|
....................................
| |
Kint dolgoztunk az erdőn
és az egyik fiú azt kapta feladatul, hogy amint a rönköket egymásra görgetik,
a még rajta levő csonkokat vagdossa le. A rönkök ekkor már derék magasságban
egymásra voltak rakva az út mellett, ahonnan a tehergépkocsik rakodtak. Itt
ment az egyik személy, aki megcsúszott, önkéntelenül a rönkhöz kapott. A
fiú akkor csapott a fejszével a csonkra, amelyet ezzel egy időben fogott meg
a másik keze. A kézfej súlyosan csonkolódott. A személyt azonnal kórházba
szállították. Egy idő múlva másik helyen összetalálkoztak. Egymásra
ismertek. A csonkolt kezű közölte, menjen vele a barakkba, ahol ő volt a
barakkfelelős. Ennivalóval kínálta, de a fiúnak nem ízlett semmi. Várta a
következményeket. A csonkolt közölte, hogy nem haragszik, inkább hálás
neki, mert így, hogy rokkant és a jobb keze hiányos, nem kell dolgoznia. Nem
kell erdőirtásra járni, hóban, fagyban éhezve. Középkorú és a 25 évből
még igen sok visszavan. Jellemző, mikor valaki vagy valakik kényszerből
dolgoznak, még az egészség sem fontos.
Vontatottan, de épült az új barakk, és közbe
mindig rosszabb lett az idő. Későn kaptunk téglát, a kályhák építéséhez.
Mivel télen is csépeltek, a tetőre is jutott szalma. Amit földdel takartak
le, majd besároztak. A nagy mennyiségű sarat pelyvával kellett összedolgozni.
Ezt mezítláb végeztük. A fagyos földet forró vízzel öntözték. Amíg
ezt felkenték, meleg helyen vártuk az újabb keverést. Este fertőtlenítőben
a meleg helyen szaunáztunk, még náthásak sem lettünk. Télen a tüzelő
gondot okozott. Reggel kihajtották az erdőre, aki mozogni tudott és kézben
vagy vállon kellett a tábor részére fát vinni. Ha valakinek akkora darab
nem jutott, amekkorát egyedül vinni tudott, akkor 10 főnek is alá kellett állni
egy-egy rönknek és a térdig érő hóban vinni, nem számított, hogy öreg
vagy beteg. Az ember nyaka tele hullott hóval, a keze kesztyű nélkül majd
megfagyott. Összeácsoltak rönkfából egy csúszó eszközt, amit egy SZ-100
lánctalpas húzott, rajta rakodók és a kísérő katonák voltak. Ez a
szerkezet többszőr is fordult, így látták el az őrséget és hozzátartozóik
a parancsnokságot, valamint a lágerok lakóit. Amikor a kályhákat befűtöttük,
elfelejtettük a kínlódást, míg a több köbméter fát a rettenetes
hidegben a lágerhoz szállítottuk.
A fürdőt úgy oldották meg, hogy egy
nagyobb helységbe kazánházakat építettek be vízforraló edényekkel. A fürdést
úgy történt, hogy a ruhát egy ablakon a fertőtlenítőbe karikára fűzve
leadtuk. Ezután egy sajtárba egy meregetővel kaptunk hideg és meleg vizet.
Volt, amikor forró víz sikerült, de volt, amikor hideg lett vagy langyos
Szappant meg csak akkorát adtak, mint egy a nagyobb fajta kockacukor. Rájöttünk,
hogy a szappant nem szabad a fürdésre elpazarolni. Itt a nőknek nagyobb szükségük
volt a higéniára, mint nekünk. A szappant fölolvasztottuk és vágtunk egy
szappan nagyságú fadarabkát, melyet a fölolvadt szappanban megfürdettünk.
Nem minden láger rendelkezett fürdővel, így mások is itt fürödtek. Amikor
a nők jöttek el lehetett adni vagy cserélni. A baj az volt, amikor mosni,
vagy mosakodni kezdtek. Ekkor mindjárt lelepleződött a csalás. Legközelebb,
amikor jöttek Natasáék és mi is megjelentünk „Caola” szappan utánzatunkkal,
Natasa a hajtűjével a szappanba szúrt, egyből kiderült a turpisság és fejünkhöz
vágta. Még kísérleteztünk azzal, hogy krumplit megfőzve bevontuk
szappannal. „Ekkor a hajtűje eredménytelen volt”. Mosás közben azonban
mindenre fény derült és az üzletnek vége szakadt. A vizet nekünk kellett
behordani. négy ember húzta a kút két oldalát. Két-két ember, 100 literes
edények drótkötélen egyik edény ment lefelé a kútban a másik edény
megtelve felfelé. Hasonló edényre fülek voltak hegesztve, melybe bele
dugtunk egy rudat és vállra emelve vittük a fürdőbe. Ott osztályozták,
hogy melyik kazánhoz, vagy hidegvíztárolóba öntsük. Olyan eset is volt,
hogy meg volt telve minden edény és nem tudtuk hova önteni. A fürdőben nők
tisztálkodtak és ott álltunk pillanatnyilag munka nélkül. Az emberi ösztön
arra késztetett, hogy bámészkodjak. Ennyi ruhátlan nőt látni nem mindig
lehetett. Nézelődésem nem sokáig tartott, mert egy jól megtermett amazon
(Sura) magához rántott és felszólított, hogy-Pomoj Szpinu-„mosd meg a hátam”.
Ellenkezni nem mertem, mert látva az egyenlőtlen testsúlyt és erőt, féltem,
hogy ha szájon vág, még kárt tesz a fogaimban, nagyobbat, mint a skorbut. A
hátát becsületesen megmostam és enyhén megvakartam. Helyeselve szolgáltatásomat,
a fenekére csapva újra, mentünk a következő forduló vízért.
Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA,
KOLIMÁRA csak amikor a nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett,
akkor tudták az emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi
vizsgálatok. A jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A
nemi betegektől, a szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire
az idegenből érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre
képes emberek a fogoly elitélt orvosokkal összejátszottak és kényszeríttették
a szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz
meglegyen a létszám a gyengébb fizikumú személyek is bekerüljenek.
Nagyon sokan elpusztultak a hajóúton is. Sokszor a gályarabok élete is különb
volt. Azért a szibériai (Sziblag) lágerekben is volt dolga a boncoló
orvosoknak. Télen kitették a barakk végében lévő hullatárolókba a hullákat,
ezek a nagy hidegben csonttá fagytak. Amikor megjött a boncoló orvos, akkor
előtte a terembe betüzeltünk, majd a megfagyott hullákat a fal mellé felállítottuk.
Amelyik hulla összeroskadt, azt feltettük a boncoló asztalra és az orvos elvégezte
a feladatát. Nyáron rosszabb volt a helyzet és nem minden esetben boncoltak.
A temetés télen csak úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén több
nap és éjjel rengeteg fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a közös
sírt kiástuk. A deszkaládában lévő halottakat három sor magasan egymásra
rakva földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni, mert Moldvából
sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A sír egyik felét
nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy hantokban volt rászórva,
a szél a parazsat a ládákhoz befújta és begyulladtak. Természetesen
rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű hóval sikerült megfékezni a tüzet,
de a szag hosszú időn keresztül érezhető volt.
A lágerben az egyik legnagyobb gond a dohányzóké
volt. Aki a nikotinról nem tudott lemondani, annak más lehetősége nem volt,
mint az életben tartó kenyerét feláldozta. A csomagban kapott mahorkáért
elcserélje. Anti fölfedezte, hogy az őrbódék alatt sok a katonák által
eldobált csikk. Szólt a táboron belül szolgálatot teljesítő társuknak,
hogy az úgy nevezett tiltott zónát ő felgereblyézhesse. Megengedték neki.
Öröme teljes volt, mert a katonák sokszor még Pravdát is adtak neki, legyen
mibe csavarni. A csikkekből készült füstölni valót többen szívták felváltva.
Előnye a dohányzásnak az volt, hogy aki dohányzott annak a füstöléssel töltött
időt elismerték cigaretta szünetnek. Ha csak úgy megállt, akkor mindjárt
kiabáltak, hogy miért nem dolgozik. A tüzet a konyháról vagy a pékségből
kértük, a barakkokban meg vattából sodortuk, izzítottuk.
A leghidegebb idő, amit átéltünk -54 C0
volt. A nyílt pályán megállt a vonat. A raktárnak használt helység 50-100
méter között volt. Előtte fából hatalmas tüzet raktak. Ezt körbe álltuk,
majd sorba a vagonhoz kellett menni, ahol az ember hátára tették, csúsztatták
a széles kubai zsákot, mely a vállon nem fért el. Előre hajolva a zsák alsó
csücskét megfogva megindult az ember. A zsák súlya megközelítette a 100
kg-ot. Amikor a zsák a helyére került, egy kézujj vastagságú ágdarabbal a
juta zsákba szúrtunk, majd szájunkat a keletkezett nyílásra téve meg szívtuk
és nyeltük-nyeltük a kubai kristálycukrot. Mire a munkát befejeztük,
megundorodtunk az édességtől. Ilyenkor mindig volt motozás. Ezért a táborba
bevinni ínségesebb napokra sajnos nem lehetett. Sok esetben nem törődtünk
az őrséggel és zacskókba téve a zsákmányt motozás előtt a még ki nem
nyitott kapun keresztül bedobáltuk. Ilyenkor az őrség dühös volt, mert
amit tőlünk elvettek, az ő zsákmányukat gyarapította. Ez főleg a reggeli
műszaknál volt eredményes. Tavasszal ötünket kivittek a raktárba zabot, bükkönnyel
összekeverni. Nem tudtuk, a raktáros szabad ember, és vajon miért olyan jószívű.
Amikor befejeztük a munkát, közölte, vigyünk magunkkal borsót. Tudatta velünk,
hogy a kísérő katonákkal megbeszélte a dolgot. A nadrágszárát bekötöttük,
a nadrágot kigomboltuk. Ő pedig a gabona meregetővel, (miskával) megrakta a
nadrágot. A borsó húzta lefelé, mi két kézzel húztuk felfelé. Gyanús
volt, hogy a kísérő katonák nevettek rajtunk. A kapuhoz érve az őrség egy
ideig nem nézett ránk. Eközben nekünk minden bajunk előjött. Legszívesebben
a sok nyers borsó evése után a latrináig futottunk volna, ha engedték
volna. Megkönnyebbültünk, amikor hozták a pokrócot és a nadrágszárán
kiengedtük a borsót. Föl voltak készülve, mert még a zsákba is rakatták.
Mi meg a fogdában kötöttünk ki. Az éjszaka a pokollal volt egyenlő. Hiába
ordítottunk vízért, a szomjúságtól félőrülten, nem kaptunk vizet. A
hasunk a sok nyers borsótól kőkeményre dagadt. Reggelre mérséklődött a
bajunk és a katona (őrmester) elárulta, hogy ha vizet ittunk volna,
gyomrunkban a borsó még nagyobb térfogatúra dagadt, és nem valószínű,
hogy a kalandot túléljük. Erre már sok példa volt. Persze ez egy kirívó
eset volt, mert ilyen alkalom ritkán adódott. A gyomor inkább üres volt.
Hasonló eset akkor adódott, amikor egy éjjel a pékségre kerültem. A friss
kenyér evésnek nem tudtam ellenállni. Rettenetesen szomjas voltam, amit
kvasszal próbáltam enyhíteni. Olyan gyomorégés gyötört, hogy azt hittem a
belső részem reggelre kilyukad. Az volt a szerencse, hogy mikor kiszedtük az
utolsó kenyeret a pék nem adott több munkát, így a barakkon kívüli havat
raktam a szörnyű állapotban lévő gyomromra, reggelre az orvos kréta por készletét
tettem próbára.
| |
....................................
|
