| |
No de menjünk tovább. Az épületben rengeteg szoba volt,
különböző méretűek. Így 5-től, 14 főig kaptunk a szobákban
elhelyezést. Hiába voltunk tető alatt majdnem megdermedtünk reggelre.
Másnap kimentünk az építkezésre. Másnap hoztak kondérokat és egy szobát
berendeztünk konyhának. Tüzelőt is hoztak, tőzeget, mert az volt
bőven az Unióban. Pár nap alatt berendeztük az épületet a központi fűtéssel
együtt.
Később tavasz felé kerestek esztergályost,
motorszerelőt, villanyszerelőt. Összehoztunk 6 fős brigádot
úgy, hogy csak 4-nek volt szakmája. Két haveromat rábeszéltük,
jelentkezzenek, majd ellesznek velünk. Nagyon jó munkahelyünk volt az MVD
garázsban dolgoztunk, egy őrnagy volt a garázsfőnök. Szerette a
magyarokat, Miskolcon volt városparancsnok. Reggel kiadta a munkát, délután
megjött, átvette, amit elvégeztünk. Minden napra beírta a 120-125
százalékot. A két földműves gyerek is jól belejött a szerelésbe.
Szabadon jártunk, őr nem volt velünk. Minden nap magunk jártunk ki és
be. Sokszor elcsavarogtunk a városba, senki nem kérdezte hová megyünk, vagy
honnét jövünk. A szomszédban volt a rendőrség, ha valamit dolgoztunk
nekik megfizettek érte. Így mindig volt pénzünk. Azok is, akik az
építkezésen dolgoztak megtalálták a maguk számítását. Mert a seftelés
az óriási méreteket öltött. A foglyok a civilekkel összebarátkoztak. Kiev
akkor kezdett újjáépülni. Sokan voltak, akik a hadifoglyok révén akartak
olcsó építőanyaghoz jutni. A romépületekből futotta, mert senki
nem állapította meg, hogy mennyi építőanyag jön ki belőle. De a
főnökök is ezt tették, volt mikor a bontásnál a foglyok összeraktak
anyagot, reggelre elvitték. Mindenki tudta, hogy ezért hosszú éveket lehet
kapni. Hiszen egy mázsa krumpliért 8-10 évet adtak. Rengeteg volt az
elítélt, ők is ott dolgoztak, úgy meneteltek ötösével, mint a
katonák és kutyákkal kísérték őket a munkahelyre. Mi a táborban jól
megvoltunk. A szomszéd épületben németek voltak, kb. 2000-en. Az udvarunk
közös volt. A táborparancsnoknak igen csinos felesége volt. Közülünk a
Fazekas Pisti valahogyan az őrnagy feleségével szerelmesek lettek. Pisti
bácskai gyerek volt, mint levente került fogságba. Egy szép júliusi napon
megszöktek. Eljutottak egészen Konstancáig. Mikor a feketetengeri kikötőben
hajóra akartak szállni a román határőrség elfogta őket. Két hét
múlva, augusztus 3-án este, mikor a népszámlálás megtörtént, odahozták
a foglyok elé bemutatni, hogy íme nem érdemes megszökni, mert úgyis
elfogják .Ez még nem is olyan nagy baj, mert a fogoly, ha megszökik azt lehet
hogy elfogják. De több, mint 2000 ember előtt elkezdték ütni, agyba-főbe
ütni, rugdosni. Akkor a több mint 2000 ember felbőszült. A tábor
bejáratát rögtön megszállta a nép. Senkit nem engedtek ki. Azok a tisztek,
akik a Fazekas Pistit behozták perceken belül a foglyok túszai lettek. Azt
mindenki tudta, hogy az orosz katona a tábor területére fegyvert nem hozhat
be. Így a nép a négy tisztet bezárta egy üres helységbe, az ajtónál két
őr vigyázott. A nép meg elkezdett kiabálni: gazemberek, meddig akartok
itt tartani bennünket, vigyetek haza! Az őrbódékat megszállták a
garnizon katonái. Felállították a gépfegyvereket. Tisztában volt azzal
mindenki, hogy a kerítést három méterre megközelíteni nem szabad, mert
akkor lőnek. Egyszer csak megérkezett a tábor politikai tisztje és
parancsnoka. Felszólították a népet, hogy mindenki menjen az épületbe, a
tiszteket meg engedjék ki. De a nép hajthatatlan volt. Én akkor fent voltam a
második emeleten. Ketten jöttek értem, hogy tolmácsoljam a követelést.
Közben kiabálták, hogy “haza” A tisztek meg voltak rémülve, mert
tehetetlenek voltak. Először fenyegetőztek, majd szép szavakhoz
folyamodtak. A végén már egy kievi ezredes is jött, négy-öt kísérettel
meggyőzni a népet, hogyha szabadon engedjük a túszokat nem lesz
bántódásunk. Mondtuk, hogy ezt a mesét már ismerjük. De ő a becsületszavát
adja. Ismerjük már az orosz becsületszót! Ezeket mind nekem kellett
tolmácsolni. Egyszer csak elkezdték kiabálni, hogy addig innen nem megyünk
el míg Moszkvából nem jön olyan valaki, legalább tábornok, akivel szóba
állunk. Dühösek voltak az oroszok, hogy az nem megy olyan könnyen,
Moszkvából csak úgy idecitálni valakit. Már éjjel is elmúlt, senki nem
mozdult. Szép éjjel volt. A reggelit senki nem vette fel. A szakácsok ugyan főztek,
de csak a négy tisztnek. A túszokat nem bántották, csak a szobát nem
hagyhatták el. Nem őrizték üres kézzel, mert mindegyik kezében ott
volt a söprűnyél. Azért megmondták nekik, a tiszteket csak agyon
kellene ütni, de nem bántunk benneteket. Úgy meghunyászkodtak, mint mikor a
kutyát a gazdája megfenyíti. Lassan dél lett, akkor sem ment senki az
ebédért. A tisztek mindinkább idegesek lettek. Főleg mikor a vacsorát
sem vette fel senki. A tisztek megpróbáltak mézesebb hangot használni. De a
nép csak követelte, vigyenek haza bennünket, a háborúnak már öt éve
vége van, haza! haza! A nép csak zúgott. Könyörögtek, hogy menjünk fel a
szobákba, de senki nem mozdult. Mert azzal mindenki tisztában volt, ha
felmegyünk elveszítjük a játszmát. Már augusztus 6. volt, de még nem
jött senki Moszkvából. Augusztus 7. a születésem napja. Már kezdtünk
szédelegni az éhségtől. Aug. 8-án már sokan nem tudtak felállni. Sok
volt az ájult, aki csak feküdni tudott. Akkor már a tábor vezetése
meghökkent és hívtak Moszkvából küldöttséget. Repülőgéppel jött
egy vezérőrnagy, meg két ezredes mind a hárman MKVD-és tisztek voltak.
Jóformán a tábor tisztjeit meg sem hallgatták, egyenesen a foglyokhoz
szóltak. Mi a panaszunk, kérdezték. ők hoztak magukkal egy kárpátaljai
tolmácsnőt. Azt kérdezték mi a követelésünk. Mondtuk, hogy öt éve
dolgozunk azért a 60 dkg kenyérért és a három káposztalevesért.
Szállítsanak haza bennünket, mert innen csak az állomásra megyünk.
Felszólítottak, hogy engedjük szabadon a négy tisztet. Mondtuk csak akkor,
ha teljesítik kérésünket. A hazaszállítást nem tudják teljesíteni, mert
azt a magyar kormánnyal kell lerendezni. De megígérték, hogy másnap,
érintkezésbe lépnek Rákosi Mátyással és értesítenek bennünket a
tárgyalás eredményéről. Most pedig engedjük szabadon a négy tisztet.
A lázadásért senkinek nem esik bántódása. A tiszteket kiengedtük, aki
tudott az felvánszorgott az épületbe, de kb. 70-en az udvaron maradtak. Mert
azok már olyan gyöngék voltak, hogy már csak feküdtek. Azokat gépkocsival
kórházba szállították. Minket, akik nem voltunk annyira legyengülve
levesekkel, teával négy nap alatt helyrehoztak. Megérte, mert a táborélet
megváltozott. Minden hónapban kaptunk fizetést, hol többet, hol kevesebbet.
Így a népnek nagyobb kedve volt dolgozni. De más is történt. Az egész
tábor tisztjeit leváltották, de még az orvosnőt is. Csak néztünk
mikor az új tisztek megjelentek. Egy hónap leforgása alatt minden ment a maga
útján.
A táborban vihar előtti csend volt érezhető.
Egyszer csak hol az egyiket, hol a másikat hívták az MKVD-re kihallgatásra.
Természetesen először nem azokat hívták, akik a lázadást
elindították, azok voltak az utolsók. Világos mindig vannak mindenhol
gerinctelen emberek, nálunk is így volt. A kihallgatáson megfenyegették
őket és lassan kialakult az a csoport, akik a szervezésben részt vettek.
Először 16-an voltak, akiket nem engedtek munkára. Majd elvitték
őket Darnicára egy tiszta román táborba.
Szeptember vége felé egyik reggel összeszedtem a hat fős
brigádomat, hogy munkára menjünk, a kapuban azt mondta a tiszt ti sehova nem
mehettek! Minket is elszállítottak a kettes lágerba. Meglepődtünk,
mikor találkoztunk a többiekkel. Volt ott 19 magyar meg egy német. Akkor már
tisztában voltunk azzal, hogy minket is elítélnek. Megkérdeztem a németet
hogyan került ide. Azért mert odaálltam a magyarokhoz. Pedig te nem is tudsz
magyarul. De a feleségem magyar, kecskeméti és én szeretem a magyarokat.
Hát te most ráfáztál.
Darnicán semmit sem csináltunk, csak lődörögtünk a
táborban. Majd november 2-án megkezdődtek a tárgyalások. Rabszállító
kocsival vittek bennünket. Tizenhat napig tartott reggel 8-tól, d.u. 4-ig.
Délben ebédszünet volt, a bírók és a tisztek elmentek ebédelni, mi csak
akkor kaptunk enni, mikor befejeződött, délután. Huszonöt tanút
hallgattak ki. Akkor tudtuk meg kik voltak a besúgóink. Mikor kihallgatták
őket nem mertek a szemünkbe nézni. Szégyellték magukat. Mi meg
odaszóltunk. Csak mondjátok, mert ha mondjátok, ha nem minket akkor is
elítélnek. Mikor minket kérdeztek akarunk e kérdéseket feltenni a tanúknak
azt feleltük, hogy nem. De mikor a tábor tisztjeit hallgatták ki, akkor
mindenki adott fel kérdést. Volt köztünk olyan, aki ráolvasott a tisztekre,
hogy a lázadásért teljes egészében ők a felelősek. Mire a tárgyalásnak
vége lett mindenki elmondta a véleményét. Én a magam részérőt csak
annyit mondtam, hogy ez nem más, mint a többi fogoly megfélemlítése.
Fazekas Pisti meg azt mondta, hogy szégyellheti magát az egész orosz vezetőség,
mert még idáig csak hazudtak és az orosz becsületszó nem ér egy fabatkát
sem.
Nyolcan kaptunk 15 évet, 5 kapott 10 évet, 6 pedig 8 évet.
A német is 15 évet kapott. Szerencsétlen az egész tárgyalásból semmit nem
értett, mert német tolmács nem volt. Minket aztán elszállítottak Kiev
egyik börtönébe. Ott oroszok közé osztottak be bennünket. 10-12 fő
volt egy szobában. Volt ott a civilek közül mindenféle: munkás, paraszt,
tanár, mérnök, orvos, mind politikai elítélt. Sokan voltak, akik a honvédő
háborút végig harcolták. A legtöbbjük 15, 2o évre volt elítélve, de nem
volt ritkaság a 25 év sem. Ahogy szaporodott az elitéltek száma, úgy
fogyott is, mert minden héten vittek különböző munkatáborokba
embereket. Minél magasabb volt az ítélet, annál messzebb vitték őket.
Az orosz elítéltek cseppet sem ellenszenveztek velünk. Pár hét után minket
elvittek egy külön cellába. Reggel 6-tól este 9-ig nem volt szabad a
priccsre leülni, csak lopva tettük. Volt olyan őr, aki nem szólt egy
szót sem, de volt olyan, aki minden fél órában benézett. Az étkezésnél
mi voltunk az utolsók és ami maradt mi kaptuk meg, de soha nem laktunk jól.
1950. áprilisban egyik reggel beszóltak, hogy szedjük
össze holminkat, mert elmegyünk. Bezsúfoltak bennünket a rabszállító
kocsiba, amiben sok volt az emberi ürülék. El lehet képzelni milyen volt az
utazásunk Kievtől Dnyetropetrovszkig, majdnem a Fekete tenger partjáig.
Ahogy megérkeztünk egy hatalmas raktárépületbe kerültünk, ami tele volt
szeméttel, azon kívül még egy ülőalkalmatosság sem volt. A
táborvezetők oroszokon kívül németek is voltak. Így az egy
németünket el akarták vinni tőlünk, de Henrik azt mondta eddig is egy
volt a sorsunk, nem hagyja el a magyarokat. Megint megtakarították 19 ember
élelmét, mert egész nap nem kaptunk semmit, de még vizet sem. Holtfáradtak
voltunk. Ott a fal mellett takarítottunk el annyi helyet a betonon, hogy ülve
legalább aludni tudjunk. Alig kezdett világosodni, már talpon voltunk. Azt
gondoltuk, hogy reggel kitakarítjuk a helységet és berendezkedünk. De nem
így történt, mert reggeli után beosztottak munkára. Csak műszak után
foghattunk neki a takarításnak. Deszkát meg matracot kaptunk, így tudtunk
magunknak priccseket csinálni. Először egy hatalmas gödröt ásattak
velünk. Azután adtak szakmánknak megfelelő munkát. Nekem, mivel tudtam
oroszul, mondták, hogy alakítsak 12 fős brigádot és elmegyünk
építkezésre vízvezetéket szerelni. Egy négyemeletes lakóházban
dolgoztunk, egyikünk sem értett a vízvezeték szereléshez. A szomszéd
épületben oroszok dolgoztak, átmentünk megnézni, hogy csinálják, így
szabályosan elloptuk a szakmát. De nálunk nagyon lassan ment a munka. 10 nap
múlva jött a mester megnézni mit csináltunk. Elkezdett kiabálni, azt mondta
nem kapunk egy kopejkát sem. A fejadagunkat lefogták, csak 40 dkg kenyeret
adtak. Letelt a következő 10 nap, akkor már többet teljesítettünk.
Lassan a szálláskörzetünket is lakhatóvá tettük, egész modern fürdőt
csináltunk. Választottunk barakkfelelősöket, minden nemzet képviselve
volt. Nagyon jó barátságban éltünk. Mikor már jól berendezkedtünk egy
délután jött a német táborparancsnok, hogy azonnal csomagoljunk, el kell
innen mennünk, mert ide a parancsnokság jön. Milyen parancsnokság? Hát a
német. Mondtam, hogy innen el nem megyünk. Jöttek az oroszok is és nagy vita
keletkezett. A német kiszaladt az udvarra és torkaszakadtából kiabált, hogy
“minden német ide”, jöttek is sokan. De más nemzetből is. Először
az olaszok kezdték, aztán a magyarok is bekapcsolódtak. Valóságos háború
keletkezett a nemzetek között. A verekedés jó másfél óráig tartott. A
garnizon beavatkozására lett vége. Mindenfelé emberek hevertek. Koponya,
láb és válltörés. Sokan a gyengélkedőbe és a fogdába kerültek.
Akiknek lábuk, vagy valamijük eltörött bizony rokkantak maradtak, mert a
törést nem tudták jól összeilleszteni. Pár nap múlva, mikor minden
elcsendesedett, minden nemzetből választottak felelősöket az oroszok
kezdeményezésére. Így én lettem a nemzetközi brigád telelőse, a
helyettesem egy román lett, Az épület is megmaradt nekünk, aztán minden
ment a maga útján. Ha a német táborvezetésnek volt valami problémája, azt
rajtunk keresztül hajtották végre. Időközben összejöttem egy
bécsújhelyi mérnökkel, aki áthívott a brigádjába, mivel esztergályosra
volt szüksége. ő Sztálingrádnál esett fogságba, mint háborús bűnöst
25 évre ítélték. Csak Sörös Jóska volt közülünk 10 évre ítélve
gyilkosságért, mert megölt egy németet, egy másik táborban. Az úgy volt,
hogy mint leventét vitték ki Németországba és ott megszöktek, de elfogták
őket és börtönbe kerültek. A német az a börtönparancsnok volt, itt
felismerte és fűrészlapból készült késsel szíven szúrta, rögtön
meghalt. Az ő elmondása szerint borzasztó szadista módon bánt a
foglyokkal.
1950. november végén reggel 7-kor kezdtem a munkát, mint
máskor. Alig dolgoztam egy órát belépett a műhelybe egy MKVD-és
őrnagy. Azt kérdezte dolgoznak e itt magyarok. Mondtam, hogy én is magyar
vagyok. Kérdezte, hogy hívnak. Belenézett a papírjába és azt mondta - te
mész haza. Nem hiszem feleltem, mert ti már nagyon sokat hazudtatok. De itt
van fel vagy írva. Tudsz oroszul olvasni? Tudok feleltem. Átvettem az írást,
nyomtatott betűkkel rá volt írva kb. 120 név. Mondtam, hogy még így
sem tudom elhinni. Sörös Jóska neve is fel volt írva. Szólt, hogy hívjam
őt is. Én azonnal rohantam. Éppen az egyik épület tetején hegesztett.
Felszóltam, dobd el a pisztolyt és gyere le, megyünk haza. Hülye vagy
felelte. Aztán mégis lejött.
Elbúcsúztunk Fazekas Pistitől, de szólni nem tudtunk
egymáshoz, mindegyikünknek kicsordult a könnye /ő 53-ban került haza/.
Elbúcsúztunk a németektől és az orosz munkatársaktól. Megkaptuk az
illetményünket közel 500 rubelt.
|
|