|
....................................
| |
Az etáphoz (foglyokhoz) nagyon kevés volt a
lovas kocsi, így csak kevés személy ülhetett föl míg az izomzata némileg
rendbe jött. A helyzetünket még nehezítette a mostoha útviszony, a hó és
dombos vidék. Pihenőt nem igen akartak adni, mert abban a percben elaludt a
kimerült társaság. Ilyenkor ütötték-verték az ébredni nem akaró és nem
tudó holtfáradt embereket. Egy kisebb falun mentünk keresztül és a lakosok
közül néhányan a hólapáttal fenyegettek bennünket. Rettenetes érzést váltott
ki bennem. Tereltek, hajtottak, enni csak naponta egy darabka kenyeret kaptunk.
Pécsre érve egy iskolába kerültünk, keverve különböző nemzetiségű
foglyokkal, főleg bolgárokkal
Az iskolában a padokat kirakták az udvarra
és az üres teremben a fal mellé körbe kellett ülni, valamint a terem közepén
a hátunkat összevetve újabb sorba ülni. Itt kaptuk az elmaradhatatlan káposztalevest.
A leves elfogyasztása után csendet parancsoltak és csak suttogás
hallatszott. Itt jelentkezett először a vécét helyettesítő hordó, amit
addig, míg meg nem tellett, nem ürítették ki. Napközben fölöltözve
kellett ülni, közben bejöttek tisztek és a köztünk lévő folyosón menve
ellenőrzést tartottak. Előttem megállt az egyik és a nevemet kérdezte Az
őrmester felírta, majd elmentek. A többség véleménye az volt, engem el
fognak engedni mivel a szovjetek jó emberek és még propagandából is
megteszik. Megkezdtek ezért felkészíteni az üzenetek továbbítására, hogy
a családtagjaiknak hová vigyem az üzenetet. A helyzetnek az vetett véget,
hogy jöttek értem és elkísértek egy különálló épületbe, ahol a
parancsnokság székelt. Bekísérve láttam, egy iskola padon ül már egy
velem egyidős szovjet katona. és mivel tolmács nem volt, mutatták, hogy üljek
mellé. Valami parancsot adtak ki, de nem értettem, amit mondtak. Csak azt láttam,
hogy „Szergej” leveti azt a gumitalpú, szétfeslett, főleg talpnélküli
bakancsát, amiben a Volgától idáig jött. Aztán mutogatással tudomásomra
hozták, hogy nekem is ezt kell tennem az enyémmel. Egyből süketnéma lettem.
Őket ez nem zavarta és úriembert csináltak belőlem, mert kifűzték dupla
talpú fordított bőr bakancsomat, meglátták az édesanyám által kötött
gyapjú zoknimat, ami ki volt egészítve kapcával és mindet elvettek. Nekem a
tönkre ment gumitalpú bakancs mellé olyan kapca jutott amelyet még soha ki
nem mostak és darabokban lógott. Mivel a fölhúzással nem boldogultam, az
egyik kapitány mesterien a lábamra csavarta és a bakancsot a lábamra húzta.
Ekkor egyértelművé vált, hogy így el nem enged(het)nek és el kellett
maradni az üzenetek továbbításának. Ekkor az az öreg suszter jutott
eszembe, aki gyerekkoromban a lyukas cipőmet oly mesterien megfoltozta, újjávarázsolta.
Nekünk gyermekkorunkban sem igen jutott új cipőre, így a lyukas bakancs sem
volt újság. A szovjet rossz bakancs elkísért a szibériai lágerekig, és
amikor lehullott a lábamról és sárban-hóban mezítláb kellett járnom, még
a rossz bakancsot is visszasírtam.
Rövidesen a pécsi állomásra kísértek
bennünket és a bajai Dunaparthoz vittek. A vagonokban egymás ölébe kellett
ülni majd ránk csukták az ajtót. Aznap megérkeztünk a bajai Duna „híd”
romjaihoz. A befagyott Dunán Bajára tereltek bennünket, egy keskeny utcán kísértek
egy épület udvarára és pincéjébe. Menet közben újabb szörnyű élményben
volt részünk. Velünk kísértek egy bajai embert is akit az utcabeliek
felismertek és értesítették a feleségét. Nemsokára három kisgyerekkel
megjött az asszony, magával hozva egy szakajtó ruhában néhány pogácsát.
Megismerve egymást a kisgyerekek találkozni akartak édesapjukkal, de ekkor
azonban az őrök megvadultak és gépfegyverrel az anya és kisgyerekek,
valamint az édesapa közé álltak, nem engedve a találkozást, illetve búcsúzkodást.
Az őrjöngő anyát a többi asszony, az apát pedig mi védtük a katonák dühétől.
A katonák ütlegeléssel kényszeríttettek bennünket gyors tempójú távozásra,
hogy mielőbb a helyszínre érjünk. Beesteledve megkezdtük a bevagonírozást.
Ez abból állt, hogy mint az állatokat, vagonba kergettek, ahol az egyik
oldalon egymás ölébe ülve kellett ülni, s ekkor drótkerítés fonattal
beszögeztek bennünket. A vagon másik felébe lábadozó katonák jöttek, géppisztollyal
nekik priccsek voltak szalmazsákkal és takarókkal. Reggel és este a drótfonatot
kitépve lyukat csináltak, azon kibújva, a vagonból kiszállva szükségletünket
el tudtuk végezni. Temesváron Tuba Anti talált egy cső kukoricát és egy
cukorrépát, ezt a vagonban lemorzsolta és a beteg orosz katona késével a répát
szétvágta, majd elosztotta közöttünk. A Kárpátokon belül hová
jutottunk! Sírni, és kétségbe lehetett esni. Édesanyám, aki a temerini
temetőben kisfiaddal együtt őrangyalaim vagytok, vigyázzatok reám és kérjük
a Szűzanya segítségét! Az életben minden kilátástalan volt: a fűtetlen
vagon, a tél közepe, állandó éhínség. Főt étel nem volt csak naponta
bedobott darabka kenyér és víz. Egyedüli reménység és megnyugvás az imádság
volt. Ilyen körülmények között eljött a nap, amikor a Déli-kárpátokat
elhagyva a román alföldre került a vonat. Egy este felé Galacra érkeztünk,
ahol megkezdődött az átrakás a széles nyomtávú vagonokba. A mi vagonunk
„utasait” kijelölték az élelem átrakására, ami a szerelvény nagyságához
viszonyítva nem sok, és inkább csak az őrségé és a személyzeté volt.
Itt történt, hogy néhány bolgár fogoly tiszt a zűrzavarban megszökött,
de helyettük ugyanannyit pótoltak az állomáson lévő románokból. A románok
tiltakozása hiábavalónak bizonyult, az erő hatott reájuk. Elfáradva,
sorsunkba beletörődve, a bizonytalanságba merülve mind nagyobb lett a némaság,
ültünk magunk elé meredve. De ki vigasztaljon, hiszen mind egyforma elesettek
voltunk, mindannyiunknak egyforma nagy volt a bánata, az élet és minden
nagyon sötét volt.
Ilyen körülmények között érkeztünk
Odesszába, ahol minden idegen volt nekünk és érthetően nem tudtunk örülni.
Nem úgy a katonák, ők hazaértek, Azt, hogy otthon vannak, még éreztették
is velünk, kíméletet nem mutattak. A vasútállomáson gyalog kísértek az
odesszai börtönbe, ahol megkezdődött az átadás-átvétel. Ekkor még nem
tudtuk, mit jelent az 58/9 § és társai. A börtönben kopaszra nyírtak és
egy padra kellett sorba állni. Börtönőrnők jöttek és a vödörben
szappanhab volt, benne korongecset. Arcunkat, hónaljunkat és egyéb szőrzetünket
beszappanozták, majd újabb nők jöttek, s ki az arcot, ki az egyéb részeket
borotválta a jéghideg helyiségben. Még a vacogást is megpróbáltuk
visszatartani, nehogy a borotva véletlenül a nemes részt kivágja amit borotválás
közben a „Natasa” kézben tartott. A fürdő áldatlan állapotban volt, a
fürdővizet nem tudták szabályozni, a különböző hőfokú víz egyenlőtlenül
folyt, többször a hideg, mint a meleg szinte csak arra volt idő, hogy zuhany
alá álljon az ember és már abba kellett hagyni a fürdést. Közben dobálták
ki a ruhát, amit hiányosan adtak vissza. A börtönállapotok rémisztőek
voltak. Az élelem szinte ehetetlen. A kenyér árpalisztből
sült és nem volt rendesen megsütve. A levesbe hal volt szétfőve, tele szálkával.
Levest csak az evett, akinek volt edénye, vagy kölcsön kapott. A börtönlakók
zömében köztörvényes bűnözők közül kerültek ki de sok volt a katonai
dezertőr, öncsonkító, akik nem akartak a frontra menni és átlőtték a kezüket
vagy lábukat, de voltak Vlaszovisták, németekhez átállt katonák is. A bűnözők,
mivel más nem volt a ruhánkat kezdték elszedni, s ezért állandó volt a
verekedés.
A börtönhelyiség padozata kőlapokból
volt, így csak az segített, ha összebújtunk és a lesoványodott testünkkel
egymást melegítettük és egyben védtük. Egy éjjel átvittek olyan
kazamataszerű helyiségbe, ahol csak az ajtó és szellőzőnyílás volt, az
egész teremben mindösszesen 15-en voltunk. Teljesen ismeretlen emberek, főleg
német tisztek. Elmondták, halálra vannak ítélve. Egész éjjel mozgás volt
és reggelre nem sokan maradtunk. Reggel engem visszaengedtek társaimhoz. Valószínűnek
tartom, hogy valami tévedés volt, vagy valaki részéről hírmondót akartak
belőlem csinálni. Az odesszai börtönben állandó
mozgás volt, hozták és vitték az elitélteket. Mi is hamarosan sorra kerültünk.
Újra vagonba raktak bennünket, sok volt közöttünk a „moldáv és besszarábiai”
és aztán megindult a szerelvény. Havazott és hideg volt. A háború még javában
tartott, így a rab szerelvény sokat várakozott a mellékvágányokon. A következő
állomásunk Vinica volt. Útközben kenyeret és halat adtak, vizet pedig csak
akkor, ha a szerelvény megállt és lehetőség volt rá.
Ez többé-kevésbé nem állt fenn, így a szomjúság elviselhetetlenné
vált. Vinicába érve az út mellől a havat felszedtük, és azt ettük
szomjunk enyhítésére. A börtönben forró vizet adtak, az osztást egy
porcelán mozsárba kaptuk. Amikor rám került a sor, nem törődtem vele, hogy
leforrázom a szám és torkom csak nyeltem-nyeltem a forró vizet. Igaz a szám
fölhólyagosodott, de fertőtlenítette a piszkos havat, amit útközben
megettem. Nagyon sokan hasmenést kaptak a hótól. Vinicában a börtönviszonyok
abból a szempontból volt jobb, hogy a padozat padlóból volt, így nem volt
olyan hideg. Igaz, nekem a WC-ként használt hordók mellett volt a helyem.
A két hónap fogság és viszontagság nagyon
meglátszott rajtam, a ruhám is gyalázatos állapotban volt. A szobaparancsnok
adott egy igen elhasznált katonai köpenyt, ez az adott helyzetben nagyon jó
szolgálatot tett, hiszen éjjel-nappal jól ki tudtam használni. A börtönviszonyok
elfogadhatók voltak az Odesszaihoz képest. Naponta kétszer levest adtak igaz,
úgy nézett ki, mint a forró víz. Az edénnyel egyszerre fatányérokat is
kaptunk, melybe a levest osztották. Amikor megitta az ember, utána egy vödörben
(ugyanabban a vízben) kiöblítettük. Így aztán végén sűrűbb volt a
mosogatóvíz, mint a leves. Kenyeret a reggeli levessel együtt adták, ezt
mindjárt megettem és csak a délutánra vártam. Ekkor Kalmár Sanyi egyikünk
kenyerét eladta. Mivel naponta lehetett valamit pénzért venni, fokhagymát
vettünk. A foghagymával bedörzsöltük fogolytársaink kenyerét is némi
ellenszolgáltatásért, mely egy darabka kenyér volt így újra tudtunk kenyéradagot
eladni. A vinicai börtönben is állandó mozgás volt, foglyok mentek, foglyok
jöttek hírekhez jutottunk általuk. A börtönparancsnok újságból is
olvastatott, fel innen tudtuk meg, hogy Magyarország területén április 4-én
megszűntek a harcok. Európában még állt a háború, ugyanakkor a Távolkelet
is lángokban állt. Vinicában ért bennünket az európai háború vége május
9-én. Az általános vélemény az volt, hogy amnesztia lesz és idegen
nemzetiségűeket hazaengedik. Erre vártunk még akkor is, amikor megkezdték
kiszállítani az embereket a vasútállomásra. A csalódás akkor ért bennünket,
amikor a vonat kelet felé indult.
A szerelvény négytengelyes kocsikból állt, áramfejlesztővel felszerelve. A
szerelvények elején és hátulján fényszórókkal, az ütközőkön karfákkal
ellátott hely az őrséggel. Az ajtónál a vonat egyik oldalán, nyíláson tölcsérszerű
bádogot szögeztek, az volt a WC. A vagon két végében deszkából fekvőhelyek
voltak kialakítva, ezzel is növelték a férőhelyet. Persze ide kerültek a
kiváltságosok. Amikor a szerelvény megállt, a katonák fakalapácsokkal végigverték
a vagon deszkáit, félve attól, hogy a foglyok megbontják. Naponta létszámellenőrzést
is tartottak, amely úgy történt, hogy a vagon egyik végéből középen állva
fabunkóval számolták át a foglyokat. Harkovban egy személy kidobott egy papírlapot
a nevével, ezt a katonák meglátták, beazonosították és a vagonunkban,
addig ütötték, míg mozgott. Ilyenkor újra számoltak és a bunkóból bőven
jutott nekünk is. A távolkeleti háború még folyt, ezért a katonai szerelvények
elsőbbséget élveztek, mi a mellékvágányokon vesztegeltünk a bezártság
szörnyű volt ugyanakkor a jövőtől való félelem is kínzott bennünket.
Penzába engedtek ki bennünket először a vagonból. Itt megfürödtünk,
mosakodtunk és fertőtlenítették ruháinkat. Búzából őrölt lisztből sült
kenyeret kaptunk mely nagyon jó volt. Amikor újra elfoglaltuk helyünket a
szerelvényen, a vonat indult tovább. Nem sejtettük, hogy még nem vagyunk túl
az út felén. A vonat meg rendületlenül ment velünk kelet felé. Csak a
halottainkat vették ki közülünk. Elértük a Volga partot Kujbisevnél és közelítettük
az Ural-hegységet. Az Ural-hegységnél a kocsiból kinézve egy hatalmas
obeliszket láttam, nyugati oldalán Európa, a keletin Azija felirattal. A körülmények
ezt később igazolták.
Vonatunk, amikor szabad volt a transzszibériai
vonal, rendületlenül húzott kelet felé, Ufa, Cseljabinszk, Omszk,
Novoszibirszk irányába. Harmincöt nap utazás után megérkeztünk a
Marienszk központú (Sziblag) Szibériai lágerek, Berkul 6. sz. táborába. | |
....................................
|
