Magyar leventék a Sarkkörön túl

Mi láttuk a valódi kommunizmust, a bolsevik kommunizmust” – vallja Keményfi Béla, aki azonban valóban nemcsak látta, hanem meg is megtapasztalhatta a Szovjetunióbeli Gulagon töltött rabsága alatt. Nyomorékon, bénán, átlőtt gerinccel hurcolták el a szovjetek 1945-ben, s deportálták Szibériába, ahol nyolc évet töltött.
Az itt átélt szenvedésiről, a Gulag borzalmairól, kegyetlen világáról ír megrázóan, de tényszerűen, érzelmektől mentesen a Magyar leventék a Sarkkörön túl című könyvében, melynek alcíme: Az AR 87-es emlékeiből.
A könyv Budapesten jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában 1989-ben a Tények és Tanúk sorozatban. Az író könyvével azoknak a gyerekkorú leventéknek szeretne emléket állítani, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után értelmetlenül pusztultak el.
Tizenöt-éves volt, amikor 1945 őszén egy általános mozgósítás követően 6000 Dél-Dunántúli fiatalt, leventét gyűjtött össze katonai átképzésre a magyar hadvezetés. Keményfi Béla a negyedik napon kimenőt kapott, de megszökött. Elkapták a magyar csendőrök, s visszavitték a táborba, itt a parancsnokság alkotta bíróság mint katonaszökevényt halálra ítéli, majd fiatal korára tekintettel megkegyelmeznek neki, s örökös munkaszolgálatra osztották be, majd a háború végeztével angol fogságba került. Onnan békével 1945 őszén hazatért, iskoláit akarta folytatni, de nem tehette, mert hónapokkal a háború vége után otthonából 1945. nov. 15-én a magyar és orosz katonai nyomozók elhurcolták. És itt, Magyarországon a szovjet politikai rendőrség börtönébe került. Néhány hasonló korú társával innen is szökni próbált. Menekülés közben lelőtték, őt találat érte, átlőtték a gerincét, és örökre megbénult, de mozgásképtelen állapota sem befolyásolta a szovjeteket abban, hogy „nevelő célzattal” 10 évre a GULAGRA száműzzék, ahol büntetése felét a béna lába miatt fekve töltötte le.
A legrosszabb viszonyok az Északi-sarkkörön túli Gulag-táborokban voltak. Itt volt a három leghírhedtebb táborkörzet, a vorkutai, a norilszki és a kolimai. A visszaemlékező szerint a hőmérséklet télen nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még ennél is rosszabb volt az állandó csontig hatoló hideg szél. Itt, 50-60 fokos hidegben tanult újra bottal járni, térden csúszva közlekedni.
Embertelen borzalmakat átélve, végigszenvedve fiatalon, ártatlanul kellett megtapasztalnia a „valódi bolsevik kommunizmust”, melyet bizonyos értelemben egész nemzetünk máig megszenvedi.
Sztálin halálának napja − 1953. március 5. − felcsillantotta a szabadulás reményét a Gulág kegyetlen kényszer- munkatáboraiban sínylődő magyar politikai rabok előtt. Keményfi Béla is ekkor, 1953-ban térhetett haza, azonban itthon a magyar kormány hallani sem akart visszafogadásukról, sokáig háborús bűnösként kezelték őket.
„Mire végre eljött a várva-várt szabadulás, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványi kincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot stb. termeltek ki, irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a rönköket, építették a Bajkál-Amúr vasútvonalat, az északi sarkkörön túli városokat…. Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlen, kegyetlen időjárási viszonyok (mínusz 45-50 fokos hideg) és az embertelen munkakörülmények. Nem csoda, hogy csak néhány ezren, mindössze 4300-an (beleértve az 1955 novemberében hazatérteket is) értük meg a szabadulást” – írja visszaemlékezésében a szerző.
Keserves küzdelmek árán sikerült csak jogi diplomát szereznie. A legnagyobb gondot nem béna lába okozta. Amit Keményfi Béla végig élt, ahogy bénán megmenekült a poklok poklától, azt őszinte, mély hitének, a végtelen jóságú Isten kegyelmének köszönheti – állítja a szerző.
És még ezután sem lehettek szabadok, a magyar hatóságok utána nyúltak, eltiltották az egyetemről. Szerencsére rövidesen megjött a Szovjet Legfelsőbb Bíróság írásos válasza, amely kimondja, hogy a szovjet katonai törvényszék 1946. június 17-én kelt ítéletét – bűncselekmény hiányában – megszüntették, így megszerezhette a jogász doktori diplomát 1963-ban.
A hallgatás parancsa nincs már érvényben, de a történtek a nemzet emlékezetében mindmáig nem kerültek méltó helyükre; ezért is fontos e döbbenetes tragédiák feltárása, bemutatása. S az „egy igaz ember” példamutató helytállása kitartása kell, hogy erősítsen bennünket hitünkben, sorsunk rosszabbodása idején is.
„Ne felejtsünk! Ezek a tömeges tragédiák magyar nemzeti múltunk részei, benne a mulasztás bűnei, hogy hagytuk háborúba hajtani népünket” – inti az utókort Mádl Ferenc köztársasági elnök.

Dr. Molnár Erzsébet