| |
Közben az építkezés folyt, mert az oroszok állandóan
hajtottak bennünket, hogy megfagyunk a fa barakkokban. A táborban volt egy
budaörsi főhadnagy 58 éves volt, építészmérnök Hufláger József.
őt bízták meg az építés vezetésével. Az épület még nem volt kész
csak a földszint és a pince. Még két emeletet kellett felépíteni. Muszáj
volt beköltözni. Szeptember 8-án leesett a hó és meg is maradt. Közben a
brigádnak ki kellett menni krumplit szedni pajszerrel a hó alól. A kezünk
majdnem lefagyott a téglán, a malter is jeges volt. A helységet, amiben
voltunk magunk gyártotta kazánokkal fűtöttük tőzeggel. Az egyik
nap szóltak a szerelőbrigádtól, hogy a Mátéka szaluléccel üti a
magyar foglyokat. Megkérdeztem milyen jogon ütöd te a foglyokat. Azt mondta,
hogy a főmérnök utasította, hogy a magyarokat ütni kell, aki nem
dolgozik rendesen. Igen és te honnét tudod megállapítani, hogy ki hogyan
dolgozik, mikor szakmád sincsen. Az engem ne zavarjon, azaz ő dolga. Majd
holnap illetékes helyen elrendezzük. Reggel szóltam a főmérnök
titkárnőjének, hogy szeretnék vele beszélni. Tudtam róla, hogy
kommunista és a rendszer híve. Mikor beléptem a keresztnevemen szólított.
No mi a probléma Fedor. Rákérdeztem igaz e, hogy a Mátékának azt mondta
ütni kell a magyar foglyokat. Nyugodtan válaszolt, ő tiszta szívű
kommunista, ő előtte nem számít ki milyen nyelven beszél. ő
csak egyet ismer a munkást. A magyarok meg jó szerelők és azt nagyra
becsüli. Különben nem hisz a terrorban. Kérte a titkárnőt szóljon le
a műhelybe és küldje fel a Mátékát. Hamarosan jött és nagyon meglepődött,
mikor meglátott. Főmérnök kérdőre vonta, ő tagadott. Kértem,
hogy hozzanak ide egy két magyart, meg kell kérdezni őket. A két fogoly
meg sem szólalt, látszott, hogy félnek a bosszúállástól. Végül a főmérnök
becsületszavát adta, hogy semmi bántódásuk nem lesz, ha elmondják az
igazat, erre aztán megbátorodtak és elmondtak mindent A főmérnök
rögtön felhívta a politikai tisztet, hogy gondoskodjon a Mátéka ne legyen
brigádvezető. Délután, mikor a műszakból jöttünk Mátékát
akkor vitték a karcelba. Az egy földalatti helység volt alig két
négyzetméter. Csak a vasajtón volt egy kis nyílás. Ha valakit ide
bezártak, a szakácsok, meg a bajtársak mindent elkövettek, hogy segítsenek
rajta. De a Mátékára senki nem gondolt a tíz nap alatt. Mikor kiszabadult
egyszerre disztrófiás lett, ami a legsoványabb kategória. Egyszerű szürke
fogoly lett belőle ezután, akit a fogolytársai velem együtt utáltak. A
Canglin kívül senki sem beszélt vele. Még szerencséje volt, hogy a
szlovákok 46 nyarán hazamehettek.
Még sokáig nem volt a tábornak fürdője, így minden
hónapban el kellet menni fürödni. Másfél órát kellett menni gyalog műszak
után. El lehet képzelni, hogy az amúgy is elcsigázott emberek mennyire
elfáradtak. A fürdőben teljes szőrtelenítés volt, amit nők végeztek.
Az egyik a hajat, a másik az alsótestet borotválta. Bizony sokszor történt,
hogy be-be vágták, ami aztán elfertőződött és soha nem gyógyult
be.
Karácsony felé kaptunk egy igen csinos ukrán orvosnőt.
Akit csak királynőnek hívtunk. Ami a legfontosabb volt, tiszta szívből
vigyázott az egészségünkre, amennyire a körülmények engedték. Csak az
volt a baj, hogy nem sokáig hagyták nálunk. Egy- két szót tudott magyarul,
mert két hónapot töltött Fehérváron. A királynőnek aztán az lett a
veszte, hogy volt a táborban egy Bottó Károly nevezetű hadnagy, aki
civilben zenetanár volt. Nagyon szépen hegedült. Mielőtt a királynő
hazament mindig odament a hadnagyhoz és elhúzatta vele a “szép magyar
táncot” /csendül a nóta, perdül a tánc/ Botló hadnagy megtanította vele
a szöveget is. Aztán a sok csendül a nótának az lett a vége, hogy a mi
királynőnk beleszeretett a hadnagyba, ő meg a királynőbe. Ez
lett a veszte mind a kettőnek. Az orvosnőt elvitték valahová, amikor
rájöttek, illetve mikor a rosszindulatú emberek beárulták őket. Elvitték
a hadnagyot is nem hallhattuk többé a szép magyar nótákat, meg az
operetteket. Többet nem hallottunk róluk, itt maradtunk orvos nélkül.
Az egyik alkalommal, amikor a havi fürdés elérkezett a mi
brigádunkra az éjszakai műszakba került a sor. Én a matracomat nem
vittem el, de mások sem. Reggel, mikor visszaértünk Cangli kérdőre vont
bennünket. Egy beáztatott rudazókötél volt a kezében. Az egyik priccsre
mutatott, ahol az öreg Szabó Pista bácsi feküdt. Úgy fogtok járni, mint az
aki ott fekszik. Mondtam neki ha valakit meg mersz ütni, te soha nem fogod
meglátni a családodat, mert itt fogunk megölni. A tábornak volt egy hatalmas
krumpli verme. Minden brigádnak három órát kellett a krumplit válogatni.
Szívesen mentünk, mert az orosz raktáros mindig azt mondta, gyerekek főzzetek
magatoknak és egyetek. Hát mi főztünk rendes vizes vödörbe. Egyik nap
lejött a Cangli vesztére. Éppen akkor főtt a krumpli. Egyenesen a
tűzhöz ment és felrúgta a vödröt. Mi voltunk vagy harmincan.
Körbefogtuk. Kérdeztem milyen jogon rúgta fel a vödröt. Mert ő nem
engedte meg. De az orosz megengedte! Erre azt mondta a brigádvezető be fog
menni a karcelbe. Az egyik fogoly az üres vödröt a fejére húzta és ahol
érték elkezdték ütni. Majd a földre esett, rugdosták, először
fenyegetőzött, akkor még jobban rugdosták. Mikor tudta, hogy ez nem
használ, elkezdett szépen beszélni. De a foglyok úgy belemelegedtek a
verésbe, hogy a végén nekem kellett megvédeni nehogy teljesen agyonverjék.
Mikor a válogatással végeztünk megfogtuk és vittük magunkkal. Nem szólt
csak nyöszörgött. Mikor a táborkapuba értünk a szolgálattevő tiszt
megkérdezte hát ez kicsoda. Mondtuk, hogy leesett a lépcsőn és
összetörte magát. Így vittük a gyengélkedőbe. Ez az eset használt
neki, mert leszokott a verekedésről. Lassan elérkezett 45 karácsonya,
addigra az épület is elkészült. Meg jött egy új orvosnő, de ez nem
volt barátságos. Ha komissziót tartott csak azokat írta ki disztrófiásnak,
akik már alig tudtak mozogni. Az 1-3 csoportosok meg az O-kások egy kanál
levest meg 20 dkg kenyeret kaptak pótlásnak és könnyebb munkára osztották
be őket. De még a pótlással sem lehetett jóllakni. Csak akkor volt
jobb, ha valami pluszhoz lehetett hozzájutni, mint például ősszel káposztához,
sárgarépához. Karácsonykor a szakácsok meglepték a népet. Már a korábbi
vételezéskor mindig elloptak valamit és összegyűjtötték. Abból
készítettek a körülményekhez képest ünnepi vacsorát és másnap finom
ebédet. A karácsony estét megünnepeltük. Valaki hozatott orosszal fenyőfát,
meg gyertyát is szereztünk. Azok az oroszok akikkel együtt dolgoztunk még az
utolsó falatjukat is megosztották velünk.
Január közepén hoztak 1200 német foglyot. őket az
új épületbe tették. Minket a gyár területén egy garázsba helyeztek át.
Feloszlattak egy tőzegszedő tábort, mert a foglyok nagyon
leromlottak, onnan is kaptunk 50 főt. Az orosz, mind a magyar táborvezetés
összejátszott és eladták a foglyok élelmét. Ezek a foglyok is az új
épületbe kerületek. Két hétig nem mentek munkára, mert annyira le voltak
gyöngülve. Közben két munkaszolgálatos zsidót is kaptunk. Az egyik Hazai
Simon nevezetű sátoraljai volt, a másik kiskunhalasi Szekulesz István
200 holdon gazdálkodott. Valamikor az első Jász-kun huszárezred
századosa volt. Mind a ketten a Donnál estek fogságba, úgy hogy ők
mentek át az oroszokhoz. Szekulesz István élelmiszer raktáros lett, Hazai
Samu pedig a ruharaktárba került. Hazai kezdett bennünket fasisztáknak
nevezni. De aztán Szekulesz Pista bácsi megmagyarázta neki. Láthatod hogy
bántak a legénységgel. Nem ezek a bűnösök. Hányan pusztultak el
érdemtelenül. Aztán Hazai Samu is jó barátja lett a foglyoknak.
Tökéletesen beszélte a. német nyelvet. De jól beszélt oroszul, olaszul,
románul. Jól jött a magyaroknak a két zsidó, sokat tudtak segíteni.
Úgy március végén egyik reggel nagyon rosszul éreztem
magam. Magas lázam lett. Előttem többen meghaltak magas lázzal tüdőgyulladásban,
tífuszban, vérhasban. Engem a Lévai Béla borogatott, de a lázam csak nem
ment le. Délben babfőzelék volt kolbásszal, sem előtte, sem utána
nem volt kolbász. Mondtam a Bélának nyugodtan egye meg. Közbe úgy
lázálmomban hallottam, hogy leveled van, az édesanyád írt, felolvasta, de
nem értettem semmit. Mindig rosszabbul lettem, azt már nem tudom mikor, hogyan
kerültem a lazarettbe. Egy nap teljesen bedagadt a homlokom és a szemeim.
Akkor aztán kivittek a civil korházba és ott megcsapolták a homlokomat. Már
semmi bajom nem volt, de még mindig ott tartottak. Segítettem a konyhán,
elláttak mindennel. A szobámban volt egy könyvelő és mindig mondta a
feleségének mikor látogatni jött, hogy úgy hozzál, hogy van itt egy
külföldi annak is jusson. Pedig a háború után a civileknek sem volt úgy
élelmük, ahogy kellett volna.
Két hónap múlva aztán visszaküldtek a táborba. Jól
összeszedtem magam, megerősödtem. A kórházban sokat beszélgettem az
oroszokkal mindenről. Az igaz, hogy a Sztálint nem szerették, a munkások
dicsőítették, mert a kétkezi munkát jobban megbecsülték, mint a
szellemit. Az idősebbek Lenin- pártiak voltak.
Egyik reggel, mikor munkába indultam a szolgálatos tiszt
megállított. Neked nem szabad kimenni. Először azt gondoltam, hogy
valamelyik civil feljelentett valamiért. Teltek a napok semmit nem tudtam meg.
Csak voltam a bizonytalanságban. Munkahelyemen szerettek a főnökök és a
munkások között is sok barátom volt. Így telt el tíz nap. Egy éjjel 11
ó-kor jött értem a szolgálatos tiszt. Azt mondta az MKVD-re megyünk. Mi a
ménkőnek gondoltam magamba. Egy főhadnagy azt kérdezte: ha német
vagy miért iratkoztál a magyarokhoz. Azért mert magyar vagyok. Kérdezett
családi állapotomról. Melyik alakulatnál szolgáltam. Voltam e fronton a
Donnál. Mert, hogy miért harcoltam az oroszok ellen, mikor azok a magyarokat
nem bántották Mit kerestünk mi a Donnál. Különben mi is azt kérdeztük
akkor egymástól, feleltem neki. Egy jó órát elbeszélgettünk, azután
elengedett. Két hétig nem zavartak. Aztán mindig többet, és éjjel. Már a
negyedik kihallgatáson kiderült, hogy én az úton a vonatról megszöktem.
Hiába tagadtam még az állomás nevét is megmondta. Elkezdtem gondolkodni ki
áztatott el. Csak a Canglira és a Mátékára gyanakodtam. Ahogy a folyosóra
beértem kihúztam a söprűnyelet és odamentem a Cangli ágyához és
ahogy csak tudtam elkezdtem ütni. Még szerettem volna a Mátékát is kicsit
helyben hagyni, de addigra már meglett a zűrzavar és lefogtak. És jött
a szolgálatos tiszt, aztán vittek a karcelba. Egy hetet töltöttem a
fogdában, de több kosztot kaptam, mint mikor fent voltam. Takaróm is volt,
csak a világossággal volt probléma. Mikor kijöttem hosszú ideig nem
zavartak, a Cangli is kerülte a velem való találkozást.
46 őszén aztán hazamehettek a szlovákok és a
felvidéki magyarok, így a Cangli és a Mátéka is. Maradtunk mi az
anyaországi magyarok és az erdélyiek. A Cangli helyett lett a Poppelmeyer
törzsőrmester a láger parancsnoka. Művelt, intelligens ember volt.
Ó és egy utászszázados meg a két zsidó rendbe hozták a láger életét. A
százados Kenedi Károly kezdett összehozni egy kultúrcsoportot.
Nyelvtanfolyamot is indítottak, angolt, franciát, németet. Jó magam is
beneveztem. Minden nap két óra nyelvleckét tartottak. Sportolni is kezdtünk.
Boksz, birkózás, meg atlétika. De ebben kevesen vettek részt, mert a napi
fizikai munka lestrapálta az embereket. Egy szép irodalmi, vagy történelmi
előadást szívesen meghallgattak. Népdalkórust is szerveztünk. Ide
sokan jelentkeztek. Mikor már kezdett jól menni, a foglyokat összegyűjtötték,
főleg a betegeket és elvitték őket. Úgy jártunk, hogy akik
megalakították a kulturális életet elmentek és minden abbamaradt. Majd még
egy transzport indult, inkább már egészséges foglyokból. Akinek a neve
német hangzású volt azt kivették a menetből. Júniusban, mikor az első
menet elindult volna 7-én hatalmas hóvihar volt, olyan hogy térdig jártuk a
havat. Az egyik földim, aki benne volt a menetbe azt mondta nekem. Ilyen barom
nép idejön lakni, nálunk már szedik a cseresznyét, itt meg még hordja a
havat. Mondtam neki, ha szerencséd lesz, akkor te még szedhetsz cseresznyét
odahaza. Még a szedés végére hazaért. Mikor a második transzport is elment
minket 200-unkat gyalogmenetbe elindítottak. Majdnem egész éjjel
gyalogoltunk. Hajnalba értünk a 10-es táborba. Nappal dolgoztunk, éjjel
gyalogoltunk és máris beosztottak bennünket munkára reggeli nélkül. Mi
30-an egy téglagyárba lettünk beosztva, ami még 25 km-re volt. Teherautón
vittek bennünket. Mikor megjöttek a mesterek kérdezték ki a brigádvezető.
Senki nem jelentkezett, Így a bajtársaim engem választottak. Az oroszok
elkezdtek káromkodni, mindenféle fasisztának elmondtak. Én pedig
szembeszálltam velük. Kikértem magamnak, különben is éhesen dolgozni nem
lehet. Kérdeztem, ti ettetek máma! Mert mi nem! Az egyik mester azt mondta az
minket nem érdekel, ha nem bírjátok dögöljetek meg. Minek jöttetek ide,
titeket nem hívott senki. Az igaz mondtam, de idehoztatok és ha azt
akarjátok, hogy dolgozzunk, akkor adjatok enni. Kaptok piszkos fasiszták.
Kivétel nélkül ömlött belőlük a vodka. Volt egy nő, aki bottal járt,
mert a háborúban megsebesült, megkapta a Szovjetunió hőse kitüntetést
is. Ez a nő figyelmeztette a többit, most ne fasisztázzanak, hanem
fogjanak munkához. Erre aztán jöttek, nekem 6 ember, nekem 8, nekem 4 ember
kell, ezek kerültek a legrosszabb munkahelyre. Nő elvitt 6 főt, a
sofőr 2-őt, a többi maradt vagonrakáshoz. Végigjártam a
munkahelyeket. Azok, akiket a nagyszájú mester vitt el térdig érő vízből
termelték ki az agyagot. Szívemből sajnáltam őket. Akiket a nő
vitt el a frissen égett téglákat szedték ki a kemencéből. Munka közben
ketten összeestek. Már ahogy meg tudták magyarázni a nő kérdésére,
hogy mi az oka. Ezért elment és hozott ennivalót, jóllakatta őket. Nem
úgy a többi mester. Fél órával a műszak befejezése előtt körbejártam
a munkahelyeket, hogy a mesterektől összegyűjtsem a százalékokat. A
nővel és a sofőrrel nem volt semmi bajom. De bizony a többiek, volt
aki meg akart verni. A vagonrakásnál meg nekem jött a mester, titeket agyon
kéne lőni, piszkos fasiszták. Láttam, hogy ezekkel nem megyek semmire,
gondoltam elmegyek a gyár főmérnökéhez. Hát ahhoz aztán hiába
mentem, tökrészeg volt, előtte volt a vodkás üveg. Elkezdett velem
ordítozni. Én meg higgadtan annyit mondtam akinek mérnöki diplomája van, az
nem beszélhet így. Közben észrevettem, hogy a fal mellett áll egy főhadnagy.
Odaszólt nekem. Brigadír te melyik táborba való vagy és milyen nemzetiségű,
hogy ilyen jól beszélsz oroszul. Mondtam neki, hogy magyar és a 1-es
táborból vagyunk. Gyere velem és mutasd meg, hogy az embereid hol dolgoztak
és mit végeztek. A főhadnagy pontosan fölmérte a teljesítményt és a
normakönyv szerint kiszámította a százalékot. Majd visszamentünk az
irodába és letette a főmérnök asztalára a kimutatást, az megint
ordítozott. Az iroda melletti füves részen várakoztunk, hogy
visszaszállítsanak bennünket. Hét órakor a tábor felhívott bennünket,
hogy miért nem mentünk még be. Én jelentettem, hogy gépkocsit nem kaptunk,
az emberek éhesek, egész nap dolgoztak és semmi ennivalót nem kaptak. Hát
mi este 9-ig vártunk a gépkocsira mire megérkezett. Este 10 órára értünk
a lágerba. Akkor kaptuk meg a szállást és az egész napi élelmet. Aztán
mindenki jólesően elpihent. Reggel megkezdődött a brigádok munkára
való kivonulása szám szerint. Az a főhadnagy, aki előző nap
ott volt ellenőrizte a kivonulást. Ott volt a gyár teherautója, a
vagonkirakodás mestere jött vele. A főhadnagy azt mondta, addig nem enged
bennünket a téglagyárba, amíg ott nem rendezik a tartozásukat. A mester
elkezdett kiabálni. Szólították azok egymást mindennek. Míg végre a főhadnagy
szólt, hogy menjünk vissza a szállásra. A teherautó meg elment üresen.
Négy napig nem csináltunk semmit, már kezdtük unni ezt a kényszerpihenőt.
Ötödik nap elengedtek bennünket dolgozni. A főhadnagy mondta, hogy
minden rendben van, ott a mester előtt mondta, hogy azonnal jelentsem be,
ha tapasztalok valami hiányosságot. A mester csak hallgatott. Mikor
megérkeztünk már nem voltunk fasiszták. Úgy bántak velünk, mint a
munkásokkal. Ettől a naptól kezdve kaptunk rendesen ebédet és a
beírással sem volt probléma.
|
|