| |
INDULÁS FELDBACHBÓL
A háború befejezése után május 1-én felsorakoztatták a
tábor egy részét, és azt mondták, hogy a parancsnokság, amelyik az
igazolást adja, az most Magyarországon van. Egyszerre mindenki nem mehet haza,
hanem csoportonként, minden nap 2500 fő. Megörült a nép, mindenki az
első csoportban akart lenni. Mikor a hirdetés megvolt kiszámolták a 2500
főt, kaptunk négy kocsit, hogy mindenki szedje össze a holmiját. Az
ezredes elbúcsúztatott bennünket, a katonazenekar elkezdett indulókat
játszani. Ebédet nem adtak, és a menet megindult a magyar határ felé.
Éhesen víz nélkül, de örömmel ment mindenki. Csak az volt a furcsa, miért
kísér bennünket olyan sok őr, 8-10 lovas jött velünk. Estére a
határban szállásoltunk meg, szerencsére volt ott egy gémeskút, ahol
vízhez jutottunk. Vacsorát nem adtak, a szállást úgy csináltuk meg, hogy
ketten összefeküdtünk. Alul leterítettük a tábori takarót, köpennyel meg
takaróztunk. Később találkoztam Kievben Gál ezredessel, akkor azt
mondta, hogy a feldbachi tábort mind kihozták Oroszországba. ők voltak
az utolsók júniusban. Reggel aztán adtak két szelet szárított kenyeret,
semmi mást. Délután léptük át a határt Szentgotthárdnál. Boldogok
voltunk, hogy magyar földön járunk. Az utcákban, ahol jártunk a nők
keresték férjeiket. Kérdezték nem láttuk-e ezt meg azt. Hoztak vizet,
kenyeret, de mindig a szélső kapott. Öten mentünk egy sorba, itt is
mindent elosztottunk. Szentgotthárd után egy faluvégi tisztáson megálltunk,
de itt kút nem volt, mondták, hogy már igen sokan mentek erre, de úgy
tudják, hogy még senkit nem engedtek haza. Itt is egész éjjel szigorú
őrség volt. Ahogy az ország belseje felé mentünk, egy-egy faluba, ahol
áthaladtunk, volt, ahol fasisztáknak neveztek bennünket. Rátóton meg is
dobáltak. Vasváron viszont kellemes fogadtatásban volt részünk. A város
melletti tisztásra a lakóság késő estig hordta az ennivalót.
Még vödörbe krumplilevest és bablevest is hoztak. Akinek
szerencséje volt még levest is ehetett. Másnap délre megérkeztünk
Jánosházára. Újabb meglepetés ért bennünket. Itt is volt egy kastély, a
kapu mellett volt egy kocsi, bele kellett dobálni a kést, ollót, borotvát.
Ezután megtörtént az elosztás 100-as csoportokba. Vártuk, hogy valami
levesfélét osztanak, de addig, míg a fertőtlenítés nem történt meg
nem adtak semmit. Később rájöttünk, hogy a fertőtlenítés abból
áll, hogy mindenünktől megfosztanak. Még a tábori takarókat is
elvették. Itt jegyzem meg, hogy soha nem szerettem a szakállas embereket, mert
azt mondtam csak a lusta ember, növeszti meg a szakállát. Most nekem is nagy
szakállam volt és ez volt a szerencsém. Még valamikor, amikor növeszteni
kezdtem Nagy Kálmán százados, azt kérdezte, minek a szakáll. Mondtam,
hogyha hazamegyek leborotválom, és ez a szakáll mentett meg jóllehet a
haláltól. Ahogy a századok mentek fürödni; éjjel került ránk a sor. Én
ugyan nem fürödtem meg, mert a fürdő nem volt más, mint egy lajt, abba
vezettek egy csövet. Arra volt szerelve egy öntözőkanna rózsája. De
már bokáig érő sár volt, mire mindenki megfürdött. Aki őr velünk
volt elkezdte turkálni a hátizsákokat, az unokaöcsémét is elvették.
Mondtam az őrnek, hogy ez nincs jogába, mert az őrnagy, a táborparancsnok
azt mondta, ha valamelyik katona elveszi a holminkat, jelentsük. Mondtam,
jelenteni fogom az őrnagynak. Ezzel az őr engem pofonvágott. Nem
sokat teketóriáztam, ököllel jól szájon vágtam, hogy hanyatt esett.
Utána felállt, körülnézett és elfutott, mi pedig visszamentünk a
helyünkre, és kerestünk helyet, ahol egy kicsit szunyókálunk. Korán reggel
mindenki talpon volt, kis csomagján üldögélt, beszélgetett. Egyszer csak a
másik századtól jött valaki, azt mondta, sorakoztatják a századokat, mert
keresnek egy szakállast. Nem tudom, hogy honnét és hogyan, de pár perc alatt
a szakáll eltüntetve. Az egyik ollóval nyírta, a másik szappanozott, és a
szakállnak már a híre hamva sem volt. Mire végeztünk, már a szomszéd
századot sorakoztatták, nem találták a szakállast. Mikor végeztek, jöttek
hozzánk, három sorba kellett sorakozni. Akit megütöttem a feje befáslizva,
gondolom - jól beüthette a földbe, mert kemény volt a talaj, az álla is meg
volt dagadva. Mivel nem találták a szakállast kis idő múlva,
visszajöttek azzal a trükkel, hogy ki tud oroszul, mert tolmácsra van
szükségük. A bekötött fejű nem volt köztük. Bajtársaim biztattak,
nehogy jelentkezzek... eszem ágában sincs. Lovas járőröket küldtek
keresésemre. Azt mondták, nem lehet messzi. Ott voltam a táborban. Estére
megjöttek. Szerencsére nem hoztak helyettem senkit, mert azt tették, ha egy
ember hiányzott, hoztak helyette. Én meg azon töprengtem, nehogy a táborban
egy szakállas legyen, mert annak vége. Szerencsére senki sem volt. Eltelt
pár nap, többször találkoztam azzal az őrrel, de nem ismert meg. Különben
a bajtársaim előtt nagy lett a tekintélyem, hogy visszamertem adni a
pofont. Azután a harmadik nap elcsendesedett minden. Pár nap múlva vége lett
a napsütéses időnek, éjjel jött egy hatalmas zápor, jól eláztunk.
Azért kellett kimennünk a rétre, mert újabb csoportok jöttek Ausztriából.
Itt a szakácsok egész nap főztek, mégis alig tudtunk hozzájutni egy merőkanál
leveshez. Szabályosan szédelegtünk az éhségtől, mert tartalékja már
senkinek sem volt. Mindenki örült, mikor eljöttünk, de a körülmények itt
még rosszabbak voltak. A táborban kiütött a tífusz. Hogy később mi történt,
nem tudom, de biztos, hogy nekem is egy földim ott pusztult el a táborban
Jánosházán. Pedig mennyit könyörögtem neki, hogy legyünk együtt, mivel
utcabeli volt. Itthon felesége akkor tudta meg mikor én hazajöttem. Én
mondtam meg neki, ne várja haza Pistát. Kereste Jánosházán a sírt, de nem
találta meg.
|
|