|
....................................
| |
A templom elé emlékművet emeltek. A magyar
anya mellett egyik oldalon a kislány és kisfiú, s átkarolja őket a
karjaival. Feje fölé Sajó Sándor verséből készül egy idézet:
„Magyarnak
lenni tudod, mit jelent?
Küzdelmet,
fájót, véges végtelent.”
A szobor előtt, alakzatban mindig díszmenetben
mentünk. Sajó Sándor versének idézete egész életemben elkísért és
tudom, mi a sorsom, és miért a szenvedés.
A polgári iskola elvégzése után újra kísérletet
tettem és beiratkoztam az újvidéki gépipari technikumba, ezt a tervem
azonban a háború megakadályozta. Közben átéltem életem legnagyobb tragédiáját:
50 éves korban hirtelen meghalt édesanyánk. Nem volt, aki főzzön, mosson,
és a házimunkát elvégezze. A családban mindenkinek a reá eső munkát
kellett csinálnia. Az első időben némi segítséggel megtanultunk szerényebb
ételek elkészítését. Keserű volt a falat, mert az anyai szeret hiánya,
megszűnt az összefogó erő, ami a családot egybe tartotta. Édesapánkra
a gondok és bajok tömege nehezedett és tették szinte elviselhetetlenné
sorsunkat, életünket. Engem magához vett apai nagynéném és családja, így
tudtam a községházán elhelyezkedni és keresetemmel a család anyagi
gondjain segíteni. A háború miatt bevezették a jegyrendszert, amit a lakosság
tudomásul vett. A falusi emberek az élelmiszer szempontjából általában önellátóak
voltak, abban az időben 1944 nyarán Újvidékről előadók és szervezők jöttek
a faluba. És szűk körben ismertették a hadi helyzetet és a várható eseményeket.
Megalakították az ABIT-szervezetet.
Antibolsevista Ifjúsági Tábor néven, mely a Keleti Harcvonal Bajtársi
Szervezetének ifjúsági tagozata volt. Nem volt cél a tömeges növelés
mert, a jövő bizonytalan volt, de könyvekkel és sajtó cikkekkel elláttak.
Előadást tartottak a Szovjetunióról és a világforradalomról. Ekkor már a
szovjet csapatok megközelítették a Kárpátokat. Megragadta a figyelmemet az
egyik könyv, mely a pánszlávizmust ismertette és nem tett különbséget a cári
Oroszország és a Szovjetunió között. Ismertette a Duna-medence helyzetét
és a környező szomszéd szláv népek érdekeit, és itt van a magyarság és
románság egymásnak uszítva.
Éltünk mi a szláv horvátokkal 800 évig békében
együtt mégis egyesültek a szláv testvéreikkel, vagy a szlovákok a
csehekkel. Végül szétdarabolták az országot, és nem vették figyelembe,
hogy egyes területek etnikailag hova tartoznak. Nem vették figyelembe, hogy ez
a nép Európa védőpajzsa volt. Egy másik könyv olvasása belső rémületet
okozott. Egy német mérnök gyárépítésen dolgozott, a Szovjetunióban
letartóztatták, és mint kémet 10 évre ítélték. Büntetése után hazakerült.
Fogságát leírta és magyar nyelven is megjelent. „Tíz év a vörös
pokolban” címen. Az élet szomorúsága az volt, hogy fél év után már bőrömön
tapasztaltam, éreztem a szovjet birodalom önkényét. Amit a könyvben leírt,
azt ugyanúgy én is 9 évig át kellett, hogy éljem, talán sok esetben még
embertelenebb körülmények között, küszködve az éhínséggel, szibériai
hidegben, nem megfelelő, hiányos ruhában, gyógyellátás nélkül. A katonai
behívók meg jöttek és néha betegen vagy sebesülten leszerelés is volt.
Nem sok jót hallottunk, tőlük éltük szomorú, nehéz életünket. Jött az
elsötétítés, a szórakozóhelyek alig működtek. Nappal meg a légiriadó,
jöttek az amerikai nehézbombázók az őket kísérő vadászgépekkel. A rádió
állandóan ismételte Baja-Bácska légiriadó! A kertekben bunkereket ástunk.
Kinn voltunk a határban, amikor fejünk fölött repült egy nagy létszámú
csapat, még megszámolni sem tudtuk, annyian voltak. Arra
figyeltünk föl, hogy valamit ledobáltak, elég lassan értek lefelé. A földre
esve megállapítottuk, hogy üzemanyag póttartályok. Benne néhány liter üzemanyaggal.
A mindennapi elfoglaltság mellett is nehezen teltek a napok. A bizonytalanság
„mi lesz velünk” mindenkire rányomta a bélyegét. Visszajönnek a szerbek
és vége lesz az álomnak, mely csak néhány évig tart? A híreket, amit
kaptunk, semmi jóval nem szolgáltak. Megjelentek a menekültek. Semmi jót nem
remélhettünk, Délvidék sok nemzetiségből tevődik össze, így érthető,
hogy a nemzetiségek érdeke is más-más.
Nem a béke uralkodott, hanem a nacionalizmus.
Megfigyeltem, hogy amikor a bennszülött szerb Rádó bácsival beszélgetett
apám, akivel a Monarchia alatt együtt voltak katonák, és a jugoszláv éra
alatt szinte elviselhetetlen volt a helyzet.
„Látod, Rádó, azért Monarchia alatt jobb
volt”, mire Rádó bácsi a kinyitott tenyerét a másik kezével ketté
felezve mutatta, hogy a kenyér legyen bár ilyen kicsi, de a király legyen
szerb.
Ezt sokszor elmeséltem, amikor látja a sok elégedetlen
magyar testvért az ember ugyanis soknak mindegy ki és hogy irányítja az országot,
csak ő legyen elégedett, még a jövő sem számít. Nap, mint nap a gondolat
és beszéd az volt, mi legyen, menni vagy maradni. Lassan elmúlt a nyár és
megjött az ősz. Az anyaországból ott dolgozó személyek a családjukat haza
küldték és ők is készenlétben voltak, a frontvonalról meg semmi
megnyugtató hír nem jött. Minden nap közelebb került a front. Határoztunk,
elhagyjuk a szülőfalut és eljövünk. Édesapám és testvéreim maradtak. Előtte
kimentem a temetőbe búcsút venni édesanyám és testvérem sírjától, „úgy
éreztem a szívem szakad meg”, kértem lélekben legyenek velem és imádkozzunk
egymásért. Nagyon nehéz volt elszakadni a bátyámtól és két fiatal segítségre
szoruló öcsémtől. De a legnehezebb mégis az édesapámtól volt. Úgy éreztem
ilyen búcsút nem lehet kibírni lelkileg. Kérdések kínoztak: „Hova visz a
sors? Mi lesz velem a szülőházon és falun kívül, ahol senkim sincs, és mi
lesz a szülőhazával? Tud-e segíteni? Hol fogom ezután álomra hajtani
fejemet?” Merengésemben megzavart a templomunk harangjainak zúgása. Csak
nem minket siratnak, kik eljövünk a bizonytalanságba. A harangok szavát később
is hallani véltem és ez mindig megnyugvást adott. Treszka néném és sógorom
közben egy zsákból hátizsákot csináltak. Treszka néném pogácsát is sütött
és a sonka mellé az is bekerült egy egész házi kenyérrel. Ilyenkor érzi
az ember, milyen nehéz búcsúzni még a házi állatoktól, a tárgyaktól is,
melyek az emberhez nőttek. Ahogy múlt az idő, mind több személy hagyta el a
vidéket. A néhány éve ide telepített székelyek is újra nyakukba vették a
világot. A sok fiatal és kisgyerek, de az idősek, kiknek a béke és megnyugvás
kellett volna, betegen elmentek a bizonytalanságba, nem sejtve, hogy egy részüknek
ez lesz a végső útja és a bosszúállás áldozatává fog válni sorstestvérükkel,
együtt magyarok. Vörösmarty Mihály a Szózatban megírta. „Itt élned,
halnod kell.” Az, hogy ki fog élni, és ki fog halni, ezt a bizonytalan jövőben
látni nem lehetett. A szőregi útnál kezdtünk gyülekezni, elég sokan összejöttek
elbúcsúzni. Ide jött a baráti körből sok leány, ők maradnak, de mi lesz
velük, mit mondjunk egymásnak, hiszen olyan fiatalok vagyunk. Mindig szerettem
volna világot látni, tanulni, ez azonban nem sikerült. Ekkor még nem
sejtettem, hogy most fogom a világot annak is az árnyoldalát sok millió
embertársammal együtt meglátni.
| |
....................................
|
