| |
VAGONÍROZÁS VESZPRÉMBE
Május vége felé egyik nap jöttek a tisztek és mondták,
hogy álljanak ki a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek. Még a feldbacki
táborban hozzám szegődött egy l5 éves gyerek a Horthy Miklós repülőiskola
növendéke volt. Mondtam neki: Feri állj ki, ti hazamehettek, de mi már nem
az biztos.
De Feri csak mondogatta őrmester úr én magát nem
hagyom el. Kikötött velem fönt, északon majdnem a Jeges tengernél
Wanovába. Csak úgy maradt meg, hogy mi idősebbek támogattuk a
magunkéból. Végül 47 júniusában betegen sikerült neki hazajönni. Mikor
az öregeket és a fiatalokat kiválogatták, a középkorúakat
felsorakoztatták, elkezdődött a számlálás. Megint 2500 főt számoltak.
Már délután volt az idő mikor elindultunk szigorú őrkísérettel.
Aznap Devecserig mentünk, másnap értünk Veszprémbe az állomásra. A
teherpályaudvaron már el volt készítve a szögesdróttal ellátott
szerelvény, a végére géppuskát és fényszórót szereltek. Borzasztó
látvány volt. Jobbról-balról katonák géppisztollyal a vagonok mellett. A
vagonírozás gyorsan ment, mert állandóan hajtották a népet /davaj, davaj,
bisztri/ A száztonnás vagonokba 103, a 40 tonnásokba 42 főt zsúfoltak
be. Szabályosan úgy voltunk, mint a konzervdobozban a heringek. Március 27.-től,
mikor fogságba értünk most volt először fedő a fejünk felett.
Ahogy a vagonok megteltek, azonnal rázárták, rossz volt hallani, ahogy az
ajtók zörögtek. Ajtózárás után a nép egy kis időre elcsendesedett,
csak pár perc után tértünk magunkhoz. Mondtuk egymásnak: nesze neked
dokument. Akkor még nem tudhattuk, hogy a három nagyhatalom megegyezett, annyi
embert vihetnek ki, amennyit tudnak. Én egy olyan vagonba kerültem, ahol
103-an voltunk. Adtak be két vizesvödröt, de vizet nem, pedig ott volt a csap
az állomáson. Mikor minden rendben volt az oroszok végigjárták a
szerelvényt, tolmácsot kerestek. Gondoltam nem jelentkezem, mert már kétszer
megjártam az orosz tudásommal, majdnem az életembe került. Mikor a mi
vagonunkhoz értek, a bajtársaim kiszóltak hogy itt van tolmács, mondtam,
hogy én nem akartam jelentkezni, de már akkor nyílt a vagonajtó és rám
mutattak. Na fogjam a holmimat és menjek velük. Közbe megkérdezték hol
tanultam oroszul. Most megint elmeséltem, amit már néhányszor elmondtam,
Kárpátalján tanultam ukránul, Mindjárt mondták, hogy jól van,
tökéletesen megértenek. Elköszöntem társaimtól és megígértem nekik,
hogy amint tudok, segíteni, fogok az egész transzporton.
Előre kísértek a parancsnoki kocsiba, ott adtak egy
piros karszalagot, amire oroszul volt ráírva, akkor még nem tudtam elolvasni,
mert az orosz abc-t nem ismertem, azt csak később tanultam meg. A
karszalagot felvarrtam és leültem egy zsákra. Nem szóltam semmit,
hallgattam, mint a sír. Az egyik tiszt elővette a harmonikát, és el
kezdte játszani a szép magyar táncot. Azt kérdezték tetszik-e nekem, hiszen
ez magyar nóta. Tetszik feleltem. Mért nem beszélsz? Mondtam, hogy nincs
kedvem. Mondtam nekik: olyanok vagytok, mint a németek, mert mindig hazudtok.
Közben a szerelvény elindult Pest felé. Megint megszólalt a parancsnok: ne
szomorkodj, nem lesztek sokáig. Meg lesz a békekötés aztán jöttök haza,
csak pár hónap, addig dolgoztok egy kicsit. Amit leromboltatok, azt fel kell
építeni. De én nem romboltam le egy házat sem. De a magyarok Ukrajnában
hány házat és falut felgyújtottak. Mi Magyarországon egy falut sem
gyújtottunk fel, mondta a főhadnagy. Aztán elővett egy kenyeret, meg
egy darab szalonnát. Itt van, egyél tudom, hogy éhes vagy. Nem fogadtam el,
pedig igazán éhes voltam. Jól van, majd elfogadod mondta a főhadnagy. A
végén mégis kénytelen voltam a kérdésekre válaszolni, de arra vigyáztam,
hogy olyat ne mondjak, ami esetleg nekik nem tetszik. Reggel 8 órára értünk
be a Keleti pályaudvar rendezőjébe. Minden vagonból 5 ember
leszállhatott vizet felvenni a kulacsokba. Közben megjött a borsóleves és
elég jócskán volt benne borsó. Majdnem egész napot ott töltöttünk.
Hamarosan megjelentek a civil férfiak, nők vegyesen, de főleg
nők kik a férjüket, fiukat vagy édesapjukat keresték. Az oroszok meg
nem győzték őket zavarni a szerelvénytől. Nekem mondták, hogy
szóljak nekik, menjenek haza. Nem szabad a szerelvény mellett tartózkodni.
Én még azt mondtam, hogy csak keressék. Egyszer csak egy harminc év körüli
fiatalasszony megtalálta a férjét az egyik vagonba. De csak a bedrótozott
ablakon keresztül tudtak beszélgetni, úgy hogy az egyik őr állandóan
zavarta őket. Közben oda jött két magyar katona is. Jól fel volt
pakolva a hátizsákjuk. Mondtam nekik, tűnjenek el, mert az oroszok még
bevágják őket a vagonba. De ők csak földieket keresnek. Azt mondta
az egyik, hogy nekik az amerikai parancsnokságtól van szabályos igazolásuk.
Magyarul és oroszul van kiállítva. Hiába magyaráztam, hogy ez nem számít
ezeknek. Nem hittek nekem. Jött a vonatparancsnok meg két katona. Kérdezték
kik ezek. Mondtam, hogy nyugatról jönnek, szabályos igazolásuk van.
Hadnézzem! Odaadták az igazolást, meg sem nézte jóformán és mind a kettőt,
összetépte. Köpött egyet, a két embert pedig bevágták az egyik vagonba.
Ami hátizsákjukba volt értékesebb holmi, mind elvették tőlük. Már
egyik sem volt fiatal, közelebb az ötvenhez. Bizonyosan az első háborúban
is részt vettek. Lehet, hogy talán nem kerültek haza, sőt biztos.
Csak késő este indult el a szerelvényünk, Kiskunhalas
határában megálltunk. Azt mondták, hogy valaki megszökött, de a
reflektorfényben észrevették, és hamarosan elfogták. Pontosan a saját
vagonja mellett a főhadnagy pisztollyal szájba lőtte, majd feldobták
a fékezőkocsi fülkéjébe, a szerelvény pedig elindult. Ez az ember nem
volt más, mint aki a keleti pályaudvaron találkozott a feleségével. Pedig
de hogy ígérte, hogy visszajövők hozzád. A felesége talán soha sem
tudta meg, hogy még Magyarországon meghalt.
11 órára értünk Kelebiába, ami határállomás. Itt
megint sokat állt a vonat. Rengeteg civil jött össze az állomáson főleg
nők voltak vagy százan. Azt kiabálták a vagonok ablakánál, hogy
dobjunk ki címeket. Én sokat mászkáltam ott az állomáson, mindig azt
figyeltem, hogy milyen a légkör, hogy esetleg megtudok - e szökni valahogyan.
Egy óvatlan pillanatban sikerült az állomás épületén átjutnom. Elkezdtem
futni az egyik utcába, mert három utca is vezetett az állomásra. Egyszer
visszanéztem, nem láttam senkit. Arra nem gondoltam, hogy engem mégis
figyelnek az állomás épületéből, mégpedig egy magyar vasutas. Erre
akkor jöttem rá, mikor már elfogtak. Ahova én bementem, az-az állomástól
körülbelül 3-400 méter távolságra volt. Talán a házbeliek nem is
tudták, hogy én az udvaron keresztül rohantam, egyenesen a szérűskertbe.
De legalább már négy kerten is túl mentem. Már akkor hallottam, hogy az
oroszok keresnek. Össze - vissza, lövöldöztek, de csak úgy a levegőbe.
Nem tudtam mit csinálni, volt ott egy lugasféle a közepén volt egy kút, én
abba beleugrottam. Az oroszok már a kertekben jártak. Ahogy a kútba értem,
éreztem, hogy a víz nagyon hideg, a víz szabályosan feldobott anélkül,
hogy a kút fenekére értem volna. Felhúzódtam annyira, hogy az arcom, szám,
orrom ne érjen a vízbe. A lábaimat nekifeszítettem a kút oldalának nem
betongyűrűk voltak, téglából volt kirakva. Én ott a kútban
vártam sorsom beteljesülését. Mindent hallottam, ahogy közeledtek, meg
távolodtak. Mikor úgy gondoltam, hogy már elmentek följebb jöttem, hogy ne
legyek abba a hideg vízbe. Annyira felhúzódtam a fa kútkáva meg a kút
között volt egy nyílás, én azon mindent jól láttam. Egyszer csak
hallottam egy hangot, de oroszul. Azt mondta, ott van, csak nézzétek meg,
talán a kútba van. Erre ketten odaszaladtak de már nekem nem volt időm,
hogy visszamenjek a vízbe. No mi van tolmács? Kérdezték, no gyere fel és
nyújtották a kezüket, ahogy kiléptem a kút kávájára, máris elkezdtek
ütni a géppisztoly tusával. Rugdostak, mire az állomás épület elé értem
már csupa vér voltam. Végigkísértek a szerelvény előtt, megmutatták
a foglyoknak, hogy így jár, aki megszökik. Azok a nők, akik ott voltak
pedig kiabáltak: pfuj ruszkik! De voltak, akik szerbül kiabáltak. Majd
visszavittek az állomásra ott egy padra leültettek. Még ott is pisztoly
agyával, hasábfával ütöttek. Csak arra vigyáztam, nehogy elessek, pedig
sokszor pillanatnyilag megszédültem. Még most is hordom a sebhelyeket, amit
akkor szereztem. Egyszer csak a nők megrohanták az oroszokat, mondták
nekik olyanok vagytok, mint a németek. Ti vagytok a felszabadítók? Az a sok nő
elkezdte köpködni az oroszokat. Nem tudtak mit csinálni velük, próbálták
elzavarni őket, de nem sikerült. A korláton kívül állt egy vasutas,
már jó hatvan felé járt. Azt mondta, nem szégyelled magad elszökni a
felszabadítóktól! Mondtam neki, hogy én azóta vagyok rab, mióta
felszabadítottak. Közbe a nők már mindjobban tomboltak, neki mentek a
vasutasnak is, jól helybenhagyták, hogy miért árulta el hol vagyok. Mikor
látták az oroszok, hogy a helyzet kezd mindig kényelmetlenebbé válni,
elkaptak ketten, és el kezdtek velem rohanni a szerelvényhez. És beraktak egy
üres vagonba, mint egy zsák krumplit. Csupa vér voltam, akkor még nem
éreztem fájdalmat, lefeküdtem a padlóra.
Elkezdtem gondolkodni, hogy azok a hős katonák
meghátráltak a fegyvertelen nők előtt. Ennek most már májusban
elmúlt 52 éve, de sokszor eszembe jut, hogy ha azok a kelebiai nők nem
olyan bátrak, hogy egy ismeretlen embernek védelmére álljanak, akkor én
most ezt a visszaemlékezést a másvilágról írnám. azóta is csak hálával
tudok gondolni azokra, akik ott nem is sejtették, hogy az életükkel
játszottak. Az én szememben hősök voltak, talán már lehet hogy sokan
nem is élnek közülük. Bizonyára elmesélték gyerekeiknek, unokáiknak
hogyan mentették meg egy ismeretlen katona életét. Én csak hálával tudok
adózni azoknak az asszonyoknak, lányoknak. Még az anyámnak és a
menyasszonyomnak is megírták /bár nem kellett volna /, mert mielőtt
megszöktem a címeinket, felírták.
A szerelvény hamarosan elindult. Egy darabig tudtam
feküdni, de később fel kellett ülnöm, mert a fájdalmam nem hagyott
pihenni. A nyakam, az arcom csupa alvadt vér volt. Csak a következő táborban
tudtam nagyjából lemosni. Azon gondolkodtam, hogy alig három hónap
elteltével háromszor voltam a halál markában. Megmenekültem a Donnál,
Kolomiánál, Beszkidekbe - nekem haza kell jutnom! Közben a szerelvény
robogott Temesvár, Brassó, Turnuszeverin, Plaesti, majd Bukovina és
kikötöttünk Romnipuszerádba. Brassó előtt volt egy hosszú alagút,
mikor a szerelvény odaért az egyik vagonban felfeszítették a padlót, és
négyen megszöktek. Az őrök még az alagútban észrevették, de hiába
volt a reflektor meg a lövöldözés a szerelvény nem állhatott meg, Mikor
kiértek az alagútból az őrök gyorsan leugráltak, de azok már gyorsan
eltűntek a sűrű erdőben. Ezek mind a négyen arra a vidékre
valók voltak Erdélybe és ismerték a területet. Ploesztiben mikor vizet
vettünk fel egy ember még ott volt a csapnál mikor a szerelvény már
elkezdett mozogni. Jő pár kulacs volt nála, mikor a tetőn az őr
meglátta, hogy fut a szerelvény felé egy sorozatot beleengedett. A
szerelvény megállt és azt is betették a fékezőbe a másik mellé. Ez
volt az egyik, akinek Pesten elvették az amerikai igazolását. Én meg az
üres vagon ablakából néztem. Egyszer csak a szerelvényről négy
őr meg a vonatparancsnok leszállt bementek az épületbe és kis idő
után kísértek az én vagonomhoz tizenegy románt, engem kiszállítottak.
Hiába tiltakoztak, meg sem hallgatták őket, rájuk zárták az ajtót.
Engem pedig betettek egy százfős vagonba. Borzasztó meleg volt a nép
szabályosan őrjöngött a szomjúságtól. A szerelvény aztán sehol sem
állt meg. Éjjel esett az eső, aki közel állt az ablakhoz kitartotta a
csajkáját és a tetőről lefolyó koszos vizet ittuk. Másnap délben
aztán megérkeztünk Romnipuszerádba. Mint a marhákat úgy tereltek ki
bennünket a vagonokból, többnapi viszontagságos utazás után voltak, akik
nem tudtak lábra állni. Azoknak kellett vinni őket, akik jobban bírták.
A két hallottat is vinni kellett, köpenybe tettük és úgy vittük felváltva
négyen. Körülbelül egyórai út után megérkeztünk a táborba. Ezt a
tábort még a németek építették orosz foglyok számára a város szélén.
Volt egy-két téglaépület, de a többi mind fabarakk volt. Egész utcák
voltak a barakkokból. Minden két épület között volt két vízcsap, mégis
mindig sorba kellett állni vízért. A csapoknál németek voltak, akinek még
volt dohánya előbb jutott vízhez. Később aztán a magyarok
elzavarták a németeket. Így dohány nélkül is jutott víz, de még annyi
nem, hogy az alvadt vért lemoshattam volna. Fürdő ugyan volt, de oda csak
a keretlegénység és az ott dolgozó foglyok juthattak be. Annyival jobb volt
itt, hogy tető volt a fejünk felett. Itt kaptunk minden nap 4o dkg
kenyeret meg háromszor levest. De azért az éhség az egy percig sem szűnt
meg, A nép egész nap csak a főzésről meg a sütésről beszélt.
Ki tudja, hányszor elmondták, hogy az ő édesanyja, felesége hogy
készít el egy-egy ételt. A sebeimet egyszer sem sikerült lekezeltetni.
Lassan teltek a napok, közben a német barakkokat is meglátogattuk,
összebarátkoztam egy német zászlóssal. Azon vitatkoztunk, hogy melyik
nemzet szívósabb, erősebb. Bizonygatta, hogy a német kitartóbb, mint a
magyar, meg hogy az éghajlati változáshoz jobban tudnak alkalmazkodni.
Mondtam neki, hogy tapasztaltam a Donnál, hogy amíg a németek megkaptak
mindent életerősek, vidámak voltak, amikor nélkülözni kellett gyorsan
összeroppantak. És nézzél körül, itt is sokkal több a németek közt a
beteg. Ezen, sokat vitatkoztunk, különben bajorországi volt. Még itt a
lágerban megint összejöttem a kis repülős Tóth Ferivel. Elmondta, hogy
a vagonablakból nézte, hogy engem ütöttek az állomáson, még sírt is.
|
|