy sem volt, a padlón szalma, de az már fekete volt a
sártól. Lefeküdni, aludni azt nem lehetett, mert a tetük majd megették az
embert. Azok közül, akiket otthagytunk, már senki sem volt a laktanyában. A
laktanya parancsnoka Vitéz Kuti István nevű
sánta lábú százados volt, akinek a kezébe állandóan fonott korbács volt.
A helyettese pedig egy Nyilas nevezetű szakaszvezető volt, mind a
ketten széles Árpádsávot viseltek, ez a két ember volt a laktanya
Atyaistene. Az élelmezés szárított krumpli, szárított káposzta, bab,
borsó, hús vagy hasonló nem volt. Azt mondta a százados, hogy aki nem
harcol, annak nem jár. Két napig csak téblábaltunk a laktanyában, azután a
harmadik napon déltájban felsorakoztattak bennünket az udvaron. Jött Nagy
Kálmán százados a mi osztályparancsnokunk, meg Slávik főhadnagy, meg
Erődi Tamás főhadnagy és a laktanyaparancsnok, Vitéz Kuti István
százados. Rövid tájékoztatás után felszólította a népet, hogy a
huszárok lépjenek ki, ők kapnak új ruhát és fegyvert. Több mint
200-an jelentkeztek, olyanok is, akik sohasem szolgáltak a huszároknál. Nem
is a harci szellem, késztette őket, hanem, hogy abból az áldatlan
állapotból megszabaduljanak, hiszen mindegyik velünk együtt megjárta már a
poklot és mind valamilyen szétvert csapattest maradványaként kerültek
Érsekújvárra. A válogatás után velünk együtt összehoztak két
századot; lett egy osztály. Az egyik századnak Erődi Harag Tamás
százados lett a parancsnoka, helyettese Báró Józsika Jenő
főhadnagy. A mi századunké pedig Slávik főhadnagy. Ezek mind hivatásos
katonák voltak. A helyettes századparancsnok egy tartalékos főhadnagy,
civilbe valamelyik hevesi faluból való. Abszolút nem érdekelte a háború,
csak az, mikor kerül haza. Mikor az osztály megalakult, a többinek oszoljt
vezényeltek, mi pedig a fedeles lovardában elkészítettük a beosztást. Az
volt a baj, hogy tiszt nem volt, így a szakaszparancsnokok is tiszthelyettesi
rangban voltak, így lettem én is szakaszparancsnok. Alig, hogy elkészültünk
a beosztással berobogott az udvarra négy lovas, megrakva tiszta új ruhákkal,
fegyverekkel és megkezdődött a felszerelés. Mindenki új ruhába
öltözött. Az élelmezés is mindjárt más lett, már húst is kaptunk.
Felszerelés után Erődi százada megindult lóháton le a Balatonra. Mi
csak másnap indultunk, de a mi századunkban csak a fele embernek jutott ló, a
többi gyalog volt, főleg azok, akik más alakulatnál szolgáltak,
őket gépkocsival vitték Ravazdra. Itt megszállásoltunk és mentünk
tovább Nyirád mellé Ujdörög pusztára. Egy eldugott, kopár fabarakkal
ellátott település volt, csak a parancsnoki település volt téglából.
Mivel hogy már karácsony fele járt az idő, majd megfagytunk, a szél
keresztül fújt rajta. Itt töltöttük a karácsonyt szomorúan
Magyarországon, de távol az otthontól. Körülálltuk azt a kis
karácsonyfát, egy-két gyertya volt rajta, elénekeltük a Mennyből az
angyalt és könny hullott a harcedzett férfiak szeméből, soknak ez volt
az utolsó karácsonya, anélkül, hogy találkozhatott volna szeretteivel.
Mert még a háború sok áldozatot követelt. Én magam
éppen 1951 karácsonyán értem haza.
Újév után 45-ben január tájékán kaptuk a parancsot,
hogy beosztottak bennünket a 4. Német huszárezredbe. De egyelőre nem
mozdultunk sehova, csak gyakorlatozni jártunk. Majd január végén
megindultunk Tapolca felé. De akkor már nagy hó volt. Az utunk nem tartott
soká, mert az alakulatunk a Szigligeti kastélynál megállt. Az osztálytörzs
ott elszállásolt. Mi Balatongyörökre mentünk. Mindenhol házaknál
szállásoltunk el. Az volt a feladatunk, hogy a Balatont figyeljük, védőállást
kellett készíteni. Mi a 13. Gyalogezred egy szakaszát váltottuk le. Hogy
azok hova mentek nem tudom. Mi csak február 18.-án mentünk tovább éppen
azon a napon hordta a havat. Lentinek mentünk és ott átkeltünk a Dráván,
Horvátország területére. Itt egyesültünk először a 4. Német
huszárezreddel. Itt tiszta horvát falvak voltak, megmondom őszintén itt
féltünk egy kicsit, mert végeredménybe Tito partizánjaival kellett
harcolni. Félő volt, mert aki fogságba esett, azt kivégezték. Mi egy
sziklás, hegyes terepszakaszt kaptunk. A lovaink ugyan lent voltak a faluba, mi
meg a hegyoldalba. Igaz, hogy itt a németek ugyanúgy elláttak minket, mint
magukat. A hegy délkeleti oldalán építettük ki a védvonalat, a
szállásunkat pedig a vonaltól 300 méterre, a hegyoldalba. Csak az volt a
baj, hogy alig volt szerszámunk, amivel dolgozni tudtunk volna. Rajonként,
készítettünk bunkert, de majd megfagytunk, mert tüzelni nem lehetett, mert
azt meglátták volna. Február végén megenyhült az idő, és elkezdett
olvadni, az állásaink állandó vízben voltak, úgy kellett kibélelni az
árkot, hogy ne kelljen a vízbe gázolni. Fa volt bőven a hegyoldalban.
Élelemért minden nap lejártunk a faluba, ahol az osztály volt. Napjába
egyszer főtt étel volt, este, reggel hideget kaptunk. Így telt el tíz
nap, nem történt semmi. Már azt gondoltuk, hogy nekünk semmi közünk a
háborúhoz. Tőlünk keletre hallottunk lövöldözést, de csak
gyalogsági nehézfegyverek voltak. Nekünk Vukovár és Zágráb felé vezető
utat kellett lezárni, hogy a partizánok ne tudjanak előre menni.
Majd március első napjaiban éjjelenként meg hajnalba
elkezdték szórakoztatni. Egy-két aknát kilőttek az állasaink felé,
majd egy-két géppuskasorozatot. Azután csend lett. Majd hajnalban újból. De
ezt minden nap megtették, az emberek kezdek nyugtalankodni. Március derekán a
hó is elolvadt a hegyekről, a talaj is felszáradt. Hajnalonként meg
megtámadtak bennünket a partizánok. Úgy hogy éjjel nem mertünk aludni;
csak nappal. De akkor is csak úgy szunyókáltunk, mint a nyúl. Állandó erős
őrséget állítottunk ki. Egyik nap aztán erős tűzharc
keletkezett, úgy hogy elesett Sebők Dávid szakaszvezető meg néhány
honvéd és volt vagy tíz sebesült. Ezeket reggel továbbvitték Zágrábba, a
hallottakat pedig eltemettük, ők megjárták a doni csatákat és itt
kellett nekik meghalni a háború végén. Igaz, hogy akkor még nem tudtuk,
hogy a háború a végét járja. De már mindenki sejtett valamit. A katonák
már el voltak fásulva, mindenki a Hitlert és a Horthyt szidta minek kellett
nekik ebbe a piszkos háborúba belemenni, Akkor mikor az oroszok minket nem
bántottak, meg hogy már ennyi ember elpusztult, és még 44 után a sikertelen
fegyverletéttel után az a barom Szálasy, mikor az oroszok a fél Dunántúlt
elfoglalták. Még akkor is azt akarták bemesélni, hogy elkészültek az új
fegyverek és ki lesz verve az orosz az országból. Csak azt felejtettek el,
hogy Budapest már orosz kézen van, hogy az országból már csak egy-két
keskeny nadrágszíj maradt.
Március 18-án dél fele a németek, mint a tehéncsorda
megindultak nyugatra Zágráb felé, egy harckocsi vonatott kettőt, mert
nem volt üzemanyag. Repülőket is járműre raktak, úgy vontatták.
Délután már a német huszárok is vonultak vissza, meg a rengeteg gyalogság.
Nem tudtuk elgondolni, hogy mi történt, csak sejtettük, hogy valami baj van.
Mi semmilyen parancsot nem kaptunk. Mikor a németek már elfogytak Nagy
Kálmán hivatta a szakaszparancsnokot. Volt köztünk egy 9o5-ös születésű
őrmester őt előléptette törzsőrmesternek és átadta neki
a parancsnokságot, addig, amíg ők vissza nem jönnek. Többé nem
találkoztunk velük. Nem csak a tisztek mentek el, én úgy vettem észre, hogy
akik elmentek többségében nyilas érzelműek voltak. Mi pedig ott
maradtunk. Azok minden éleimet elvittek, nekünk semmit nem hagytak. Pedig mi
meg voltunk vagy 180-an.
Ott maradtunk semmi nélkül. Elkezdtünk tanakodni, hogy
mi-tévők legyünk, hogyan szerezzünk ennyi embernek ennivalót. Még
lovainknak csak tudtunk valami szénát szerezni. Egyszer csak valaki
elkiáltotta magát, hogy menjünk haza. Igen ám de ilyen nagy tömegben nem
mehetünk. Elhatároztuk, hogy a horvátoknak eladunk néhány hátaslovat
élelemért. Azok szívesen vették az ajánlatot, mert tehenekkel művelték
a földeket. Sok mindenük azoknak sem volt, de kenyeret, jó korpásat meg
kukoricásat azt adtak. Tojást, kevés szalonnát elosztottuk, a krumplit
felraktuk a kocsikra. Én javasoltam, hogy vidékenként álljunk össze, és
úgy induljunk el. Úgy gondoltam kettesével, hármasával menjünk,
könnyebben szerzünk útközben élelmet és civil ruhát. Az én szakaszom
mind Győr, Moson meg Csallóközbe való gyerek volt. Sokan voltak,
hevesiek meg alföldiek, de ők is nyugatnak indultak nem akartak az
oroszokkal találkozni. Egymásnak kívántunk szerencsés hazaérkezést, és a
csoportok megindultak a hazajutás reményében a nagyvilágba, ki-ki a maga
választott útján.
Mi is megpróbáltunk 25-én az északi irányba szerencsét
próbálni. Azt mondák azért maradjunk együtt, mert én tudok a horvátokkal
meg a németekkel is beszélni. Különben a horvátok nem haragudtak a
magyarokra. Térképünk nem volt, csak a civilektől érdeklődtünk,
merre van a magyar határ. Estig nem értük el a Dráva folyót. A hegyoldalban
körülnéztünk, hogy találnánk e valami helyet, ahol meg tudnánk
szállásolni. Egyszer csak találtunk egy tanyát. Volt egy lakóház meg egy
nagy istálló. Teljesen üres volt, tele volt lótrágyával. A ház ajtaja
ablaka minden tárva, a bútorok összetörve. Az ablakban volt, tizenegy darab
német kenyér, de azokon már, vastagon volt a penész. Szépen levakartuk a
penészt és elosztottuk a kenyereket. Nem volt valami kellemes íze, de nekünk
jó volt. Volt egy szénakazal, így lovaink nem koplaltak. Bekötöttük
lovainkat és megegyeztünk, hogy mindenki ki fog állni őrségbe,
egyszerre 2 fő. Egész éjjel csend volt. Reggel azon tanakodtunk,
bemenjünk-e a faluba élelemért. Úgy döntöttünk, hogy hárman lemegyünk.
A biztonság kedvéért vittünk fegyvert is de nem volt rá szükség, mert
mindjárt az első háznál olyan öreg horvátra találtunk, aki
tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Megkérdeztük tőle hol tanult
magyarul azt monda ő a monarchia alatt Veszprémben volt katona és a
háború alatt is végig magyarok között volt. Elmondtuk neki mi járatban
vagyunk. Szólt a lányának, aki az udvarban fát hasogatott, menjen el és
hozzanak élelmet, ami van. Rögtön ment és negyed óra múlva hozták a
tejet, tojást, kenyeret. Amíg összehordták az élelmet, az öregtől
megtudtuk, hogy sem a partizánok, sem a németek nem jártak arrafelé
mostanában. Az élelmet elhoztuk, fizettünk neki érte két hátaslovat
nyergestől. Azt gondoltuk, hogy a lovainkat elcseréljük élelemért,
aztán gyalog megyünk. Így sem ültünk lóra, mert a lovainkat nem tudtuk
rendesen etetni. Azt gondoltuk, hogy egy napot pihenünk, reggel tovább
megyünk a Dráva felé, és ha lehet átkelünk rajta. Már tudtuk, hogyha a
folyón átkelünk Muraközbe jutunk, az pedig akkor magyar terület volt. Csak
a sors másképpen alakult.
|
|