| |
Októberben, valamelyik nap mikor munkába mentem szólt a
magyar táborparancsnok, hogy siessek gyorsan megebédelni és megvacsorázni,
mert el kell mennem még ma. Nem tudtam elgondolni, hogy hová, méghozzá
egymagam. Egy óra múlva jött a parancsnok meg egy őrmester a garnizonból.
Összepakoltam, sok mindenem nem volt .Azt mondta az őrmester először
még elmegyünk a raktárba vételezünk élelmet az útra. Kaptam három napi
élelmet, csak az volt a baj, hogy kenyéren és olajos halon kívül mindent
olyant adtak, amit nem lehetett
Főzés nélkül elfogyasztani, kölest, lisztet,
hajdinát, borsót. Jól van gondoltam magamban van 600 rubel megtakarított
pénzem, majd tudok talán valami élelmet venni. Ezt a pénzt még az első
5-ös táborban takarítottam meg, mert ott kaptunk némi fizetést. De itt nem
kaptunk egy fillért sem. Elbúcsúztam a bajtársaimtól, mindenkinek mielőbbi
hazatérést kívánva. Nekem is azt mondták, téged biztos hazavisznek. Ebből
semmi sem lett, még igen sok időt töltöttem fogságban. Már elég
sötét volt, mikor az állomásra kiértünk. Láttam, hogy az őrmesternek
az egyik keze állandóan a köpenye zsebében volt. A kocsiban megkérdeztem
miért nem veted le a köpenyed. Azt gondolod, hogy nem tudom, hogy a pisztolyt
fogod, ami csőre van töltve.
Mondtam neki nyugodj meg, nem szökök meg, mert itt
semmilyen olyan határ nincs, hogy meg lehetne szökni. És én nem akarok semmi
rosszat. Mert ha én megszökök és el is fognak téged akkor is falhoz
állítanak. Ezután az őrmester megbarátkozott velem és a nevét is
megmondta, Borisznak hívták. Végén már egész jó barátok lettünk. Ahogy
az állomásokat figyeltem, azt vettem észre, hogy ugyanazon az útvonalon
haladtunk, mint mikor 45 júniusában vittek bennünket Ivanovába. Csak
valahogyan most másfél nap alatt értünk Moszkvába. Úgy vettem észre, hogy
ez idő alatt Borisz nem igen evett, igaz nekem se volt sok, a kenyerem
hamar elfogyott. Mikor Moszkvába megérkeztünk a pályaudvarra, bementünk a
váróterembe. Láttam ki van írva “utasellátó”. Hívtam Boriszt,
igencsak szabadkozott, hogy neki nincs egy kopejkája sem. Mondtam neki ne törődj
vele, nekem van. Akkor jegyre 1 kg kenyér 10 rubel volt, 1 kg hús 120 rubel, a
szabadpiacon ennek többszöröse volt. Itt a restibe lehetett venni főtt
ételt is, gondoltam megebédelünk, kértem két káposztalevest, tört
krumplit valami pörköltfélével, meg ittunk is utána, így a 600 rubelből
alig maradt valami. Volt nekem egy báránybéléses bundám, amit még
Ivanovában vettem egy orosz munkatársamtól azzal a gondolattal, hogyha
hazakerülök jó lesz. Mondtam a Borisznak gyere eladjuk a bundát, de úgy
hogy helyette szerzek egy köpenyt. Kimentünk a peronra aztán elkezdtünk
árulni. Már talán a tizedik oroszt is megállítottuk mire egy kapitánnyal
megegyeztünk. Kaptam érte négyezer rubelt, egy .a katonaköpenyt. A négyezer
rubel nagy pénz volt, de az élelem olyan drága volt, hogy nem nagyon lehetett
hencegni. De akkor nekem jól jött, elmentünk a boltba és vettünk kenyeret
meg szalonnát. Akkor azon gondolkodtam milyen az a hadsereg, amelyik ilyen
hosszú útra elküldi katonáját, egy őrmestert egy fillér nélkül.
Valamikor a háború előtt sokszor voltam kiküldetésben, mindig megkaptam
a felemelt kosztpénzemet. Itt meg pucéran elengedik. És ha olyan fogollyal
van dolga, akinek semmilye sincs, akkor rosszabb helyzetbe kerül, mint a
fogoly. Este szálltunk fel a vonatra. Éjjel nem tudtam nagyon tájékozódni
merre megyünk, de másnap tisztázódott, hogy Ukrajna az irány. Reggelre
beértünk Brianszkba, ahol 45-ben téglával dobáltak meg bennünket. Hutor
Mihalylóvszkában megálltunk, másfél órát vártunk, így tudtam azok után
érdeklődni, akiket ismertem. Veráról annyit tudtam meg, hogy férjhez
ment. A katonatemető még megvolt. A következő nap délben megállt a
vonat Csernyigovban. Valamikor itt volt a hadosztály parancsnokság. Innét
indultunk Kurszk környékére 42 tavasz hónapjaiban. Az őrmester az
állomásról telefonált valahová, majd mondta, hogy itt várunk amíg nem
jön értünk a gépkocsi. De itt az én Boriszom visszaváltozott azzá aki
volt az indulásnál. A pisztoly is kezében volt, lövésre készen. Ekkor már
kezdett a helyzet gyanússá válni. Megérkezett a börtönkocsi. Engem úgy
löktek a kocsi hátsó felébe. Az őrmester előre ült a sofőr
mellé. A hátsó részében meg két géppisztolyos MKVD-és katona ült, engem
egy vasrácsos ajtó választott el a katonáktól. A kocsiban gondolkodtam mi
lehet az oka, hogy engem ilyen biztonsági felügyelet mellett visznek.
Megkérdeztem, hogy hová visznek. Az egyik őr akkorát kiáltott, hogy
csend legyen, hogy majdnem felborult a kocsi. Jó félóra kocsikázás után
egy hatalmas sárgásvörös épület udvarán álltunk meg. Mindenhol fegyveres
őrök álltak. Azt már sejtettem, hogy az MKVD épületében vagyok, de
hogy miért hoztak ide halvány fogalmam sem volt. Egy óra hosszat vártunk, de
már idegen katona vigyázott rám. Gondoltam az őrmester az átadási
ceremóniát végzi. De úgy elment azt se mondta “befölhősödött”.
Felvezettek a második emeletre. Ott beengedtek egy szobába, ahol voltak 10-en.
Itt aztán találkoztam győriekkel, Sopron-megyeiekket. Sokáig tartottuk
itthon is a barátságot. De azok közül már csak ketten vagyunk egy bősárkányi
bajtársammal. Egész októberben nem történt semmi. Novemberre 42-en
lettünk, akkor már volt ott öt magyar tábornok, hat ezredes és egy
őrnagy, de ezt csak a tárgyalás napján tudtuk meg. Az ellátásunk a
munkástáborokéhoz képest nagyon jó volt.
November első napjaiban elkezdődtek a tárgyalások.
Gondoltam, hogy a feljavított étkeztetés kedveskedés volt, hogy minél
többet tudjanak kicsikarni belőlünk. A kihallgatások legtöbbször
éjjel történtek. Ha nem voltak megelégedve előfordult, hogy két,
három órát kellett a fal felé fordulva állni. Először azzal kezdték
milyen csapattestnél szolgáltunk, melyik hadosztályban és kik voltak a
parancsnokaink. Hiába bizonygattuk, hogy nekünk a felsőbb vezetéssel nem
volt dolgunk. Hamarosan rájöttem, hogy akiket odavittek mind a megszálló
hadosztályhoz tartoztak. A 102-es, 105-ös, 108-as. Igaz volt, hogy a jelinói
és a brianszki erdőben sok falut feltüzeltek a németek és a magyarok
egyaránt. Voltak falvak, amelyiknek a fényképét megmutatták, mikor a magyar
katonák gyújtogatták a házakat. És megkérdezték mit szólunk hozzá. Hol
hogyan készítették a fényképeket, nem tudom. Gondolom, hogy voltak bátor
partizánok, partizánlányok, akikről nem is gondoltuk, hogy kik és
ők készítették a képeket. Olyant is mutattak, ahol a mi századunk is
részt vett. De én nem ismertem el, hogy ott voltunk. Ezért a pisztolyt a
kihallgató tiszt a homlokomhoz nyomta. Két órát a falhoz állított. Újból
behívott, de többet akkor sem mondtam. Az egyik győrnagybaráti fiú, aki
a győri 16-ik gyalogezred első zászlóaljában szolgált elmondta,
hogy a jelinói erdőben, mikor a falut felgyújtották sok civilt
kivégezetek. A kihallgatást vezető tiszt megkérdezte akkor maga mit
csinált. Azt mondta ő is lövöldözött. Kinek a parancsára. Senki nem
parancsolta, csak úgy magamtól, mert azt mondták, partizánok. Mondtuk neki
te magad alatt vágod a fát. Másnap kiszólították a folyosóra és csak
december 2.-án láttuk újra a tárgyaláson a vádlottak padján a tisztek
között. A tárgyalás előtt még egyszer kihallgattak, elénk raktak egy
csomó fényképet, magyar tisztekét. Voltak hadnagyoktól vezérezredesig
bezárólag. Hát én bizony elég sokat felismertem, de csak kevésre mondtam,
hogy ismerem. A tárgyalás de., 2-től 18-ig tartott. Ezek a városi
színház termében zajlottak, minden nap kivittek bennünket kocsival. Rengeteg
volt a civil, minden nap telt ház volt. A tárgyalás végén az ügyész
minden vádlottra a legsúlyosabb büntetést kérte. Itt a tárgyaláson
ismertem meg azt a partizán tábornokot, aki a brianszki erdő partizán
hadműveleteit vezette. Orolenkó tábornok majd két méter magas, hatalmas
ember volt. Annak idején vérdíjat tűztek ki a fejére. Itt mint
koronatanú volt jelen. Elgondolkodtam milyen pontosan dátumról dátumra
olvasta fel a magyar hadtestek mozgását, harci tevékenységüket. Akkor
azért megkönnyebbültem, mikor a századunkról szólt, mert nem csak
negatívumokat mondott. Most láttam milyen jó, hogy tudok oroszul, mert
megértettem mindent. Különben a kihallgatásokon sem fogadtam el a
tolmácsot, mert nem azt mondta, amit én. Dec. 18-án kihirdették az
ítéletet. Akinek rendfokozata volt azt először lefokozták. Mi 13-an 25
évet kaptunk és visszavittek abba az épületbe, ahol voltunk. A volt
tiszteket a csernivogyi börtönbe vitték. Elképzeltem, milyen lelki
megrázkódtatás lehetett az öreg főtisztek számára, akik között alig
volt 60 éven aluli. Ugyanabban az időben még két másik tárgyalás is
folyt Oltovában és a németeknek Kievben. 16 németet ítéltek el, köztük
volt Kiev városparancsnoka is. Ezeket mind kivégezték a főtéren a
Bogdanov szobornál.
A tárgyalás után egész szabadok lettünk, az ajtónál
nem állt géppisztolyos őrség. Akkor mehettünk ki az udvarra, amikor
akartunk. Azt mondták nemsokára hazamehetünk, de nem hittük el. Három hetet
töltöttünk itt és 48 januárjában egyik reggel szóltak, készüljünk,
mert megyünk Kievbe a gyűjtőtáborba és onnét megyünk haza. Három
nyitott teherautó várt bennünket az udvaron. Az egyiken volt csak ponyva,
arra felszállt 25 katona, a nyitottra meg felszálltunk mi foglyok. Mínusz 28,
30 fok hideg volt. A katonáknak volt bundasapka, bunda. A foglyoknak igaz volt
vattaruha, bakancs, vagy csizma. Nekem katonaköpenyem volt és bőrcsizmám.
Csernyigov - Kiev távolság 280 km. 7-8 órát utaztunk. Mikorra megérkeztünk
már majdnem meg voltunk fagyva. Már jó későn érkeztünk a büntetőtáborba,
ami a Dnyeperparton lévő nagy fűrésztelepen volt. Ott főleg
csendőrök, rendőrök és olyan magyarok voltak, akik az SS-ben
szolgáltak, meg voltak doni foglyok és néhány tiszt is. Köztük az első
hadosztály parancsnoka Iványi Mihály altábornagy, meg Meskó Zoltán rendőr
vezérőrnagy. Ezeket azért írom le, mert később szó lesz róluk. A
tisztek nem dolgoztak, csak aki akart, mert már valamennyi azt lehet mondani
öreg volt. De mégsem engedték haza őket, mert a Rákosi kormány azt
mondta, hogy ezekre az emberekre Magyarországnak nincs szüksége. Este mikor
beérkeztünk igen kellemes meleg helységbe vezettek bennünket. Éhesek
voltunk, mert egész nap nem kaptunk enni. Jólesett a meleg káposztaleves.
Másnap reggel ébresztőkor a zalaegerszegi cigányzenekar
szolgáltatta a zenét. Ezek a zenészek úgy kerültek fogságba, hogy amikor
az oroszok elfoglalták Zalaegerszeget a zenekart ahogy volt kihozták
Oroszországba. Az is igaz, hogy semminemű fizikai munkát nem végeztek,
az volt a feladatuk, hogy a tábort zenével ellássák. Különben az ukránok
szerették a magyar zenét, mert hasonlít az ukrán népzenéhez. Jó magam is
megtanultam néhány ukrán meg orosz népi nótát, amit úgy hívnak, hogy
narodnij pesznya. Minket nem vittek ki munkára. Ez nekünk gyanús volt. Teltek
a napok, hetek. Aztán lassan, aki akart talált magának elfoglaltságot. Ki a
pékségben, ki a fürdőben. Ketten mentünk a konyhára fát vágni egy
újfehértói gyerekkel a Takács Sanyival. Négy hónap múlva mégis
kiengedtek bennünket dolgozni a fűrésztelepre. Szerettünk kijárni,
pedig nem volt könnyű munkánk. A Dnyeperből kellett a nehéz
farönköket kihuzigálni a fagyos vízből. Műszak végére
csuromvizesek voltunk. Minden hónapban kaptunk 200-250 rubelt. 48-ban az már
elég jó pénz volt. Az orosz aki megkereste az 1000, 1200 rubelt egész jól
megélt belőle. Májustól 48 karácsonyáig kultúrműsorokat szerveztünk.
Még az oroszok is megnézték az előadásokat. Sokszor a tisztek a
családtagjaikat is behozták. Sportoltunk is, futballmeccseket is játszottunk
a garnizon katonáival. Talán a tizenegy tábor közül ez bizonyúlt a
legjobbnak. Míg aztán karácsonykor beütött a mennykő.
December elején elindult az utolsó hadifogoly szerelvény
haza. Mi ottmaradtunk és kihirdették, hogy a magyar nép és a magyar kormány
nem tart ránk igényt .Erre a foglyok elkezdtek zúgolódni és mindenféle
trágár szavakat kiabálni. Szidtuk Sztálint is meg Rákosit is. Próbáltak
bennünket lecsillapítani, de nem sikerült, ezért hívták a garnizont,
betereltek bennünket, az őrséget pedig megerősítették. De a
parázs az tovább izzott. Minden kulturális tevékenységet beszüntettünk.
Érdekessége a dolognak, hogy a tisztek mindettől távol tartották
magukat. Köztük az én hadosztályparancsnokom Ibrányi Mihály lovassági
tábornagy is. Az MKVD megpróbált besúgókat szervezni, azzal, hogy aki nekik
dolgozik van rá mód, hogy hazakerüljön. De az agitálás kudarcba fulladt.
Már nem hitt senki az orosz vezetőknek. Ha valamelyik tiszt megjelent a tábor
területén a foglyok úgy elmentek mellette, mintha soha nem látták volna.
Elérkezett a karácsony. Az oroszok tudták, hogy a
magyaroknak ez nagy ünnep. Nem engedtek ki munkára és a fejadagot is
megemelték. Aztán vacsora után bekövetkezett az, amire senki nem gondolt.
Kigyulladt az épület, amiben laktunk, alig tudtunk kimenekülni. Volt két
ajtó, de a 200 fő egymást gyúrta. Sok volt a sebesült, a
füstmérgezett. Hiába volt 300 m-re a Dnyeper, az a hatalmas hangárépület
porig égett. Mert a falazata kívül, belül hajópadlóból volt
összeállítva és a két deszka közé fűrészpor volt bepréselve.
Hiába volt a sok tűzoltó, a tüzet megállítani nem lehetett. Csak az
volt a fő feladat, hogy a szomszédos épületekre ne terjedjen át, mert
ha begyullad a sok fűrészpor még el sem tudunk menekülni a szigetről.
Mert az egész egy szigeten volt, amit a Dnyeper vett körbe és csak egy
vashíd kötötte össze a szárazfölddel. Mikor már minden leégett ott
ácsorogtunk az izzó parázs körül. A mínusz 28, 30 fokos hidegben ott
toporogtunk másfél napot minden élelem nélkül, mert az élelmiszer raktár
is leégett. Mondogattuk egymásnak, hogy ezt a karácsonyt örökre
megemlegetjük. Igaz, hogy a garnizon katonái is ott voltak a szabad ég alatt.
Nekik közbe hoztak valami meleget is. Majd karácsony másnapján megjöttek a
tisztek gépkocsival és azonnali sorakozott rendeltek el az elmaradhatatlan
ötösével. És elindultunk a hídon keresztül a városba. Mentünk vagy
három órát mire beértünk a város közepébe, mégpedig a legszebb
utcájába a Krescsátikra. Itt kaptunk egy négyemeletes épületet. De
hozzáteszem, hogy az egész utcában ez volt az egyetlen épület, amit lakni
lehetett. Ezt az utcát és Karl Max utcát a háború alatt teljesen rommá
tették. 1985-ben meghívóval megnéztem nejemmel azokat a nevezetességeket,
amelyeket ismertem. Meg megnéztük azokat, amelyeket azóta építettek. Mikor
utaztunk a villamoson a fiatalok azonnal átadták helyüket. Az emberek
közvetlenek, udvariasak egymással. A gőg, a nagyképűség ott nem
divat. Utaztunk a trolibuszon, beszédbe elegyedtem egy velem korabéli
emberrel. Kérdezte, hova való vagyok, mert úgy beszélsz, mint a Kurszk
környékiek. Mondtam neki igazad van sokat jártam azon a környéken.
Csodálkozott mikor megmondtam, hogy Magyarországról jöttem. Hát te bizony
elkeverednél nálunk, senki nem mondaná meg, hogy nem orosz vagy.
|
|