| |
Eltelt tíz nap, itt is összeállítottak egy transzportot,
mert ez olyan elosztó láger volt. Kiszámoltak 2000 magyart, meg 600 németet.
Már jó estefelé járt az idő, mikor a szerelvény elindult.
Elkönyveltük magunkba, hogy biztos Szibériába visznek bennünket. Figyeltem
az útvonalat, merre megyünk, mert én pontosan az ablak mellett foglaltam
helyet. Mikor elindultunk már harminc fok körül volt a meleg., az ablakon
alig jött be levegő. A nép vízért kiabált, de az őrök nem
akarták meghallani, nem akartak ajtót nyitni. A vonat robogott. Még aznap
elértük Csernovicot, igaz, hogy az még Bukovina. Reggelre értünk
Tarnopolba. Mondtam bajtársaimnak, hogy ezt a vidéket már egyszer megjártam
lóháton. Ez a szerelvény csak rohant és elértük Berdicsevet. Naponta
egyszer adtak főtt ételt, valamilyen levest, amibe sós halat főztek
bele. Azért nem lett volna olyan rossz, ha rendesen vízhez tudtunk volna
jutni. Így csak kínlódtunk a szomjúságtól. Mindig följebb kerültünk
Ukrajna belsejébe. Pár nap múlva értünk Kievbe. Itt egész nap rostokolt a
szerelvény. Amerre vittek bennünket mindenhol kövekkel dobálták a
szerelvényt és kiabálták: Fritz. A lakosság körében a német gyűlölet
igen magas fokon volt. Nemcsak a volt megszállt területeken, hanem ott is ahol
nem voltak harcok. Mondtam a bajtársaimnak, most megtudjuk hová visznek
bennünket. Ha Harkovnak, akkor délre. Ha Kurszk felé, akkor Szibériába, de
ha északnak, akkor Moszkva, vagy Murmanszk. Reggel indult a szerelvény. Mikor
láttam az állomáson a feliratot Nyezsin, Backmacs, Konotop, akkor már
sejtettem, hogy valahová északra megyünk. Itt mindig mondtam, hogy milyen
állomás következik. Hutor Mihálylovszkában a vonat megállt. Itt osztottak
levest, kenyeret, meg annyi időt adtak, hogy mindenki vehetett fel vizet.
Egy pillanatra átnéztem a szerelvényen, mert az állomás felől a téren
volt a katonatemető. Kb. 500 katonasír volt benne. A mi szäzadunk hősi
hallottai is itt pihentek. Még mindig úgy volt, ahogy mi 43-ban letettük
középen a nagy keresztet, még a sisakok is rajta voltak a kereszteken. Egy
másik helyen külön voltak az orosz hallottak, megjegyzem azok, akiket mi
temettünk el. Sokáig nézegettem ott a csap mellett, hogy nem látok e valaki
ismerőst. Hiszen alig múlt két éve, hogy onnét elmentünk. Egyszer csak
megláttam egy vasutast, azonnal szóltam neki: Vaszil! Rögtön odafigyelt, de
az őr is. Hát te honnét ismered ezt az embert. Mondtam, hogy én a
háború alatt itt voltam. Megkértem hadd beszéljek vele pár szót. Majd először
én, mondta az őr és félrevonta a vasutast, pár szót váltottak, majd
megengedte, hogy beszéljek vele. Kérdeztem tőle, hogy mi van Kovácova
Verával. Tudtam, hogy nem messze lakik. Megkértem szóljon neki. Máris ment,
alig telt el fél óra jöttek mind a ketten. Láttam, hogy a Vera hoz valami
szatyrot. Az őr kérdezte, honnét ismer engem. Mondta neki, hogy a harcok
alatt a házuk romba dőlt és mi segítettük felépíteni, de nem csak
nekik másoknak is sokat segítettünk. A őr megnézte mit hozott, a
kenyeret, szalonnát megengedte, hogy átadja, de a pálinkát elvette.
Különben nem hagyott sokáig beszélgetni. Mikor a vagonba visszamentem
csodálkoztak, hogy nekem itt is van ismerősöm. Mikor 43-ban elbúcsúztam
Verától igen biztatott, hogy maradjak ott nála. Nem fogadtam el a tanácsát,
most mondta is, ugye nem maradtál itt, és most mégis itt vagy. Csak most nem
tudok segíteni. Még egyszer mentem ezen keresztül 47 októberében, de akkor
már nem találtam, mert férjhez ment és elköltözött.
Estefelé, a szerelvényünk elindult, briánszki erdőn
keresztül haladt a vonat. Még a felrobbantott vasúti kocsik, mozdonyok ott
hevertek a töltés oldalában. Másnap értünk Briánszk városába. Itt
megálltunk az állomáson vizet felvenni, meg levest is osztottak, de úgy
megtámadtak bennünket, hogy alig tudtunk a vagonokba bemenekülni. Az
állomás körül voltak romépületek, onnét hordták a téglát, azzal
dobáltak bennünket. Az élelmet sem sikerült kiosztani, csak egy másik
állomáson. Borzasztó nagy volt a németgyűlölet, mivel ott teljes két
évet voltak. Morvában két napot töltöttünk az állomáson. Itt olyan
rendes volt a vonatparancsnok, megígérte ha senki nem szökik meg akkor nyitva
hagyják a vagonajtókat. De hát ki szökött volna meg, hiszen olyan gyengék
voltunk, mint a légy. Alig tudta némelyik a lábát vonszolni. A szerelvény
megindult északi irányba. Itt már nem tudtam tájékozódni, mert ezen a
vidéken már harcok nem voltak. Ötödik nap délután érkeztünk Ivanovába
800 km-re Moszkvától. Szerelvényünket a legszélső vágányra
félretolták. A vágány mellett volt egy hatalmas rét. Itt 300 főt kiszámoltak,
szakembereket kerestek, főleg vasszakmát. Ott volt egy fekete képű
kapitány, meg egy hórihorgas főhadnagy, pár civil olyan vezetőformák
meg egy őrmester 8-10 katonával. Mikor a 304 főt kiválogatták
kérdezték, tud e valaki oroszul. Nem jelentkeztem, de a bajtársaim igen
noszogattak; ezt a kapitány észrevette. Odajött hozzám kérdezte: tudsz
oroszul? Mondtam, hogy nem. Akkor velem hogy beszélsz? Oroszul. Milyen
nemzetiségű vagy? - Magyar. Hol tanultál oroszul? Kárpátalján. Rendben
akkor te leszel a lágerparancsnok, érted? Értem, közbe még egy öreg 55
éves is kiállt. Tőle is megkérdezte, hát te honnét tudsz oroszul? Első
háborúban 6 évig voltam fogságba. És hol? Ebben a városban! Az oroszok
éreztették vele, főleg mikor megmondta, hogy ő harcolt a polgárháborúban
4 évig. Mondtam a kapitánynak, hogy az öreg legyen a parancsnok. Te leszel
és kész! Kiadták a parancsot sorakozó ötösével és indulás. A vezetők
Teherautóval elhajtottak. Mi pedig gyalog megindultunk. A váras nagy
kiterjedésű volt. Sok ipari objektum volt benne. 400 ezer lakosa volt, de
ezt később tudtuk meg, mikor már civilekkel is találkoztunk a
munkahelyen. Négy órát gyalogoltunk, mire odaértünk a kijelölt helyre. Előttünk
volt egy hatalmas gyárterület, mi pedig egy nagy krumplitábla mellett
megálltunk, a gyártól 500 m-re. Egy őrmester fogott néhány karót és
baltát, kijelölte a területet. Az egész népet odaterelték. Azt mondták,
hogy a karók vonalától tovább nem szabad menni, mert akkor az őr használja
a fegyverét. Az éjszakát a krumpliföldön töltöttük a kenyereszsákon,
vagy a hátizsákon ülve. Óránk nem volt így csak a napállásáról tudtunk
tájékozódni, az pedig ott nagyon csalóka volt. Azt mondta nekem a magas főhadnagy
vegyek mellém négy embert, elmegyünk a kenyérgyárba vételezünk kenyeret.
Választottam, köztük volt egy kolozsvári gyerek, hasonló magas volt, mint a
főhadnagy csak sokkal deltásabb. Megjött a gépkocsi és elrobogtunk a
kenyérgyárba. Míg ott vártunk nekünk gyanús lett, hogy a nap miért nem
nyugszik le. Azt mondta éjfél előtt fél tizenkettő. Mondom neki
hogy-hogy mikor a nap még nem ment le. Azt felelte: te biztos nem erre a
vidékre való vagy, mert akkor tudnád itt nyáron a nap nem nyugszik le. És
tényleg megfigyeltük, hogy éjfélkor kezdett a nap lehúzódni és máris
jött föl hatalmas sugarakkal. De a napkelte olyan hideg volt, hogy
szabályosan fáztunk. Az oroszok is pufajkában jártak. Megjött a főhadnagy
és odajártunk a sütődéhez és megkezdtük a rakodást a csúszdánál.
El lehet képzelni, hogy mit éreztünk mikor azt a finom kenyér illatát,
éhesen megéreztük. Mikor a vételezés megvolt, azok a nők akik a csúszdán
eregették a kenyeret mondták, hogy várjunk egy kicsit, majd lecsúsztattak
még négy db 2 kilós kenyeret, még fejenként 4 db barna kenyeret.
Megköszöntük, azt mondták szívesen, de ne mondjuk meg, hogy ők adták.
Aztán beültünk a kocsi végébe. Késünk nem volt, úgy törtük azt a finom
puha friss meleg kenyeret, Jó felét ott helyben meg is ettük. A Megyeri az
egész fehér kenyerét megette. Akkor még nem volt különösebb probléma.
Mikor visszaértünk a táborba valósággal hentergett a fájdalomtól.
Segíteni nem tudtunk neki, két napig kínlódott mire jobban lett Másnap
teherautóval hoztak oszlopokat még szögesdrótot. Elkezdtük a kerítést
megcsinálni a latrinát ásni; éhesen és víz nélkül. Szóltam a
kapitánynak hogy lehet az, sem enni sem inni nem kapnak az emberek. Lesz minden
csak egy kis türelem. Tíz óra tájban szólt, hogy kell 10 ember elmennek
lajtért és hoznak vizet. Szóltam az öregnek menjen el velük hátha kell
tolmácsolni. Egy katonát adtak melléjük. Jó két órába telt mire emberi
erővel odavontattak egy 500 literes lajtot. Kulacsdeknivel mértük a
vizet. Minden nap kétszer mentünk vízért. Délben hoztak korpalevest az
egyik civil étkezdén főzték. Az első napokban munkára nem
mentünk, mert el kellett készíteni a kerítést, az őrbódékat minden
sarokra. No meg az őrszobát, ez volt a legfontosabb.
Pár nap múlva reggel jött a kapitány szólt, hogy
keressek ácsot, asztalost, kőművest, mert kaptunk a gyárból egy
raktárt, azt át kell alakítani konyhának, meg étkezdének. 12 önként
jelentkező volt. Nem is kaptak őrt melléjük, csak egy civil jött
megmutatni, hova kell menni nekik. Most megint az öregre bíztam a
munkálatokat, mert hát ha valamire szükség volt ő tudott beszélni az
oroszokkal. Teljes egy hétig jártak oda, mire azt a raktárépületet
átalakították. Majd szóltak keressek négy szakácsot is. Azután átadták
a konyhát a tábor részére. Beépített kondérok voltak, úgy láttam, hogy
ez nem 300 főre készült, hanem sokkal többre. A szakácsok mindjárt meg
is kezdték a főzést. Most már kaptunk naponta háromszor levest meg 60
dkg kenyeret. De az éhség az abszolút nem csillapodott. Akkor voltunk tető
alatt, amíg az étkezdében voltunk. Két hét után kezdték szakmák szerint
válogatni a foglyokat. Minden csoporthoz neveztek ki valakit, aki tudott valami
keveset oroszul. Lassan kezdtek előjönni a szlovákok meg a szerbek, akik
annak idején a magyar hadseregben szolgáltak. Az oroszok azt mondták nem igen
értik meg őket. Most aztán megkezdődött az árulkodás.
Közben elmúlt a szép napsütéses idő. Elkezdett
esni, minden nap esett, nekünk meg nem volt tető a fejünk felett. Már
nem volt egy tenyérnyi száraz rajtunk. Állva meg gubbasztva töltöttük az
éjszakát. Bokáig gyúrtuk azt a sárga agyagos sarat. Úgy tudtunk
fokozatosan tetőt húzni a fejünk fölé, hogy ledolgoztuk a nyolc órát
és utána készítettük a házunkat. Először egy színt építettünk,
hogy ne ázzunk. Mert éppen tizenhat napig esett. Félő volt, hogy a nép
megbetegszik és elpusztul. A táborvezetőség noszogatott bennünket, jön
a szeptember, megfagyunk. De anyagot nem adtak, azt mindig a gyár területéről
hoztunk, ki mennyit tudott és azt mindjárt beépítettük. Először
készítettünk egy fabarakkot emeletes priccsekkel. Oda már kaptunk matracokat
szalmavánkossal. Köpenyekkel takaróztunk. Egyszerre többen megbetegedtek.
Baj az volt, hogy a foglyok között nem volt orvos és az oroszok sem adtak.
Később találtunk egy erdélyi fiút, aki egészségügyi szolgálatos
volt a hadseregnél. Orvosságot nem tudott adni, így a magas láztól sokan
meghaltak. Az emberek egymás után fekve maradtak, mert a magas láztól nem
tudtak felkelni. Szegény Milotai mindent elkövetett, a bajtársak is sokat
segítettek a borogatásban. Akkor már nem volt vízprobléma, mert volt már
egy vert kutunk.
Aztán a táborban megkezdődött a harc. Kezdtek a
szlovákok mozgolódni. Mentek a politikai tisztekhez a magyarokat eláztatni.
Volt egy Cangli Gyula nevezetű utász szakaszvezető és egy Pozsony
mellé való gyalogos őrvezető a 22. Gyalogezrednél szolgált
Komáromban. Ez a Cangli is addig áskálódott, míg kénytelen voltam a
táborvezetésről lemondani. Mikor a felmondásomat bejelentettem a
kapitánynak azt mondta, ne csináljak ilyent, mert sem a Canglit nem szereti
;sem a Mátékát. Mondtam neki, de ezek nektek nyelvrokonok mi meg nem. De
nekem te kellesz, ha magyar vagy akkor is. Hogy ő majd beszél a politikai
tiszttel. Megköszöntem neki, mondtam, hogy már késő. De ha tud segíteni,
akkor intézze el, hogy a szakmámban dolgozhassak. Másnap reggel a
fogolytársak csak néztek, hogy én kimegyek munkára a Cangli meg bent marad
és átveszi a tábor vezetését. Két nap múlva már szaluléccel járkált a
tábor udvarán és azzal kezdte ütni a magyar foglyokat. Most már a Mátéka
is nyeregbe érezte magát. Egyik nap este, mikor már kezdett a nép lepihenni,
gondoltam, hogy felettem a Mátéka is már alszik, belevarrtam a gyűrűmet
a nadrágom korcába és lefeküdtem. Délben mikor mentem ebédre a
szolgálatos tiszt behívott az őrszobára. Kérdeztem. Mit akar? Azt a gyűrűt,
amit tegnap este bevarrtál a nadrágodba. Mindjárt tudtam, hogy a Mátéka
árulta el Mondtam, nekem nincs semmilyen gyűrűm. Meg ha volna is
neked ahhoz semmi közöd. Erre a hadnagy azt felelte vegyem tudomásul, hogy
ami a Szovjetunió területén van az mind az övöké. De csak az amiért
megdolgoztatok, feleltem. Azonnal vedd elő a gyűrűt, mert lehúzatom
a nadrágodat, innen addig el nem mész! Ezzel odanyúlt a nadrág korcához és
pontosan megfogta a gyűrűt. Idáig úgy tudtam megmenteni, hogy amikor
veszélyben voltam a számba vettem. Jól van mondtam és megmutattam neki és
amennyire csak tudtam eldobtam a krumpli táblába. Borzasztó dühös lett.
Mondtam neki, ha kell keresd meg. Dolgozzál meg érte. Szép 18 grammos
pecsétgyűrű volt. Talán még most is ott van a földben. Keresték,
de nem találták meg. Este 10-re mentem dolgozni a Mátéka meg akkor jött be.
Alig belépett minden szó nélkül hasba rúgtam. Ahogy előrebukott
ököllel tiszta erővel orrba ütöttem. Elfeküdt, mint egy darab fa.
Megmondtam neki, ha megtudom, hogy valamelyik magyarra árulkodni fogsz nem
kerülsz haza élve, mert itt fogsz elpusztulni. Reggel nem tudott munkába
menni. Több, mint egy hétig nyomta a priccs deszkáit.
|
|